A semmi baj

A sorozat lezárásául elmondok egy rövid történetet, olyan megint, mintha én találtam volna ki, de hát minden történet többé-kevésbé ilyen, leginkább azok persze, amelyek úgymond megtörténtek.

Két kedves nővel vacsoráztam, olyan nők voltak (azonban), akik nagyon sokat tudtak és szerettek – beszélni. Az étlapot tanulmányoztuk, ami külön szám, izgalmas mindig – de van benne munka is, munkaszerű. Szenvedélyes étlapolvasó vagyok, szinte képtelen vagyok úgy elmenni étterem előtt, hogy ne vessek legalább egy futó pillantást a kiakasztott lapra, ahogy egy friss kritikára, idegesen a neuralgikus pontokra, az auftakt, a himnikus vég, és még egy majdnem véletlenszerű ellenőrzés a készételeknél, úgy a dolgozat négyötödénél, hátha el van rejtve még egy fájó de avagy azonban, ne adj’ Isten, bezzeg.

A munkáról jut eszembe az az interjú, melyben a müncheni Aubergine fő-főszakácsa, akit országában a legjobbnak tartanak, mondta el véleményét a főzésről, a vendégekről, az étteremkalauzokról, a régi konyháról, tradíció és kreativitás viszonyáról. Túlzó hasonlattal, úgy beszélt a húslevesről, mint Nemes Nagy Ágnes a szonettről. Hogy a főzés az nem tudomány, nem művészet, az főként munka. Sokat tanult az édesanyjától. Hogy a húsleves úgy kezdődik, hogy hatkor föl kell kelni. Miért? Mert 12-kor van az ebéd. És akkor a levesnek már nyolckor főnie kell, tehát hatkor föl kell kelni, nem negyed hétkor, nem fél hatkor – hatkor. És így tovább. Hogy csak úgy lehet szürreális, hétfogásos vacsorakölteményeket kreálni, ha az egyszerű, klasszikus konyha az ember kisujjában van, meg kell csak nézni ezeket az újmódi szakácsokat, mennyire bajban vannak, ha egy gulyást vagy vadast kell csinálniok… És hogy ő nem is lát ellentmondást házias és fáin étel közt, minden a szakmához való viszonyuláson múlik, meg kell adni a sült krumplinak, ami a sült krumplié, és a homárnak, ami a homáré. A legfontosabb, így a sztárszakács, az anyag tisztelete. Az ő apja pékmester volt Vorarlbergben, az ügyben, hogyan kell a dolgokkal tisztelettel bánni, szigorú nevelést kapott, legyen az egy kenyérvég, eltört lapát vagy zsírosabb húsdarab… Így beszélt a kolléga, Eckart Witzigmann.

Ám vissza a nőkhöz. Meghozván nehéz döntésünket – hisz mindig marad valami az étlapról, amelyhez nem fér hozzá az ember, se ő, se szomszédja nem rendelhette meg –, megállapodtunk, hogy a kissé régies szokásoknak megfelelően majd én tolmácsolom a részleteket. Legyen. Amint elkezdtem volna, a két nő azonnal „közbe” vágott, egymás szájából kapták ki a szavakat, egymás helyett beszéltek és énhelyettem, visszavontak el sem hangzott rendeléseket, majd megerősítették ezeket, részletezték e döntés következményeit az italokra nézve, egyébként a férjem germanista, sok év fűz össze minket, barátom, előbb a bujont, aztán a pástétomot, de nem akarnának a dolgok elé vágni – és rám mutattak, mintha én volnék a dolog, aki-amely elé vágnak vagy sem.

Hogy mi a macsó, arra most nem térek ki, sértett macsóként hallgattam (amit senki nem vett észre); néztem a pincért, lágy, kissé elhízott, torzonborz fiúcska volt, fülében finom, ezüstnek tetsző belevaló. Mi, férfiak.

– Tudja, fiam, volt biz’ egy pillanat az én hosszú, keser életemben, amikor pincér szerettem volna lenni… – Teátrálisan a két nőre mutattam. – Az ilyenek miatt nem lettem az. A barátom kedvesen elmosolyodott.

Ó, uram, semmi baj! Én mindent leírok a papírra.

Súlyos csönd támadt, a nők tudták, hogy most a hóhért akasztják, és ezt többre tartották az előételeknél. Megfogtam a pincér karját.

– Igen. Tudja… végül… én is ezt választottam… hogy mindent leírok a papírra…

Amikor azután kihozta az első tálakat, láttuk, ő valóban tartotta a szavát, mindent leírt.

Ó, Uram, semmi baj!