A mohácsi apa

Mottó: Most persze nagy a pofátok… (Ősi bolsevik bölcsődal; az állami rímkényszer az átok rímet írja elő; többpártrendszer esetén: fátok (Parasztpárt), ok (SZDSZ), tok, látok, rátok, szátok, mászok, ászok… ó, demokrácia, miközben készséggel elismerem, ha a hülyeség fájna, nem volnék ily csöndeske, mottónak vége.)

 

És, olvasom egy bécsi lapban, evvel majdhogynem egy időben vége van Magyarországon a proletárdiktatúrának, valamint hogy az én hazám volna momentán – 89. október közepén – a világ egyetlen országa, ahol nincsen, se föld alatt, se föld felett, se a földön, nincsen kommunista párt.

Hát ez bizony nem nagy baj.

De hogy az a hír is járja, úgy beszélik, azt susogja az őszi szél, hogy most már a november hetedikét is elveszik tőlünk, a novhetet.

Ez már viszont komoly érvágás. A szabad napért pitiség volna siránkozni, miszerint szarrágni, egyébként is majd behozzuk október 23-án vagy március 15-én; viszont az e napra rendelt ünnepségek kútba esése komoly kulturális veszteség. Úgy forrt össze az üzemi ebédlőkben a politika, művészet és az ország dolgozó népe (valamint az értelmiség) – hogy csak na. Aki állt már így összeterelve, és ki nem állt?, az tudja-érzi, miről beszélek.

Én, magánzó lévén, majdnem megfosztattam mindettől, annak idején a Piarista Gimnázium is meglehetősen gyöngécskének mutatkozott e téren, nem sugárzott az atyákból ez a novhét-szenvedély, vagy ha igen, titkolták, mégis, művészetem korai korszakában megérintett engem is ezen új közösségi élmény, ej-haj, döntsd a tőkét, és aztán ne siránkozz, ez nem elég! nem elég!, ahogy a csillag megy az égen, csak úgy, nem érdemes, viszont jó mulatság, férfimunka volt, csak nem kellett vóna tejfoggal a kőbe beléje harapni.

A novhét performance-ok igazi jelentőségét azonban apaként foghattam föl. Késői korok, ha lesznek, fognak majd csudálkozni, hogy ezek a komoly, férfias, méltóságteljes szertartások, Ázsia és Európa légyottja az óvodákban (Kindergarten) is megtartattak, és a kis gonosz lurkók boldogan lóbálták az ő kis veres zászlaikat, ridegen elítélve a fasizmust és egyáltalán.

Amit valóban el szeretnék mesélni erről a ténylegesen perverz, a pornográfia, a gyermekmegrontás, illetőleg az öncélú baromság minden föltételét nagyvonalúan kielégítő izéről – az az a gazdagság, amellyel a gyerekek védekezni tudnak, végül is ellenünk, felnőttek ellen, az iskola ellen, az intézmények ellen.

A legidősebbünk azt találta ki, hogy mindent tud, hogy ne lehessen belé kötni, annak idején én is ezt választottam, biztos módszer, bár munkaigényes, és musterkindnek lenni, annak is van veszélye. Mikor őt kérdeztük, mert a szülő mindig kérdez, szegény ostoba, azonnal történelmi távlatba tette a délutánt, „Leninről volt szó, vagy Hitlerről, de azt nem tudom, hogy ezek kettők-e vagy ugyanaz vagy ikrek”.

A második számú csöndes, finom lélek, bújócskázik, rejtőzik, kedvesen mosolyog, és ki tudja, hol jár. Ráadásul akkoriban térdnadrágot viselt és csokornyakkendőt, és raccsolt, valóban akár egy kósza őrgróf. Megbocsátón jegyezte meg egy vállvonással, mint aki egy nagyon érdektelen dolgot említ, „valami fohhadalmi napok vagy micsoda”, hogy az volt.

A harmadik a legzabolátlanabb, nyíltan elkötelezettje a saját szabadságának, és egyáltalán nincs meghatódva a mi toleranciagyakorlatainktól, ő a kérdezés jogát is elvitatja tőlünk, nemhogy a felkínált válaszaink közt tallózna… Radikális, anarchista, joggal tiszteljük és féltjük (és csépeljük). Hogy mi volt az oviban, ingatta csak a fejét. „Semmi.” De hát mégis… „Semmi. Volni nem volt semmi.” Ugyan, de hát ott kóvályogtatok a piros zászlókkal… Hatalmas szemeit a még hatalmasabb szempillák alól lustán rám emelte. „Ja. Hogy az. Hogy arra gondolsz, Péter. Semmi. A születésnapomat ünnepelték ezek.” Májusi, mondani se kell.

Maradt egy negyedik. Vele így mi lesz híján novhét szép napjának? Sohasem fogom megtudni? Meglehet, több is veszett Mohácsnál. Nem megengedő is.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]