„Hát, nem tudom”^*

Én se, rögzíthetném gyorsan, magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja. A kötet borítójáról a szerző, maga Jiří Menzel vigyorog ránk. Úgy néz ki rajta, mint egy boldog idióta. Különösebben boldog nem lehet, de idióta sem. Talán csak néha úgy néz ki. A fotó alatt ez olvasható: Ez az a fénykép, amelyen úgy nézek ki, mint egy boldog idióta. Különösebben boldog nem vagyok, de idióta sem. Csak néha úgy nézek ki.

Míla Řádová asszony, fölteszem a Story című, fölteszem prágai lap szerkesztőjének unszolására írta a nagy rendező ezeket a, nagyképűen úgy mondanám, „kékharisnyákat”, egy éven át, hetente, szorgalmasan.

Menzel szép lusta ember, ezt szívesen hangsúlyozza, és ez egyszer láthatóan nem hazudik.

Mintegy mottónak választja Pavel Eisner sorait: Hát, nem tudom. Jellegzetesen cseh kifejezés, modus dubitandi. Dubito, ergo sum – kétségbe vonok minden értéket és igazságot – tehát vagyok és élek.

E programnak Menzel nem tesz eleget, ő nem von kétségbe minden értéket és igazságot (de azért van és él), Menzel nem tartozik a nagy kétségbevonók közé (filmjei ismeretében ez meglepő is volna), ő kis kétségbevonó – de komoly és tisztességes kétségbevonó: önmagával kezdi.

Eisner úr továbbá ezt írja: …ez egy sokat próbált, tehát tapasztalt nemzet életbölcsessége. Kételyekkel temperált derűlátása. – Ez a valódi mottó, ez Menzel tényleges alkata, ez az elképesztő, fanyar, cseh derűlátás.

Csábító néhány kijelentést áttenni magyarra. A magyar az nem temperált, derűlátását önáltatással, pesszimizmusát fekete kétellyel izzítja. Hát, nem tudom… Az ilyen hasonlítgatás természete szerint igaztalan: úgy teszünk, mintha a cseh, a csehnek-lenni volna a világ teteje, és ehhez képest mi, satöbbi. Ez nyilván marhaság.

Mindazonáltal sok minden van, amit irigyen lehet nézni. Múltkoriban láttam egy afféle négyes portréfilmet, Hrabal, Menzel, a zseniális színész Rudolf Hrušinský meg talán Chytilova. Elgondoltam négy ilyen jó magyar embert, mennyivel több fontoskodás, felelősség, komolykodás volna. Itt meg ez a léhába hajló nevetgélés – és hát nem mondom a legfontosabbat: hogy urazzák és magázzák egymást, Menzel úr, Hrabal úr. Ez, nemde, nálunk elképzelhetetlen. Ha olykor létre is jön, az annyira stilizált, annyira személyes, hogy semmilyen általánosabb következtetés nem vonható le belőle. Cseh polgárok – ezt látni ott.

Ahol még, tudjuk meg az egyik szösszenetből (szösziből), az autóvezetést is egy Musil oktatja, tőle tudjuk – és ez a nagy cseh tanítás –, hogy az ember sohase felejtse el, hogy találkozhat nagyobb barommal is, mint amilyen ő maga. Sőt, az a nagyobb barom lehet éppen ő maga is.

Menzel, lelkében cirkuszos, egyensúlyozva a „hát, nem is tudom”-nak a kötelén: ostoroz. Ostorozza a túl komolyra vett filmeket, azzal gyanúsítva őket, hogy nem őszinték. Az állítást azután kiterjeszti az emberekre is. Közben – lófasz, lófasz – a számból vesz ki szavakat: Furcsa, de kevés az olyan film, amelyik semmit sem akar. Egyszerűen van, és legfeljebb annyi becsvágy szorul bele, hogy meg akar bennünket örvendeztetni. Anélkül, hogy hazudna.

Jiří Menzel becsületes kéjvágyó.

Sajnálom, de nem ígérhetek mást, csak szórakozást, mondta René Clair, írja Menzel, és ez a megható alázat az, ami miatt életre szóló példaképéül választotta a nagy franciát. (Megjegyzem, Clair mondata nem azt jelenti, hogy a film nem ígér mást, még csak azt sem, hogy Clair ezt így gondolná, ez csupán annyit jelent, hogy Clair kizárólag a szórakoztatásról hajlandó nyilatkozni. Lesz benne, ha szerencsénk van, minden, komolyság, mondanivaló, üzenet – de arról nincs mit mondani, az csak rizsa volna. Ettől a rizsától Menzel is kiütést kap.)

Kitartóan ostorozza a „nagy agymosót”, a televíziót. Megköszöni a nyelvnek, hogy a tévécsatornát tévécsatornának hívják, Canale Grande, tenném hozzá, a Dallast – mintegy ennek megfelelően televízió-diarénak nevezi. (Állítólag Nádas Péter órákig zokogott – krokodilkönnyekkel! –, midőn most vége lett a sorozatnak. Hát, nem is tudom…)

A tévé kapcsán elmélkedik a művészet hatékonyságáról. Amit erről mond, jól mutatja Menzel paradoxonos gondolkodását. Egyrészt egyetért avval az állítással, hogy nem valószínű, hogy a művészet befolyásolhat valakit is, másrészt, mondja, senki sem állíthatja magáról, hogy közömbös minden befolyás iránt. Ez a kételyekkel temperált derűlátás, akcióban, in eksön.

Egyrészt, másrészt, egyfelől, másfelől, majdnem, talán, viszont, hátha, jóllehet: ezen szavak embere Menzel. Ismerünk, szép maszk.

A címek a szövegből kiemelt mondatok, mondatrészek; sok esetben olyanok, akár egy közmondás, és az írás már csak ezt beszélgeti körbe. A tévéről még mint az ostorozás titok nélküli tárgyáról a következő címeket olvashatjuk: Olyan közönyösen bámuljuk a tévében a sebesülteket és haldoklókat, a hol megégett, hol feldarabolt, hol másképpen megcsonkított igazi hullákat, hogy ezért egy koreai hóhér is megirigyelhetne bennünket. Az ember élete, egészsége érték, nem lehet róla olyan cinikusan beszélni, ahogy a tévében vagy moziban naponta hallhatjuk. Ha számba vesszük a sugárzott műsorokat, a tévécsatorna kifejezés kiválasztása éles jövőbe látásról tanúskodik. Hát, nem tudom…

Olykor megkíséreltem a címből és föltételezett Menzel-ismerésemből kitalálni az írást magát vagy legalábbis az irányát. Egy szivar a szájban magasbra kényszeríti az állat, és öntudatot ad – így a cím. Gondoltam, valami szép szivaros himnusz leend, Radnóti (Sándor) mint nyitott mű, testtartás mint méltóság, persze a szabadság enyhe mámora – tehát valami kis könnyű igazság. Még a közelében sem. Az önzésről, a tapintatról kapunk ez alkalommal akkurátus leckét.

Szigorú nagynéni, szoktam (máskor, másra) mondani; Menzel egyik arca a morgó agglegényé. Mintha csak a nagy illemtanárt, boldogult Apor Pétert hallanám: micsoda új nemzedék ez, inkább hírnévre vágynak ahelyett, hogy hasznosak akarnának lenni; hol a jó modor?, mindenütt illetlenség és faragatlanság, lassan ez a természetes; és zsugorodnak a tisztesség szigetei, a közöny, az érzéketlenség ragályos; a dohányzás éppolyan illetlen szokás, mint az orrpiszkálás (az evvel kapcsolatos tanítandó cseh éca: Menzel filmjeiben, mondja Menzel, csak a gazemberek dohányoznak); és hát minden elüzletiesedett, hol van már szegény Coubertain báró meg a fair play.

Ezek afféle fehérklárás humanista dohogások, a lusta férfiú fölriad és gyorsan rendbe tenné a világ dolgait, ha eztán felhagyunk a szemeteléssel, nem lesznek majd rablógyilkosságok. Az én mamám is azt mondta, hogy addig ne is álmodjunk a világbékéről, amíg ennyit rosszalkodunk a testvéreimmel. De mama kérem, a György volt a hibás, akkor se? Akkor se.

Menzel olykor link. Ténylegesen link, természetesen. Tisztelet érte és röhej.

Azt mondja, sőt: azt mondja, bevallja, nem szereti a csúnya dolgokat, a hässliche poétikák kurzálásának évadján ez érthető ódzkodás. Még azt is bevallja, hogy nem érti a modern művészetet. Na ja. Én nem nagyon vagyok vevő erre a dumára, kicsi bosszúból mondjuk azt mondanám, hogy Menzel művészete is modern. A modern nem a szélhámos szinonimája (ahogy a posztmodern sem), és nem hiszem, hogy az absztrakt művészet úgy keletkezett volna, hogy a kollégák nem tudtak megfesteni egy tehenet. Ez így… hát, nem tudom…

Nem könnyű leleplezni az arcátlan szélhámosságot, írja. Azt sosem volt könnyű, tenném hozzá.

A szelíd ember dühével, mert kiszolgáltatottságával tud szólni a szelídség, vagy általában a demokrácia élősködőiről, korunk Hérosztratoszairól (akikkel, írja, ma Dunát lehet rekeszteni; vajon ez csehül hogyan van?, hogy Vltavát rekeszteni?, vagy egyszerűen csak, hogy annyian vannak, mint az oroszok, és akkor az oroszokkal lehetne rekeszteni ezt a Vltavát, amelyről remélem, hogy ugyanaz, mint a Moldva). Az üres föltűnés, a botrány, a „hírérték” – Menzel láthatóan nincs oda az ilyen érdekességektől, nem hatódik meg a kutyát megharapó postástól. A postás hordja ki a leveleket: ez Menzel véleménye a világról.

Többször emlegeti az elmaradt atyai nádpálcát, a szigort, a jókor elcsattanó, didaktikus pofonokat; láthatóan nagy reményeket fűz ezekhez. Gyakorló apaként és gyakorló fiúként ezt lényegesen szkeptikusabban ítélem meg, hogy finom legyek. Persze pofonok esnek, időben, benne az időben, aztán ki tudja. Hát, nem…

Gyönyörű kisszépeket tud fél kézzel odakenni, pár vonással apró jelenetet, a dubrovniki orvos, ahogy az élet tiszteletéről mesél a hexensusszos szerzőnek; finom eszmefuttatás a nyakkendő uralmáról, a nyakkendőnapszámosokról; elhenceg avval, hogy az észt köztársasági elnök a barátja, mondja is, hogy henceg, és tényleg: henceg.

Amiképpen ha igaz, hogy ha franciául beszél az ember, jobbá vagy intelligensebbé válik (kivéve a franciákat), azonképpen igaz, hogy az írások följavulnak Hrabal közelében (kivéve…, de ne személyeskedjünk). Így kezdődik a „Hrabal a ház ajtajában várt bennünket, s én leckét adtam neki lovagiasságból és előzékenységből – a karomban vittem Eliska asszonyt, hogy Hrabal lábaihoz tegyem” aszketikus című írás: „Világ életemben büszke voltam testi erőnlétemre (amit senki sem néz ki belőlem)” – ezt én is tanúsíthatom, amikor jó néhány éve itt vendégszerepeltek a Katonában, olyan kunsztokat csinált, akár egy rendes cirkuszi erőművész; de hogy az idő múlik, és elmeséli, miként ejtette le a hrabali nőt, hogy aztán Hrabalnak napokig ápolnia kelljen a feleségét. Menzel pedig levonja a tanulságot, és ezek a nagy (cseh) tanulságok (ahogy a százlábú századik lábának elvesztésekor elveszti hallását, azonképp): nem tudni, miért, de a kisasszonyok és hölgyek egyre nehezebbek lesznek. Ezt is tanúsíthatom.^*

Ami másnak dráma, írja, nálunk, Csehországban bohózattá változik. Mondjam azt, hogy nálunk meg minden dráma lesz – ami kész röhej? A könyv nagy pillanataiban: mintha Švejk beszélne rólunk, ma. Mondjam azt, hogy nekünk nincs Švejkünk, semmilyen műnemben, műfajban?

Az is nagyon jó, ahogy odanyom egy ötkoronást a hódolgó, idős tanárnőnek, hívén hogy kéreget (de nem sokat lelkizik, vannak pillanatok, amikor az ember hülyén viselkedik, kész – ezt nevezném a Krúdy-vonalnak: a nők néha öngyilkosok lesznek, és az szomorú dolog, egy-két napig), meg amikor a kövér lány a repülőgépen csak eszik, csak eszik, és, mondjuk így, hősünket kizárólag az foglalkoztatja, miként van az, hogy a kilencórányi út alatt a lány egyszer sem ment ki (micsoda gavalléros fogalmazás:), hogy bepúderezze az orrát. (Mellesleg: írja, milyen sok érdekes embert ismert meg a repülőgépeken. Én még soha senkivel nem ismerkedtem meg repülőgépen.) Ja, meg a szlovák szüzek! Meg hogy a sötétben borotválkozik, mert „orcánk kisimultabb lesz, hogy azt ne mondjam, olykor puffadtabb”. Igen.

Ceruzarajzok; alulról, kis dolgokból építkezik; ebben mint módszerben Hrabal a mester (csak ő azután, ahogy Menzel is a filmjeiben, a kicsikből nagyot tákol, világot). Jó kis olvasmány ez. Épphogy 1 könyv, de nagyon Menzel. Ami nem rossz egyenleg. Éljenek a csehek.