Hrabal könyvei^*

Mondták, nincs jól, búskomor és iszik, mint egy Vörösmarty, de mégis megdöbbentő volt a halála híre, mert erre azért nem lehetett számítani, hogy ez a dolog rá is vonatkozik, nem direktben, hogy halhatatlan volna, élből halhatatlan, nem ilyen magasztosan, az irodalomtörténet emelkedett bürokráciájával, inkább csak úgy, hogy ő majd kimarad ebből a szokásosból, ebből az eshetőségből, el lesz felejtve, égi slamp; ahogy Hubička forgalmista vagy Pepin bácsi haláláról értelmetlen beszélni, úgy az övéről is az, a kérdés nem vetődik föl.

De hát van, hogy fölvetés nélkül is választ kapunk.

A halálhír első, nagyon rossz csöndjében nem tudtam megakadályozni, hogy ne magamra gondoljak, arra a néhány személyes találkozásra, melyben mindig volt egy kis kellemetlen is, még személytelen is, egy öreg ember türelmetlensége és kozmikus kelletlensége. Mintha az írókkal olyan dolgok esnének meg, amilyenek a könyveik, Mándyról Mándy-novellákban lehetne beszélni, Hrabalról meg az ő kocsma-anekdotáival. Jól lehetett vele berúgni, nagyképűsködhetnék. Ahogy vállat vont az újságírói kérdésre, mit szól ahhoz, hogy volna itt ez a magyar regény az ő nevével; még élek, válaszolta hidegen. Most már majd mást kell erre válaszolnia. Annak örülök, hogy elolvasta a könyvből azt a részt, ahol az Úr meg ő („ő”) beszélgetnek. Azt szép volt látni. Most majd jó hasznát veszi, mégis fölkészülhetett, hogy mire lehet számítania ott. Marhaság.

De hamar olvasóvá lettem. És az olvasónak a nagy író halála, valljuk be, nem olyan nagyon érdekes. A nagy író halála nem tragikus, tragikumon túli. A halál többnyire a semmiről szól, az övé (az övéké) a mindenről, ha tetszik, az öröklétről, az örökkévalóságról. Az külön szép az ő esetében, hogy ezt a nagyot, ezt a végtelenséget (és mellesleg a saját nagyságát) a kicsiből hordta össze, a kisemberből, a kisvárosból, a kisvilágból. Nem filozofáló volt, hanem filozofikus gondolkodású. Egyformán sokat tudott a sörről és Schopenhauerről. Elnéző szeretet a hősei iránt – szokták emlegetni. Nem nézett el ő semmit, csak épp rajongott a teremtés iránt, pogány rajongással írt az ember szépségéről és az ember rútságáról.

A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés.) Hrabal mindvégig régi, letűnt világokról írt, szociológiailag megszűntekről; olyanról, ami már nincs, hanem épp az írás által lesz aktuális. Hrabal nem nosztalgikus, nem arról beszél, hogy de jó lenne, ha olyan lenne. Ő nem a lennéről beszél, hanem a vanról. Hogy de jó van, ha olyan van, ahogy van, vagy de nem jó, ahogy van, de mégis nagyon van. Nem szebbé válik a könyvei által a világ, nem is igazabbá: valódivá.

Ez a valóság, amelyet a könyveivel adott nekünk, mérhetetlenül hatalmasabb, mint az az üresség, amelynek alkalmából most, mint a dögkeselyűk kerengünk a holtteste fölött.

Azt mondják, kiesett a kórház ablakából, ahogy a madarakat etette. Švejk és Szent Ferenc. De nem kiesett: kirepült.

Javítás: nem ilyen szépen halt meg. A világ nem emberséges és a gondolkodó ember sem az – ez is az Ő mondata. Mintha az írókkal olyan dolgok esnének meg, amilyenek a könyveik. Úgy halt meg, mint Haňta a Túlságosan zajos magányban. Agyonnyomta őt a világnagy présgép, amelynek zöld indítógombját ő maga nyomta meg.