Könyv a hagyományos szomorúmanók országából

Ez itt a fizetett hirdetés helye. Ha nem volnék olyan rendetlen, mint ahogy, természetesen igaztalanul, családtagjaim, szűkíthetném a kört!, állítják, akkor nem veszítettem volna el Háy János ifj magyar költő címét – egyáltalán megvolt? –, és magánlevélben (félő: lapon) köszöntem volna meg nekem küldött kötetét. Így viszont jól fog ő járni.

 

A Háy János egy kitalált név. E mögött a név mögött egy más nevű személy, esetleg csoport (párt vagy szakszervezet) bújik meg. A vélemények megoszlanak. Mások szerint Háy János létező személy. 1960. április elsején született Vámosmikolán. Nyolcvanötben orosztanári oklevelet szerzett, és nyolcvanhétben bekövetkezett haláláig oroszt tanított Budapesten. Akiket ő tanított, azok nagyon megszerették ezt a nyelvet. Hogyan halt meg? Azt sajnos nem tudom.

Vagy: 1980-ban abban a házban lakott, ahol én mint házmester dolgoztam. Nap mint nap láttam elmenni és megjönni. Volt reggel, hogy népzenésznek öltözött, és citerával a hóna alatt lépett ki a házból, de én tudom, hogy az ilyenek mit hordoznak a gitártokjukban. Arcukra van írva: puskát. Igen, puskát. Háy bérgyilkos volt, ez biztos.

És: nem igaz, hogy Háy köztörvényes bűnöket követett el, konkretizálva, hogy megölte a házmesternét. Ő valójában politikai okokból került börtönbe, ahol a tárgyalást megelőző napon gyanús körülmények között elhunyt. Ellenkezőleg: Háy János valójában magyar származású, de már évek óta nem él Magyarországon. A Szovjetunióba házasodott, s most ott él. Ellenkezőleg: Amerikába ment, és állati sejtekből konstruált költeményeket. Microscope-poetry. A hivatalos vélemény pedig tiltakozik azon vádaskodások ellen, melyek szerint Háy János költőt ők, a hivatalosság, tették volna el láb alól. Háy János él satöbbi.

Nekem a kötetből az V. fejezet a legfontosabb, a Töredék a hagyományos szomorúmanók életéből. Hogy mik a hagyományos szomorúmanók, ezt itt nem kell magyaráznom, de Prágában sem kellene, Szabadkán se, Varsóban se, Kolozsvárt se, legföljebb emlékeztetni, hogy belül ott dobog a narancsszív.

Viszont le vannak rajzolva. Pont olyanok (hogy, hogy nem), ahogy elképzeltem őket. Láthatunk meztelen szomorúmanót, aztán hagyományos szomorúmanóköltőt, aki megbirkózik a verssel, részleteket a manóerények könyvéből, láthatunk – föl, föl, ti rabjai a földnek – világító hagyományos szomorúmanótornyot, aztán hagyományos szomorúmanóalkatrészboltot, mézeskalács halálhuszárokat, s legvégül, hogyan is másképp, ferde zenemű szól a hagyományos szomorúmanók történelméről, miközben akasztott hagyományos szomorúmanók mellett vonulnak el szomorúmanófoglyok.

 

Hallottam, hogy van egy cseh szamizdatszerző, álneve Jozef K., kéziratai évek óta keringenek – ahol tudnak, és hogy senki se tudja, ki ő. Ez utóbbiról azután kiderült, hogy nem igaz, de akkor már késő volt, nekem eszembe jutott:

hogyha nem tudni, ki Jozef K., akkor bárki lehet Jozef K., bárki hagyományos szomorúmanó; ha tehát a kultúra kéretlen őre végigmegy a Károly hídon, mert lejárt a munkaideje, vagy csak elfáradt, vagy hiányzik a család és még a gyerekkel is matekozni kell, függvényábrázolás!, szemben bárki jön feléje, öreg, fiatal, boldog, boldogtalan, nő, bögyös, kehes, férfi, egylábú, kétlábú, háromlábú, pardon, tolószékes, középkorú kurva, sudár papnövendék, bárki – a kultúra kéretlen őre nem lehet biztonságban, hisz mindőjük lehetne Jozef K.

És ezt kéne elérni, ezt a bizonytalanságot, bizony, megint, szabadságot, függetlenül a hidaktól, Károly, Erzsébet, folyóktól, Moldva, Duna, s elérni azt, elszakadva most már az irodalomtól, hogy bárki az országból potenciális igazmondó lehessen. Legyen tehát valódi nevünk ál-név, mely éppen minket leplez, le.

Uraim, hagyományos szomorúmanók! Öltsük hát fel valódi álorcánkat! És ne csüggedjetek, ha mást nem, egymást fölismerjük, triviálisan, a hagyományosságról, a szomorúságról és a manóságról.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]