Nagy Imre, Van Basten, Goethe és ZsófiMa június 16dika van. Tudjuk, milyen nap. Már tudjuk, mert talán éppen ez volt az a kitüntetett nap, melyet közösen nem tudtunk, úgy döntött az ország, hogy erre fátyolt borít. Ez ért véget a tavalyi Hősök téri ünnepéllyel. Arról szólt az az egész nap, amiről egy ország harmincvalahány évig hallgatott; emlékszem, annyira hihetetlennek tetszett, hogy a Hősök teréről nem a temetőbe mentem, hanem inkább haza, hogy megnézhessem az egészet a tévében (!), hogy így valahogy valóságossá váljék. Hogy azt, amit egyenként tízmillió ember tudott, most már nyilvánosan, együtt is tudjuk – mert az más. Az egyik legfontosabb napja ennek az új-régi országnak. Ma június 16dika van. Ma lesz az Angol–Holland. Mostanában állandóan ilyen mondatpárokba botlom. Amikor márciusban Párizsban egy elképzelhetetlenül gazdag, finom és rémületesen üres, gyönyörű és elcsüggesztő Molière-előadást láttam, abban az órában egy romániai városban pogrom volt, embereket vertek agyon, mert nem azon a nyelven beszéltek, melyen a többség. Egy bő hete, június nyolcadikán meghalt a barátom névtelen gyermeke. A gyerek nyitott gerinccel született, és nem lehetett tudni semmit, szóval azt sem, hogy egyáltalán jó-e, ha megmarad. Amikor a gyerek nevét kérdeztem (időhúzás), a barátom kiabálva rám támadt, hogy mit akarok én evvel, hát nem mindegy, hogyan hívják, hívják, ahogy hívják, mit fontoskodom… Amikor megnyugodott, elmondta, hogy nem adtak a gyereknek nevet, egyszerűen nem nevezték el. – Ha nincs neve, akkor szinte nincs is. Akkor könnyebb elveszíteni. Június 8dikán tehát azt mondtam: Meghalt a barátom névtelen gyereke. Ma kezdődik a futball-világbajnokság. Le szabad két ilyen mondatot írni egymás mellé? Vagy ez cinizmus volna? Nyegleség, felületesség, frivolság? De hát mi mást tehetnék? Legyen bennem több ízlés, és tegyek a két mondat közé sormintát, vagy rajzoljak valamit? Bármit teszek, az a két mondat egyben van. A kivégzett miniszterelnök és Van Basten, Molière és a csőcselék, a kisgyerek halála és a futballvébé. Hogy mindezt egyszerre kell tudomásul vennem. Tudomásul venni, azonosakat azonosnak mondani, különbözők közt különbséget tenni – gondolom, ezt jelenti európainak lenni. Nem mintha engem érdekelne külön Európa (ha az Európa-ház kifejezést hallom, már dühbe se jövök, szelíd öklendezés fog el), engem Van Basten érdekel, és Goethe, a nem-euklidészi geometriák és a sajtok, Italo Calvino és a névtelen gyerek – azaz, vereségem elismerem, Európa.
*
Folytatva Európával: kérdem a nyolcesztendős Zsófi nevű lányomat, hogyan érezte magát a felolvasásomon, mert életemben és az ő életében is először elvittem egy irodalmi estre szegényt. – Na? – Tessék. – Nem akarsz valamit mondani? – Nem, mér? Te kérdeztél valamit, Péter. – Igen. – Mi az, hogy igen?! Milyen igen? Mit kérdeztél? Ha álmos vagy, ne kezdjél beszélgetni! – Hát hogy… milyen volt? – Mi milyen? – Tegnap… – Tegnap mi?! – Nahát a felolvasás! – Ja, arra célzol, Péter? – Arra. – Hát jó. Nos (!) tudod jól, hogy én azt eléggé untam. Hát, Péter, az nem nekem való. Aludtam is keveset. Egyszer viszont nevettem. Az jó volt, hogy az Úristen ugyan mindenható, de szaxofonozni nem tud. – Igen. – Azért nem irigyellek, ha majd meghalsz. Majd nyilván veszekedni fog veled. – Kicsoda? – Hát a Jóisten. Te is veszekedsz velem, ha utálatos vagyok a Miklóssal. – Ez most hogy jön ide? – Csak úgy mondom. Te is csak úgy írod, nem? – Fejezzük be ezt a beszélgetést, elkésel az iskolából. Erre, mint egy artista, a nyakamba veti magát, olyan könnyű a keze, mintha fátyolból volna, azt teríti az arcomra. – Hát ne félj, kisöreg. Ne félj. |