A gyömbér

Találtam egy jó mottót ide, vagy egy kezdőmondatot, Gombrovicz: Családfám című írásából. (Ahogy mondani szokás: tán nem minden humorosság nélkül való, hogy ezt egy képviselői életrajzokat elemző munka idézi.)

„És még valamit figyelembe kell venni… hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív, az élet alkonyán is, és az a minél jobban kialakított, kiművelt, szigorúan meghatározott, önnön expresszivitásának teljében lépett jelen-élet azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltamat, én – aki olyan vagyok, amilyen most vagyok – kisajátítom önmagam.”

 

Felfal, kisajátít – szóval csak óvatosan. A minap hallottam, hogy valahol Győr környékén felbukkant egy hamis E., hogy valaki egyszerűen E.-nek adta ki magát, gróf vagy herceg E.-nek, és hogy ebből előnyöket kovácsolt magának. Hát bizony erre még soha nem gondoltam. Hogy ebből előnyöket lehetne… Nézem az édesapám életét – s nem látom, hogy mikor is kovácsolhatott volna. Néhány száz év átlagát nézve persze…

1973-ban, kóvályogva az irodalmi lapok körül, az egyik szerkesztő azt javasolta, hogy változtassak nevet (figyelmetlenül azonban úgy mondta, magyarosítsak, ezen aztán már igazán nincs mit magyarosítani, gondoltam kurucosan, és figyelmetlenül visszakérdeztem, mire? Eichre?), s ha megfogadtam volna a tanácsát, akkor most vélhetően nem kértek volna föl ezen előszó írására.

Vagyis akkor én is kovácsolhatok most. És valóban, lapozgatva ezt a könyvet (Az Esterházy-kincsek, Helikon, 1994), nézve és olvasva, miért, miért nem, kifejezetten kedvem támadt, hogy E. legyek. Ha közjogi vagy örökléstani szempontból nem is, de az előszóíró kötelező felületessége szerint: a családomról van itt szó.

Illetve nem. Hanem a tárgyakról és a tárgyakban testet öltött időről, országos, családi és személyes időről, és a családról annyiban, amennyiben mindezt hordozza, hordozta, a család volt az a tér, ahol mindez létrejöhetett.

Nagy szerencse is kellett ehhez; azt lehet mondani, hogy a 17. században itt minden széjjelfele ment, csak az E. család nem. Minden széjjelment, nekik meg összejött. Mindazonáltal a kincsesházak, kincseskamrák, egyáltalán a vagyon, a jómód, a gazdagság, a bőség, a hatalom, ez az egész elképesztő fölemelkedés – mindez nem csupán győzelemről beszél. Vagy ha igen, akkor arról is, hogy a győzelemnek sok arca van. Tragédia, balszerencse, halál, csőd, ezek is idetartoznak: de közben nő egy család, de közben nő egy ország.

Látjuk a történelmet emberekre, sőt kupákra, dísztálakra, násfákra lebontva. Káprázik a szemünk a sok aranytól, ezüsttől, diadémtól – azonban ez nem folyamatos diadal: de folyamatos építés, országépítés, -épülés. Azaz nem hiszem, hogy igaz volna az, amit olykor hangoztatnak, hogy országunk története Mátyás királyig fölfelé ívelt volna, s onnét meg zutty, vereség, árnyék, rabság. Föl-le ez, kérem, olybá tetszik.

Ha a kuruc a jó, a hősies, a nemzeti és a labanc a rossz, a megalkuvó, a kozmopolita – akkor, látszik, egyszerre vagyunk kurucok és labancok. Azt persze nem állítom, hogy ez a kincsestár vagy az (akkori) E. család reprezentálja az országot, de az kiderül, hogy igen sokféleképpen lehet, lehetett az ország üdvét elgondolni. Bethlen, Zrínyi, Pázmány, E. Miklós – hány és hány egymásnak olykor szögesen ellentmondó hazafiúi elképzelés.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha én értenék ezekhez a dolgokhoz (ezekhez az ügyekhez), de mintha ekkor vált volna el a magyar politizálásban ész és érzelem, racionális megfontolás és a szív ereje, hogy csak ritka, fényes pillanatokban találkozzanak. Miklós nádor még hitelesen közvetített a bécsi udvar és a magyar főurak közt. Hosszú távon Európa és nem Ázsia felé érdemes tájékozódni. Ám azután elmozdultak az arányok, ó az arányok – mert mi van, ha Európa (a beste osztrák) egyre inkább csak kihasznál? –, és Pál nádor tekintélye itt is, ott is kétségbevonódon, pedig „ugyanazt” akarta volna csinálni, mit atyja.

Noha szerepe könyvünk szempontjából makulátlan, a kincstárat szépen, intelligensen és nagyvonalúan gyarapította. Azt hiszem, szívesebben is foglalkozott volna inkább evvel, másodszülött volt, másra dresszírozták, tudomány, művészet, irodalom, zene (Harmonia coelestis!), metafizika, csak jobb híján, miután László bátyja („a szép groff”) és három unokafivére hősi halált halt a teljességgel fölösleges és érdektelen vezekényi csatában, csak jobb híján lett az ország nádora, német-római birodalmi herceg etcetera, etcetera. Azt hiszem, szívesebben lett volna csak etcetera.

 

A tárgyak tehát beszélnek, önmaguk által is, a történetük által is. Szilágyi András szépen végigvezet minket történelmen, kincstáron, a kincstár történelmén. Mondjuk egy grandiózus esküvői ajándék kapcsán fölvillant történelmi szituációkat, tendenciákat, szinte magunk előtt látjuk, ahogy kézről kézre, nyakról nyakra vándorol egy ékszer, inkább a hatalmat követvén, mint a nőket (vagy a nők a hatalmat?), ezer és ezer történet, házasságok, intrikák, háborúk, szövevények – és kulacsok, tálak, násfákkal és boglárokkal ékesített serlegek, impozáns díszkancsók, díszfegyverek, strucctojásból és ezüstből képzett asztaldíszek, elefántcsont domborművekkel díszített kupák, „keresztórák”, korall- és achátszemekből rózsafüzérek, domborműves díszítésű elefántagyar, belekukucskálhatunk a történésekbe, és azonnal kedvünk támad többet is megtudni – ez is olyan könyv, amelyből könnyen pottyanunk egy másikba, könnyen és szívesen –, hogy is volt az Zápolyával, és aztán Báthori Zsigmond meg a székelyek, illetve nem is a székelyek, hanem Mária Krisztierna. Mert szövetséget legbiztosabban mégiscsak egy házasság, egy dinasztikus házasság képes megpecsételni. Hát ez, rémlik, nem vált be. No de mi lett a hozománnyal? Bocskai → Illésházy → E.? Akkor tehát ama zománcos díszítésű fedeles aranyserleg, amely a fraknói gyűjtemény legértékesebbje – így, innét?

És a Pál legalábbis érdekes házasságai? Hogy anyósunk, az anyai féltestvérünk, apósunk meg az atyai féltestvérünk? Így aztán nem jut ebek harmincadjára – semmi. Ami megvan, az megvan. A van családja. Hogy azután, letelvén ideje, legyen a nincs családja. Nincsesházak, nincseskamrák. A minden, a semmi – még a kincstár is követi ezt az ívet, az ívet, amely mentén ama bomba hullott 1945 februárjában a Tárnok utcai palotára, amely azután maga alá temette az egészet. Most azután van is, meg nincs is.

 

A tárgyak hol beszélnek, hol fecsegnek. Olvasom például, hogy a 17. századi magyarországi ötvösművészet sajátos kétarcúsága – a reneszánsz stíluselemek tartós továbbélése, ugyanakkor az új stílusirányzat, a barokk erőteljes térhódítása – az E.-gyűjtemény több darabján is megfigyelhető, például egy ékkövekkel, gyöngyökkel és zománccal gazdagon ékesített, színarany kupa, illetve egy aranyozott gyömbértartó!

Gyömbértartó. Hát igen. Nem is hogy arany meg ezüst – hanem a gyömbér. Hirtelen belém hasít az ijedt kétkedés: van-e nekünk egyáltalán idehaza gyömbérünk. S ha igen, vajon miben tartjuk. Most azonnal kimegyek a konyhába, és megnézem (szólok a személyzetnek)… Visszajöttem. A helyzet a következő: ha grófoknak levitézlettünk is, gyömbérbirtokosoknak még megjárjuk. Van őrölt és nem őrölt. Az őrölt az extra hámozott fehér bengáliai – egy mindközönséges fűszer-üvegcsében (műanyagcsában). Mátradorog GT, Szirák. A teteje, az iszonybarna, menetes fedő mozdíthatatlan, beállt, beragadt. A nem őrölt egy egyszerű, piszkosfehér papírzacskóban – mályvaszín, lényegében mályvaszín csíkocskákkal – nyert elhelyezést a Kereskedelmi Csomagolóvállalat jóvoltából. A gyömbértartót, azt a másikat, allegorikus alakok, a keresztény erények megszemélyesítői díszítik. Esetünkben ezen erényeket, korunknak megfelelően számszerűsítve, a Minőségét megőrzi: 2 évig fölirat testesíti meg.

Mondjam azt, hogy tempora mutantur et nos mutamur in illis? Vagy inkább: gyömbértartók mennek, gyömbértartók jönnek, ám a gyömbér örök?

 

… az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat…