A Torgyán-díj

Az elmúlt hetek sok személyes és kollektív összevisszasága miatt néhány (számomra) fontos eseményről nem írtam, pedig kellett volna,

írni az elmaradt kolozsvári felolvasási estről, amely a marosvásárhelyi vérengzés hetében lett volna, és nem tudtuk eldönteni, menjünk-e vagy ne menjünk, fölöslegesen provokálunk, vagy ellenkezőleg, fölöslegesen meghátrálunk, akaratlanul bajt vinnénk-e, vagy, ahogy mondani szokás, erkölcsi támaszt (eredendően irodalmat akartunk vinni és hozni, de ez természetesen azonnal aktualitását vesztette), írni erről a furcsa estéről, az éjszakai körtelefonok, a megfontolások, a várakozás, a bábszerű cselekvés, a félelem hiánya (nem bátorság, hanem az alulinformáltság miatt), az egésznek a színházszerűsége – ismét: mintha komoly felnőttek volnánk, apáink, ahogy hallgatagon és sápadtan ülik körbe a rádiót, a világvevőt, Beromünster, Nagy Imre utolsó szavait hallgatják, a kormány a helyén van,

írni arról, hogy milyen az, egy szlovákiai városban sétálva fojtott hangon magyarul beszélni (hangilag egyébként olyan, mint mondjuk tíz éve idehaza nyilvánosan köszönni papnak: az a köszönés vagy halkabb, vagy hangosabb lett a kelleténél, mert nem arra gondoltunk, hogy jó napot kívánunk és hogy dicsértessék a Jézus Krisztus, hanem valamire, ami nem volt és mégis volt, erre az egész elmúlt izére kellett gondolni egy szürke köszönéskor),

írni arról, hogy találkoztam egy akkor Marosvásárhelyt járt emberrel, akit korábbról erős és szép férfinak ismertem, ambiciózusnak és vidám természetűnek, és amikor most a szemébe néztem, úgy megijedtem, hogy azonnal átöleltem, hiába persze, tekintetének törtségén nem változtathattam,

írni arról, hogy mért van az, hogy a szlovákok olyan érzéketlennek látszanak lenni a kisebbségi sors iránt, miért, mikor a csehekkel szemben meg ők kisebbségiek, és akkor, egy lélegzettel, mért van az, hogy most, amikor a magyarok klasszikus zsidósorsra vannak kényszerítve, mert hisz annak és csak annak a következményeként, hogy magyar a nyelvük, máris megaláztatás és veszély az osztályrészük, még föl sem ébrednek reggel, már bélyeg van a homlokukon (vagy legalábbis mindennek megvan a veszélye), szóval ha ez így van, akkor a magyarok mért olyan érzéketlenek arra a kérdésre, hogy mit jelent zsidónak lenni, és persze az is ide tartozik, hogy amikor valakinek e fönti kérdést föltettem, az azt válaszolta, hogy a magyarok már tudják, mit jelent zsidónak lenni, most a zsidókon volna a sor, megérteni, mit jelent magyarnak lenni, amire én, mint rendesen, hümmögök, mert szerintem ebben az összefüggésben az égadta világon semmit se jelent magyarnak lenni,

írni tehát arról, hogy, egy szó, mint száz, mért is volna mérsékelt (másodrendű frissességű) állapotban lévő egyénekkel gyors és könnyű a kollektív tanulás, de hogy még nem dőlt el semmi, közös züllés és közös emelkedés egyaránt választhat még minket.

 

Befejezésül, a szabad Magyarország első (április 10-én írom e sorokat) szabad Elefántcsontja alkalmából (nem egészen saját ötletből) egy díjszerűséget alapítanék, melyet minden hónapban a tárgyidőszak leggiccsesebb vagy/és legbornírtabb vagy/és legostobább vagy/és legdemagógabb mondata vagy kijelentése, illetve ennek szülője kapna. A díjat talán Torgyán Józsefről nevezném el, akit ezennel üstöllést a díj első, bányászrezsővel ékesített fokozatára érdemesítek a választások során tanúsított visszafogott és intellektuális szavalataiért, különös tekintettel a nyakizmok fejlesztése terén végzett munkásságáért, lásd a „Magyarok! kisgazdák!, én fejet hajtani jöttem ide, de magyarok, én nemcsak fejet hajtani jöttem, hanem fejet emelni is jöttem, magyarok!” kezdetű népnemzeti etűdöt. Gratulálok az első kitüntetettnek, és további sok sikereket kívánok.

Minden közéletben szereplő hölgy s úr (satöbbi) tevékenysége díjazható, értelemszerűen megkülönböztetett figyelemben részesítve a kormányzópártot, és ez ügyben a Hitel olvasóinak aktív, jó szándékú és kíméletlen segítségére külön is számítok. Várom tehát az olvasó ilyen irányú híreit. Meglehet, a politikusoknak sok mindent figyelembe kell venniök, de nekünk, olvasóknak, csak az igazságot. Hm. Éljen a szabadság.