Árnyékvilág, árnyékország, ház, szék

Megjelent egy István királyra emlékező könyv, Szent István Archikon ’88 címmel, Schéner Mihály rajzaival, Dobos Marianne szerkesztésében, mindenféle kiváló emberek kézírásos megemlékezéseivel.

Azt reméltem (magamtól), hogy ennek kapcsán végiggondolható volna… mi is?

Elsőül is az, hogy mi az, hogy király. Miniszterelnök? Kevés. Pártfőtitkár? Kevés. Politikus? Kevés. Hatalom? Kevés. A király az több, mint a földesurak leghatalmasabbika. Csák Máté nem király. A király nem jó, a király igaz. A király van. A király a törvény megtestesítője.

Akkor most kérdezzünk mindenre rá. Van-e most király? Nincs. Jó, de van, hogy nincs király, de törvény, az van. Van-e törvény? Itt kicsit óvatosan, mert ha van, ha nincs, lennie kell. Törvény nélkül nincs ország. De mi van akkor, ha nagyon nincs törvény? Vajon ahol működik a törvény, ott van-e törvény? Nem úgy van-e – ahogy sejtem –, hogy csupán a törvény emléke él? A rángatózó pókláb? Ez persze mintegy ezerszer több, mintha még az emléke se élne. De azért az árnyéka valaminek, az nem a valami. Létezik-e Európa, vagy csak Európa emléke él? És ha Európa árnyéka van csak, akkor mi, Szent István szellemében, hová akarnánk bekapcsolódni? Szent István a nyugat-európai keresztény népek vallási és kulturális közösségét látta. Mi mit látunk? Az egy főre jutó kivifogyasztás emelkedését?

A politikusok most az Európa-házról beszélnek. Nagyon jó. Nagy bajban volnánk, ha már ők se hazudnának nekünk, ha már ők is árnyék-házról beszélnének. Manapság csak a politikusokban bízhatunk, ők szavatoltan konstruktívak. Föltéve és megengedve tehát, hogy létezik ez a Ház, milyen az a szoba, amelyik ebben a miénk? S vanni hol van, a szuterénban vagy a padlástérben? Vagy maga volna a lichthof? Fény, fény, fény, lux oritur, a kis Magyarország oly gazdag a tehetségekben… El, kishitűség, el…

 

Erről jut eszembe: kerítésünk mellett külföldiek táboroztak le, s az árnyékszék végett bekéredzkedtek azt állítván, hogy kiszorultak a kempingből, később, tájékozott pillantásomra megvallva, hogy így olcsóbb. Minthogy németül beszéltünk, rájöttem, hogy ezek németek, megkérdeztem tehát, hogy németek-e. Ez egy ún. biztonságos beszélgetés volt, amelynek egyébként el kellett fednie az ingerültségemet is, amiért így vécésnéniként debütálhattam, amúgy, szakmailag, vallom, jól. Igen, mondták, aus Deutschland, és itt becsületszavamra lesütötték a szemüket, aus der Ecke, a sarokból. Ezt még nem hallottam, aus der Ecke.

Goethe is endékás, mondtam magyaros vendégszeretettel. Azután matematikáról beszélgettünk, hogy mi a magyar-osztrák határon való átjutás valószínűsége. Tőlük hallottam először, hogy a magyar hatóságok pecséttel integetnek az NDK-s sportbarátoknak, hogy vigyázzanak, ez megpróbálta… Mondtam, én nem értek evvel egyet.

 

Nem tudok Szent Istvánról írni.

Uram Királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem, kihúzva. Üresen áll ez az ország. Nincs benne semmi. A por szitál. Királyaink hazudnak, mi meg csak ácsorgunk, nem, kihúzva. Sis honestus, kihúzva.

Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, kihúzva. Nagyúr, mit láttál meg ebben az országban, mi volt az, kihúzva.

És mit kellett tenni, kihúzva.

És kik vagyunk mi, kihúzva.

És ki volnék én? Deleat úr.

Még imádkozni se merek hozzád. Lefejeztettél volna. Könnyeidet visszatartod. Király vagy. A király is csak ember, kihúzva.

Esterházy Péter, kihúzva.

Kihúzások egy országból.

 

De inkább gondoljunk a kenyérünnepi tűzijátékra. Aki a tűzijátékot nézi, az ötéves, írja Nemes Nagy Ágnes. Ötévesnek lenni, tudom, jó.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]