Keservei^*

Egy író, amint azért kell olvasnom, hogy írjak róla, el van rontva a számomra. Az igazi olvasás naiv, öncélú. Csak az ilyen olvasás szerez örömöt. Hogy sajnálom a kritikusokat! Úgy szeretek olvasni, ahogy a házmester olvas: azonosulni az íróval és a könyvvel. Minden más magatartásról a kém jut az eszembe, vagy a nyomozó. Vagy a hullatrancsírozó.

 

Írja Cioran szórakoztató, kellemetlen (új) könyvecskéjében, melyet Réz Pál tett bravúrosan magyarul elénk. Reggelente olvasok belőle egy kicsit (mindennapi epénket add meg nekünk ma); rá is vonatkozik a viccbéli mondat: Te szííí-nész, hét óra óta figyellek, nagy… vagy! Hát ilyen ez a Cioran is, de eszes rosszindulata saját magát sem kíméli, ettől ugyan még kellemetlen fráter marad, ám épp azáltal, hogy a személyét is belevonja, túllép rajta, vagyis könyvet ír, és nem lelki higiéniás gyakorlatokat tart. Nem személyesen őszinte, hanem strukturálisan; az őszintesége nem jó tulajdonsága, hanem értéke.

De nem erről a könyvről akarok beszélni.

 

És nem is egyetértőleg idéztem a nagy románcfranciát. Nekem nincs elrontva egy író, ha írnom kell róla. Igaz, többnyire nem kell, hanem lehet. Igaz, ellenem vethető, ha már mindenáron vetni kell, hogy én úgy írok „róla”, hogy nem írok róla. Ez nem teljesen igaz, de van benne valami. Mert én is úgy szeretek olvasni, ahogy a házmester – nem véletlen, hogy kihaló állatfajta –, de az élvezkedés megőrzésének igyekezetében olykor úgy is írok, mint egy házmester. Nem lehet egyszerre mindent. Persze a hullatrancsírozás is érdekes. És, hogy félreértsem Ciorant, magamat, e szöveget, amikor napokat töltök olyan szövegek társaságában, amelyekben másról sem esik szó, mint nyugalomról, elmélkedésről, lemondásról, kedvem kerekedik kirohanni az utcára, és szétverni az első ember pofáját, akivel találkozom.

 

Hét óra óta figyellek, mondja a főhős Európának, nagy ge… vagy. Mi az, hogy főhős? Bovaryné? Akkor tegyük csak szépen egyes szám első személybe. Ismételgessük, önsajnálat és öngyűlölet nélkül. Lehetséges, hogy ha bombáznak, nem lehet kimondani, én? Ezt jelentené, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák?

 

Megpróbálok más keservekről írni, és majd nem fog ez nekem egészen sikerülni.

 

Jó, hogy nem látta az arcom Wolfgang Meissner, a Goethe Intézet igazgatója, midőn fölhívott, hogy volna egy ötlete Goethe-ügyben. Na ja, kinek nincs; Goethe jó, Goethe dús, legelőjén fű kövér…

A Goethe-év magyarul nem olyan veszélyes, mint az eredetiben, ez irányban a tűrőképességünk is jobb, mint a németeké, mi inkább Petőfit, Adyt tanuljuk a hány (wieviel) ingerig. Ám azért csurran-cseppen, s már láttam magamat a Magyarország és a Weltliteratúra című kerekasztalon szteppelni, és nem akartam magamat látni ott. Toppantottam hát a régebben porcgyanús, újabban köszvényes (mehr Gicht!, ezek lesznek az utolsó szavaim majdan) lábammal, s kiáltottam, nem (nein, nicht).

Meissner úr fölvonta a szemöldökét (telefon!), de hát még nem is mondottam semmit. Éppen azért! Mert mondás után fontolás jő, fontolás után meg vagy nem jő, vagy nem nem jő, mert igen jő és is és talán. (Ne vegyük észre, hogy rímel az és hó és halálra… Rémes. Mindenről valami az észbe jut. Jaj, mama, nézd, ez sincs kész. Hogy, tréfával szólva, privatizáljak: nemrég két napig Parti Naggyal és Kovács András Ferenccel mintegy kéz a kézben sétálgattam Prágában, mentünk-mendegéltünk, egy Tánya nevű helyes nő tört utat – ehelyt más nők fölbukkanását a mondatritmus nem engedi –, mászkáltunk és szóval illettük a várost; nyilván ennek nyomát őrzöm még. – Sándor Györggyel volt hajdanán efféle nyelvi élményem, mondott valamit, mondtam rá valamit, ő, én, ő, én, jó nyelvérzékem van nekem, aztán ő még dúdolva hármat rátett…)

 

Hogy olvasnám-e föl a… Jó. De hát még nem is mondottam semmit. Szeretek fölolvasni, sőt, ami a szereplést illeti, csak fölolvasni szeretek. A fölolvasás is munka, de ezt a munkát szívesen végzem el, mert ez, így érzem, nem valami helyett van, egyébként is majdnem csak annyi ideig tart, ameddig az ott-lét, az asztaltól-el-lét. Úgy buktam rá tehát a meissneri ajánlatra, miként gyöngytyúk a meleg takonyra, mit Verlaub.

Ebben a káprázatban, gyöngytyúk az én Bakonyom, nem, ezt most már tényleg nem, ebben a káprázatban gondolkodás nélkül mindenre igent mondtam, Goethe, igen!, Werther, igen! Az egészet, egy éjszaka, németül. Igen! Ez olyan abszurd, hogy csakis igent lehet rá mondani.

 

Warte nur, balde ruhest du auch vagy hogy, ezt kivéve Goethét csak magyarul olvastam, ezért is rossz az én jónak mondott németem, mert így nincsen stílusérzékem. Utolsó alkalom az életemben, hogy németül magamhoz vegyem a Werthert. Meg egyáltalán: az olvasás a legtermészetesebb cselekvésem, olvasás közben én rendben vagyok, az én rendemben. Nem is izgattam magam, gondoltam, majd előző nap kicsit belenézek. Arra nézve nem volt tapasztalatom, hogy mit jelent hat óra hosszat olvasni, hogyan ragad a nyelv, fogy a nyál, de igazán ez sem aggasztott. Valahogy majd lesz.

A heroikusa amúgy sem érdekelt, nem az ötlábú borjúval meg a hosszú távú csókolózási rekorddal akartam versenyezni, mert nem is akartam versenyezni. Az is lett azután a felolvasás, aminek szántam: a hajdani heroikus óriásolvasások fölidézése, a mámoros felelőtlenségé, amikor semmi nem számít, se fáradtság, se kötelesség, se másnap, kizárólag a könyv van meg a lapozás meg a könyökzsibbadás s végül ama hajnal, melyben szépen nincsen semmi, csak a halk, tompa hang, ahogyan becsukunk egy könyvet.

 

Még előtte futnom kellett egy kört, a rettegés egy körét. Hallván a tervezett eseményről, fölhívott a barátom, hogy elment az eszem, ez abszurd, véghezvihetetlen. Elsőre elhessegettem, de aztán dühösen látnom kellett, hogy egyszerűen csak igaza van. Hisz még magyarul is nyaktörő mutatvány volna! Úgy képzeltem, mint rendesen, járok egy kicsit a vízen, most pedig figyelmeztettek, hogy úszni kell és jeges a víz.

Minő aljas ember!, foglaltam össze szorongásaimat, és azonnal fölhívtam a(!) Goethét, hogy lehetne-e egy-egy részt esetleg magyarul. Bármit, persze. Ettől – nem egészen – megnyugodtam. És megint nem félvén, mondtam, mit gondoltam, minő aljas ember vagy te, hogy így rám ijesztesz. Ha barátod ostobaságot tervez tenni, így Arisztotelész, válaszolta a barátom zártan, azon emberek bússágával, kik tudván tudják, igazuk van, üsd le őt, ekképp akadályozd. – Finom, mély megfigyelés.

 

Most már csak annyira szorongtam, amennyire kellett. Fölkészültem, gyakoroltam, próbáltam, lábjegyzeteket néztem, és párhuzamosan Szabó Lőrinc magyarját, bejelöltem, másodperceket számoltam, mindent, ahogy kell. Mindez akkor sem fölösleges, ha később fölöslegesnek bizonyul.

Ahogy most is. Az egész mintha egy álom lett volna; az elején még volt valami e világi valóságosság benne, még számított (nekem), mi is történik, milyen a színvonal, hangsúlyok és szövegértés – német fölolvasásban időnként nagyon el lehet szállni, hirtelen csak szavakat lát az ember, anélkül hogy tudná, merre is jár –, de azután két óra múltán, olyan éjjeli egykor, noha voltak még sokan, kettesben maradtam a könyvvel meg avval, amit olvastam, egészen a lapjába bújtam, majd hátradőltem azon a lehetetlen szófán, még a lábamat is lóbáltam, aztán már csak voltam: voltam egy remekművel, egy remekmű jóvoltából.

 

A klasszikusok valóságos nagyságát nehéz látni, mert nehéz őket valóságosan olvasni. Tanulni szoktuk őket, nem olvasni (ahogy egy tanárismerősöm panaszolja). Jó élmény: Goethe nagy regényíró; a szerkezetnek ez az elképesztő tisztasága, természetessége, mint egy kristály, mint egy növény; ésszel van benne minden csinálva, az érzelem is; aztán a cselekmény nyugodt, pontos íve, a mű minden porcikájában szükségszerűnek mutatja magát. És (hm: kollegiálisan nézve) milyen könnyedén és „modernül” használja az ún. eszközöket, ahogy gyorsít, lassít, időt és teret teremt, ahogy pofátlanul lábjegyzetel, és balkézről még szociológiailag is pontos: gyönyörű. Mint a sérv (ellenpont), kijön belőlem a kékharisnya.

 

Bocsássa meg nekem a Bán Zoltán-i világszellem (teszem azt), de nem mondom meg a nevét, ragyogva, a fölismerés friss örömével az arcán lépett hozzám: Te, ez tényleg jobb író, mint én.

 

Rosszul mondom kicsit: mert közben az is fontos volt, hogy valakiknek olvastam (pedig csak magamnak). Wie froh bin ich, daß ich weg bin! – ennél a mondatnál még nagyon sokan ültek ott, a Kein Geistlicher hat ihn begleitet-nél már csak huszonhatan, de ez akkor reggel megint soknak számított. És ahogy éjszaka (meg nappal) lenni szokott, mindenfélék történtek az éjszakában, jövés, evés, menés, bóbiskolás, volt félóra, amikor minden mondatba belebakiztam, aztán olvasva aludtam, de akkor már nem lehetett hibázni, mert akkor már csupán az a vanás volt, a Werther adta van.

 

A szünetekben pedig egy nagydarab német ember, Wilhelm Droste, a kávézó házigazdája, etetett, itatott, a csüggedőknek erőt adott, a kevélyeket lohasztotta, és még borscslevest is szervírozott. Egy ilyen külföldi, aki valamiért, -kiért mégis mintha itt érezné magát otthon, igencsak föl tudja javítani az országot.

 

Valaki ajándékozott nekem egy randa műanyag gőtét, direkt hozta. Köszönöm.

 

Valaki azt mesélte, hogy Goethe egész életében folyamatosan írt pornográf szövegeket, de ezek kéziratban vannak. Ezt alig akartam, akarom elhinni. A szerkesztőség örömmel látna erről hírt, anyagot. („Nyilván Goethe-kutató, maga matató! Látszik a kéjsóvár tekintetén és a remegő kezecskén!”)

 

Goethe-reif, Goethe-érett, mondták hajdan az ifjúra (nő nem számít), ha már kezébe lehetett mondott szerzőt adni. Ott, akkor, hol is másutt, mint az Eckermannról elnevezett kávézó előtt, a hajnali Andrássy úton, egy pillanatra, Goethe-reifek voltunk.

 

Folytatom, rontva a himnikus véget. Háború van, mondta a kollégám, nem tudok dolgozni. Én tudok, válaszoltam hányavetin, ami csak annyit jelent, hogy nem fogom föl ezt a mondatot, háború van. Mintha igaz volna, hogy ha háború van, akkor rajta kívül nincs más. A múzsák nem azért hallgatnak, ha, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert érdektelen, amit mondanának.

Nem akarok erről mondatokat fogalmazgatni, legföljebb ezt az európai, tehetetlen hülyeségemet tudnám velük megmutatni; de nem szégyenleném a nevetségességemet, ha egy grammnyi értelme is volna a mutatásnak. Mintha több száz év hazugsága ért volna utol minket.

De mindez nem számít, olyan, akár a múzsák szava.

Ami bizonyosan számít, az a szenvedés, az, hogy most Koszovó és környékén és annak a környékén sokan bajban vannak. Segíteni kell, ez a kell biztos. Nehéz segíteni, és könnyű nem segíteni. Annyi igaz érvünk volna. Múltkor adakoztam az árvízkárosultaknak, ennyi meg amannyit, nem nagyon sokat, de az utolsó pillanatban egy ötszázast visszavettem, mert akkor nem tudtam volna bevásárolni, illetve előtte haza kellett volna menni. Ezer és ezer módon lehet nem segíteni.

Nem tudom, mi volna most a következetesség, például épp most nem írok alá egy Felhívást, mely erről a segítésről szól, mert… mindegy, az érveimet nem tekintem érvényesnek, de muszáj vagyok követni őket, így, összevissza.

 

A helyzet bonyolult, de a baj egyszerű. Segíteni kell, ezer és ezer módon.