Múlik az idő^*

És negyed évszázada jelent meg az én első kötetem is, és egy évszázada született a tüneményes Szerb Antal és fél évszázada a még tüneményesebb G. (önéletrajzi megjegyzés). Ma pedig június elseje van, holnap hajnalban, akár a Három nővér, útra kelek, föl, föl Moszkvába, és fejvesztés terhe mellett ma el kell küldenem Vickó Árpádnak ezt a szöveget… Persze: bizonyos csak a halál, de erre még majd visszatérek.

Nemcsak elseje van, hanem este is. Mert idáig semmit nem csináltam, egész délután hiszterikusan keresgéltem az Enciklopédiát. Fél napja ezt kajtatom hiába, s e pillanatban ez mindennél jobban foglalkoztat, beleértve természetesen e cikk megírását is. Mintha a teremtés egy hibájára találtam volna, még inkább mintha én magam rontottam volna el a teremtést (azáltal, hogy nincs meg a könyv), s noha közvetlenül nem tehetek róla, de mégiscsak én vagyok az, akinek ez olyannyira hiányzik. Nem is hiba, inkább volna ez egyszerűen baj. Baj történt: talán nem gondoltam elég hűségesen a könyvre, ezért merészelt valaki hozzányúlni.

Ez nem igaz. 15 éve olvastam először, s máig megmaradt bennem a döbbenetnek és ujjongásnak az érzése, amikor ehhez a mondathoz értem: Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott.

Azonnal tudtam, hogy valami olyasmit olvastam, amelyhez alapvető közöm van. A magam önző módján ezt úgy fogalmaztam, hogy ez, a Mily dicsőség a hazáért halni novella, az enyém, az én írásom, noha ő írta, s szerencse, hogy ő írta, mert én elrontottam volna, mert én nem tudtam volna a szövegben előforduló „esterházy” szót az itt szükséges egyszerűséggel kezelni.

Végig a kilencvenes években egy, mondjuk így, családregényt írtam, amelyben az említett szó nem jelentéktelen szerepet játszik. Közben, a hosszú kilenc év alatt sokszor éreztem ennek a Danilo-szövegnek a segítségét.

Így barátom nekem ő, könnyen átívelve élők s holtak feje fölött. Megerősít abban a kicsit szépelgő elképzelésemben, hogy a könyvek segítik egymást. Nem túlzás azt mondani (legföljebb szerénytelenség), hogy a Danilo-szöveg az, amelyből kihajtott az én 800 oldalas regényem.

De a regényt befejeztem, nem (nagyon) gondolok már rá. Mostanság két, nekem egybetartozó Danilo-mondat jár a fejemben: „Gyengédebben, gyengédebben, gyengédebben (Nem, ez nem Lenin, ez parafrázis.)”, és a régi ismerős: „Bizonyos csak a halál.” Mintha e két mondat írná le az életem.

P.S. A kötetet az 50. évét június 13-án betöltő G. párnája alatt találta meg a kitartó kereső.