Arra gondoltam, hogy az le

 

„Nem vagyok egy Berzsenyi…”

Antikommunizmus és orgazmus szoros összefüggéséről olvastam legutóbbi könyved, az Egy nő egyik jeles darabjában. Te antikommunistának definiálod magad egyáltalán? Hozzáteszem mindjárt, hogy puszta kíváncsiságból kérdezem. Neked nyilván nem volt marxista múltad. Nekem volt, vastagon. Évekig tartott, amíg leküzdöttem.

 

Nekem ezeket a házi feladatokat nem kellett megoldanom. Hogyan válik az ember marxistából nem tudom micsodává, meg az emberarcú szocializmus satöbbi, ez az én életemből kimaradt. Mondhatni von Haus aus magától értődő volt nemcsak az idegenség, hanem az ellenséges viszony. Hogy eleve baromság. Föl sem merült, hogy abban valami jó is lehetne. Apám nagyvonalúan azt is elismerte, hogy a földosztás rendben van; de ahhoz talán nem kéne a szocializmus. Másképp is megoldható.

 

Az, hogy te születésednél fogva az arisztokráciához tartozol, jelentett számodra valamit? Mert ez ugyanúgy adottság, mint például zsidónak születni. Lehetséges előnyökkel és hátrányokkal jár.

 

Jó időben születtem ebből a szempontból. (Bár ha szőrözni akarnék, és szívesen szőrözök, akkor nemdebár nem tartozom az arisztokráciához, minthogy nincsen arisztokrácia.) Az apám életét hihetetlenül felborította az, hogy úgy hívják, ahogy hívják. Az enyémet már nem. Még akkor is felborította volna, ha veled egyidős vagyok, de én 68-ban érettségiztem, és az egyetemre kerüléskor az egyetlen kis nehézséget az jelentette, hogy bölcsészkarra nem jelentkezhettem. Mert a piarista gimnázium meg az én nevem, az együtt sok volt, ugye.

 

Egy osztályidegen, aki még piarista is.

 

Erre én azt mondtam, hogy ha a bölcsészkarra nem lehet, akkor elmegyünk, és elvégezzük a matematika szakot, mert engem egy kicsit az is érdekel. De mondjuk öt évvel korábban, 62–63-ban ez se jöhetett volna szóba. Akkor elkezdődött volna valamilyen egyetemen kívüli élet, aminek kiszámíthatatlanok a következményei. Azt nem lehet tudni, hogy abba hogyan keseredik bele valaki. Egy fiatal embernek még nagyon kevés tartaléka van. De 68–69-ben csak azt mondták, hogy fölveszünk téged az egyetemre, de közben három bukfenccel többet kell csinálni. És akkor én három bukfenccel többet csináltam, ez nekem nem okozott nehézséget. Olyan alkatom kellett hogy legyen persze, akinek ez nem okoz törést. Ugyanígy szerencsés pillanatban jelent meg az első könyvem, 76-ban. Mi is volt az a kifejezés? Az olajárak begyűrűzése. Az olajárak még nem gyűrűztek be, tehát a főnökség még nem tudta, hogy vége az egésznek. Még nem voltak olyan nagyon idegesek. Még és már. Nagyobb volt az esélye, hogy a könyv átmegy, és át is ment. Hogy milyen nyögve nyelősen indult az elején a publikálás, hogy közölhető, nem közölhető, hogy azért küldték-e vissza a kéziratát, mert olyan, mint a Tandori, „és abból elég egy” (idézet!) vagy azért, mert gróf, az már kitalálhatatlan.

 

Őrületes halogatás és óvatoskodás volt. Emlékszem, Garai Gábor asztalán az Élet és Irodalomban hatalmas stószokban álltak a versek, amikről nem tudták eldönteni, hogy kóser vagy nem kóser. 62-ben vagy 63-ban írtam egy verset, aminek az egyik strófája valahogy úgy szólt, hogy „a táj íze keserű, az ágakat rozsda lepi, a gyümölcs a fákon rohad meg, búsan zenél a tengeri…” Nem tudom, mi ihletett ilyen mezőgazdasági jellegű tájköltészetre, semmi érzékem az agrárszféra iránt, mindenesetre Garai azt mondta, hogy ez egy nagyon szép vers, de nemigen lehet másként értékelni, mint a téeszrendszer burkolt kritikájaként.

 

Gyönyörű!

 

Eszembe nem jutott!

 

Nekem nem sok cenzurális hercehurcában volt részem, legfeljebb csak megalázó szavakban, és ezeket a rossz történeteket a következő könyvemben már szóvá tudtam tenni, mert a határok közben persze eltolódtak. Valahonnét kihúzták például, hogy „ártatlan magyarság”. Azt nem lehet, az ingerszó. Ezt olyan gyönyörűnek találtam, hogy ingerszó.

 

Mint a pavlovi kísérletben a csengő, ami megindítja a kutya nyálelválasztását? Így értették?

 

Igen. Ingert kiváltó, tehát ingerültté teszi a főnökséget. És a következő novellámba már bele is írtam, hogy ártatlan magyarság, ingerszó. Ezek a vacak történetek és az ezekre való hajdani reakcióink, érveléseink mutatják, milyen jó, hogy ez a rendszer véget ért. Hogy mennyire veszélyes volt. Én nem győzöm hangsúlyozni az örömömet, hogy ez véget ért. A mostani bajos időkben az emberek legyintgetni szoktak, mondván, hogy nem változott semmi, meg hogy nincs is rendszerváltozás, meg ez nincs, meg az nincs, hát sok minden nincs, és sok minden van, de hogy az a szellemi, politikai üresség, hazugság, dögség véget ért, az valami hihetetlenül nagy dolog. Mert úgy zabált volna föl minket, hogy észre sem vesszük. És sokakat föl is evett. Igen veszélyes volt, annyira elszállt már a valóság, és beborított mindent a hazugság. Ennek fényében mindkét politikai reakció nevetséges, az is, amikor azt kellett hallanom az elmúlt négy évben, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a véres kezű kommunisták börtöneiben, de legalábbis markában sínylődtünk, és most meg ellenkezőleg, azt lehet hallani, hogy tulajdonképpen a 80-as években már semmi probléma nem volt, egyenes irányban haladtunk a többpártrendszer felé, mindenki, párttagok és nem párttagok, mind ezt akarták, nem is értjük, miért kellett itt ez a hercehurca. Ami tiszta hazugság. Egyszerű, szép, tiszta hazugság.

És siralmas dolognak tartom, hogy most, hét évvel a dolgok végezete után sem tudunk többet a Kádár-korszakról, mint annak idején. Hogy ezt a kétségtelenül nagyon nehéz, nagyon kínos processzust az egész társadalom elutasította magától. Nevezetesen azt, hogy néznénk is meg egyszer csak, hogy hol élünk, a tudható tényeket sem tudjuk. Működési mechanizmusokat és így tovább. Érthető egyébként, mert nem volna barátságos foglalatoskodás. Nem mi volnánk a nagy campano, ha ezt úgy megnéznénk. Éppen a rendszer természete miatt, hisz ez egy nagyon furcsa, élhető diktatúra volt, miközben azt mondjuk, milyen veszélyes volt. Jut eszembe, amit valamikor írtam: 56-ban jól lerázta az ország magáról a rendszert, mint kutya a vizet, később azonban nem lehetett tudni, hogy meddig tart a kutya, és hol kezdődik a víz. És látjuk az öncsalási módszereket, amikor dönteni kell. Vagy azt halljuk, hogy ez egy véres diktatúra volt, vagy pedig, hogy még csak nem is volt diktatúra. Pedig az volt. Ha valami eldőlt, akkor nem maradt alternatíva. Ha egy írót kirúgtak a Magvetőből, akkor még el lehetett menni a Szépirodalmihoz, de utána már sehova nem lehetett elmenni. Nem lehetett elbújni a tekintet elől.

 

Amikor a Szépirodalmi szakított velem, az elbocsájtó szép üzenet azzal a rettenetes mondattal zárult, hogy „A Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai érdekeire való tekintettel az önnel kötött szerződést felbontom.” Ezt Illés Endre írta le, akit ugyan nem tartottam nagy írónak, de stílusérzéke mégiscsak volt.

 

Én tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, mert az apparátus a nyolcvanas években már mással volt elfoglalva, talán nem is fogták fel, vagy csak későn, az én nyelvi működésem politikai aspektusait. Akkor már a szövegek nem voltak annyira fontosak, inkább a közösségi megmozdulások, bármi, ami túlmutat az egyénen. Ha a szolidaritást megérezték az emberek között, attól megrémültek, nota bene, joggal. Mert abból a kollektív önzésből, amiben éltünk, ez volt a kivezető út. Egyébként most is ez volna. És amikor már nem csak szamizdatcsoport volt, hanem más is, például a Mozgó Világ ügyében vállalt szolidaritás, akkor inkább erre figyeltek. Mert ott ha ráijesztettek valakire, az megijedt, de odabújt a másikhoz, az is megijedt, odabújt a harmadikhoz, még az is megijedt, de amikor már a negyedik is odabújt, akkor az ijedtség eltűnt. Mert ennek ez a természete. Azért bújunk egymás mellé, mert ahogy remegünk az ijedtségtől, és odabújunk a másikhoz, akkor a remegés kicsit csillapul. És akkor már nem olyan mindenható az elvtársak tekintete. Amitől addig olyan jól működött a diktatúra. A diktatúrát a félelem működteti. Egy nyugati számára fölfoghatatlan a diktatúra. Mert nem értették. Nyilván veled is megtörtént, hogy ültél a Váci utcán egy campari mellett egy gonosz kapitalistával, ő fizette a cehhet, és amikor mondtad neki, hogy ez egy veszélyes hely, és közben meglötykölted a jeget a campariban, akkor ő nem igazán értette, hogy mi is a problémád. Hisz a campari is abszolút rendben volt. De hogy miközben az élet élt és élni akart, ki mennyire árulta el saját magát, az alkat, neveltetés, szituáció, szerencse és életkor nagyon bonyolult keverékén múlott. És nagyon nehéz kritikai, pláne morális alapozású kritikai állításokat fogalmazni erről. Valamit majd mindenki elárult, egy kézen megszámlálhatom, aki nem keveredett bele ebbe a rendszerbe. Nagyon kényelmetlen volna ennek a tisztázásába belemászni. Nem is történik meg. Pedig hát magunkat nem lehet szőnyeg alá söpörni.

 

Evezzünk akkor most a művészet vizeire. Jelent-e számodra valamit a posztmodern kategóriája?

 

A rövid válasz erre az, hogy nem, nem jelent semmit. Általában az ilyesmi nem jelent számomra semmit, mert nincsenek programjaim. Vagyis a belső programjaim nem köthetők valami néven nevezhetőhöz. A posztmodernt amúgy is sok értelemben használják, egyszerű anyázásként, mondjuk a konzervatív újságírásban a hazátlan bitangnak és a fiatal írónak valami sajátos ötvözete, de amúgy is homályos fogalom, már csak azért is, mert a posztmodern attitűdhöz hozzátartozik, hogy saját magát egy posztmodern nem nevezi posztmodernnek, következésképp, amikor valaki azt mondja, hogy ő nem posztmodern, az nem jelent semmit. Sok minden ismerős a posztmodernből a saját írói gyakorlatomban, de ezeket én nem azért alkalmazom, mert elhatároztam, hogy az volnék, és akkor bizonyos megoldások hozzátartoznak a jó modorhoz, hanem mert a magam módján, ahogy én szöszmötöltem a szobámban, eljutottam valamihez. Nyilván nem véletlenül. Vagyis általános hűvösség van bennem ez ügyben, tehát nem zavarna, igazán nem, ha realista írónak mondanának. Mert ez nem jelent nekem semmit. Hogyha evvel a kategóriával valami belőlem leírható, az tiszta haszon, ha meg nem írható le, az se baj. Ez például egy jellegzetesen posztmodern gesztus, a tradícióhoz ilyen megengedően viszonyulni. De nekem, azt hiszem, mindenhez ilyen a viszonyom. Tehát kevéssé elvi. Hiányzik belőlem az elvi alapozottság és igény.

 

Nem is nagyon érdekelnek az idevágó elméletek?

 

Csak ha valami önmagában érdekes. Elolvastam ezt-azt-amazt. Van némi tájékozottságom, de elméletet is csak úgy olvasok, ahogy regényt, tehát nem azzal az igénnyel, hogy segít vagy hátráltat vagy befolyásol. Csak amennyiben egy regény segít, hátráltat, befolyásol.

 

És kritikákat olvasol? Érdekelnek a rólad szóló írások? Érzékeny vagy? Sértődékeny?

 

Nem nagyon, de azért ez ügyben legyen az ember óvatos. Kiszámíthatatlan, hogy mire ugrik, melyik kritikát érzi sértőnek vagy igazságtalannak. De nem vagyok egy Berzsenyi…

 

Vagyis nem omlasz össze.

 

Nem igazán. Mindenki omolgat egy kicsit. Egymással nehezen összehangolható reflexeket kell egyeztetni: egyszerre kell halálosan biztos lenni abban, amit az ember csinál, és halálosan bizonytalannak, amennyiben mindent észlelnie kell, ami történik, miközben csinál valamit. Az alkotás, mint Istent utánzó tevékenység, feltételez valami nagyon biztosat, de az alkotás jellegéből ugyanilyen mértékű bizonytalanság származik. Ha ebbe a drámába belehullik egy kritika, az nagyon bizonytalan hatású esemény, arról nem érdemes se nagyképűsködni, hogy az engem nem érdekel, se kiborulni, hogy a világ igazságtalan.

 

És ha a kritika nem az alkotást, hanem a személyedet érinti? Mint Bächer Iván pár hónapja megjelent írása a Népszabadságban?

 

Nem érintett jól, eufemisztikusan fogalmazva. Olyan nagyon nem dúlt fel, egy fél órát járkáltam föl-alá, kicsit szentségeltem, küldtem, kit kellett hatfele korpára malacnak, aztán elmúlt. Hogy Bächer Iván ír egy ízléstelen pamfletet rólam, az nem a világ vége. Sértőnek találtam, mert nagyon igaztalannak és vacaknak. A Népszabadsághoz való viszonyom nagyon könnyen definiálható, és abban az égadta világon semmiféle szerepet nem játszik a pénz (mert Bächer oda futtatta). Két okból írtam oda, egyrészt van ott két szerkesztő, és annak a két szerkesztőnek a négy szép szeméért, másrészt, mert nekem az jó volt. Bizonyos írásairól az ember kevélységében az gondolja, hogy jó volna, ha sokan olvasnák, erre ideális a Népszabadság, valamint éppen azoknak, amelyek valamilyen módon a múltunkkal való viszonyunkat érintették, ott volt a legjobb helye. Vagyis nekem is jó volt, meg a Népszabadságnak is. Most gyűjtögettem össze az elmúlt két évből a megjelent írásaimat, és végignéztem, mit is írtam én a Népszabadságnak, mi az, amit Bächer Iván úgy fordít le, hogy ez a pofa mértéktelen bírvágyában és pénzéhségében megalázza az ott dolgozó embereket. Annál szelídebb mondatokat, mint amiket én a Népszabadságról leírtam, elgondolni is alig lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a Népszabadság azért alkalmas, mint embléma, ezen problémák kifejtésére, mert ellentétben a társadalom egészével, ez a lap a homlokán viseli a föliratot. Azt a föliratot, hogy ki volt. Míg mindenki más azt hazudik, amit akar. A Népszabadság ezt nem teheti meg, mert utána lehet lapozni. Amúgy nincsenek különlegesebb feladatai a Népszabadságnak sem, mint a társadalomnak, és a Népszabadság csak annyiban nem végzi el ezeket a belső tisztázásokat, amennyiben a társadalom sem végzi el. De hogy nem végezte el, azt éppen ez az eset mutatja, Bächer Iván írása nyilván valamiféle feszültségnek a lenyomata. Tehát az, hogy az én írásaim feszültséget okoztak, azt jelzi számomra, hogy a Népszabadság rosszabb állapotban van, mint azt én gondoltam, és mint azt az én ott megjelent írásaim is mutatják. Hisz ez nem egy háromsornyi odavetett gonoszkodás volt, amikor valaki nem állhat engem, és odavág egyet. Mert az rendben volna. Ez egy félkolumnás, nagy írás volt, melyet nem lehet másképp érteni, mint üzenetet a Népszabadságtól, s ezt én tudomásul vettem. Számomra ez nem olyan jó dolog, de nem is olyan nagy baj.

 

Mégis, Nádas Péter reagált erre az önmagában véve jelentéktelen írásra, amire aztán Eörsi István is írt.

 

Nézd, azt, hogy Bächer Iván fél kolumnán anyáz engem, az engem igazán nem rendít meg, azt az én teherbíró képességem dúdolva elbírja. Nádast, gondolom, az a reflex bosszantotta fel, amelyet Népszabadság-reflexnek lát: hogy ha van egy belső problémájuk, és ezek szerint az én szereplésem az volt, röhej, akkor ezt ezzel a pénzező inszinuációval oldják meg. Hát ez mégis milyen lábszagú nívó a legnagyobb és legjobb magyar napilapnál. Nádas indulata innen fakadt, és nem pedig abból, hogy az ő szegény kis barátját bántotta valaki, és az nem illendő. Amúgy meg miért is volna baj, ha az embernek van egy barátja, aki úgy viselkedik, mint egy barát? Ez nyilván elfogultságot eredményez, de nem igaztalanságot… Mármost ami tanult kollégámat, jó Eörsi Pistát illeti, láthatóan nagyon meg akarta ezt a cikket írni. Az írása végén van egy eszmefuttatása a szamizdat és a nem szamizdat viszonyáról, az érdekes; nem gondoltam volna, hogy ilyen élesen csak a szamizdatnak tulajdonít pozitív szerepet a sajtószabadság emancipációs folyamatában. Nyilván a szamizdatnak van a legfontosabb szerepe, de hát azért a nem ott zajló történéseknek is mindenféle jelentősége van. Tehát az a nyelvi esemény vagy eseménysor, amit az én könyveim jelentenek, annak is van egy nagyon tiszta, nagyon egyszerű politikai vetülete. Mindenesetre mindaz, ami ebben a Népszabadság-ügyben történt, és az én személyemet érinti, az jelentéktelen, de mivel valami lényegeset és valóságosat ír le, mégsem érdektelen és piti ügy. Ezért nem is kell úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

 

De mindenesetre te igen bölcsen nem szálltál be a ringbe. Ilyen voltál gyerekkorodban is? Mert én úgy éreztem, bár igazán szeretetteljes családi környezetben nőttem fel, hogy túl sok hatalom nehezedik rám. Az anyámé, a nagyanyámé, a tanároké, és hogy ez ellen lázadni kell.

 

Érdekes, amit a hatalomról mondasz. Mert én a szüleim nyilván létező hatalmát egyáltalán nem annak éltem meg. Az apám inkább bátyi figura volt, mert hisz a gyerek definíció szerint, ő pedig de facto a vesztesek oldalán volt, és ezt valahogy éreztem. Az anyám néha autoriter volt, de nem veszélyesen, nem nyomasztóan, csak gyakorlatiasan. A piarista gimnáziumban pedig, amelyik nagyon jó és nagyon szigorú gimnázium volt, az ott kétségkívül meglévő alá-fölé rendeltségi viszonyokat nem hatalomként definiáltam, hanem tekintélyként. Ami különbség volna. A tanárok tekintéllyel bíró emberek voltak, és ezt valami jónak gondoltam. Tehát azt, hogy van hierarchia, valami megnyugtatónak. Volt persze drámai része is ennek, például a Pogány János matematikatanárral való viszony, akinél a tekintély extrém formában jelentkezett. Ott ki kellett valamit találni, ha meg akartam úszni a megaláztatást. Vagy el kellett szaladni, vagy meg kellett a matematikát kicsit tanulni. Én ezt a második utat választottam. Nekem a tanáraim tekintélye, nyilván azért is, mert papok voltak, valahonnét az égből származott. Fölszentelt, különös figurák, a tudás birtokosai. Ami nyomasztott, azt legitimnek gondoltam, inkább valami jónak, és nem olyasminek, ami elől el kell menekülni, amit le kéne dobnom magamról. Persze nyilván azért is volt ez így, mert sok sikerélményem volt. Jó tanuló voltam, nem bántottak. Lám, ezt a matematikából eredő konfliktust is a magam javára használtam ki, mert elkezdtem a matematikát megtanulni. Viszont sokat voltam egyedül, és ezt nem szerettem. Voltak testvéreim, elvoltam az iskolával meg a futballal, de az alapélményem mégis az, hogy sokat voltam egyedül. Vagy lehet, hogy egyszerűen úgy kéne mondani, hogy nő kellett volna. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a gimnáziumban, hogy nem voltak lányok. A piaristáknál nem volt koedukáció.

 

A vallás persze magánügy, de ha már a piaristákról beszélünk, beszéljünk erről is, már ha kedved van. Én tizenhárom éves koromig gyakorló katolikus voltam, rendszeresen ministráltam, aztán egy határozott gesztussal úgy döntöttem, hogy Isten nincs, az egyház kártékony.

 

Tulajdonképpen nem szívesen beszélek erről, de egy mondatot azért tudnék mondani. Éppen a te egyik mondatod visszafordítását. Mert emlékszem, egyszer Webert citálva azt mondtad, hogy te vallásilag amuzikális vagy. Én meg vallásilag muzikális vagyok. És akkor mindenféle történik az emberrel, történik bennem is. Mondjuk erről ennyit mondanék.

 

Tiszteletben tartom a tartózkodásodat, de valamit még kérdeznék. Wittgenstein egyik problémájára gondolok, amikor azt mondja, hogy Istent a világ okaként hozták be a racionális teológiába, ám maga a teremtés, hogy minek teremt az Isten, az problematikus. Vas Istvánnak van egy nagyon szép verse, ami úgy kezdődik, hogy „Vágy nélkül Isten nem teremt világot…” Ez komoly teológiai probléma. Ha Isten bír vágyakkal, akkor valami hiányzik belőle, akkor nem tökéletes.

 

Anélkül hogy erre konkrétan válaszolnék, úgy látom, hogy erről az alapkérdésről való gondolkodás nagyon nehéz, nagyon labilis. A belátások mindig épp hogy történhetnek meg, nagyon óvatos előrehaladást igényelnek. És valamiképp az a tapasztalatom, hogy e téren minden a szabad akarat problémájába torkollik. A szabad akaratot, vagyis hogy mit is jelent a mindent tudó Istentől való szabadságom, ezt nagyon nehezen tudjuk megérteni. Mit jelent, hogy ez nem formális. Nem is a megértés a jó szó erre, hanem a belátás. Az ember időnként belátja ezt a viszonyt, másszor pedig elveszti ezt a belátási képességét. És akkor lesz Isten igazságtalan. Egy rémes alak, ahogy Mándy mondaná. Erről az éppen-hogy-megértésről, amikor majdnem megérted a dolgot, de nem birtoklod, nekem nagy tapasztalataim vannak a matematikából. Amikor az értelem kokettál valamivel, és minden jelzés azt mutatja, hogy érted, de elég, ha valaki bejön a szobába, még csak fel sem kell tennie a kérdést, és már világos, hogy semmit nem értettem belőle. És ez a valaki akár te magad is lehetsz.

 

Egyébként az istenhitre vonatkozó kérdésem nem puszta kíváncsiságból ered, hanem összefügg a saját problémámmal. Én meglehetősen sok Istenről szóló verset írtam, holott nem-hívőnek tudom magam.

 

Igen, ez pontos definíció: nem-hívőnek tudod magad. Bár bizonyos környülállásoknál ennek nincs is jelentősége. Az ember jól ellehet a nem létező istennel.

 

Érdekes, hogy az imént egy teológiai probléma kapcsán megint csak a matematikáról való gondolkozást hoztad fel példának. Az olyan könyvcím, pedig, mint a Bevezetés a szépirodalomba, pajzánkodás vagy kacérkodás a tudományos szellemmel. Végül is mennyire vehető komolyan nálad a tudományos érdeklődés?

 

Játékos, mondjuk így, maszatos érdeklődés. Szívesen olvasgatok, és a képzettségemnél fogva egy szintig meg is értek tudományos munkákat. Az én gondolkodásomban hevesen keveredik a rendszeresség és a rendszertelenség. Ahogy elgondolok egy könyvet, az nyilván ugyanolyan, mint egy algebrai tér, ahol definiálunk bizonyos szabályokat, vagy vannak bizonyos műveletek, amelyek bizonyos szabályoknak megfelelnek, vagyis olyan tér, amiből nincsen kilépés. Ugyanolyan, mint egy regény, és nota bene ugyanolyan, mint egy futballpálya. Ezek bennem természetes módon keverednek. Nagyon vonzott az irodalom matematizálása, például, blöffölök, egy regényt úgy megcsinálni, hogy a beosztásával pontosan megfeleljen a Fibonacci-számsornak, ilyesmivel el szoktam játszadozni, de csak úgy en passant, ennek nem tulajdonítok jelentőséget.

 

Milyen a pénzhez, a gazdálkodáshoz, mármint a háztartási gazdálkodáshoz való viszonyod?

 

Hát gazdálkodni nem gazdálkodom. Olyan nagy válaszutak előtt mi nem állunk, hogy mit kell kezdeni a pénzzel. Meg kell venni a tejet meg a kenyeret. Az én luxusom az, hogy közepesen meg bírunk élni a munkámból, én nem nyomasztom magamat, hogy többet kéne keresnem, és a családom sem nyomaszt, hogy többet keressek. Elvileg nyomasztó lehetne négy gyerekkel, de azt látom magamon, hogy ez engem nem nyomaszt. És minthogy a feleségemet sem nyomasztja, így nincs nyomasztás. Úgyhogy a pénzhez nekem ilyen unalmas a viszonyom, és ez nagyon jó, hogy lehet ilyen unalmas. Néha ugyan apaként úgy érzem, nincs bennem elég felelősség, hiszen soha nem csináltam valamit azért, mert belekalkuláltam, hogy van egy nagy családom. De ezt csak dicsekvésként említem.

 

Az én gyerekeim többé-kevésbé már felnőttek, és én nagyjából csak a nagykorúságukra barátkoztam meg velük. Addig csak tudomásul vettem, hogy az asszonyok gyereket akarnak. Te hogy van ezzel az apasággal?

 

Nálam egy alomból vannak a gyerekek, és együtt élünk. Ez tehát nagyon erősen meghatározza a teret, amiben vagyunk, és nem gondolom, hogy valamiféle alternatíva előtt állnék, hogy van-e közöm hozzájuk vagy nincs, annyira egyben vagyunk. Egyébként meg fordítva voltam ezzel, mint te: azt gondoltam, hogy az apaság, a szülőség, a felelősség csak az érettségiig fog tartani, és akkor majd ennek vége lesz. De hát ez messze nincs így. Tudhatta volna az ember, hogy örökké apa. Néha ettől megijedek, mert abban, hogy valaki jó apja-e a gyerekeknek, nagyon kicsi a szerepe annak, hogy mit gondol, mit akar, hanem vannak rejtélyesebb, titkos kérdések, amelyekre öntudatlanul válaszol. És igazán nem lehet tudni, hogy jól válaszolt-e. A legtöbb ilyen kérdést már föltették a gyerekek, én meg válaszoltam nekik, de se ők, se én nem tudjuk még, hogy jól válaszoltam-e.

 

Milyen kérdésekre gondolsz?

 

Egyszerűekre. Egy apának a lányához való viszonya például lényegében abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud valóságosan vagy gondolatban fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon. Ennyit kell tudnia egy apának. Nagyon veszélyes dolog, mert nem elég tudnia, hisz akkor csak szajkózza ezt, valóban hinnie is kell, és valóban tudnia. Nem didaktikai sunyiságból kell tudni, hanem mert mindenkinek van egy pillanata, amikor a legszebb a világon. Tehát nem az öncsalásról beszélek, hanem arról a valóságos dologról, amire ez az apa jó. Hogy legyen egy férfiarc, amiben ő saját magát tudja megpillantani. Ha ezekre a dolgokra gondolok, akkor nem vagyok már olyan nagyszájú, mint voltam talán korábban, amikor azt gondoltam, hogy nincs mit a gyereken nevelni, az ember éli az életét, a gyerekek meg látják, hogyan él, aztán ebből majd valami lesz. Hogy mi lesz, meg mi az, amit az ember elmulasztott vagy nem látott meg, az nagyon kérdéses.

 

Úgy hiszem, csak egy kérdésem maradt hátra. Úgy tudom, most, életedben először fordítasz. Méghozzá egy Esterházy nevű húsvéti nyúl történetét.

 

Ez a furcsa könyv, Enzensberger és Irene Dische könyve egy egyszerű, magyarul nem működő szócsavarásra épül, az Esterházy-Osterhase – ami németül húsvéti nyulat jelent – tréfájára. Egy nyúltörténet Berlinben, a fal lerombolásakor. Hát ezt a nyúltörténetet mesélem én el a magam módján, mert fölhívtam Enzensbergert, és megkérdeztem, hogy mennyire ad nekem szabad kezet. Nem volt más választása, nagyvonalúságra volt ítélve, úgyhogy én éltem is ezzel aztán. De nagyon jólesett ez a munka, tudniillik a fordításnál az ember érzi, hogy valamihez ért. A regényírásnál tökéletesen érdektelen, hogy én valamit megoldottam. Olyan érdektelen, mint hogy tehetségesnek vagyok-e mondható vagy sem. A regényírás egész másról szól, sokkal komorabb, nehezebb, munkaszerűbb dolog, itt meg, a fordításnál vannak nyelvi problémák, és látom, hogy jó a kezem hozzá, hogy jól meg lehet csinálni. Ezt nagyon élveztem. És nem lehetett volna megcsinálni másutt így, csak Karinthy Frigyes hazájában. Én, akinek mindig olyan kékharisnyás, túl lelkes elgondolásaim vannak arról, hogy ha a hagyomány hozzányúl az emberhez vagy az ember a hagyományhoz, az milyen nagy erőket szabadít fel, éreztem fordítás közben, miként tud a hagyomány segíteni az embernek, mennyire fölbátorítja, és ha jól csinálom, akkor nem elszemtelenít, de megfogja a kezem.

Arra gondoltam, hogy az le

Végy egy darab Kenyeres Zoltánt. Ne határozd meg őt közelebbről, de ne is tekintsd tabula rasa-nak, legyen ő olyan, amilyen. Jusson azután eszébe, hogy legyenek az egyetemen ún. Arany János-előadások, négy darab előadás, kezdve március 2-án, a költő születésnapján, mindegy miről, tartsa egy író.

Írónak író, vagyis éppenhogy író ember vagyok és nem beszélő. Közkeletű tévedés manapság a kettőt összekeverni, csak azért, mert itt is, ott is szavakról van szó, amiben persze az írók is hibásak, minthogy valóban beszélnek, újságban, tévében. Mindenesetre előre le kellett írnom, amit ott elmondtam aztán.

De már a címnél megakadtam. Mert nem tudtam pontosan, miről akarok majd beszélni, illetve, mint mindig, azt reméltem, hogy éppen az írás által fogom megtudni, hogy miről is szól az írásom; voltak már cetlijeim, erős szívvel fogadtam, hogy ellenállok annak a kísértésnek, amely felé a magyar hagyományok szinte tolják az embert, hogy mintegy tanítson, neveljen, magyarázzon, amire az egyetem falai nyilván késztetést adnak, én meg még irigylem is kicsit a tanár-barátaimat, mert úgy látom, jót tesz nekik, hogy fiatal emberek közt vannak, és ők is jót tesznek ezeknek a fiatal embereknek. A hagyomány másik pillére egyébként az antiintellektualitás. Gondolkodás gyanús, műveltség gyanús. (Tán még a munka is gyanús.) Magyar író fölérez, nem gondolkod.

Majd csak lesz valahogy.

 

Mindezekért azután ama első napon így szólottam: az előadásom címe: arra gondoltam, hogy az le, és itt hosszú, jelentőségteljes szünetet tartottam, ahogy azt a címek után szokás vagy lehetséges, az Orbán Vik-kel rákaptam erre a címformára, tehát szün, és: gyen az előadásom címe: Ki a regény a gáton? (Nem elemzem most ezt a szerkezetet, csupán megjegyzem, hogy kedvelem ezt a „megőrizve megszüntetést”, azt, amikor attól szűnik meg, hogy kimondódik, vagyis meghal, mert megszületik, bezzeg, ha nem született volna meg, örökéletű lett volna.)

 

Ki a regény a gáton, egyszerű ötlet, legrosszabb esetben ezt már kitalálták; ha én, akkor motívum, ha más, akkor idézet. Volna annak szakirodalma, hogy nézni is tereh. (Részint időnként gátlásosan, a hajánál előrángatva igyekeztem Aranyt belekeverni az ügybe, szülje a tolvaj az alkalmat, részint próbáltam szeriőz benyomást kelteni, mégiscsak ez egy előadás, nem csupán fölolvasás. Hogy mi az előadás, terveztem, még majd meg kell néznem.) Én meg szeretem mondogatni, hogy engem ez az egész idézet-elmélet mennyire hidegen hagy. Nem mintha eleve hamisnak tartanám, de hogy nekem csak az a kis remegés kell, amit az idegen test okoz a szövegben, mindegy, hogy Sterne vagy Darvas József. A rokonszenveimre mindenesetre az idézetekből nem lehet következtetni. Értékmentes választás. Szempontjaim, mint rendesen, sajátosak; a kis remegés…

A nő mint citát, feminista dolgozat, „dögölj, magyar férfi” mottóra. Ki látta a citát? Ci-ci-ci, sipirc, randa macskák! A sipirc szóról nekem mindig ugyanaz a jelenet jut az eszembe, a papámmal, a nagymamámmal meg a kamalduli szerzetesekkel.

A kamalduliak a bencésekből váltak ki, az övékénél szigorúbb regulák szerint éltek, szabályaikat II. Sándor pápa hagyta jóvá. A hús és bor élvezetétől tartózkodtak, külön-külön cellákban laktak, ahonnan csupán a közös imádság elvégzésére gyűltek össze. Az elmélkedésen és szigorú önvizsgálaton kívül föld- és kertműveléssel, művészetekkel és tudományokkal foglalkoztak. Folytonos böjt, hosszas hallgatás, memento mori.

Első telepük Arezzo mellett volt (az Arezzóról az Azzaróra ugrottam volna, hogy az meg egy dezodor, izzadásgátló, általános iskolai fiúszlengben: sziszegő szappan, Kutasi Attila szíves szóbeli közlése nyomán – mondtam volna, de amikor fölpillantottam a papírjaimból, semmiféle biztatást nem éreztem, nem voltak ellenségesek, nyilván el voltak foglalva a kamalduliakkal, én meg kicsit megijedtem, és kihagytam ezt a szép sziszegést), egy Maldolo nevű személytől felajánlott területen, a Casentino völgyében. A Campo Maldolóból lett aztán a kamalduli.

Akik azután itten megtelepedtek a szorgos XVIII. században, Majkon építtetett nekik az ottani gróf kis házakat, tizenhét cellát a néma barátoknak. A templom valószínűleg Felmer Jakab munkája. Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz – bármi legyen is az, hacsak nem ez az –, mindazonáltal megemlítem, hadd lássuk csorogni az időt, hogy 1836. december 22-én a Vértes erdeiben bujkáló Milfaj Ferkó betyár – betyár, ez volt a milfaja –, akit öt vármegyében köröztek, Sobri Jóska legveszedelmesebb alvezére, itt tűnt fel bandájával. Nem rejtették véka alá, hogy a majki bérlőt akarják kirabolni. Több malom is működött arrafelé, a patakot, nyilvánvaló önkínzásból, Labancnak hítták, és volt rajta két lisztes és egy kallós malom.

Itt egy kis megtorpanást alkalmaztam, hogy kitudjam a katedráról, tegezzek-e, önözzek-e, magázzak-e. Valahogy nem kaptam választ, és valahogy a magázásnál kötöttünk ki. Ad notam: maga, fiam.

Nyilván maguk nem tudják, mi az, hogy kallós. Én sem tudom, csak megnéztem. Kallóz az annyi, mint ványol. Nyilván maguk nem tudják, mi az, hogy ványol. Én sem tudom, csak megnéztem. Ványol, vagyis gyapjút tömörít. Mármost, hogy a gyapjút mért, mi a manónak kell tömöríteni, azt most nem firtatnám, tán a posztó végett. A nemezurak miatt.

A betyári terv befuccsolt, Milfaj megsebesült. Társai Vérteskethelyre vitték, és elbújtatták, de a pandúrok föllelték, ők meg Veszprémbe vitték – mozgó Milfaj –, mivel Veszprém vármegyei illetőségű volt. A püspökkert melletti siralomházba került. Kötél által jutott 1836 karácsonyán az akkor még létező másvilágra. Kivégzése előtt Buscher Ferenc veszprémi festő teljes betyárdíszben leföstötte – amiből jó érzéseink támadhatnak a művészet hasznosságát illetően.

 

Itt kicsit meséltem a nagymamámról, aki Majkon lakott, előbb a kastélyban, aztán egy ilyen kicsi remeteházban. A mesében hangsúlyos szerepet játszott a hosszú folyosó, ami egyszerre volt a szalon és a konyha és az ebédlő. A mosógép az asztal, és ott ettünk egyszer az apámmal, amikor az egyik macska, a rengeteg macska egyike belenyalt az apám tányérjába, aki haragra gerjedt, és kivágta a macskát, át, át a hosszú folyosón, ki az udvarba. Ezt jól lehet mutatni, a parittyaszerű forgatást a macskafarokkal, majd a rémült repülést a széjjelterpesztett macskalábakkal, a rajzfilmszerű nyekkel a végén.

Az én nagy és erős apám, gondoltam. És akkor a nagymamám úgy leteremtette a fiát, hogy az rögvest akkora lett, mint én. Ez se volt rossz, a két gyerek úgy együtt.

 

Levontam a következtetést: a nagymamám nagyon szigorú volt. Ellentétben a posztmodernnel, az nem az.

Hogy akasztott ember házában kötélről beszéljek, Aranynál találtam a posztmodernre szép definíciót. A pm., mint tudjuk, nem nagyon képes magát definiálni, de ez neki nem is problémája, ő maga tartalmazza az önmagára vonatkozó nem-tudását is. Itt megemlítettem, mert akkoriban, ha tehettem, megemlítettem, hogy nekünk magyaroknak van egy különbejáratú, igen pofás meghatározásunk, a Tomai József gerjesztette ún. Irók-Könyvesboltja-definíció, der Schriftstellerbuchladendefinition, ahogy Jauss említi, mindőnk Ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik-jában (nevetés jobb felől), idézi Kulcsár Szabó Ernő egyik kuzinja, amely, emlékezünk, lényegében azt mondja, hogy az és csak az pm., akit a boltos leányok kitesznek a kirakatba. Ha pm., kiteszik, ha kitették, pm. Szerencsétlen franciák meg angolszászok csak ott hezitálnak magukban.

A Bolond Istók első énekében találtam a következő sorokra:

 

A „rózsaujju hajnal” mint Homér, A költők apja, szokta mondani, Mig egyszerűen olaj és babér Koszorut viseltek a dal fiai, S nem éltek-haltak ugy minden gyomér’ Csakhogy virítson – mint a mostani Költönc had, amely (egy-kettőt kivéve) Minden badarságot feltűz fejére: Piros galandot, zsályát, tulipánt, Százszorszépet (de mely egyszer se’ szép), Üveg-kalárist, rézgombot, csalánt, Mit egy bolond, vagy csóka, összeszéd, Idegen tollakat, szemétre hányt Sokszínű rongyot és több ily izét: Melyek fölé még csörgősipka jő Hirdetni fennyen, hogy „poéta Ő”.

 

Üstöllést fölhívnám a figyelmet a homér-gyomér rímpárra, mint hihetetlen pofátlanságra. Próbálnám én ezt egy makámában magamnak megengedni…, és sokat mondóan elhallgattam. Ha eltekintünk az enyhén mísz felhangtól, akkor tényleg sok mindent leír ez a kétszer nyolc sor, zsálya, üveg-kaláris, rézgomb, sőt, idegen tollak! És még az is igaz, hogy a mai művészet muszáj, hogy önmagával beérje, saját maga hirdeti fennyen, hogy poéta ő. A mai művészet folytonos identitásválságban van, akár a magyarok, de ezen nem nevettek, pedig azt hittem, hogy nevetni fognak.

 

Ha a pm. volna definitív témám – lám, a „ha” szárnyán milyen messze lehet repülni, a citátról a cicára, onnét a nagymamámra, a szigorára, a szigornélküliségre; ha nincs kitűzött célunk, csak szépen kóválygunk, akkor is arról beszélünk, ami foglalkoztat, és ez kitűzött célunk; azt nem állítjuk, hogy innét megyünk oda, de hogy haladunk, az bizonyos –, ha róla beszélnék – s lehet-e nem így tenni? vajon nem ez-e a pm. veleje, ez a „nem lehet másképp”, ez a kiszolgáltatottság, a szabadságnak való kiszolgáltatottság, és akkor azonnal visszafelé: szabadság-e a szabadság, ha nincs, ha nem értelmezhető a rabság, mi az összefüggés a szabadság és a mindent szabad közt? –, ha tehát így (hogy is? nem ismétlem meg), akkor, ha, akkor, volna azonnal egy jó kis mottóm, a jó mottó aranyat ér, ezért is kerülhet ebbe az előadássorozatba, de előbb még át kellett lapoznom, nem át, meg, O. Nagy Magyar szólások és közmondásokját, mit is mond ott a regényről a gáton:

Aki regény, annak ilyenkor már véres a feje! Vagyis elég ebből a köldöknéző szövegirodalomból, elő a húzós történetekkel! Éljen az élet, amely az irodalom! (Régi, szívós mondás.)

Nagy regény vagy az anyád csizmájában. – Részlet A szív segédigéi egyik elemzéséből.

Nősző regény pénzének nagyobb a híre, mint a summája. Részlet az Egy nő egy elemzéséből (igazságtalan).

A regény, ha a kalapjába szarik is, regény marad. Vagyis a regény olyasmit is megengedhet magának, amiért a regényírót elítéli a közvélemény.

Számba vettem a regények elejét. – Ezt orálisan nem kommentálnám.

Mint szegény regény gazdag városban. – Tréfás válasz arra a kérdésre, hogy vagy. Jobban is lehetnék.

 

Ez utóbb vonatkozhatnék a könyveink külföldi életére akár. A határon túl (egy határon túl) nagyon magányosak a magyar könyvek. Nem is elsődlegesen a fordítás miatt, ó, az a szép magyar nyelvünk mint unicum… Hogy milyen az, ha ’56-os brazil háziasszonyok fordítanak, vagy olyan valaki, aki egy múlt századi, mondjuk most így, Arany-korabeli nyelvkönyvből tanult magyarul, ahogy Kosztolányi mondja: fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, és ez vagy ő van összeengedve mondjuk a Kis magyar pornográfia szándékosan roncsolt, germanizmusoktól fölszántott nyelvével. Termékeny találkozás.

Amúgy őrületes volna így tudni magyarul, így birtokolni most a nyelvet, szívesen kipróbálnám, kalandos kalandokba bonyolódhatna az ember. Egyébként fordítás során – most debütáltam (ál)fordítóként – igen közel kerülünk a nyelvhez, sok mindent meg lehet tudni a magyar nyelv természetéről, a magyar mondatról.

Nem vagyok, többek közt, nyelvész sem, sok minden nem vagyok, kivagyin sorolhatnám a nemeket, meg azt, hogy az író főként ezekből van összeállva – igenné (Kohn, te dicsekszel!), nem vagyok volt bölcsészhallgató sem, és ezt most kivételesen nem dicsekvésképp említem, hanem a korlátaimat jelzendő – nyilván maguk többet tanultak a magyar mondatról –, és ezt olykor sajnálom, hogy nem birtoklom azt, amit úgy mondanánk, „fölösleges bölcsésztudás”, rólam legfeljebb az mondható el, hogy valószínűleg többet fogdostam a mondatokat, mint más, többet tapogattam, babráltam, birizgáltam, babrikáltam, bizgattam, bizergettem, tapperoltam, tapenoltam, tapiztam őket, játszottam velük, pepecseltem, bíbelődtem, meg-megfogtam, -érintettem, tapintottam, grejfolásztam, simogattam, cirógattam, cirókáltam, marókáltam, cirikáltam és piszkáltam és szurkapiszkáltam és pitiszkáltam és piszterkáltam, piszkálódtam, abajgattam, maceráltam, buzeráltam, bántottam őket, bosszantom, szekírozom, szekálom, kellemetlenkedem, vegzálom, csipkedem, froclizom, ingerelem, irritálom, hergelem, heccelem, bujtogatom, ingerkedem, ungorkodom, hergelődöm, azt reméltem, ez nagyon fog működni, ez a szinonimasor, lustaság-parafa, de nem, eléggé szenvtelenül figyelték a küzdelmemet a légzéstechnikával, lovalok, lázítok, uszítok, tüzelek, feszegetek, bolygatok, firtatok, turkálok, bányászok, kurkászok, kotorászok, vájkálok, keresgélek, kutatok, kutakodom, kutászkodom, nyomozok, fitetek, matatok, búvárolok, piszmogok, szöszmötölök, kukacolok, vacakolok, kakecolok, gatyázom, germózom, szarakodom, totojázom, sörözök, teszek-veszek (tyenki), matatok, téblábolok, a tyenkin nevethettek volna, de hogy is volt a vicc?, vesződöm, bajlódom, küszködöm, izzadok, erőlködöm, gürcölök, gürizek, fáradozom, buzgólkodom, serénykedem, szorgoskodom, buzogok, ügyködök, sürgölődöm, sürgök-forgok, küzdök a mondatokkal, viaskodom, hadakozom, birkózom, vívódom, tusakodom, kínlódom, gyötrődöm, betegeskedem, nyavalyáskodom, nyavalygok, szerintem már azt sem tudják, miről beszélek, szívok, rinyálok, kornyadozom, fájok, sértek, sebezek, csorbítok, sajgok, zsibogok, zsibongok, nyilallok, nyillalózom, hasogatok, hasítok, hasgatok, hasgatódzom, aprítok, szaggatok, sanyargok, sindevészek, nem, sindevészem, tudniillik ő sindevészik, mit jelenthet vajon?, bajmolódom a mondatokkal, bajolok velük, szenvedek, laborálok (régi, választékos), rágódom rajtuk, kérődzöm őket, emésztem, vergődöm, hánykolódom, táncolom és táncoltatom a mondatokat, sínylődöm, nyomorgok, senyvedek, sorvadok, zsugorogok, tengődöm, szorongok, feszengem a mondatot, aggódom, nyugtalankodom, tépek és tépelődöm, mérgesítem a mondatot, dühösítem, őrjítem, haragítom, bőszítem, aggasztom a mondatot, nyugtalanítom a mondatot, izgatom a mondatot, tengetem a mondatom, vegetálom, éldegélem, élem, lakom, robotolom, húzom az igát, kulizom, kuli bot vág, töröm a mondatot, dolgozom.

 

Voltaképp ez is egy mondat, szegény, magyar mondat.

 

Magyar mondat van – persze egypupú, kétpupú, idézem: sok, idézet vége –, van Kosztolányi előtti és Kosztolányi utáni mondat. A Kosztolányi előtti mondat lehet barokk, és akkor a Pázmányé, mindenki másé részhalmaz (többnyire nem is mondat), és nyelvújítás utáni; mondjuk a magyar mondat stációi, hevenyészve: Pázmány – Kemény Zsigmond – Kosztolányi – Ottlik – Satöbbi (enyhén önéletrajzi megjegyzés).

Minden efféle dobozolás meglehetősen marhaság, kajánul röhögnek rajtunk az ezerek, kik kívül rekedtek. Minden valamirevaló írónak saját bejáratú mondata van. Megismerszik a járásáról. Itt most csak egyet említek, a Krúdy mondatát, amely szecessziós, régi és modern.

A következő mondattípus nem biztos, hogy igaz (hogy igaz tud lenni), de ha igaz lehet, akkor azt mondanám, hogy azt, mi a mondat, én Kosztolányitól és Ottliktól tanultam (kis Krúdy-fellazítással). Már ami tanulható. A magyar mondat rosszul tanulható, mert főképp hallás kell hozzá. Nincsen olyan jól körbepányvázva, mint a német, vagy, gondolom, a francia meg az angol. Nemek, der-die-das híján nem is tud olyan pontos hierarchiát teremteni, mint azok. A magyar mondat és a mondat magyarossága főként a szórend. Ez Ottlikban éri el a csúcsát. (Most akkor ez utóbbi mondat szerint mi éri el a csúcsát? A szórend? Mi volna egy szórend csúcsa? Vagyis mire vonatkozik ott a mondat elején az „ez”? Nincs egészen pontosan megadva. Mindazonáltal félő, az igaz: mondatunk magyaros és pontatlan.) – Itt megjegyzem, hogy az elébb, nemde, Ottlik-tanítvánnyá toltam föl magam, van viszont egy történetke, mely szerint Márai kifogásolta a Termelési-regény olyik mondatának rendjét. Hogy én azt rosszul tudom. Nem emlékszem az ellenvetés hevességére, mindenesetre morgott. Ezt valójában nem önkritikusan említem, inkább a hallásra vonatkozó kijelentésem megerősítéseként.

 

Kosztolányi nyelvhelyesség-ügyben purista volt. Szigorú, mint a nagymamám. Szigorúbb volt prózaírónak, mint költőnek. Nyilván a bravúrok miatt. Gondolkodjunk el az okain is tán. A bravúr sosem kemény, az nem acél meg kőszikla meg márvány, hanem tűzijáték, vízesés, szivárvány. A bravúr olyan, mintha nem is volna. Mint a vízpermet, amely szép lassan eloszlik a légben. Csak hát az irodalomban óvatosan kell arról beszélni, mi az, ami van, és mi az, ami lenni látszik. (Mondják, hajótöréskor a hullámok permete az, amely a fulladást okozza… Literatura periculosa.)

Ennek az aggályos és folyamatos és alázatos és programos nyelvtisztításnak a következménye, szerintem, hogy a Kosztolányi-szövegben semmi, az idő múlásából eredő zavaró nincs, semmi avulás. A hatvan-nyolcvan éve született írások vannak most a leghátrányosabb helyzetben, nem régiek, hogy ódonságukat, idegenségüket a javukra írjuk, és nem újak, nem mostaniak, nem közeliek, hogy furcsaságaikban a magunkéit ismerhetnénk föl. Zavarón fölerősödnek a korhoz kötött modorosságok; főleg szórend és kötőszavak. Tessék csak megnézni Babits vagy Móricz prózáját, hogy egy kevésbé jó és egy jó prózaírót említsek. (Ide-oda avulnak a szövegek, Móriczot pl. tíz esztendővel ezelőtt jól tudtam olvasni. Most rosszabban.)

Krúdy nem avul, ő eleve avult, vagyis kivette magát az idő fennhatósága alól. Az ő midőn-je midőn valódi midőn, azt is jelzi, hogy a mikor-t helyettesíti, komolyan veszi és parodizálja saját helyzetét. Krúdy romantikus és ironikus. Szépen, vagyis aktívan, vagyis jó érzéssel, vagyis hatékonyan lehet őt félreérteni. Azt hiszem, minél nagyobb egy író, annál több teret ad nekünk a félreértésre. Tágas kerteket bocsátanak rendelkezésünkre, hogy ott boldogan andalogva föl-alá értsük félre őket. Csak akkor verik az orrunkat az igazságba, ha mi is úgy akarjuk. Akkor aztán folyik az orrunk vére, akár Attila királyunké. (E helyt nincs zenés földolgozás.)

Úgy tetszik, mindenki Kosztolányi utáni mondatokban ír. A nagy kivétel Szentkuthy, ő figyelmen kívül hagyja Kosztolányit, ő a Nagy Figyelmen Kívül Hagyó, ő ebben a radikalizmusban nagy. Talán Hamvas se Kosztolányi-mondatokon nőtt, de őt mintha nem is érdekelné a mondat.

Bizonyos struktúrák önmagukban hordozzák a parodisztikusságot. Ilyen a magyar hosszú mondat. Amelyre lényegében az egyszeri zsiráfos vicc igaz: egyszer láttam, de az sem az volt. A hosszú mondat gátja a vonatkozó névmásaink nemtelensége, az, hogy nem tudnak távoli szóra mutatni, sokkal inkább mondatrészre, ezért az ilyen mondat inog. Billeg, dülöng, biceg, himbálódzik, imbolyog, reng, hintáz. Áll, mint Katiban a gyerek – hát a magyar hosszú mondat az nem ilyen. Más kérdés, említettem a citátumok kapcsán, hogy az ingásban sok szépség van, szépség és esély. Vagyis a magyar mondat nem a nyelvből jön, hanem a szerzőből, vagyis mindig személyes, mindig bravúros. Stílus és nem létezés. Hogy a modern művészetben minden stílus lett, azt a művészetnek tudnia kell, és ebben a tudásban van az irónia (az iróniára ítéltség). Hogy a kikerülhetetlen parodisztikussággal szembe lehessen nézni. Ezért neveztem én az Emlékiratok könyvének mondatait aláaknázottaknak. Ezért nem olyan egyszerű Nádast mondjuk az utolsó modernnek nevezni. Nádas alkata modern. De a prózája…? Különbözőségeink és hasonlóságaink összetettebbek.

 

Az enyémek többnyire ál-hosszú mondatok, én inkább mellérendelős vagyok. Ez a jelleg, itt kanyarodhatunk vissza a fordításhoz, a magyar nyelv és az én jellegem komoly nehézségek forrása például a németben. Ezt legtisztábban a Fuharosok esetében lehet látni. Ott valóban alig van rendes mondat, sokszor csak úgy egymás után vannak hajigálva a szavak, „honnan a bátorságod megfigyelni? – ingerült törtség kicsi férfi”. A német meg nem viseli a hajigálást. Én meg nem viselem, ha megváltozik a mondatszerkezet. Igen primitív álláspont.

Ezt elviekben tudtam, de eltekintettem a tudásomtól. Fordítás közben azonban azonnal fölfogtam, miről van szó. Azt a trivialitást értettem meg (a saját bőrömön, és megérteni csak így lehet, személyesen, mindenestül, nemcsak fejjel, mindennel, hogy a triviális élceket elkerüljem. Néztem – láttam – egyszer egy színésznőt, ahogy dolgozott a Rádióban. Finoman szólva ándungja sem volt, mit olvas föl. Nem is olvasta jól. Amire a rendező instruálni kezdte, én abból egy szót sem értettem, ő sem, ő bólintott: értem. És utána megcsinálta: jól. Mert ő valóban nem értette, de a hangja értette. – Nagyképűsködve úgy mondanám, ez a művészet lényege.), azt a trivialitást értettem meg, hogy a fordítás leglé.

 

Szün, bicc, kösz. De nem egészen csak ez hangzott el. Az előadások mindig hétfőn ötkor voltak, és én, mint a gyerek, írtam egyik hétről a másikra a házi feladatot. Hétfőn három tájt rendszerint olyan húsz-huszonöt percnyi szöveggel voltam kész. Ekkor kerestem egy részt, egy rózsa rést az íráson, ahova aztán kis kézimunkával beszuszakoltam a hiányzó perceket abból a regényből, mellyel néhány év óta együtt vagyok. „Volt nekem egy fantasztikus satöbbi.” Fikció, nem fikció, hadd szokják, hogy nincs különbség.

Újra eljött a hétfő. Szép dolog az idő, ha nem egészen olyan is, ahogy elgondoljuk evvel az eljövéssel. Jön-megy az is, jár. Az idő nekünk jár, így szoktuk meg. A jövő mint hagyomány.

 

Nyege, és a szemem se rebbent, szigorúan farkasszemet néztem a publikummal, melyről föltettem, nyilvánvalóan helytelenül, de mit tehettem volna mást? mit?, hogy ugyanaz, mint az előző heti, nyege, hogy a saját nyelvünkben megtaláljuk azt a szövegteret, ahova tartozik a lefordítandó írás. Hogy ez a legfontosabb a fordításban (lám, mégis udvariaskodtam a későn érkezőkkel, ez jellemzőnek nevezhető), az új szöveg helyét kell megtalálni, kijelölni, megteremteni, ez az egyetlen fontos, az, hogy az új, immár magyar mondatok hol helyezkednek el a már létező magyar mondatok közt, ahogy mondani szokás: Pázmánytól Garacziig és tovább.

Ha az életünkben kizárólagosan igaz volna, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, akkor a fordítást mint olyant is lehetetlennek kéne mondanunk.

Valóban. Mert a szerző mindig új mondatot csinál, kreál, olyat, amilyen addig még nem volt abban a nyelvben. Ezért a sok babra, a pepecs, idézet vége, ezért kell annyit sertepertélni a mondatok körül. Hogy élő, valóságos legyen a mondat. Nem az újdonság a lényeg, nem a különbözés, hanem a levés. Nem hiúságból van a stílus, hanem becsületességből, a létezés iránti tiszteletből. Komoly író csak élő mondattal dolgozik. Olyan, mint a jó szakács. Mindenekelőtt az anyagtisztelet! És ebből következik a hely tisztelete. A tengeri halhoz tenger kell és csak másodsorban mélyhűtő. Az éttermek állapota meglehetősen pontosan tükrözi a kultúra állapotát.

Szeretek szakácsokkal beszélgetni, azonnal valamilyen kollegiális közegben érzem magam (ami kollégákkal találkozván nem okvetlenül történik meg). Ahogy az időről beszélnek például vagy a szorgalomról, a kitartásról. Hogy teszem azt, a húslevesbe ez kell, az kell, amaz kell, meg főleg idő. Hogy a déli húsleves az elsősorban a félhatos kelés. A föl! Aki mondta, szakács, az ezt a mamájától tanulta, egyébként, fiacskám, nem lesz délben húsleves.

 

Szakács, vendéglő, húslé – ezek a szavak egy rendezett világ képét adják elénk. Ez a vonzó bennük; valamiféle formáról szólnak, és ez iránt, minthogy formátlanságban és formalitásban nőttünk föl, nagy a vonzódásunk. Milyen is az, amikor a mindennapok emberien strukturálódnak, van pékem, hentesem, írószerboltom, utcám, városom, országom.

A mostanában agyonzsolozsmázott polgárság utáni ácsingózás(unk) is ide vezethető vissza; a különféle polgárságképekben – melyek a magyar pongyolaságnak megfelelően a legkevésbé sincsenek pontosan fölrajzolva, kispolgár, nagypolgár, zsidó, keresztény úri, közép, citoyen, ezek mind más-más képek, arcok volnának – egy dolog a közös, vagy nem is így kéne mondani, nem közös nevezőt keresek, hanem azt, ami ebben élő, és ez a vágy a forma iránt.

Ez a vágy erősítette föl annak idején a Huszárik filmjében ama nevezetes velőscsont szcénát – szinte forradalmi hevületűvé. A Kádár-rendszerben idáig értek a forradalom dimenziói. Az is tágította a jelenet jelentéstartományát, hogy akkoriban hiánycikk volt a velőscsont. Marha volt, de velőscsontjuk nem volt (mellesleg: se pacal, se bélszín). Az közben eltűnt. Világos, hogy kik tüntették el. Amikor Latinovits akkurátusan kiütötte a rezegő velődarabot a csontból, akkor egyszersmind azt is állítota, hogy tudjuk mi azért jól, mi a helyzet evvel az egész béketáboros velőscsontdologgal.

 

Hogy hívják magát, barátom? – Vendelinnek, legalázatosabb szolgálatára. – Van magának felesége? – Volt, nagyságos uram. – Talán meghalt? – Más történt – felelt Vendelin, és közelebb tolta (hosszú óval, terveztem mondani, de valahogy nem mertem vagy nem jutottam hozzá) a levesestálat a vendéghez, mert annak fenekén (itt megálltam, mintha most vettem volna csak észre, a vendéghez, mert annak fenekén, hát mondtam, a kolléga mondatszerkezete: érdekes) még érdemleges tésztamennyiséget, valamint egy piros répát látott. A vendég bizonyos rezignációval bólintott.

– Habár nem túlságosan kedvelem a répát – mondá.

– Hozhatom a velőskoncot, nagyságos uram?

– Valóban – mondá a vendég, miután bajuszát előbb jobbról balra, majd balról jobbra, végre felülről lefelé megtörülgette az asztalkendővel. – Csak arra akarom figyelmeztetni, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert ilyesmihez a zsemlye nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve. (De kár, gondoltam, hogy nem tudom utánozni Latinovits hangját, és már-már megpróbálkoztam vele, de szerencsémre mégsem.) Miután a szőke borfiú, amilyenek (ilyet Kosztolányi nem írt volna le, Krúdyt nem nagyon érdekli ez, borfiú, amilyenek; határeset) ezek a Pestre vetődött svábgyerekek, éppen ott lábatlankodott, a vendég kegyes leereszkedéssel így szólt hozzá:

– Most már hozhatsz egy pohár sert, de füles pohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának. – A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét: – Nagyon gazdag ember lehet a kocsmárosod. – Miért, nagyságos úr? – kérdezte a gyerek. – Mert bőven méri a habot.

És így tovább, a Latinovits gyönyörű gordonkázásával. S midőn jellegzetes hangot hallatván, az úgynevezett velőhangot, mintegy kiloccsan a velő, egyben, tömbként, remegő hengerként, akkor ez a rezgő ingás az a biztos pont, az a tengely, amelyen egy egész világ foroghatna, amely egész. De legalábbis ép.

 

Hogy régen, a Nagy Háború előtt mi volt, arra korunkbéli már nem emlékszik (magukról nem is beszélve), kezdetben vala tehát a szocialista embertípus. Ha lett volna a szocializmusban szó, beleértve rögtön őt magát is, szó, amely önmagát jelenti, akkor ez a kifejezés tartalmazott volna egyet s mást az emberiség nagy álmaiból, így azonban szóra sem érdemes.

Általában megbízhatatlanná vált szó és jelentésének kapcsolata; nem véletlen, hogy olyan sokszor használunk idézőjelet vagy kurziválunk vagy hozzábiggyesztjük a szóhoz: úgymond, és lehet mondani, hogy pongyolán használjuk az úgymondot, hadd látom, úgymond, mennyit ér a walesi tartomány, ismétlés vége, de inkább úgymond az a helyzet, hogy a szavak eggyel úgymond hátrébb léptek a jelentésükhöz képest, vagyis mintha folyamatosan arra hivatkoznánk, hogy ez a szó nem okvetlenül, nem tűzön-vízen át ezt jelenti, csak úgymond ez a jelentése, mert ilyesfélében egyeztünk meg. Úgymond szeretlek. Vagyis valami olyasmi van, amire mások ezt szokták mondani; hogy mi van valójában, azt nem tudhatjuk – de addig is csókolj, te istennő!

Így, smárolás közben a bőrünkön, hogy ne mondjam, a nyálkahártyánkon tapasztaljuk az érett Wittgensteint, a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van. Ez hétköznapi tapasztalatunk. Ez a bizonytalanság vagy változás ölt testet a nyelvhelyességi ingadozásban meg a tipográfiai túlzásokban.

Eltűnt a szocialista embertípus, amely soha se is létezett, és itt van helyette a polgár, amely szónak csupán használata van, de jelentése nincs (a nosztalgikuson kívül). Ízibe megkezdődött a szóért a politikai ugra-bugra, részint ajánlat az úgynevezett baloldal ellenében, baloldal: kurzív, idézőjel, úgymond, részint legitimáció a baloldal számára, bizonyíték, hogy megjavult. Szocializmus nincs, kommunizmus csak a mesében, álmodjatok szépeket, gyerekek, a kapitalizmust mindkét fél nyomatja, az vóna, ha lenne, a szocbalosoknak néha ugyan eljár a szájuk, és azt mondják és így, fejével, kádárosan: építjük a kapitalizmust – ez olyan, mint amikor édesanyám a táxi á-ját használva azt mondta, vélem, ritkán, szociálizmus, egy ilyen á szkepszise fölér egy államellenes összeesküvéssel –, de ne részletezzük (a kapitalizmust), mert akkor szegényekről és gazdagokról kéne beszélnünk, a kapitalizmus sine qua non-járól, és azokról nem szívesen, az következményekkel járna, hanem akkor legyen ez a polgár, ez a polgári micsoda, polgári értékrend, amit szintén ne részletezzünk, mert utána kéne nézni, lapozni és választani, az járna még csak következményekkel igazán. A zagyvaság jelenléte úgy fogalmilag mint érzelmileg nyilvánvaló, plusz politikailag, szellemileg, fizikailag és meta.

A tragikus e komikumban, hogy minden politikai, hatalmi sasszézás, üresjárat, blöff ellenére mindebben van valami súlyosan valóságos, amelyen érdemes rágódni, amelyet érdemes tisztogatni, amely, ez az úgynevezett polgárosodás, ha nem tudjuk is egészen, mi az, de az egyetlen esélyünk. A forma mint esély – a formalitással és káosszal szemben.

 

A tülekedés a nyelvért érthető, hatalom és nyelv összetartozik. Aki beszél – tud beszélni és szabad beszélnie –, azé a hatalom. Az unokahúgom meséli – valahogy itt elcsúsztak a nemzedékek, egy nagynéniszerű unokahúgról van szó –, hogy a klasszikus és logikus történelmi recept szerint a fasisztából kommunistává vedlett házmester, akihez régi, jó meghitt viszony fűzte őket, hozzájuk járt volt föl értelmezni, értelmeztetni az elvtársaitól kapott brosúrákat, és ezen hermeneutikai együttlétek alapján lettek ők azután kilakoltatva. Az tud beszélni, aki reménykedni tud, és viszont.

Tartalom nélkül, de legalábbis nem rögzített tartalommal, pusztán megkülönböztetésre használjuk a bal- meg a jobboldali kifejezéseket, ugyanígy a konzervatívat meg a liberálist is. Vagy nemzeti pártokról beszélünk, mintha létezhetnék nem nemzeti párt is, hisz a nemzethez az a nem is hozzátartozik, amit állítólag ezek a pártok képviselnek. Itt egy baloldalinak mondott kormány konzervatív gazdaságpolitikát visz, egy Nagy Sándorral megbolondított thatcherizmus, a konzervatívnak titulált ellenzék pedig szocialista-etatista gazdasági lilázással rukkol elő. Csoda-e, ha Tamás Gáspár Miklós egy pusztába kiáltott szó, aki, ha jó napja van, konzervatív is és liberális is, és ezt nemcsak bevallja, de még tudja is, hogy ez micsoda.

A jobboldaliak eleinstandolták a nemzet és környékére eső fogalmakat (összetaknyolva persze, a másikakkal együtt, a nemzetet, a népet, a lakosságot, a hazát, az országot, az állampolgárt), a baloldaliak meg lestipistopizták az általános emberi jogok körébe esőket. Ez természetesen nem magyar jelenség, hanem (úgymond) francia forradalom utáni. Nálunk csupán annyival nevetségesebb, hogy az alapértékek nincsenek komolyan véve. Illetve ez lassan sehol sincs – egy szöszi, rossz szaxofonos mint a világ ura –, de van egy tradíció, amelyre emlékezni lehet.

Németországban csináltak egy közhelyszótárt, melynek magyar változatát Barna Imre és Dalos György készítette el, szócséplő néven, két forgatható korong révén 8192 szólam állítható elő – nemzeti/konzervatív, illetve szociál/liberális változatban. A szócséplőn valóban foszforeszkáló baromságokat lehet kiforgatni, jó játék.

egyetemes gyökerű Kárpát-medence kontra

jövőorientált piackonform másság,

vagy kétharmados parlamentáris technikák kontra

határozott lakitelki erkölcsiség,

vagy szabad kisebbségi alternatíva kontra

tizenötmillió gerincű önépítés

vagy szociális bibói kilábalás kontra

rendíthetetlen nemzeti tragédia,

egészen realisztikusan hangzanak, olyanok, mintha volnának, vannak, és akkor még nem beszéltünk az ezeréves trianoni nagytakarítás versus kezelhető tárgyszerű ellehetetlenülésről.

Lám – ezt már otthon leírtam, próféta, aki mégis vagyok – a nemz-konz rizsákon jobban nevetünk, mint a szoc-lib rizsákon. Ez nem azért van, mintha mindannyian hazátlan bitang volnánk, rút szibarita váz – akkor még nem tudhattam, hogy ennek ennyi aktualitása lesz –, hanem mert ez utóbbi stilárisan mindig tompább, szürkébb, ha tetszik, óvatosabb, visszafogottabb, vagy kiszesen semmitmondó, míg a másikban virágzik a hülyeség.

Nem tudom, hogy a stílus az ember-e, de köze azért van hozzá. Ezúttal csupán stilárisan vetném össze a mostani kormányzatot az előbbivel. (Túlzás.) Van, aki szemre (az enyémre, csak nem akartam hangsúlyozni, mindig ez az én, én, én) veti vagyis lobbantja, hogy bezzeg milyen fulminánsak valónk akkor és csöndesek most. Ezt igaztalannak tartom, noha van valóban különbség az „eljárásban”, erről beszélnék most, miközben nem akarom azt állítani, hogy egyik kutya, másik eb.

Van kutya-eb jelleg is: minél rosszabbul megy nekünk, állampolgároknak, az országnak, annál szívesebben hangoztatjuk ezt, és csúszunk a demagógia felé – és elfeledkezünk arról, hogy mi is kutyák, ebek vagyunk. „Utálom a politikát”; én meg ezt a mondatot utálom, a politika eszköz, demokráciában a mi eszközünk intézni dolgainkat. (Tessék, hiába fogadkoztam, csak elkezdtem oktatni őket. Tényleg ne higgyünk senkinek, aki elmúlt harminc. Én, mondhatni természetesen, szívesen ócsárolom, ami ócsárolnivaló, de elismerem, hogy ha a demokráciáról van szó, akkor van bennem kis félsz, ha tetszik, öncenzúra, hogy akkor esetleg ezt a demokratikus rendszerre mint olyanra vonatkoztatják, hogy a pártok iránti bizalmatlanság átfordul a többpártrendszer irántiba. Gyerekesen bevallom, szeretnék valamiféle lelkesedést kiváltani ez utóbbi meg az úgynevezett szabadság iránt, és ez olykor korlátoz az ócsárlásban. Ami nem jó.) Tehát intézni dolgainkat. A politika ezért fontos dolog, mert fontos a tárgya: az életünk. A politikus nem a személye és a hatalma miatt érdemel tiszteletet, hanem ezen fontosság miatt. A felelősség miatt, amelyet a közösség reá tett. Ha egy politikus rosszul dönt, az közvetlenül befolyásolja az életünket. Ez nagy teher.

Ha például rosszul vonják le az adóelőleget, akkor mondjuk péntekre elfogy a pénz, nincs honnan kölcsön kérni, illetve a húgomtól lehetne, akit azonban utál a feleségem, mert amikor terhes volt a harmadik lányunkkal, volt egy szemét megjegyzése, amire azonban én nem válaszoltam, a feleségem szerint elárultam őt, ugyan, öregem, ez túlzás, hát éppen a parizeres zsömlét nyeltem, mondtam, hazudsz, mondta, nem is lehetett otthon akkor parizer, akkor éppen fogyóztunk, mert már nem bírtam elviselni azt a hájas combodat, ezt te mondod nekem?!, pont te, amikor te még soha, de soha az életben, de úgy értsed, egyszer se, egyetlenegyszer se voltál képes (szépen sikerült fölvinni a hangomat színészileg, majd ugyanúgy le) – és így tovább, csak azért, mert szakmailag valami nem körültekintően lett előkészítve. Negyven százalék, mondták egy irodában, mire egy péntek délután egy férfira meg egy nőre rádőlt a múltjuk, hogy levegőt se kaptak.

Én ha elcsellózok egy kis igeragozást – maradjunk az örök csokoládézhatnámnál –, akkor ugyan rombolom a kultúrát, ami hosszú távon fölér az adóelőleggel, de a felelősségem más jellegű.

Azt nagyon lehet utálni, ha a politikusok nincsenek tisztában ezzel a felelősséggel. Részint azért, mert mire odaérnek, elfelejtik, kimegy a fejecskéjükből (meghülyülnek a hatalomtól), részint bent sem volt. Vagyis bennünk sincs ez meg. A demokráciában ez a sérves: hogy a politikusok nem „azok”, vagy legalábbis nem tisztán, egy kicsit persze hájfejű nagykutyák, csak az a baj (a sérv), hogy mi választottuk meg őket, mi kértük föl őket.

 

Az előző adminisztráció (szándékosan nem használom a hatalom szót) glosszakormányzat volt. Bajossága stiláris baklövésekben öltött testet, meg tudott ott mutatkozni. Mondjuk a kultuszminiszter olyasmit mondott, hogy látva ezt meg azt, lassan megérti, mért akarnák a perzsák lemészárolni ezt a Rushdiet. Ilyet szoclib kultmin nem bír mondani, még ha nagyon berúg, akkor sem. Ő azt mondja, egyegészegytized. Ha egykettőt mondott volna, akkor remek köztisztviselő, így azonban összedől az alapkutatások rendszere, fölmegy a könyvár és így tovább.

Ebből nem lehet glosszát vagy kis színest írni. Azt szoktam mondani: ez a kormányzat nem jó három flekkre. (Még három flekkre se jó, idézik olykor, ami mást jelent.) Az egyegy és egykettő közti iszonyatos gyakorlati és morális különbség megmutatásához: okot kell nyomozni. Ez nehéz, komoly munka – nem az enyém. Hogy aztán az, akié, az elvégzi-e és hogy, az más kérdés.

 

Itt mutattam egy példát a két időszak közti különbségre, arra, hogy milyen másként hat, ha egy ilyen meg egy olyan politikust értünk nyelvi garázdálkodáson. E helyt nem részletezem, ott vannak a glosszák közt (Nix, Nőügy). A helyt neveket is mondtam, hadd okosodjanak, legföljebb oda vélt úriemberségünk, Boros, Horn.

 

Egyébként Bokros Lajosról azért születhetett annyi cikk, mert volt stílusa. Úgynevezett rossz stílusa volt neki. És ő ezen ügyekben, a stíluséiban, sokat hibázott, nyegleségek, figyelmetlenségek sora – csak éppen ezt szóvá téve az a rossz érzése támadhatott a szóvátevőnek, hogy másról beszél.

Ha a kormány hülyeséget csinál, ilyen előfordul, és ezt szóvá teszik, ilyennek elő kell fordulnia, mire a kormány hazaáruló után kiált, akkor erről könnyű kapásból írni. Nehéz azonban, ha a kormány a hülyeséget nem hülyeséggel tetézi, hanem bocsánatot kér. Ez a helyzet most. Az is igaz, ha egy kormány szüntelen bocsánatot kér, az azért történhetik, mert szüntelen hülyeséget csinál. Ebben nehéz jót látni.

Utólag sem gondolom, hogy méltánytalanul illettem volna szóval első szabad kormányunkat, de azt meglepetéssel kell megállapítanom (az egyetemen azt mondtam: nem önkritikusan, de, egy kicsit önkritikusan, per def.), hogy némely politikai bénaságról kiderült, hogy nem MDF-specifikus. Például ilyennek gondoltam a katasztrofális kommunikáció-képtelenséget, a beszédképtelenséget. Mármost a legintellektuálisabbnak mondott párt egyik legintellektuálisabb tagja vezette intézmény a legszebb fórumos hagyományoknak megfelelően volt képtelen megszólítani partnereit, és elmondani, mit is akar. (Mellesleg ez cáfolja azt a közkeletű „nép-nemzeti” fölfogást, hogy beszélnének ők rendesen, ha a gaz sajtó nem torzítaná. Vagy akkor a szoclibeket is torzítja. Egyébként valamelyest nyilván torzítja, és főleg a szocokban olykor volna is hajlandóság médiakritikájukat MDF-es alapokra helyezni. De aztán visszafogják magukat.)

Az intézményi tehetetlenség is pártsemleges. Van. És van egy új, rossz érzés: hogy az igazi, az életünket befolyásoló történések talán valahol egészen másutt zajlanak, más térben, és a politika nem tud az lenni, amire szántuk: a közjó érvényesítésének eszköze.

 

Állandóan idézhetném szegény ifjabb Pliniust, miszerint ez nem kitérés, ez maga a mű. Ám azért visszakanyarodások vannak. Legyenek. Ellenpontozzuk most akkor az említett krúdys velőscsontot. És fölolvastam az Egyé, apa, egyé csak című kulináris traktátust, még a hiteli időkből. Akkor íródott, mondtam, és ezt láthatni egy-két mondat orcáján (pofáján), amikor itt voltak az oroszok, de csak úgy mellesleg. – Tessék, ez is afféle lebegős mondat, mert mondja azt is, hogy mellesleg voltak itt az oroszok, meg azt is, hogy mellesleg derül ki az írásból, hogy voltak itt oroszok. Nem trehányságból vagy nyegleségből többértelmű a mondat, hanem részint mert mindkét értelmezés igaz, abban az értelemben, hogy én igaznak tartom, részint mert ezt az igazságot nem tartom halálosan fontosnak. Ha fontos volna hangsúlyoznom a személyes bátorságot, valami erkölcsi fedőt vagy feddhetetlenséget, vagy fontos volna hangsúlyoznom a közösség „orosz adta” nyomorúságát, akkor nem ilyen volna a mondat, vagy ha ilyen volna, az hiba volna.

Más ez a történet, mint a Krúdyé, mások a Vendelinek. Az elbeszélő-én, az Ich-Erzähler vendelinfüggő. De nem állítom, hogy ilyen a valóság. Ahogy Hans Erich Nossacktól szoktam idézni: arra kérem az olvasót, ne gondolja, hogy öntelt vagyok. Én sem hiszem azt, hogy jogom van megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akárcsak: Nézd, ilyen vagyok én!

Tehát nem azt állítom nosztalgikusan, hogy akkor volt a tüneményes velőskonc, most meg az egyé apa. De azt sem, hogy ez nincs így. És azt sem állítom, hogy nem állítok semmit. (Sokszor landolok így.)

Szívesen emlegetem a veszprémi Villa Medicit és az ottani tehetséges szakácsot, bizonyos Libor Józsefet. Vele beszélgetve egy egészen más világ tárul föl. Mert mások a reményei, a szándékai, a vágyai. Más van az agyában. Mások az álmai. Más mondatokat mond, más tehát az élete. Egy ilyen beszélgetés nyomán egyszer csak nem tetszik agyrémnek a polgári Magyarországban bízni, vagy az úgynevezett kreatív konyhában, amely egyszerre röpül a fantáziával és áll a földön; abból dolgozik, ami van, de a reményei, a vágyai, az akarata, az álma meg-megváltoztatja a vant is, hogy azután abból dolgozzék.

Fontolunk, hintázunk itt Krúdy, a Villa Medici és az egyé apa vendéglátóipari vacaksága közt – melyek mind különféle kultúrállapotokat rögzítenek, melyek közt mi hezitálunk, anélkül hogy világos volna, ez egyáltalán lehetséges-e –, választanánk, ha tudnánk, és akarnánk, ha tudnánk, mit akarunk.

 

De mit olvasok a hamburgi Die Woche-ban? Azt olvasom én ott, hogy amikor mi a praktikus mélyhűtő (ne nézzük le, szakszerű és korlátozott használata legitim), a klasszikus vendéglő és a szakács személyiségére építő új konyha sokszögében mozgunk, akkor eközben Nyugat-Európában valami egészen más történik.

Konyha, szakácsok nélkül, szól a cím, amelyre fölényesen legyinthetnénk, megint afféle futurisztikus nagyképűsködés, elidegenedés etc. De a dolog érdekesebb és veszélyesebb. Tudniillik kieszeltek egy új, óvatos pasztörizációt, a franciák persze, Sous-Vide-Methode, ami valami olyasmi, hogy az előfőzött ételt nem mélyhűtik, hanem csak –1 °C és + 7 °C közé, majd vákuumcsomagolják. Ízt, színt, csínt megőriz, és eláll 3–6 hétig. Nem kell hozzá senki és semmi, csak meleg víz, abban kell fölmelegíteni. Mi a probléma? Azt nyilatkozza ott egy szakférfiú, hogy az így előállított ételt, állag, vitaminok, íz, lényegében frissnek lehet nevezni. Magyarán, hogy nem jövünk rá. Azt hisszük, zseniális szakácsunk ott szöszöz serényen a konyhában, miközben pedig előre lefőzött zacskós ételt kapunk. Mondjuk nagy, híres szakácsok előre lefőzöttjét.

A kifinomult ízlelőbimbó a mélyhűtést észleli. A kifinomult kultúra a mélyhűtést jelzi (lásd az olasz tengerpart jobb vendéglői). Itt azonban új térbe kerültünk. A személytelen személyesség új rémületébe. Rémületébe – ez jó végszó.

 

Úgy eszeltem ki, hogy a negyedik alkalommal a nyúlkönyvet olvasom majd föl, kapcsolódik és dolog sincs vele. Jó munka volt a fordítás, szerettem. Más a természete, mint a regényírásé, kellemetesebb. Itt érvényesen lehet örülni a jónak. Ha valamit megoldottam, akkor kirontottam a szobámból, és vigyorogva mutogattam a kezem, hogy íme, milyen jó kis kéz ez! Regénynél ez ostobaság volna. A regényírásban, víg regényében is, van valami komor. Ott nem lehet örvendezni az ügyességnek, de még a tehetségességnek se, nevetséges volna. A problémát ott is meg kell oldani, jól van, megoldottuk, már múlt év márciusában is megoldottuk, és vélhetően jövő márciusban is meg fogjuk oldani. A regénynél mindig minden csak a végén derül ki. Fordítás, sőt, színműírás esetében is értelmes dolog a részeredményeket ünnepelni. Így ott aztán ünnep az élet.

De előtte még jött a harmadik hétfő.

Ha következetes volnék, mondtam hát, nem, következetesnek következetes vagyok, ha szigorúan következetes volnék, akkor magyarázat nélkül folytatnám ott, ahol múltkor abbahagytam, épp egy bekezdés felénél, ahogy azt tettem, a második alkalommal. Akkor mért és most mért nem? Volt egy ilyesféle sláger, hogy ő miért és én miért nem. Lényegében ez a helyzet, az, amiről a dalocska szól. A fordítás leglé, mondtam március negyedikén (mert március 2-a, az aranyi születésnap az előadásra alkalmatlan szombatra esett), olyan háromnegyed hat tájban, nyege, hogy saját nyelvünkben megtaláljuk, folytattam március tizenegyedikén, tizenhét óra hat perckor.

Egy szót nem befejezni, ehhez bátorság kell. Egy ún. előadást (emlékszünk: kurzív, mintegy, úgymond) mondat közepén abbahagyni, az nem formális különcködés – alig –, mindez inkább egy váratlan reményről beszél, megalapozatlan magabiztosságról. Egy szót a felénél abbahagyni, az főleg azt jelenti, hogy majd folytatni fogjuk. Hogy van folytatás. Azt mondani, leglé, és utána fölállni s hazamenni, az azt a reményt és bizodalmat fejezi ki, hogy most még nem halunk meg. Nem önző e remény, nemcsak azt mondja, én nem halok meg, hanem hogy maguk sem. Látják, ezért érdemes a bölcsészkarra járni.

 

De valóban ezt akartam én állítani? Valóban azt mondom, hogy maguk örökéletűek? Vajon… Hogy én volnék az a derék indián, aki szavatolnám a lady biztonságát? (Ladinak kell ejteni, Ottlik szíves szóbeli közlése nyomán. – Ebből a szempontból úgy beszélhetek, mint ki még látta Lenint. Még mindig jobban járnak velem, mint Mészöly Miklóssal, aki azt szokta mondani, hogy Béla, és ha szerencséjük van, ez csak Hamvast jelenti, de ha nincs, akkor, nincs mese, Bartók!)

Nézzük meg közelebbről, hogyan kerültünk – én és maguk – a szótöréshez? Ottlik nyomán szeretjük hangsúlyozni, hogy az író csak egy ürge. Minden definíció védekezés, ez is, nyilván a lángoszlopozással szemben; lángoszlopban gazdag vidék, ebben meg a timföldben. Az ürge szempontjai ürgeiek. Az író éjt nappallá téve nem a lét titkait fürkészi, hanem a nőkét. A férfiakét. A mondatokét. Hogy itt félreérthetően fogalmazzak: kézműves. De nem azt mondom, hogy az irodalommal kapcsolatban nem használhatók a nagy szavak, hogy ne volna katarzis, könny, titok, észak-fok, rendben, ami kell. Ha az ember reggel fölkel, akkor álmos és nem magyar – ilyesmit mondok. De ettől még a hazafiságnak van értelme.

A gyakorló író szempontjai kicsinyesek. A mondat, láttuk, bonyolult képződmény, közösségi alkotás, ha akarjuk, ha nem, ha tudomásul vesszük, ha nem. Egy mondatban egész irodalmunk tapasztalata benne van, évszázadok vannak minden élő mondatban, és persze mindez minden pillanatban választás, vallomás, döntés, szenvedély, szépség és erkölcs.

De a mondatot nem ezért, nem így írjuk. Akinek ilyesmik vannak a fejében, az … – azt akartam mondani, ütődött, de ez túl konkrét. Mindenesetre nem író. Tán filozófus, bolond, szent… Hát még az is lehet, hogy író. Az ember – én – könnyen téved abba a hibába, hogy azt hiszi, az emberek olyanok, mint ő. Hogy az író az olyasféle, mint amilyent ő elgondol. De mindenféle író van, legalábbis mindenféle elképzelhető. Nincsen elvi korlát.

A szent gyakorlatiasságra a visszatérő példázatom az itáliai festő, akit megkérdeznek, hogy miért olyan sajátos arányúak a képei. Azért, mert ezeket a proporciókat kényszeríti ki az az égi-földi párbeszéd, mely tárgya a képeinek. Egyrészt. Másrészt meg ekkorát rendelt a herceg.

Égi s földi szerelem nemcsak bennünk, a mondatokban is keveredik.

Nekem ott, azon a délután kellett egy jó végszó. Mert jó végszó az kell. Nem okvetlenül kell, én szeretem, ha van. Akkor szerettem, hogy legyen. Jó, ha van jó vég, amit aztán tudnánk feledni. Ha látják, ha nem, mint látják, önparodisztikusan fogalmazok, egyáltalán, kicsit önparodisztikusan telik itt az idő, mert amiről beszélek, azt többnyire mutatom is, mutatom, hogyan csinálom. Ennyi didaktika maradt bennem.

Figyeljék meg, a magyar íróból előbb-utóbb kibújik a népnevelő, kilóg belőlünk a Kossuth-díjas lóláb. Van ebben a tanáros felelősségérzetben szép is meg elkerülhetetlen, tehát olykor nyomorúságból fakadó, de most a másik oldalt hangsúlyozom, az árnyékost. Mert ettől megszelídül a művészet, domesztikálódik, azt a látszatot kelti ez a didaxis, mintha a művészet jó modorra oktatna, pedig nem, vagy tisztességre, pedig nem, csakis a szabadságra, és arra meg oktatni nem lehet, csak emlékeztetni, számon kérni.

 

Ottlik jut eszembe, akit lehetne a szabadság írójának nevezni, a szabadságról szóló legszebb passzusok tőle valók. De még ő sem ment ettől a kicsi nevelősditől. Tisztában van evvel; egy ilyen kis országban, mint a miénk, talán nem lehetséges nagy, léha írónak lenni, mondja.

Ekörül kereshető szerintem a hallgatása is. Ő megmaradt annál az értékrendnél, annak az értékrendnek a védelménél, mely rendet az Iskola a határon képviseli. Ő azt a világot védelmezte, azt a másik Magyarországot. Melynek vége van, már az ő életében is vége volt; már akkor is a nincs országa voltunk, és Ottlik nem akart, nem tudott evvel a ninccsel szembenézni. Ezért nem lehetett az Iskolától elmozdulni.

Ezt mutatja a Buda is. A kritika láthatóan zavarban volt a Budával. Mintha úgy érezte volna, döntenie kell, szereti vagy nem szereti. Mintha ebben kéne dönteni. De soha nem ebben kell dönteni. Mert mindig szeretni kell. Annyi elég is. Mint jól tudjuk, ha máshonnét nem, az olvasmányainkból, a szeretet nem valami pihe-puhaság, nem buli, hogy ne bántsuk egymást, gyerekek, nem párnaszerűség, hogy jólessék a fekvés, a döher. A szeretet az igazzal van párban. A létezés örömével.

A Buda gyönyörű. Minden oldalon gyöngyszemeket találunk, amivel nem azt mondom, hogy rész-szépségei vannak csak. Az olvasás egésze is örömet okoz, folyamatosan érezzük, nagy írót olvasunk, kivételes helyzetben vagyunk, olyanban van részünk, amilyenben másutt nem lehet.

Egy nagy baj van, hogy a Buda nem lett könyv, nem regény, bármit jelentsen is ez. A Buda: kézirat.

 

E ponton kicsit mesélni kezdtem a másolásomról, és hogy milyen nehezen váltam meg a kész képtől, mintha a fogamat húzták volna, hogy próbálkoztam mindennel, Fajóval szitanyomatot, hogy inkább azt, de nem lett elég jó, ennek meg örültem, annak, hogy másolhatatlan, aztán belenyugodtam, de rögtön arra gondoltam, hogy majd visszaöröklöm, ilyen humanistán gondoltam, és így is lett, és nagyon jó volt újra birtokolni, szép kép, jó fekete. Ezt meséltem. És hogy Ottlik kicsit azért meg volt lepve, ahogy nézegette ezt a jó feketét. Én nem gondoltam át, mi mindent is jelent ez a gesztus (melyet aztán oly gazdagon elemzett Balassa tanár úr, úgy döntöttem, így mondom, tanár úr, a gobelines esszéjében), elsősorban a tisztelet jelének tartottam, de csinálni főként azért csináltam, mert tudtam előre, hogy szép lesz, írás jön majd írásra, egyre feketülve, és az nagyon szép. Arra például egyáltalán nem gondoltam, hogy olvashatatlanná írok egy könyvet; hogy az én fene nagy tiszteletemben megsemmisítem a könyvet, szétírom, bizony, dekonstruálom – hát erre azután végképp nem. De ez mind igaz. Úgy láttam, Ottlik többet tudott, mint én a képem lehetséges értelmezési, olé, horizontjáról. De kisegítettük magunkat matematikával, képek és regények egy-egy értelmű egymáshoz rendeléséről beszéltünk, s ahogy most egy regényből kép lett, s csakis abból lehetett ez, csakis ez, képből is lehetne regényt írni. Csak hát ugye a vonatkozó függvény, sóhajtottunk gondterhelten. Azt is elmeséltem, hogy összemagázódtunk. Azt mondta, magázódjunk vissza. Hogy már mindenkije oda, akivel magázódott, és hogy ezt így most mentsük meg. Megmentettük. Maga ráér a jövő héten? menjünk el kocsmázni. Jó. Ám azután nem mentünk el.

 

És olvasott oldalakat, a lapokat ide-oda idegesen rakosgatta, mint később kiderült, a Budából. Megismétlem a szót, gyönyörű oldalak voltak ezek, és elállt a lélegzetem, annyira, ripacs szünet, ennyire már kikupálódtam a fölolvasásokban, annyira rossz volt hallgatni. Mert nem az ottliki műgondból eredő aggályos, tapogatózó előrehaladást hallottam, hanem azt az egy helyben topogást, melyet olyan jól ismer egy regényíró, azt, amikor majdnem minden megvan – hallják? önparódia, Ottlik-cím! –, tárgy, szavak, szenvedély és valami még hiányzik, valami apró, nyilván a legfontosabb; gyakorlatiasabban: hogy rossz helyen állunk, minden megvan, de mintha nem jól néznénk rá, a mindenre, nem rosszul, de nem tudjuk, nincs-e jobb, és addig, míg ez ki nem derül (derítjük), addig nem lehet továbbmenni, nem lehet elindulni. Addig nem indul be. A regényírásnak ez a nagy nehézsége, ez a helykeresés. Ez színdarabírás esetében nincs így, ott ez így nincs. A regényhangról van szó, arról, ami átfogja az egészet. Ez nem ugyanaz, mint a szerkezet, noha sok köze van hozzá.

Az Iskola Az elbeszélés nehézségei fejezettel kezdődik. Mintha az egész Buda Az elbeszélés nehézségei fejezet volna, anélkül azonban, ez fontos megjegyzés, hogy az akarna lenni. Mert ő az Iskolát gombolyítaná tovább. De az nem gombolyodik. Egy szemernyivel sem tudunk többet, mint tudtunk az Iskola által (az öregség nyomorát talán leszámítva).

A Buda kézirat: eldöntetlenség. Topogás az Iskola körül. Mint ilyen, halálosan érdekes, szeretnivaló, sőt: biztató – ahogy Tandori Dezső írja szép (és szép lelkes) cikkében. Zárójel, mondtam, mert eszembe jutott, március 18-a volt, hogy Tandori nem kapott Kossuth-díjat. Az a változás, amely az ún. új prózához köthető, az vele kezdődött. Mindnyájan sokat köszönhetünk neki. Ami pedig az újítások „leleményességét és sokoldalúságát” illeti, idézet a rám vonatkozó K.-díj laudátióból, nos, így mondtam, nos, a saruja szíját megoldani is méltatlanok volnánk. Általában azt hiszem, több a kapcsolat próza és költészet között (Petri, Oravecz, Várady – a kezdeteket említve). Zárójel bezárva, mondtam.

Fürdőköpenyben, nem, dressing-gownban volt, mikor annak idején olvasott, mintha hebegve, levegővel, szóval küszködve gesztikulálva. Minden porcikája gesztikulált. Én megláttam, hogy nem mozdul, se a regény, se ő. Ez a nem-mozdulás volt az élete. Ez a nem-mozdulás lett a példa, az ő nem-mozdulásába kapaszkodtunk mi, az ő dermedtségébe állva vitorláztunk mi.

 

Utólag szeretnék okos lenni. A Buda jó kezekbe került, a Lengyel Péteréibe, ki Ottlik jó ismerőse, barátja, valódi tanítványa, nekem jó kollégám, pontos és aggályos férfiú. És egyáltalán. Azt írja az utószóban, a könyv minden szava Ottliké, és a könyv a Buda című mű minden szavát magában foglalja. És azt is írja, hogy a gépirat egyértelmű. Hogy a képek sorrendje mindig egyértelmű-e, vannak-e verziók, egyáltalán: hogyan lehet ezeket a fogalmakat értelmezni, mik az okadatolt félreértés esélyei – én azt a tárgyilag nem eléggé alátámasztott kijelentést tenném, hogy jobb lett volna egy olyan kiadás, amely a fragmentáltságot, a be-nem-fejezettséget sugallná, kicsit úgy, mint A tulajdonságok nélküli ember vége. Mert – ezt e helyt mint problémát már érintettük – a szerkezetből, a formából olykor több jelentés adódik, mint magából a kijelentésből. Így és így vagyok, és ezt és ezt mondom. Az az érzésem, hogy egy efféle Werk-kiadás oda nem való súlyokat venne le a könyv válláról. Péter úgy véli, és a szöveggondozó munkája is ezt sugallja, hogy Ottlik addig nem engedélyezte magának a halált, míg a regénnyel kész nem lett. Én meg azt hiszem, nem lett kész vele. És nem is lehetett kész vele. És hogy ő ezt tudta, és ezért nem publikálta. Ki tudja, hogyan van ez, gondoltam, nehéz dolog ez persze, mondtam.

 

Kellett tehát egy jó végszó, és lassacskán újra kell egy. De nemcsak a jó végszó vezetett a szótöréshez, hanem az is, hogy engem furtonfurt nyomasztott az idő, a 45 perc, a meg-lesz-e; ha már nyomaszt, akkor valljam be, ha kicsit körmönfontan is, legyen pontosan 45 perc, egy lélegzettel se több. És ugyan, föltételezem, az első előadás nem 45 perc volt, de ezt jelezni ilyesféleképp lehetett.

Mindent csak jelezni lehet. S amit jelezni lehet, az a minden. A jelzetlen 45 perc nem 45 perc. A 45 percnek jelzett 50 perc az 45 perc. Az irodalomban, egy szövegben mindent elő kell állítani, elő kell teremteni. Művi úton. Az őszinteséget, a természetességet is. Ezek trivialitások, tettem hozzá ijedten.

Láttuk, egy kezdés félbehagyott mondattal, milyen gazdag jelentésű: van benne erőfeszítés a hallgató kegyéért, hangozzék jól, legyen egy jó auftakt, van benne kis metafizika, a nevetséges birkózás a halállal, nagyképű szavatolások és ladyremények, meg aztán ez az én kis szorongásom.

 

Hogy ez utóbbit csökkentsem, azonnal bele is ugrottam a regénybe, hogy 18 percekkel később bukkanjak elő, suttogtam a nevét, olvastam, és örültem, hogy élek.

Ebben az örömben zárnám soraim; mint rendesen: nem szorosra. Az idők során kinyitott zárójeleket akkurátusan be kéne most csukni. Merthogy a következő alkalommal már csak nyulazni fogunk. Merthogy, magyarázkodtam, én nem vagyok tanár, hogy csak úgy beszéljek egy háromnegyed órát. (A hely szelleme engem mindig erősen befolyásol, és azonnal az ottani nyelvjárásban kezdek beszélni, lásd fociról szóló írások. Ott tehát azt mondtam, hogy én nem vagyok egy Kulcsár Szabóba torkollott, Balassán edzett, Szegedy-Maszákon nevelt Földényi, hogy a Horváth Ivánba omló Bojtárról már ne is. Itt, e lapokon más a cinkossághányados.) Kiket, említettem már az elején, szimmetria!, olykor irigyelek, hogy így üldögélhetnek maguk előtt, miközben magamat nem irigyelem, noha így üldögélhetek maguk előtt.

Végül is, valljam be, a házy nyulat azért fogom felolvasni, mert ahhoz van kedvem. Lustprinzip. A szenvedés mint élvezet, az élvezet mint szempont satöbbi. Ez a vágy visszafelé is hatott, ezért volt szó a fordításról. Satöbbi és még egyszer satöbbi, vagyis látjuk a véletlen szerepét. De azt is állítom, ez nem lényeges. Arról beszéltem, ami foglalkoztat; a tárgyaim véletlenszerűek.

Talán ennek is a következménye, hogy nehéz megmondani, mi is az én témám. Mik a könyveim témái. Vagy most mi. Ki a regény a gáton, mondtuk, sőt kérdeztük. És azután elindultunk valamerre. Amerre tudtunk, lépésről lépésre. Ez a rosszul megfogható téma – a téma mint rosszul megfogható – olykor a vártnál nagyobb ballaszt. Magyarországon még hagyján, a könyveim itt vannak otthon, ami nagy segítség. De amikor fordítva kóvályognak a világban, akkor ez növeli az idegenségüket.

Nem jelzem a halkan csukódó zárójeleket, csak jelzem, hogy csukódnak. A fordításról még valamit: az író lát, mondjuk, öt, már létező lehetőséget, és előáll egy hatodikkal: így keletkezik a mondat. Ezért babrás munka ez; pepecs, volt. A jó (!) fordító ismeri az öt lehetőséget, és abból kiválasztja a legjobbat. Radikálisan szólva, a fordításokban nem valóságos mondatok vannak, hanem mondatok, melyek hírül adják, hogy azon a helyen egy ilyen mondatnak kéne lenni, amely erről meg erről szól. (Sok eredeti mű is ilyen. Az ilyen mű nincs, csak a fecsegés, hogyha lenne, milyesféle lenne.) Nem véletlenül emlegetjük a Flaubert Hullakönyvének tervét, amely könyv nem szólna semmiről, mégis érzéki maradna.

A miről szól-lal szemben az én könyveim némi hányavetiséget mutatnak. A téma csak fogódzó, de olykor túl erős, és eltakarja azt, amihez fogódzó volna. (Ha nagyon van téma, az is ballaszt. Érdekes volt ezt látni a Kertész Imrével közös könyvünkben. Neki nagyon, nekem nagyon nem: így álltunk – állunk – egymás mellett.)

 

Elhagytunk egy ösvényt a Villa Medici környékén. A szakács nélküli konyha, a személy nélküli személyesség réme, a vanok és nincsek régiótól függő aránya – ez a helyzet hajaz a magyar regényére. Minthogy a magyar regénynek olykor azt kéne támadnia, hadd mondjam megint: dekonstruálnia, ami lényegében meg sincs. A nagy, modern európai regényeknek nincs párja. (A magyar regények tehát párjukat ritkítják, szóltam, és kértem azonnal bocsánatot. A páromat ritkítom stb.)

Csak úgy sorjáznak a szimmetriák; mint szegény regény gazdag városban, említettük a legelején, a legelőnkön, s most tovább taglalhatjuk a könyvek külországi magányosságát. Idegenek a gesztusaink, a vonatkozáspontjaink. Ezek egy része elkerülhetetlen, egy része meg provincialitás, belterj (lehet, hogy ez is elkerülhetetlen). A referenciák azért is idegenek, mert nincsen olyan klasszikus magyar regény, amely hatással lett volna az európai regény történetére. A magyar történet itt amúgy is rövidebb, mint az európai. (E mondat, trehányságból, eltekintett attól, hogy a magyar európai is.)

A rövidről eszembe jut a futballista csúfondározás, mondván, valakinek jó lövése van, rövid, de erős. Ha rövid a regényed, toldd meg egy lépéssel. Ez hasznavehetetlen jótanács, mert minden lépésünk (mindenünk) már benne van a regényben.

Szóval se Kosztolányi, se Móricz, se Krúdy, se Ottlik nem írták meg azokat a modern nagyregényeket, amelyekre állva vághatnánk magunk alatt a fát. Ezért is kétarcú a magyar modern utáni. Több benne a történeti vagy inkább történelmi szempont, igény, hiány, vágy. Mások a napjaink is. Arrafelé valóban napi tapasztalat a cyberevilág, napi tapasztalat az információ rendszerének változása, a fikció és valóság határvonalának elmosódása, napi tapasztalat a kultúra súlypontjának az eltolódása, illetve kérdésessége – mi inkább csak tudunk róla.

Másképp kell rombolni, ha közben ugyanazt még építeni is kell. Ha csupán az első működik a regényben, nem értjük, miről beszél, ha csak a második, nem értjük, mikor beszél. Van, aki azt mondja, ilyen helyzetben nem lehet regényt írni, magyar regény nincs (magyar fanyal), van, aki azt mondja, ez esély. Derülni meg kiderül.

 

Ígértem egy mottót. Tudni kell hozzá, hogy 95. november 25-én ún. Faust-nap tartatott a rádióban, egész nap a Faustról volt szó, és ez a szöveg zárta mintegy a napot, már éjfél után. Cím: Holnap folytatjuk. Mottó, mert ez olyan mottó, amelynek külön mottója van: Mi van, bejött valaki? Nem, senki. Akkor még rosszabb.

Fölteszem, ma már mindenről esett szó, mindenről, azaz mindennek az ellenkezőjéről is, és ahogy a tévéskisasszonyok szeretik mondani, ma már úgyis holnap van. Egy nehéz nap éjszakája. Minden világos, meg még mindjárt reggel is van.

De nehéz-e egy Faust-nap? Nehéznek nehéz, csak éppen nincs. Nem lehet egész nap fausztozni, nem lehet egész nap József Attilát olvasni, egész nap csinálni semmit sem lehet, legföljebb aludni, de az nehéz. A megistenülés mint alvás. Faust a szundi drámája. Felvilágosodás: reggel.

die Faust: 1. ököl, d. F. ballen: ökölbe szorítani a kezét, in d. F. lachen: markába nevetni, etw. auf eigene F. tun: vmit a saját szakállára cselekedni 2. marok (régi lómérték) 3. maroküllő

Egész álló nap egy régi lómértékről beszélni – nem kritizálok, interpretálok –, az azért lehetséges. Tegyük alacsonyra a mércét. (Tudom a leckét: nincs alacsony meg magas, de nem kell tudnom a leckét. Munkásfaust, vasfaust odasújt, ahová – köll. De hol van már köll? Hol van már a tavalyi sollen? Lehet-e felejteni emlékezés nélkül? Sok kérdésnek állítás az alja. A kérdezés sunyizás.)

Hol van élet és alkotás fausti drámája, midőn minden fikció lett? A valóságnak nincsen bizonyító ereje. A dekonstrukció cincálás vagy konyulás? A szétcincálás az nem fausti program? Olyan nagy garral nem eshetünk annak, aki maga a Nagy Gar. Szétcincálni csak gondosan szépen – noha se ég, se csillag, mely menne az égen. Minden megy, el, de a titáni titáni kritikája nem megy.

Nem tudunk újat mondani, s ez magától értődővé lett, és ez új, a trivialitás. Túl jón s rosszon: kétezer év után. De hát akkor nem olyan ez, mintha most ébredtünk volna föl ötven éves álmunkból, és csipás szemünket dörgölve naivan rádöbbenünk: ó, de hisz vége a fausti kultúrának! Kelletlenül ismét be lehet vallani: Thomas Mann mindent tudott.

Nem tudom. Ez a most hübrisze, a nem-tudom, ez az a nagyravágyás, amiért fizetni kell. Milyen az a nagyravágyás, amely nem uralkodni vágy? Van ilyen, vagy ez öncsalás?

A magyar rögvalóság talajáról még azt is meg kell jegyezni, hogy a posztmodern nem valami link, világméretű összeesküvés, hanem tehetetlenség és őszinteség. Még csak nem is víg dolog; hol víg, hol nem. Nem véreb (nem is veréb), de ez a kutyus kaffog Faust bokájánál. Emeli lábát, dekonstruál.

Magyarul néha meg sincs, amit szétszedni kéne. Egyszerre szét és meg: ez a mai magyar regény végtelensége.

A Faust olyan, mint Weöres Sándor Kulija: Kuli neem tud meghal / Csak guri guri

Üssük föl a telefonkönyvet az 519. oldalon: Faust Árpádné, F. Mátyás, F. Anna dr., F. Ferencné, F. Imre, F. Imréné, F. István, 14. kerület, F. István, 22. kerület, F. János, F. József dr., F. József, F. Józsefné, F. László, F. Lászlóné, Fausztné Závodszky Judit faanyagvédelmi szakértő.

Így. Mondjuk – itt van sollen és könnyed pátosz –, mondjuk azt, amit Wezsäcker idéz, Platónon át Szókratésztől: Barátaim, mint látjátok, nem találtuk meg a keresett igazságot. Holnap folytatjuk.

 

Itt okosan, csöndet, csöndességet tartottunk, holnap folytatjuk, ez jól szól. Megpróbáltam rájuk nézni, a hallgatóságra, megtudni, kinek is beszélek, de színészileg túl bonyolult feladatnak bizonyult. Elmondtam még, ami le volt írva.

Kenyeres tanár úr – bármit értsünk is ezen – fölkért, hogy előadásokat tartsak. Most már csak azt kell megnéznem az Értelmező Szótárban, hogy mi az előadás. De bármi is – ez ugyanaz a bármi; tudományos vagy közérdekű kérdésnek hallgatóság előtti fejtegetése –, aki az előadást tartja, az az előadó. Most én. Akik ezt hallgatják, az a hallgatóság. Most maguk. Kenyeres, én, maguk: egy rövid időre mindent tisztáztunk tehát.

Kerítsd a harist! (Aratók mondják egymásnak sürgetésként, amikor már a learatandó tábla vége felé járnak.)