Hrabal könyvei
Hrabal könyvei*Mondták, nincs jól, búskomor és iszik, mint egy Vörösmarty, de mégis megdöbbentő volt a halála híre, mert erre azért nem lehetett számítani, hogy ez a dolog rá is vonatkozik, nem direktben, hogy halhatatlan volna, élből halhatatlan, nem ilyen magasztosan, az irodalomtörténet emelkedett bürokráciájával, inkább csak úgy, hogy ő majd kimarad ebből a szokásosból, ebből az eshetőségből, el lesz felejtve, égi slamp; ahogy Hubička forgalmista vagy Pepin bácsi haláláról értelmetlen beszélni, úgy az övéről is az, a kérdés nem vetődik föl. De hát van, hogy fölvetés nélkül is választ kapunk. A halálhír első, nagyon rossz csöndjében nem tudtam megakadályozni, hogy ne magamra gondoljak, arra a néhány személyes találkozásra, melyben mindig volt egy kis kellemetlen is, még személytelen is, egy öreg ember türelmetlensége és kozmikus kelletlensége. Mintha az írókkal olyan dolgok esnének meg, amilyenek a könyveik, Mándyról Mándy-novellákban lehetne beszélni, Hrabalról meg az ő kocsma-anekdotáival. Jól lehetett vele berúgni, nagyképűsködhetnék. Ahogy vállat vont az újságírói kérdésre, mit szól ahhoz, hogy volna itt ez a magyar regény az ő nevével; még élek, válaszolta hidegen. Most már majd mást kell erre válaszolnia. Annak örülök, hogy elolvasta a könyvből azt a részt, ahol az Úr meg ő („ő”) beszélgetnek. Azt szép volt látni. Most majd jó hasznát veszi, mégis fölkészülhetett, hogy mire lehet számítania ott. Marhaság. De hamar olvasóvá lettem. És az olvasónak a nagy író halála, valljuk be, nem olyan nagyon érdekes. A nagy író halála nem tragikus, tragikumon túli. A halál többnyire a semmiről szól, az övé (az övéké) a mindenről, ha tetszik, az öröklétről, az örökkévalóságról. Az külön szép az ő esetében, hogy ezt a nagyot, ezt a végtelenséget (és mellesleg a saját nagyságát) a kicsiből hordta össze, a kisemberből, a kisvárosból, a kisvilágból. Nem filozofáló volt, hanem filozofikus gondolkodású. Egyformán sokat tudott a sörről és Schopenhauerről. Elnéző szeretet a hősei iránt – szokták emlegetni. Nem nézett el ő semmit, csak épp rajongott a teremtés iránt, pogány rajongással írt az ember szépségéről és az ember rútságáról. A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés.) Hrabal mindvégig régi, letűnt világokról írt, szociológiailag megszűntekről; olyanról, ami már nincs, hanem épp az írás által lesz aktuális. Hrabal nem nosztalgikus, nem arról beszél, hogy de jó lenne, ha olyan lenne. Ő nem a lennéről beszél, hanem a vanról. Hogy de jó van, ha olyan van, ahogy van, vagy de nem jó, ahogy van, de mégis nagyon van. Nem szebbé válik a könyvei által a világ, nem is igazabbá: valódivá. Ez a valóság, amelyet a könyveivel adott nekünk, mérhetetlenül hatalmasabb, mint az az üresség, amelynek alkalmából most, mint a dögkeselyűk kerengünk a holtteste fölött. Azt mondják, kiesett a kórház ablakából, ahogy a madarakat etette. Švejk és Szent Ferenc. De nem kiesett: kirepült. Javítás: nem ilyen szépen halt meg. A világ nem emberséges és a gondolkodó ember sem az – ez is az Ő mondata. Mintha az írókkal olyan dolgok esnének meg, amilyenek a könyveik. Úgy halt meg, mint Haňta a Túlságosan zajos magányban. Agyonnyomta őt a világnagy présgép, amelynek zöld indítógombját ő maga nyomta meg.
„Hát, nem tudom”*
|
|
Tovább.
(Csönd.)
Mi futja el a szemét, ha erre a papírlapra pillant?
Ha erre a papírlapra pillant, könny futja el a szemét.
A merényletek – lásd novella eltulajdonítása, parafrázisok, satöbbi –, melyeket az idők során Kiš ellen elkövetett, kinek a művészetének a szellemében állnak?
Ezek az eljárások s merényletek, melyeket akár itt is láthatunk, azt hiszi, ténylegesen a Danilo Kiš művészetének szellemében állnak. Mindig tanul tőle valamit. Kiš művészete – melyre talán szintén igaz, mit épp Kiš mondott a Joyce-éra, hogy tudniillik „fenséges vereség” – újra meg újra esélyt ad neki.
Meg kell a szívnek szakadni.
Mostanában újra elővette a Mily dicsőséget…
Azt már egyszer elloptuk, nem? Do lop, qui cito lop. Lassan ideje volna előjönni a farbával. Mire vonatkozik tehát a cím? Milyen tej, milyen nincs?
*
Őszintén szólva az a helyzet.
És negyed évszázada jelent meg az én első kötetem is, és egy évszázada született a tüneményes Szerb Antal és fél évszázada a még tüneményesebb G. (önéletrajzi megjegyzés). Ma pedig június elseje van, holnap hajnalban, akár a Három nővér, útra kelek, föl, föl Moszkvába, és fejvesztés terhe mellett ma el kell küldenem Vickó Árpádnak ezt a szöveget… Persze: bizonyos csak a halál, de erre még majd visszatérek.
Nemcsak elseje van, hanem este is. Mert idáig semmit nem csináltam, egész délután hiszterikusan keresgéltem az Enciklopédiát. Fél napja ezt kajtatom hiába, s e pillanatban ez mindennél jobban foglalkoztat, beleértve természetesen e cikk megírását is. Mintha a teremtés egy hibájára találtam volna, még inkább mintha én magam rontottam volna el a teremtést (azáltal, hogy nincs meg a könyv), s noha közvetlenül nem tehetek róla, de mégiscsak én vagyok az, akinek ez olyannyira hiányzik. Nem is hiba, inkább volna ez egyszerűen baj. Baj történt: talán nem gondoltam elég hűségesen a könyvre, ezért merészelt valaki hozzányúlni.
Ez nem igaz. 15 éve olvastam először, s máig megmaradt bennem a döbbenetnek és ujjongásnak az érzése, amikor ehhez a mondathoz értem: Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott.
Azonnal tudtam, hogy valami olyasmit olvastam, amelyhez alapvető közöm van. A magam önző módján ezt úgy fogalmaztam, hogy ez, a Mily dicsőség a hazáért halni novella, az enyém, az én írásom, noha ő írta, s szerencse, hogy ő írta, mert én elrontottam volna, mert én nem tudtam volna a szövegben előforduló „esterházy” szót az itt szükséges egyszerűséggel kezelni.
Végig a kilencvenes években egy, mondjuk így, családregényt írtam, amelyben az említett szó nem jelentéktelen szerepet játszik. Közben, a hosszú kilenc év alatt sokszor éreztem ennek a Danilo-szövegnek a segítségét.
Így barátom nekem ő, könnyen átívelve élők s holtak feje fölött. Megerősít abban a kicsit szépelgő elképzelésemben, hogy a könyvek segítik egymást. Nem túlzás azt mondani (legföljebb szerénytelenség), hogy a Danilo-szöveg az, amelyből kihajtott az én 800 oldalas regényem.
De a regényt befejeztem, nem (nagyon) gondolok már rá. Mostanság két, nekem egybetartozó Danilo-mondat jár a fejemben: „Gyengédebben, gyengédebben, gyengédebben (Nem, ez nem Lenin, ez parafrázis.)”, és a régi ismerős: „Bizonyos csak a halál.” Mintha e két mondat írná le az életem.
P.S. A kötetet az 50. évét június 13-án betöltő G. párnája alatt találta meg a kitartó kereső.
Egy író, amint azért kell olvasnom, hogy írjak róla, el van rontva a számomra. Az igazi olvasás naiv, öncélú. Csak az ilyen olvasás szerez örömöt. Hogy sajnálom a kritikusokat! Úgy szeretek olvasni, ahogy a házmester olvas: azonosulni az íróval és a könyvvel. Minden más magatartásról a kém jut az eszembe, vagy a nyomozó. Vagy a hullatrancsírozó.
Írja Cioran szórakoztató, kellemetlen (új) könyvecskéjében, melyet Réz Pál tett bravúrosan magyarul elénk. Reggelente olvasok belőle egy kicsit (mindennapi epénket add meg nekünk ma); rá is vonatkozik a viccbéli mondat: Te szííí-nész, hét óra óta figyellek, nagy… vagy! Hát ilyen ez a Cioran is, de eszes rosszindulata saját magát sem kíméli, ettől ugyan még kellemetlen fráter marad, ám épp azáltal, hogy a személyét is belevonja, túllép rajta, vagyis könyvet ír, és nem lelki higiéniás gyakorlatokat tart. Nem személyesen őszinte, hanem strukturálisan; az őszintesége nem jó tulajdonsága, hanem értéke.
De nem erről a könyvről akarok beszélni.
És nem is egyetértőleg idéztem a nagy románcfranciát. Nekem nincs elrontva egy író, ha írnom kell róla. Igaz, többnyire nem kell, hanem lehet. Igaz, ellenem vethető, ha már mindenáron vetni kell, hogy én úgy írok „róla”, hogy nem írok róla. Ez nem teljesen igaz, de van benne valami. Mert én is úgy szeretek olvasni, ahogy a házmester – nem véletlen, hogy kihaló állatfajta –, de az élvezkedés megőrzésének igyekezetében olykor úgy is írok, mint egy házmester. Nem lehet egyszerre mindent. Persze a hullatrancsírozás is érdekes. És, hogy félreértsem Ciorant, magamat, e szöveget, amikor napokat töltök olyan szövegek társaságában, amelyekben másról sem esik szó, mint nyugalomról, elmélkedésről, lemondásról, kedvem kerekedik kirohanni az utcára, és szétverni az első ember pofáját, akivel találkozom.
Hét óra óta figyellek, mondja a főhős Európának, nagy ge… vagy. Mi az, hogy főhős? Bovaryné? Akkor tegyük csak szépen egyes szám első személybe. Ismételgessük, önsajnálat és öngyűlölet nélkül. Lehetséges, hogy ha bombáznak, nem lehet kimondani, én? Ezt jelentené, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák?
Megpróbálok más keservekről írni, és majd nem fog ez nekem egészen sikerülni.
Jó, hogy nem látta az arcom Wolfgang Meissner, a Goethe Intézet igazgatója, midőn fölhívott, hogy volna egy ötlete Goethe-ügyben. Na ja, kinek nincs; Goethe jó, Goethe dús, legelőjén fű kövér…
A Goethe-év magyarul nem olyan veszélyes, mint az eredetiben, ez irányban a tűrőképességünk is jobb, mint a németeké, mi inkább Petőfit, Adyt tanuljuk a hány (wieviel) ingerig. Ám azért csurran-cseppen, s már láttam magamat a Magyarország és a Weltliteratúra című kerekasztalon szteppelni, és nem akartam magamat látni ott. Toppantottam hát a régebben porcgyanús, újabban köszvényes (mehr Gicht!, ezek lesznek az utolsó szavaim majdan) lábammal, s kiáltottam, nem (nein, nicht).
Meissner úr fölvonta a szemöldökét (telefon!), de hát még nem is mondottam semmit. Éppen azért! Mert mondás után fontolás jő, fontolás után meg vagy nem jő, vagy nem nem jő, mert igen jő és is és talán. (Ne vegyük észre, hogy rímel az és hó és halálra… Rémes. Mindenről valami az észbe jut. Jaj, mama, nézd, ez sincs kész. Hogy, tréfával szólva, privatizáljak: nemrég két napig Parti Naggyal és Kovács András Ferenccel mintegy kéz a kézben sétálgattam Prágában, mentünk-mendegéltünk, egy Tánya nevű helyes nő tört utat – ehelyt más nők fölbukkanását a mondatritmus nem engedi –, mászkáltunk és szóval illettük a várost; nyilván ennek nyomát őrzöm még. – Sándor Györggyel volt hajdanán efféle nyelvi élményem, mondott valamit, mondtam rá valamit, ő, én, ő, én, jó nyelvérzékem van nekem, aztán ő még dúdolva hármat rátett…)
Hogy olvasnám-e föl a… Jó. De hát még nem is mondottam semmit. Szeretek fölolvasni, sőt, ami a szereplést illeti, csak fölolvasni szeretek. A fölolvasás is munka, de ezt a munkát szívesen végzem el, mert ez, így érzem, nem valami helyett van, egyébként is majdnem csak annyi ideig tart, ameddig az ott-lét, az asztaltól-el-lét. Úgy buktam rá tehát a meissneri ajánlatra, miként gyöngytyúk a meleg takonyra, mit Verlaub.
Ebben a káprázatban, gyöngytyúk az én Bakonyom, nem, ezt most már tényleg nem, ebben a káprázatban gondolkodás nélkül mindenre igent mondtam, Goethe, igen!, Werther, igen! Az egészet, egy éjszaka, németül. Igen! Ez olyan abszurd, hogy csakis igent lehet rá mondani.
Warte nur, balde ruhest du auch vagy hogy, ezt kivéve Goethét csak magyarul olvastam, ezért is rossz az én jónak mondott németem, mert így nincsen stílusérzékem. Utolsó alkalom az életemben, hogy németül magamhoz vegyem a Werthert. Meg egyáltalán: az olvasás a legtermészetesebb cselekvésem, olvasás közben én rendben vagyok, az én rendemben. Nem is izgattam magam, gondoltam, majd előző nap kicsit belenézek. Arra nézve nem volt tapasztalatom, hogy mit jelent hat óra hosszat olvasni, hogyan ragad a nyelv, fogy a nyál, de igazán ez sem aggasztott. Valahogy majd lesz.
A heroikusa amúgy sem érdekelt, nem az ötlábú borjúval meg a hosszú távú csókolózási rekorddal akartam versenyezni, mert nem is akartam versenyezni. Az is lett azután a felolvasás, aminek szántam: a hajdani heroikus óriásolvasások fölidézése, a mámoros felelőtlenségé, amikor semmi nem számít, se fáradtság, se kötelesség, se másnap, kizárólag a könyv van meg a lapozás meg a könyökzsibbadás s végül ama hajnal, melyben szépen nincsen semmi, csak a halk, tompa hang, ahogyan becsukunk egy könyvet.
Még előtte futnom kellett egy kört, a rettegés egy körét. Hallván a tervezett eseményről, fölhívott a barátom, hogy elment az eszem, ez abszurd, véghezvihetetlen. Elsőre elhessegettem, de aztán dühösen látnom kellett, hogy egyszerűen csak igaza van. Hisz még magyarul is nyaktörő mutatvány volna! Úgy képzeltem, mint rendesen, járok egy kicsit a vízen, most pedig figyelmeztettek, hogy úszni kell és jeges a víz.
Minő aljas ember!, foglaltam össze szorongásaimat, és azonnal fölhívtam a(!) Goethét, hogy lehetne-e egy-egy részt esetleg magyarul. Bármit, persze. Ettől – nem egészen – megnyugodtam. És megint nem félvén, mondtam, mit gondoltam, minő aljas ember vagy te, hogy így rám ijesztesz. Ha barátod ostobaságot tervez tenni, így Arisztotelész, válaszolta a barátom zártan, azon emberek bússágával, kik tudván tudják, igazuk van, üsd le őt, ekképp akadályozd. – Finom, mély megfigyelés.
Most már csak annyira szorongtam, amennyire kellett. Fölkészültem, gyakoroltam, próbáltam, lábjegyzeteket néztem, és párhuzamosan Szabó Lőrinc magyarját, bejelöltem, másodperceket számoltam, mindent, ahogy kell. Mindez akkor sem fölösleges, ha később fölöslegesnek bizonyul.
Ahogy most is. Az egész mintha egy álom lett volna; az elején még volt valami e világi valóságosság benne, még számított (nekem), mi is történik, milyen a színvonal, hangsúlyok és szövegértés – német fölolvasásban időnként nagyon el lehet szállni, hirtelen csak szavakat lát az ember, anélkül hogy tudná, merre is jár –, de azután két óra múltán, olyan éjjeli egykor, noha voltak még sokan, kettesben maradtam a könyvvel meg avval, amit olvastam, egészen a lapjába bújtam, majd hátradőltem azon a lehetetlen szófán, még a lábamat is lóbáltam, aztán már csak voltam: voltam egy remekművel, egy remekmű jóvoltából.
A klasszikusok valóságos nagyságát nehéz látni, mert nehéz őket valóságosan olvasni. Tanulni szoktuk őket, nem olvasni (ahogy egy tanárismerősöm panaszolja). Jó élmény: Goethe nagy regényíró; a szerkezetnek ez az elképesztő tisztasága, természetessége, mint egy kristály, mint egy növény; ésszel van benne minden csinálva, az érzelem is; aztán a cselekmény nyugodt, pontos íve, a mű minden porcikájában szükségszerűnek mutatja magát. És (hm: kollegiálisan nézve) milyen könnyedén és „modernül” használja az ún. eszközöket, ahogy gyorsít, lassít, időt és teret teremt, ahogy pofátlanul lábjegyzetel, és balkézről még szociológiailag is pontos: gyönyörű. Mint a sérv (ellenpont), kijön belőlem a kékharisnya.
Bocsássa meg nekem a Bán Zoltán-i világszellem (teszem azt), de nem mondom meg a nevét, ragyogva, a fölismerés friss örömével az arcán lépett hozzám: Te, ez tényleg jobb író, mint én.
Rosszul mondom kicsit: mert közben az is fontos volt, hogy valakiknek olvastam (pedig csak magamnak). Wie froh bin ich, daß ich weg bin! – ennél a mondatnál még nagyon sokan ültek ott, a Kein Geistlicher hat ihn begleitet-nél már csak huszonhatan, de ez akkor reggel megint soknak számított. És ahogy éjszaka (meg nappal) lenni szokott, mindenfélék történtek az éjszakában, jövés, evés, menés, bóbiskolás, volt félóra, amikor minden mondatba belebakiztam, aztán olvasva aludtam, de akkor már nem lehetett hibázni, mert akkor már csupán az a vanás volt, a Werther adta van.
A szünetekben pedig egy nagydarab német ember, Wilhelm Droste, a kávézó házigazdája, etetett, itatott, a csüggedőknek erőt adott, a kevélyeket lohasztotta, és még borscslevest is szervírozott. Egy ilyen külföldi, aki valamiért, -kiért mégis mintha itt érezné magát otthon, igencsak föl tudja javítani az országot.
Valaki ajándékozott nekem egy randa műanyag gőtét, direkt hozta. Köszönöm.
Valaki azt mesélte, hogy Goethe egész életében folyamatosan írt pornográf szövegeket, de ezek kéziratban vannak. Ezt alig akartam, akarom elhinni. A szerkesztőség örömmel látna erről hírt, anyagot. („Nyilván Goethe-kutató, maga matató! Látszik a kéjsóvár tekintetén és a remegő kezecskén!”)
Goethe-reif, Goethe-érett, mondták hajdan az ifjúra (nő nem számít), ha már kezébe lehetett mondott szerzőt adni. Ott, akkor, hol is másutt, mint az Eckermannról elnevezett kávézó előtt, a hajnali Andrássy úton, egy pillanatra, Goethe-reifek voltunk.
Folytatom, rontva a himnikus véget. Háború van, mondta a kollégám, nem tudok dolgozni. Én tudok, válaszoltam hányavetin, ami csak annyit jelent, hogy nem fogom föl ezt a mondatot, háború van. Mintha igaz volna, hogy ha háború van, akkor rajta kívül nincs más. A múzsák nem azért hallgatnak, ha, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert érdektelen, amit mondanának.
Nem akarok erről mondatokat fogalmazgatni, legföljebb ezt az európai, tehetetlen hülyeségemet tudnám velük megmutatni; de nem szégyenleném a nevetségességemet, ha egy grammnyi értelme is volna a mutatásnak. Mintha több száz év hazugsága ért volna utol minket.
De mindez nem számít, olyan, akár a múzsák szava.
Ami bizonyosan számít, az a szenvedés, az, hogy most Koszovó és környékén és annak a környékén sokan bajban vannak. Segíteni kell, ez a kell biztos. Nehéz segíteni, és könnyű nem segíteni. Annyi igaz érvünk volna. Múltkor adakoztam az árvízkárosultaknak, ennyi meg amannyit, nem nagyon sokat, de az utolsó pillanatban egy ötszázast visszavettem, mert akkor nem tudtam volna bevásárolni, illetve előtte haza kellett volna menni. Ezer és ezer módon lehet nem segíteni.
Nem tudom, mi volna most a következetesség, például épp most nem írok alá egy Felhívást, mely erről a segítésről szól, mert… mindegy, az érveimet nem tekintem érvényesnek, de muszáj vagyok követni őket, így, összevissza.
A helyzet bonyolult, de a baj egyszerű. Segíteni kell, ezer és ezer módon.
Kosztolányiról mondták, hogy halálában is a legtermékenyebb szerző maradt (új és új köteteket lehetett összeállítani a könyvben meg nem jelent írásaiból). Lassan tíz éve, hogy meghalt Thomas Bernhard, de nekünk még mindig van lehetőségünk új Bernhard-könyvekre. Meglehetősen összevissza fedezte fel őt a hazai könyvkiadás (és színház), de azért egyre jobban állunk. (Bár lassú nem volt a könyvkiadás, inkább talán az olvasás(unk) figyelmetlen, hiszen a Fagy már 1974-ben tandorizálódott.) Most a Kőrössi P. József vezette Palatinus adott ki egy új regényt, az Alte Meistert, Hajós Gabriella nagy fordításában. Kicsit gyors a jelző, az aggatás, mert nem kezdtem el vizsgálni rendesen és összevetni (istenem, én még soha semmit nem vetettem össze az eredetivel, oh tarlószántások és őszi összevetések!), csak azt hallom, hogy ezek a mondatok, a Hajós Bernhard-mondatai, vannak valahol, nem olyanok, mint a Kertészéi, de értem – innét jobban, mint a német eredeti nyomán –, hogy miért hozzák őket hírbe, és nem krasznahorkais összevetések, de – mint fent. Lehet, hogy csak annyit kéne mondani, hogy ez fordítás, nem nagy, nem bravúros, nem szép, nem avatott, pusztán fordítás, azaz nem csupán híradás egy műről, nem pletyka vagy segítőkész beszámoló, hogy volna egy mű, amely erről meg erről szól, hanem ez maga a dolog. Itt van Thomas Bernhard, és beszél.
Énekel, kántál. Ez az igazi körkörös védekezés, természetszerűen és ténylegesen. Az önmagával szembeni oppozíció miatt ír, írja, mondom. Mert számomra, mondja, írom, mint már mondtam, az ellenállások jelentenek mindent. Épp ezt a rettentő ellenállást akartam, és emiatt írok végül is prózát…, írja egy vallomásszerűben. A legborzasztóbb számomra: prózát írni… Egyáltalán, a legnehezebb. És attól a pillanattól kezdve, hogy ezt észrevettem és tudatosult, megesküdtem magamnak, hogy semmi mást nem fogok csinálni. Hiszen csinálhattam volna mást is. Sok más tudományt is tanultam, de egy se volt ilyen borzalmas, írja. (Darabot írni mintha valóban kellemesebb vagy szórakoztatóbb vagy egyszerűen vidámabb, mint regényt. Ha amott megoldasz egy problémát, az meg van oldva, ránézhetsz a kezedre, jó kis kéz, dicsérgetheted, és örülhetsz a tehetségednek. A regény problémáit is meg kell oldani [vagy ha nem lehet, mert lehet, hogy nem lehet, akkor cipelni végig], de megoldván, ha kicsit is őszinte vagy, nem lehet ünnepelni, mert valamiképpen minden efféle megoldásról csak a legvégén derül ki, visszamenőlegesen, hogy rendben volt-e, és akkor persze, ha, lehetne örülni, de hát hol van már akkor az a nap, amely evvel és csak evvel telt el…)
Váratlan (számomra váratlan) dolog jutott az eszembe, az, hogy Bernhardnak volna köze Krúdyhoz, vagy fordítva. Nem a mélabúra gondolok, mely kétségtelenül köti őket, ez a strukturális mélabú, vagyis szervező erő, hanem.
Messzebbről kezdem. Ott a század elején, a regény ún. modern klasszikusai minden (mai) problémánkat ismerték, fölmérték (Joyce, Musil, Broch, Thomas Mannig bezárólag, csak ő még gyorsan mindent befejezett és lezárt, amit akkortájt be kellett és lehetett – egy polgárnak, aki van, nincs). Ha a regény mégiscsak valami totalitás volna, a világ és az ember nézésének (egyféle) teljessége, akkor mi a helyzet, a teendő az általános értékösszeomlás világában, az általános roskadás évadján? Ez volt a házi föladat.
Broch a romantikus és naturalista regény elleni máig tartó, történelmi küzdelemben oly regényformát képzelt el, amely egyre inkább magába foglalná az összes többi formát. Polyhistorischer Romannak nevezi ezt az integráló regényt a Mythos und Altersstil című esszéjében. (Zárójelben és az idegen tollakkal való ékeskedés tárgykörében jegyzem meg, hogy erre az írásra Massimo Rizzante, a párizsi L’Atelier du Roman szerkesztője hívta föl a figyelmemet, Danilo Kiš és Broch kapcsolatával foglalkozik, a zene és az enciklopédia mint Broch-mutatta regénylehetőség elemzésével.) Broch szerint a regény sokat tanulhatna minden művészetek legabsztraktabbjától, a zenétől – Schönberget és Sztravinszkijt említi. A regény zenésítéséről beszél (Musikalisierung), és hogy inkább szintaxis, mint „vokabulárium”, hogy inkább az emberi viszonyok matematikai szerkezetét meghatározni, mint tájat meg lelkiállapotokat ábrázni, inkább a nevetés lényegét megfogni, mint nevető embereket bemutatni. Ha akarom, értem.
Regénypoétikai ügyekben milyen kevés segítséget ad a magyar regényírás! Nagy elődeink, a nyugatosok (csak félig, háromnegyedig olvasandó értelmezőként) nem végezték el azt a munkát, mely munka mondjuk Flaubert-rel kezdődött meg az európai regényírásban. Elmulasztották vagy nem volt rá szükség, nem tudom, mindenesetre nincs. Ezt a munkát persze ismerjük a fordítások által, ami érdekes, nehéz és izgalmas helyzetet eredményez – ez a van is meg nincs is.
Szóval hogy kinek is a köpönyegéből bújtunk elő? Lehetséges, hogy nincsen is köpönyeg, hanem itt egy köpönyegdarab, ott egy köpönyegdarab plusz férc? Talált és kitalált tárgyak – nem mondom, hogy megtisztítása. Ha így volna, baj volna? Szamárság: ha így volna, így volna, a van meg se nem jó, se nem rossz. (Illetve szerintem inkább jó, mindenesetre jó volna, én örülnék, ha a könyveim ezt sugallnák.) Eső ellen meg, értsünk esőn bármit is, a Gogol köpönyege se véd.
Poétikailag Ottlik sem eligazító. Pontosabban személyét tekintve az, ő nagyon sokat („mindent”) tud a regényről, a regény és valóság kapcsolatáról, „az elbeszélés nehézségeiről”. De az Iskola a határon nem tud az elbeszélés nehézségeiről, ez nem belső problémája, a regény csak jelzi, hogy van ilyen, tud róla, de őt ez nem fojtogatja.
Gondolom, mindez nem független éppen attól, ami a legnagyobb Ottlikban, a heroizmus, amellyel őrzi azt, amit leghelyesebb úgy meghatározni, hogy már nincs, őrzi azt, ami nincs – és azt a jó radírgumit is ellopták. Amit mondok, az nem új fölismerés és semmiképpen sem, ezt akkor most hangsúlyoznám, valamiféle visszavétel(?), ezt mindig is így gondoltam, azt, hogy Ottlik nem ment túl Kosztolányin, már ama említettem munkát illetően. Még azt sem gondolom, hogy okvetlenül kéne ez a túlmenés, csak ha menni kell, akkor kell menni (ha aki tud). A regényelmélet a regényírónak mint regényírónak elvileg nem fontos, olykor viszont…
Egy szöveg zenésítettségén nem a dallamosságát értem, hanem, mondjuk, távolodást a szavak (értelmének) kötésétől, és – Thomas Bernhard nyomán – így, ilyennek hallom Krúdyt, Krúdyt mint könyvet, mint 1 könyvet, mint egészet. (Vagy fordítva: ki kellene választani egy-két esszenciális Krúdyt? Hát ezt most nem tudom. Időnként szívesen nem teszek különbséget a jó és a link Krúdy közt, de nem valószínű, hogy körömszakadtáig ragaszkodnék ehhez a megengedő közelítésmódhoz.) Hangzásban alig van két különbözőbb író, mint ők ketten: az a bizonyos gordonkaszó (mely a könyökömön jön ki – tényleg a legmuzikálisabb orgánumom), illetve ez a karc és csikar, ez a grandiózus szentségelés. Bernhard finoman szólva nem nosztalgikus, Krúdy, Ottlikhoz hasonlóan, az. (Még kicsit ottlikozva: mintha Krúdy bevallaná a melankóliáját, Ottlik meg nem, mintha ezt ott nem engedhetné meg magának. Krúdy kíméletlenebb – de engedélyezi, hogy félreértsük őt, s andalogva velőscsontozzunk.)
A zenésítettségben, a szöveg végtelenítettségében vélem Krúdyt és Bernhardot hasonlatosnak, abban, ahogy a szerkezet, ez a zene, fölé emelkedik a konkrét történéseknek. Azt mondja Bernhard: Nincs szükség semmi Egészre, szét kell rombolni. Ami sikerült, ami szép, az egyre inkább gyanússá válik. Hiszen egy utat is lehetőleg olyan helyen kell megszakítani, mely nem látható előre… Ugyanígy elhibázott dolog az is, ha egy könyvben végigír az ember egy úgynevezett fejezetet. Ugyanígy elhibázott dolog egyáltalán egy könyvet végigírni. És a legnagyobb hiba az, ha a szerző végigír egy könyvet. És az emberekkel való érintkezésben is nagyon jó, ha hirtelen megszakítunk egy kapcsolatot.
A Krúdy-szöveg mindezt tudja. – De nem akarom ezt a kapcsot túlhangsúlyozni, csak mondom („semmi, semmi, csak lehet lakkozni”).
Ténylegesen a budapestiek Európa legkoszosabb emberei, és tudományos tény, hogy a pestiek hetente egyetlen szappant használnak el, amint tudományos tény az is, hogy alsónadrágjukat is egyszer váltják hetenként, írom, írom át a Bernhard-szöveget. Bárhol belelapozva lehet egy kis (üdítő) nemzetgyalázást találni. Micsoda mázlisták ezek a pici gazdák és stílbarátaik itt nálunk, hogy megússzák a helyi nemzetgyalázókkal, akik ehhez a furorhoz képest jól nevelt országépítők, sajna.
A gyalázós részek a legmulatságosabbak. Van például egy hosszas Heidegger-anyázás: gyönyörű. A nagy gondolatok lenémetesítőjét Stifterrel párban szidalmazza, és ennek kapcsán odavág Handkénak is, elviselhetetlen, írja, giccs, szellemtelen, patetikus érzelgősség. Bruckner meg: monumentális zenekari fülzsír. Gyalázózseni.
Bernhard mintha a határok fölszámolására is törne, mindent nevetségessé írni, mindent fölöslegessé és értelmetlenné zsolozsmázni, ebben a semmiben, mint egyetlen ténylegesben, megmaradni vagy nem megmaradni – ami, mondjuk, a megmaradás volna.
De elhibázott dolog volna egy cikket végigírni.
Garaczi húga, legyen ez az irodalmi stempli, melyet – szigorúan ellenőrzötten – Kathrin Röggla, berlini illetőségű, salzburgi születésű (1971) szerzőre ütünk. Bár kinézésre inkább Kemény Istvánra (maradva a bevált, agresszív állítmánynál) üt. Egy colos berlini lány, vad humorérzékkel, műveltséggel, iróniával, nagy „nyelvi viszonnyal”. Olyan, mint egy lendületes napraforgó, ferdén ível fölfelé, elegánsan, groteszkül és vidáman. Vagy egy kardvirág. Vagy főleg akármi.
Röggla olyan, mintha JAK-tag volna, örökös tatai JAK-táboros, látjuk, ahogy ellobban a sötétben, s eltűnik, lekopik, lelép, elenyészik, nyoma vész, elillan a Hazai-Peer-Térey bermudaháromszögben. Egy másik könyv segítségét kérve: Fölszívódik, mint a vakbélműtét. Eltűnik, mint Kossuth a ködben. Világgá megy, mint a tót asszony pulykája. Illa berek, nádak, erek… Elnyeli a föld. Elszalad, mint a gyórói gombóc Cirákra, nem, ez túlzás. Szem elől vész. Elszáll, akár a harmat. Hűlt helye van. Híre-hamva sincs. Köd előtte, köd utána. Elmúlik, mint a nicki ember szűre. Elmarad, mint a Noé hollója. Lába kél. Bottal üthetem a nyomát.
Mondjuk így lehetne körbeírni csak a könyve címét. Vagyis értjük is, meg nem is. Egyfelől mintegy fölismerésszerűen vagy örömteli meglepetéssel vehetjük észre, hogy Röggla mennyire idetartozik. Ez a srég, cool, szemtelen humor, melyben egy nemzedék szarkasztikus képe rajzolódik föl (Röggla realista is, ha nem is rögtön egy Móricz Zsigmond), ismerős a kilencvenes évek magyar irodalmából, gonoszkodó derű, duma és költészet. Nem egy „nagy személyiség” szemléli a világot, hanem egy nem-tudom-ki-vagyok-nem-tudom-mit-akarok, és ez a természetes (adódó és nem akart) bizonytalanság és az erős tehetség ad egy határozott pillantást. Röggla, akár a lukácsi tükör: jobban látjuk benne a mi irodalmunkat is.
Ám másfelől idegen is ez a szöveg, szokatlanok az asszociációi, a szó- és mondatképzése, más a tárgyi világa, mások a közhelyei, mások a könyvei. A fordítónak, Rácz Erzsébetnek nem volt könnyű dolga: ebben az idegenségben kellett egy magyar szövegteret létrehoznia, például nem támaszkodhatott a nálunk nem létező Arno Schmidtre, akitől pedig Röggla akarva-akaratlan sokat tanult (nyelvkezelés, szövegformálás, történetmondás). Ismerős reflexek, egy ha nem is ismeretlen, de a miénkétől eltérő hagyományban: ebben áll a fordítás s egyáltalán a könyv nehézsége és izgalma.
Röggla, Rácz: zsák meg a foltja. (Még hozzájuk tartozik zsákként vagy foltként a most Bachmann-díjat kapott, berlini magyar új német írónő, Terézia Mora is. Kötete előkészületben. – Hirtelen három nő!)
Mondják, történelmi utáni idők krónikása ez a nemzedék, tv-generáció, a jóléti állam jóléti gyermekeinek jóléti problémái. Röggla azonban elsősorban költő, a beszélt nyelv, a nemzedéki nyelv leleményes átkomponálója. A hülyeség elleni harc poétája. Klasszikus szerep.
Nincsen semmi, lehet, de rosszkedv sincs. Nincsen morgás, duzzogás, zsémbelés, ógás-mógás. De föladva sincs semmi, semmi, ami van.
Nem akarok senkit itt elkeseríteni, de a helyzetünk hic et nunc rózsás. Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet, aminek örül boldog s boldogtalan. Őket is meg szoktam találni. Mindenesetre nem tudnak a világ egy oly szegletét mutatni, ahonnét ki ne kapirgálnám a mazsolát. Én még politikusról is tudok jót mondani. De őszintén.
Ilyen az alkatom. Elmúlt már egy kis idő, mióta megszülettem, s lassan be kell látnom, hogy ez a szempont, az, hogy én örvendjek a világ dolgain, nem játszott jelentős szerepet a teremtéskor. De hát evvel nincs mit tenni, nincs hova föllebbezni, csak tudomásul venni. Tudomásul is veszem.
Ebben a szentimentális hangfekvésben és kissé dodonaian mondanám: hálás vagyok, hogy itt állhatok kollégaként, és semmi másról nem kell beszélnem, se a hazáról, se az apámról, csak 1 (két) könyvről, pontosabban 1 Norfolkról.
A helyzet rózsás voltához az is hozzátartozik, hogy Lawrence Norfolk jól dicsérhető tárgy. Tán nem is kéne mást csinálnunk, járnánk kettesben a világot, kéz a kézben, és én mindegyre laudálnám őtet. Időről időre, mert úgy emberi, meg hogy csökkenjen bennem a feszültség, in concreto, hogy ne kezdjem el őt gyűlölni, szerepet cserélnénk, és kisebb angol vagy skót falvakban ő is kóserolna engem. Hűvösen, de emberien. Összemelegednénk, közös képeslapokat írnánk az elhagyott családunknak. Közben azok is összejönnének, a feleségek recepteket cserélnének, dear Gitta, hol a francban van a férjem?, jaj, szívem, eszedbe ne jusson válaszolni, a gyerekek meg, a sok kis magyar meg angol pulya közös szövegelemzést tartana lázadás- és paradigmaváltásképp – Nádasból.
Ne kerteljünk, bizony berobbant, s oda robbant be, ahova kell, a 27 éves Lawrence Norfolk 1991-ben berobbant az irodalmi köztudatba. Az angol Eco, ez volt a minimum. (Mire szerző: Az ki, valami spanyol?) (Már többet nem akarnék magamról beszélni, csak még annyit, hogy amikor gyermekeim egy álnok részhalmaza apjuk határozott és komoly tiltása ellenére, annak háta mögött, oda mintegy tőrt döfve egy kutyát vett, akkor, nem tudni, miért, mondott apát a hiúságánál fogva akarván lekenyerezni, az ebet Umbertónak nevezték el. Azt hitték, attól megnyugszom, ha azt mondhatom mindennap: Umberto, lábhoz! Nem ösmernek ezek engem! De hát az apák így vannak összeeszkabálva: nem ismerhetők. Még az a parány kiegészítés tartozik ide, hogy Umberto oly mértékben boldoggá tette a család minden tagját, engem leszámítva, amiről én soha életemben nem is álmodhattam, pedig tettem erőfeszítéseket. Ennyit még Norfolk angol recepciótörténetéhez.)
Vagyis bő tíz évvel ezelőtt megjelent egy fiatalember látványosan nagy tervekkel, s azonnal világos volt, hogy e terveket kivételesen nagy tehetség szavatolja. (Eltekintve persze attól, hogy az irodalomban nem szavatol senki semmit.)
Norfolk, beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy ez csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: „Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.” Na végre, már rég be akartam nyomni valahová ezt az idézetet.
A posztmodernet a mai napra úgy definiálnám: vár állott, most szóhalom. Norfolk nagyvonalú konstrukciói elsődlegesen szókonstrukciók. Ez nem magától értődő, sok könyv esetében nem jut eszünkbe, nem kell eszünkbe jusson, hogy szavakból van egybehordva, de korántsem akarom azt sugallni, hogy a jó könyvnek volna sine qua nonja ez a szózás.
Norfolk esetében ez mégis meglepő kissé, mert ő nem szöszözős alkat (tolmácsnak segítőkészen: nem molyolós), nagyon is lendületes. Minden regényt megkísért, hogy végtelen legyen, hogy olyan legyen, mint a világ, hogy hagyja a bánatba a művészetet, a formát, és csak evvel a végtelennel foglalkozzék. Itt folyton érezzük ezt a kísértést, részletezni, részletezni, részletezni, mormolják minduntalan Norfolk könyvei, akár a tenger hullámai vagy más hasonlat.
Laudative ezt talán úgy lehetne mondani, hogy enciklopédikus nagyravágyás. A világ mint szöveg, illetve hogy szavakba foglalható-e a világ. És ha, akkor leírható-e, illetve olvasható-e. Ezek nemcsak az ő kérdései. (Önéletrajzi megjegyzés.)
A lendület állandó kísérői az irónia és a pátosz. Előbbi von Haus aus, a pozíció ironikus, nem a mozgás, a nyelvi pátosz pedig abból ered, hogy a regény, e felfogás szerint, csupán a mindenről tud beszélni, s vajon tud-e, befogható-e szavak hálójába ez a minden. Persze hogy megbicsaklik a szó.
A posztmodernnek ez a barokk vagy manierista változata Budapesten mondjuk úgy jellemezhető, hogy Norfolk fantáziája a Darvasiéhoz mérhető (vendégünk nem tudhatja, hogy ez nagy dicséret, de nagy dicséret), intellektualitása, szellemi tájékozottsága és időnkénti obskúrussága pedig mondjuk a Márton Lászlóéhoz. Mellesleg jegyzem meg, ők hárman többé-kevésbé egyidősek.
Norfolk elképesztő magabiztossággal kezeli anyagát, mely mindig bonyolult, sokrétű, nemcsak gazdag, hanem egyszerűen sok. Nagy rendet tart ebben a sokban. Igen jó keze van, egy Szász Endre biztonságával és bravúrjával rak föl gyorsan jeleneteket, úgy vágtat évszázadokon és kontinenseken át, mintha csak a közeli és ismerős (!) trafikba ugrana le egy doboz cigiért, vagyis természetesen, könnyen, szükségszerűen (kicsit duzzogva).
Mándy mesélte-jellemezte magát egy korai novellájával, melyben egy tábornok járkált a padlásszobában föl-le, s az írói tervek szerint mennie kellett valahova, de csak a novella ment, ment előre, de Mándy Iván nem bírta lehozni a padlásról a tábornokot. Az ő művészete ebben a tehetetlenségben gyökerezik. Norfolké épp ellenkezőleg. Neki ez nem problémája, az ő művészete éppen ebben a nem-ben gyökerezik. Nála nincs fönt, nincs lent, nincs távol, nincs messzi, újra definiálta a distancot.
Norfolk sző, ez a szövés, ez a háló létezik, ezen siklunk ideoda, ez az egész.
A fikció-nemfikció kérdését, mint becsületes posztmodern (vagy tán elég huszadik századinak lenni), ő sem kerülheti meg, de a saját személyét távol tartja a tűztől. Evvel nem minden kollégája van így. Ő ilyen irányú vagy tárgyú kutakodásait a történelmen keresztül végzi. És persze ő sem mindentudásból építkezik, részletez, részletez, részletez, azután megmutatja, mért nem tudhatunk eleget elvileg se. Vagy hogy az „eleget” nem értelmezhető. Új könyvében* először egy távoli mítoszt mesél újra, ezernyi rémült lábjegyzet sem csökkenti a homályt, aztán e történet új verzióját mondja el a második világháborúból, ott meg túl sokat tudunk, ki ezt mondja, ki amazt, vagy messzi van és csönd, vagy közel és zsinatolás, ugyanúgy nem lehet tudni, mi történt a sötétben, mi a bűn, mi a hazugság, mi a hősiesség. Titok vagy üresség.
A történelem, melyet kíváncsiságunk mint tárgyat, mint esztétikai képződményt fölmutat – ez a szemlélet emlékeztet engem a Christoph Ransmayrére.
Miközben látni vélek ebben valami elsőrendűen angolost. Angolon – ismét: ezen alkalomból – egyféle kevercset értek: az objektivitás, tárgyi tudás és a kontinensről követhetetlen lobogó őrület elegyét. Finomabban: a szenvtelenség és szenvedély együttállását. Ahogy Gerhardt testvér mondja a regényben: „Semmi vízszintes! Semmi vízszintes! Értitek? A vízszintesek az ördög művei.”
(Mostanában olvastam egy Gorkij-novellát, ott azt mondja az Ohrana, vagyis az orosz ÁVO egy tisztje az éppen beszervezett spiclinek: „Megrontották magát az értelmiségiek. Nem jó könyveket olvasott. Brehmet kell olvasni, Az állatok világát.” Ez a „Brehmet kell olvasni, Az állatok világát”, Gorkij ide vagy oda – olyan angolos mondat.)
Azt mondja Norfolk egy interjúban Nádas kapcsán: hogy ugyanabban a gödörben ásunk. És ezt látni itt lépten-nyomon, azt, hogy ugyanabban a világban, ugyanabban a szövegtérben élünk. De látszik rögvest a különbség is, a gödör ugyanaz, de kicsit mások a szerszámaink, és mások a mozdulataink. Mások a referenciális pontok, még azt is megkockáztatom, más a térhez való viszonyunk. Norfolk dédapja biztos gyarmatosító volt. A szó jó értelmében. Magyar gyarmatosító dédapa nincs. Vagy hát nem tipikus.
Én nem tudok angolul, de látom, mást lehet angolul, mint magyarul. Mást jelent egy Joyce utáni világ angolul és mást magyarul, hiába van a legtöbb Joyce lefordítva, az csak jelezni tudja azt, ami angolul meg is történt. Így a Norfolk-szöveg magyarul olykor nagyobbakat ugrik, mint, gondolom én, az eredetiben. De ez nem baj, csak érdekes, minthogy elkerülhetetlen.
Norfolk világkönyveket ír, a már említett enciklopédikusság értelmében is, de úgy is, hogy könyvei bárhol otthonosan mozoghatnak. Hogy írónak lenni nagy dolog-e, arról e sorok írója nem nyilatkozna (ingatná összevissza a fejét, mint egy udvarias bolgár, értelmezhetetlenül), de a díjazott kapcsán eszünkbe juthat, s ez az, amit köszönjünk meg Lawrence Norfolknak: olvasónak lenni nagy dolog.
évben, májusban, színházi találkozót rendeznek, s ennek keretében díjat is adnak, nagyot, a német színházművészet egy-egy kiemelkedő személyiségének; Peter Stein, Botho Strauß, Minetti, Tabori, Heiner Müller után idén a Wuppertali Táncszínház nagy embere, Pina Bausch kapta a díjat. Engem kértek föl afféle ünnepi szónoknak. A Schillerről elnevezett színházban nagyon sok lámpa égett. Üres feketeség volt előttem meg PB arca. Idegen vagyok én itt, gondoltam, azt se tudom, hol vagyok, kinek beszélek, meg azt sem egészen, hogy mit, úgy adogatják alám ezeket a szé-ép német szavakat, közel-távolban az egyetlen ismerős alakzat az a halvány, szigorú arc, úgyhogy bármiről kéne most beszélnem, mondjuk a farkasfalkák és a játékelmélet kapcsolatáról, különös tekintettel az önző génekre és Neumann Jánosra – akkor is PB-ről beszélnék. De meg mielőtt igazán hozzáfogtam volna, azt mondtam a sötétnek, hogy ha úriember volnék vagy politikus, és itt mélyen a berlini (regierende) polgármester szép szemének föltételezett helyére néztem, akit valamiért épp nem szerettem (nem valamiért, hanem azért, mert pofátlanul, még előtte, közém meg PB közé ült), akkor fejből beszélnék, papír nélkül, de hát én csak papírközelben vagyok úgy-ahogy használható, így tovább, mint rendesen. (Ha-ha: amikor azután később beszélnie kellett, mert ő adta át a díjat, nem tudta, hogy akkor most papírból beszéljen-e vagy se ne; de azért nem jött zavarba – ott volt, zavarban, de nem tudta, s ha tudta, tudta, hogy senki nem tudhatja, illetve hogy ennek nincs jelentősége.)
Aligha van szebb dolog a világon, mint köszöntőszöveget írni Pina Bauschról. Az ember például azonnal megismerkedik, összejön egy könyvtárosnővel, akit Gesinének hívnak. Egy magyar fülnek már ez önmagában mesés. Akitől azután katalógusokat, albumokat, programfüzeteket és fotókönyveket kapunk, Wuppertal elölről, Wuppertal hátulról – és mi csak lapozunk és lapozunk és telnek a napok, csinálni nem csinálunk semmit, kicsit jegyzetelgetünk, de főleg ábrándozunk, képzelődünk, a munkánkat elhanyagoljuk, nem borotválkozunk, mosdani is alig; bauschozunk.
És ez jó. Mint szakértőt aztán hívnának mindenhová, az egyik Bausch-szimpozionról a másik Bausch-szimpozionra, stúdióbeszélgetések, interjúk, laudátiók, mást nem is csinálnék, lehunynám a szemem, és róla álmodoznék; olykor elképzelném, hogy én vagyok, Jan Minarik rózsa tüllszoknyácskában. Rögtön tudnám, mi az, hogy férfi. Az életem meg volna oldva.
Az sosem jelent jót, ha egy írónak mondanivalója van (persze ha a könyve se mond semmit, akkor meg minek az egész), és nekem most van mondandóm. Rendezett körülmények között, vagyis ha dolgozom, ilyenkor azonnal fölugrom az íróasztaltól, és addig járkálok föl s alá, ameddig el nem felejtem azt a nagyon-nagyon fontosat. Ha nem volna mondanivalóm, ha volna ehhez bátorságom, akkor most kizárólag egy női arcról beszélnék, fényekről, árnyékokról, csontokról, a homlokról, édesapámnak van ilyen bonyolult homloka, bonyolult ráncokkal, egy arcról, amiről minden leolvasható. A vendéglősnek a lányának az arca. Elbeszélés. (A Bausch-szülők ugyanis vendéglősök voltak, és az interjúk szerint PB sok időt töltött a vendéglőben, mászkált az asztalok alatt, miközben mindig történt valami érdekes, az interjúk szerint.) A másik címvariánst el sem mondom: A ballábas asszony. (Egyszerű élc Handke balkezes asszonyára.)
Habár nem is olyan rossz. Képzeld el, hogy van egy bal lábad. Kettő. Mi következik ebből? Képzeld el, hogy nincs két ballábad. Mi következik ebből? Kérem, Dominique Mercy, mutassa meg. Képzeld, hogy nincs lábad! Táncolj. 4 perc 33 másodperc tánc.
Táncostól lábat elvenni: ez nem valami külsődleges ötlet, nem tréfa, nem geg. Ez a művészi tudásról szóló mély metafora. Mert a művészi tudás a legszorosabb kapcsolatban áll a nem-tudással. Ha csak tudsz – rutinos mesterember vagy, nem kevés. Ha csak nem tudsz – dilettáns vagy, ami ugyan kevés, de szép. A tudást meg kell szerezni és el kell veszíteni és meg kell szerezni és el kell veszíteni. A bizalmatlan vagy nagypofájú néző (kultúrafogyasztó) a tudást szereti, a látható tudásra épülő látható bravúrt – megnyugszik, ha megbizonyosodhat Picasso hagyományos rajzkészségéről.
Egyszerre tudni és nem tudni, és sorban 0, 1, 2, 3 bal lábat bírni, erősnek lenni és gyöngének, vidámnak és rémültnek, kellemetlennek és szigorúnak és gyöngédnek, következetlennek, rafináltnak és gyerekesen egyszerűnek lenni, újra meg újra naivnak: ez Pina Bausch művészete. Amikor már kézenfekvő, hogy nem lehet táncolni, akkor lehet újra táncolni. A lehetetlen lehetősége, nemde?
Mi a művészet?, kérdezzük, mint egy gimnazista, hol van, hol a helye, hová tudjuk becsúsztatni, mondjuk Szarajevó és az Adidas közt? Egyre kevésbé tudjuk ezeket megválaszolni. Ám kiemelkedő, nagy művekkel, művészekkel találkozván, a bőrünkön érezzük, hogy van itt valami, ami elől nem lehet kitérni. A művészet, a költészet maga ez a valami, az, ami megtestesül egy-egy nagy emberben, annak boldog fölismerése, hogy a művészet, noha nincsen célja, mégis való valamire – szól, úgy szól a létesésünkről, ahogy semmi más nem tud.
Ilyen nagy művész Pina Bausch is, létjogosul általa a művészet: ránézünk a színpadra, a színpadára, azután bele a szívünkbe (vagy más belső szervünkbe), és látjuk, mire is a művészet.
De túl nagy szavakat használok. A nagy nem idegen az ő művészetétől, a tragédia sem (és még azt sem mondanám, hogy csupán a tragédianélküliség tragédiájaként), a pátosz sem idegen, az emberi méltóságra vonatkozó furcsa, kitekert, mai pátosz – de a nagy szavak, vagyis a nagynak akarása: ez teljesen hiányzik belőle. Egyáltalán az akarás hiányzik a művészetéből.
Pina Bausch olyan, mintha régi művész volna, alte Meister, mindenkinek és mindenről beszél, nem veszi figyelembe, csak elszenvedi, hogy a művészet nyelve is csupán nyelvjárás immár, egy a sok közül. Ezt jelenti a Welttheater. Mert a Welttheater nem azt jelenti, hogy világhíres, azt is, nem azt jelenti, hogy világjáró, azt is, hanem azt, hogy a tapasztalatait az egész világról gyűjti és azok az egész világra érvényesek. Színház az egész világ, tanultuk. Ezt most megismételhetjük így: Wuppertal az egész világ. Ez Pina Bausch (német) provincializmusa.
Alte Meister, miközben minden porcikája pontosan érzékeli a mostot. Színháza megpróbál híd lenni az én és a mi közt. Az ún. modern művészet alapproblémája. Csak a személyesnek van hitele és csak a közös tudás megérthető. Ha csak én – az érthetetlen magánbeszéd. Ha csak mi – az érdektelen, üres hazugság. Többnyire tehát hazudunk, és akkor megértenek, vagy igazat mondunk, motyogva magunknak.
Temessük az arcunkat hagymába, és, természetszerűleg, sírjunk. A művészet kérdése: mikor, hogyan válik az egyéni tapasztalat, érzés közösségivé, mikor lesz a magán-sírás (vagy annak imitálása!) a színpad sírása, a közönség sírása. Nem elegendő őszintén sírni a színpadon, az őszinteség legföljebb kiindulópont–kozmikusan kell sírni. Pina Bausch kozmikusan őszinte.
Az ő színpadán mindenki Bausch. Ez a mondat félreérthető, mintha kisajátításról vagy hiúságról volna szó. Nem; mindenki Bausch és saját maga. Meg a szerep. Olyanok, mint az irodalomban az Ich-Erzähler. Az ich itt nem arra vonatkozik, hogy valaki az előtérbe állítja önmagát, hanem hogy nincsen más, csak az ich, ez az, amiből ki tud indulni, s válhatik Erzählerré. Ebben a szóban, Ich-Erzähler, még a kötőjel is fontos – hogy ez mit jelent, legyen az én problémám. (Mondat és mozdulat összevethető, státusuk megegyezik; nincsen eredeti mozdulat, nincsen jó mozdulat, illetve éppen hogy sok van, de nem ez, a jóság, a kérdés, hanem hogy van-e helye a mozdulatoknak. Bausch zseniális helyteremtő, térész. Minden mai mozdulat levezethető egy már létezőből. A mozdulatok párban állnak így. A világ intertextuális.)
Bausch, mint minden nagy művész, újraértelmezi a szavakat. „A szavakat elmozdítani a helyükről, annyi mint forradalmat kirobbantani.”
Bausch kérdez. Mi az, hogy nő. Mi az, hogy férfi. Mi az, hogy kövér. Mi az, hogy víziló. „Ich will ein Nilpferd.” Az igazi kérdező nem szkepszisből kérdez, tudja jól (olvasta), a rejtély nem létezik, ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni, mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés, kérdés pedig csak ott van, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet. Nem az a kérdés, mi a tánc – noha állandóan ezt kérdezi: ez mért tánc, ez mért nem tánc –, végül is ez őt nem érdekli, ő nem koreográfus. Minden tánc, és a kérdés ez: mi a minden?, ez érdekli őt.
Táncolni annyi, mint gondolkodni. Táncolok, tehát vagyok, „die Schritte kamen nie aus den Beinen”, a lépések nem a lábból jőnek, nem a láb lép. Ezenközben Bausch tánca nem ellentánc, nem, mondjuk, a balett megtagadásából jött létre, energiáit nem innét meríti; Pina Bausch hű maradt a tánchoz, mégiscsak koreográfus, táncosai – talán mondható így, evvel a birtokos szerkezettel – táncosok. Nem többek, nem is kevesebbek. Csakhogy ez a kijelentés, táncos vagyok, már nem válaszként értelmeződik, mint eddig, hanem kérdésként. Táncos vagyok, nincsen olyan kérdés, amelyre ez válasz volna, különösen nem megoldás, táncos vagyok, itt kezdődik a történet. Ők ott kezdik el, ahol mások abbahagyják.
Bausch óta mást jelent ez a szó: táncolni. Tulajdonképpen a Dudennek ezt jeleznie kéne, v. B., n. B., vor Bausch, nach Bausch, előtt, után. A tánc, a klasszikus balett különösen, a hiúság fennhatósága alatt áll, Bausch kiemelte onnét és a szépség fennhatósága alá helyezte.
A vor-Bausch tánc különösen szereti kettéosztani az embereket: férfira, nőre. Bauscht ez hidegen hagyja, nem fogadja el, nem érdekli ez a felosztás, ő mindig emberekről beszél, akik férfiak, nők. Bausch nagy tette ez a szabad emberábrázolás, ez az új szabadság.
Nádas Péter kifejezésével: a testek filozófusa ő. Aki a testről beszél, a halálról beszél. Aki a halálról beszél, az a halál ellen beszél. Ez mindig reménytelen és vidám tudomány.
Bausch művészete irritáló. Nem úgy, mint a kezdetekben, fölteszem, már nincsenek éjjeli névtelen telefonok, nem írják, antitänzerisch, nem írják, gyötrelmes pszichologizálás, mogorva Humorlosigkeit (ez különösen szép; az övénél mélyebb humort keveset ismerek, a kis finom fölületes viccektől a strukturális, rémisztő és feloldozó lét-humorig), ma már közmegegyezés, hogy a „wuppertale Wohnküchenperspektive” az egyik legnagyszerűbb, legnagyvonalúbb, legintenzívebb perspektíva a mai színházi világban Fokföldtől Budapestig. De Bausch nem egyértelmű, nem áll valamelyik oldalon, még a saját oldalán sem, egy férfi világban elmagányosodott nőkről és férfiakról beszél, de nem az emancipáció nyelvén, szegény balettnak könnyelműen gazdag, harmonikusnak kellemetlen, avantgárdnak nem elég szigorú, szórakoztatónak meg túl szigorú.
Színpadán nincs megkerülve semmi, nem keresi magának a bajt, de ha rátalál, akkor nevén nevezi. Nem akar ocsmányra lelni, és nem akar szépre lelni. De ha ocsmányra lel, azt mondja, ez ocsmány, és azt mondja, ez én vagyok, és ha szépre lel, azt mondja, ez szép, és azt mondja, ez én vagyok. Szépség és káosz nem ellentmondás. Lét és értelmetlenség nem ellentmondás. Bausch gazdag, színes – de minden, ami történik vele és táncosaival, a fájdalom égboltja alatt történik, ott táncolnak.
Az ember gyönge és szép, ezt mondja ez a színház. Komoly és szomorú. „Könnt Ihr das Bockspringen mal ganz ernst machen? Ganz traurig?” Hogy a bakugrást tudnátok-e komolyan. Egészen szomorúan. Bausch hitelesen és rokonszenvesen komoly, miközben: nem sértett, nincs pánikban, nem hiszi, hogy rossz korban él. PB mindenből PB-t csinál: nem egyformát: formát.
Egy Nagy Könyv fejezeteit olvashatjuk, a könyvet még írják, „wir sind noch unterwegs”, még útközben volnánk. – Mivégre táncolni ínséges időkben? Táncot ki említ? Minden kitartás.
Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy Pina Bausch színpadán elhangzott néhány mondat, az Egy nő című könyvemből. Onnét idézek zárásképp: Van egy nő. Szeretem. Zitat Ende.
Ez a címe a Typotex Kiadónál megjelent könyvnek, amely az utóbbi évek legfinomabb vagy legdurvább intellektuális tréfájáról, okairól, következményeiről és környezetéről szól. (Vagy ahogy az egyik érintett áldozat, Julia Kristeva írja: Félretájékoztatás… intellektuális és politikai szempontból lényegtelen termék.) Mintha Wolfgang Amadeus Hegel le akarna ülni a vacsorához, és az utolsó pillanatban valaki, ha-ha, kihúzná a széket alóla – hogy félreérthetően fogalmazzak. (Kövér László szerint… de hogy jön ide Kövér László? Sehogy. Épp ez a probléma, nem jön ide, de itt van. Kis ország, egy szellemi környezet. Hát akkor most kitiltom innét. Ne legyen ez neki hajléka. Gödel és K. egy mondatban: nyelvtani hiba. Eddig, eltekintve a kis gőgtől, rendben is volna. A kellemetlen az, hogy ezek a nyelvtanilag hibás mondatok írják le legpontosabban az életünket. Félő, a legszebben is.)
Nálunk a nem humán műveletlenséget, tahóságot igen helytelenül nem tekintjük tahóságnak. A Votisky Zsuzsa vezette Typotex sokat tesz azért, hogy ez ne így legyen, olyan szórakoztató könyveket ad ki újra, mint például: Péter Rózsa Játék a végtelennel (matematika kívülállóknak) vagy Rényi Alfréd kis kötetei, Levelek a valószínűségről, Dialógusok a matematikáról, vagy hozzáférhetővé teszi Reuben Hersch nagy művét, A matematika természetét. A kiadó figyelmét, mozgékonyságát mutatja az Intellektuális imposztorok megjelentetése, Alan Sokal és Jean Bricmont fizikusok munkája.
A tréfa, a joke, a beugratás pedig a következő volt: Sokal írt egy paródiát a lehengerlő és szívmelengető címmel: A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé, és elküldte a jó nevű Social Text kultúrtudományos folyóiratnak, hogy benyalják-e. A kísérlet sikerült: fényesen benyalták.
Az akcióra az késztette Sokalt (mondja ő maga a bevezetőben), hogy az utóbbi időkben, főleg Amerikában, olyan szellemi irányzatok jelentek meg, melyek őt megdöbbenéssel és aggodalommal töltötték el. Az ezen irányzatok vallotta filozófiát jobb híján posztmodernnek nevezzük, ennek ismérve, mondjuk: a felvilágosodás racionális hagyományának visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, és egy olyasfajta kulturális relativizmus elfogadása, mely szerint a tudomány nem több, mint „narráció”, „mítosz”, társadalmi konstrukció.
A paródia hemzseg a tekintélyidézetekkel körbepúderezett képtelenségektől és logikai következetlenségektől. Szép, vad állításokat tartalmaz egy szélsőséges ismeretelméleti relativizmus talaján. Talaján, ez szép, érdek nélkül tetszik. Ahol magától értődő gúny tárgya ama ódivatú „dogma”, mely szerint „a külvilág létezik, és tulajdonságai függetlenek minden embertől, mi több, az emberiség egészétől is”, ezzel szemben nagy garral kijelentik, hogy a fizikai valóság „végeredményben tulajdonképpen társadalmi és nyelvi konstrukció”.
Ez, ha marhaság is, nagyon szép. A radikális szkepticizmus mindig is költői, az ésszerűtlen kétség örök, s mint ilyen tiszteletreméltó, csak épp ésszerűtlen. Szép az is, ahogy a dolgozat szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a középiskolából megszeretett pi, amelyet korábban állandónak és egyetemesnek gondoltunk, még a komcsik se mertek hozzája nyúlni, „immárcsak elvitathatatlan történetiségében vizsgálható”.
Ember vagyok-e, vagy szólót játszó csembaló?, teszi föl a kérdést a szolipszista… hm… csembaló.
Sokal, tervének megfelelően, azonnal leleplezte magát (ennek közlését a Social Text nem vállalta), az eset elképesztő botrányt kavart, valamibe tehát nagyon beletrafált, jóval túlnőtt egy tudományos vita keretein, a Le Monde, a New York Times, a Die Zeit címoldaláig ért a vihar.
A kötet ezt az esetet írja le, meséli el, közli az eredeti blöfföt is, elemzi a kapott kritikákat, hozzászólásokat, és igyekszik a saját szempontjait, szándékait pontosan, aggályosan körülírni. (Fontos például rögzíteniük, hogy nem a politikai radikalizmus, hanem az intellektuális zavarosság ellen írnak.)
A könyv alcíme: posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Lám, a posztmodern sem fenékig tejfel, és nem minden posztmodern, ami fénylik. Mennyire normális volna a posztmodernről, tudományról, művészetről, életérzésről eszmét cserélni, és milyen reménytelen ez itt, ahol a posztmodern (akár a liberális) az szitokszó, idegenszívű, gonosz ármány. Mennyire természetes volna a saját érvrendszer folyamatos kritikai szemrevételezése, hisz a szellemi mozgás természeténél fogva önkritikus.
Mindenesetre csurkistáknak, grespikhívőknek, hajlékosoknak és ismerős szívűeknek is jó szívvel ajánlom a könyvet. Mégiscsak úgy van az, ahogy a költő mondja: a hazaszeretet minőség kérdése.
De hagyjuk is ezt, más kifejezést kerülve, a bánatba. A hamis tekintély leleplezésének kísérlete e munka, s mint ilyen, mindig aktuális. Igazi nagy intellektuális sztárokat pécéznek ki Sokalék, nem mindenestül vonják kétségbe őket, de megmutatják, miképpen élnek vissza a matematikai és fizikai fogalmakkal, mely fogalomhasználatuk hogyan kelti az alaposság, mélység és tudományosság látszatát. A király ebben a vonatkozásban meztelen, mondják újra meg újra, és ehhez nem kevés bátorság szükséges. Hogy az efféle állítások nem hamisságok, hanem zagyvaságok. Merthogy például a modern háború egy nem euklideszi térben megy végbe (Baudrillard), hogy a tórusz (az autógumi-felület) pontosan a neurotikus struktúrája, és hogy ez nem analógia (mert úgy vagy mint metaforák, menthető ügyek volnának, kis költőiségek), még csak nem is absztrakció, mivel az absztrakció a realitás valamiféle csökkenése, ez pedig, így a nagy Lacan, maga a realitás, és hogy az erekciós szerv egyenértékű a (–1-gyel. Nohiszen (a szó jó értelmében). Szé-hé-gyen-telen verbális csúsztatások.
Neveket használnak s nem jelentéseket. Szoktak beszélni például nemlineáris gondolkodásról. Ezt lehet, a matematika nem sajátíthat ki szavakat, értelmet is lehet adni neki (mondjuk az észen túlmutató, intuitív gondolkodás), de ennek semmi köze nincs a matematika használta linearitáshoz, az ax+b-hez, vagy a lineáris rendhez, amiről kérésre szintén el tudom mondani, hogy micsoda. A posztmodern úgymond (Kitérő. Lehet az úgymondot így használni? Vagy csak ahogy mondva van, szabadva van, hadd látom, úgymond, mennyit ér a walesi tartomány? Van a Narancsban Nádasdy Ádámnak egy gyönyörű nyelvészeti cikksorozata, kötelező olvasmány! Kötelező hazafias olvasmány, amennyiben nyelvében él a homeless. Dear Ádám, szerinted hogy van ez, ez az úgymond? Az én fülem megengedi ezt a lazább, mintegy idézőjelként való használatot.) nem lineáris gondolkodású, a kvantummechanika volna a posztmodern tudomány zászlóshajója, aztán tessék, a Schrödinger-egyenlet, a kvantummechanika legalapvetőbb egyenlete: lineáris!
Az ilyet mint kiugrott matematikus szívesen hallgatom. Miközben természetesen az én elképzeléseim a matematikáról szintén: ködösek. Szeretnék is egyszer még erről a ködről írni, a köd szépségéről, titokzatosságáról. A belsejéről! Persze ha a köd felszáll, s akkor egyszerre ott áll előttünk: bármi: az is szép.
Mint ahogy belecsöppenni egy fontos, intellektuális vitába, az is. A szerzők úgy látják, „hogy a posztmodern kezdetben hasznos volt, mert korrigálta a megkövesedett ortodoxiákat, de mára már ebből kiöregedett, és a helyzet változni látszik. Mi jöhet utána? Az egyik lehetőség egyfajta reakciót jelent, dogmatizmus, miszticizmus (New Age), vallási fundamentalizmus, az ész trónfosztása eléggé radikálisra sikerült ahhoz, hogy kikövezze az utat a még szélsőségesebb irracionalizmus előtt.
Ebben az esetben a szellemi élet rosszról még rosszabbra fordulna.
Egy másik lehetőség az, hogy az értelmiségiek (egy-két évtizeden keresztül) vonakodni fognak attól, hogy a fennálló társadalmi rendet alapos kritika alá vegyék, és vagy hűséges szószólóivá válnak, vagy teljesen visszavonulnak a politikai tevékenységtől.
Reményeink szerint azonban valami más fog bekövetkezni: megjelenik egy szellemi kultúra, amelyik racionalista, de nem dogmatikus, tudományos, de nem szcientisztikus, nyitott, de nem könnyelmű, és politikailag haladó, de nem szektás.”
Hát ilyesmikről álmodoznak a kollégák ott a messzi-közeli EU-ban meg az Óperenciás-tengeren is túl.
(A művel kapcsolatos internetcímek:
www.typotex.hu/sokal.html
www.physics.nyu.edu/faculty/sokal/)