A ritmus^*

 

Viszonyom a német nyelvhez, nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhető viszonynak, inkább kapcsolat, hűvös számítás. Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp se mondanám. Ő persze nagyvonalúan eltűri, hogy itt-ott megerőszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam benne a der-die-das keserű tőreit. Én meg hálás vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle nőknek és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan, ám érthető, ha én nem tudom is pontosan, milyen módon érthető mondatokat mondjak, és mindezt persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok, amit ő megenged, azt, hogy nem hallom őt, azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze, se bűze, azaz nem élvezkedem vele – érzem én ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor is, ha a másik nem mondja ki.

Europäische Verständigung – ezt is csak feléből-harmadából értem. Az europäischét már muszáj értenem, az utóbbi években annyi fontos konferencián esett róla szó, jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb az Ural-hegység egynémely bozótjában támadhat föl az identitászavar bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ő most ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ nyilván a széljárástól.

A Verständigung már nehezebben érthető. A magyar újságok a díj kapcsán az „egyetértés” szót használták. A magyar–német szótárban a következőket találom: „egyetértés”: das Einverständnis, das Einvernehmen, die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben, die Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verständigung sincs. Nézzük meg a verständigen-t. Verständigen: „értesít”, „tudósít” „megértet” ezekről a másik szótárban a következők vannak: verständigen, végre valamicske azonosság, benachrichtigen, begreiflich machen, verständlich machen, avisieren (die uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük még meg a sich verständigen-t: „megegyezik”, „megegyezésre jut” vissza a másik szótárhoz: übereinstimen, zutreffen, sich einigen (über den Preis).

Ha sokat járkálunk a két szótár közt, magyarról németre és vissza és vissza, könnyen úgy járunk, mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk száz márkát átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába, majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka, dollár, és így tovább, míg le nem nullázta az összeget. Itt a szótárak esetében akár még fordítva is járhatunk, és váratlanul milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a százról szeretnénk megtudni valamit.

A százról még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verständigung, eine Verständigung suchen und finden, és die Verständigung der Völker.

Mindezen szótározásból azt sejthetni, hogy ez a Verständigung fontos, komoly szó, szeriőz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit, amiről azonban nem nagyon tudni, hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.

 

Dicséretem fényes tárgyáról sok minden elmondható, jó, rossz, de hogy homályos volna vagy hogy homályt megtűrne, az bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság után. Nem hiszem, hogy ő egy jottányit is előmozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást.

Nádas a rémületet a következetesség higgadt maszkjával próbálja elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen. Kellemetlen következetességgel számlálja végig európai létezésünk, gondolkodásunk és életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit, mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott, kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel, mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása miatt van az is, hogy aki őt hallgatja, az sokszor igen igyekszik, hogy ne értse meg őt.

 

Nádas nagyon magyar író – országunk nívótlanabb periódusaiban ezt külön, perverz élvezettel hangsúlyoznám –, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók (mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak. A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerős pedantériát, sőt, van benne valami nagynénis is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet).

Persze aki Európáról gondolkodik, annak legegyszerűbb Németországról gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sőt két ló, amelyen minden jelenség, erény és tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható. Németországban most testet öltött Kelet- és Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága. A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas időknek, a barátságos és kölcsönösen fölényes beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne mindent érteni. Nádas kerüli a kelet-, nyugat-európai megjelölést, a sorsának kiszolgáltatott és a sorsát szervező emberről beszél. Miközben a különbségeket a bőrünkön érezzük, ő a közös vereségre figyelmeztet. Ezt írja Sors és technika című esszéjében: „Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és rendeznie, de éppen ehhez nincs technikája, a másiknak pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít és rendez. S ezért nem különbséget látok közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságaikból származó szemléleti torzulás összefüggését, amelyet a szimulációval és disszimulációval vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás elől.”

Egyébként igen tanulságos az a vita is, amely a Sors és technika felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértődött, jó szándékú és háborgó beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és torlaszokat, melyek előtt az Europäische Verständigung Rosinantéja toporog. Egy ló van, de „ami innét kulturális csőd, az onnét kommunikációs zavar.”

 

Nádas kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik, hanem szakadatlan az önismeretről beszél. Ha az ember magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként. Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességéről. Ezt a tudást fordítja a Szegény, szegény Sacha Anderson-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen verdiktet, miszerint nem kezdődhet az önvizsgálat a másik ember vizsgálatával. „S hogy mért éppen a németeknek vált oly égető szükségletükké, hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven a rosszat? Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk” – írja.

 

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót. Lipcse Budapestről nézve meglehetősen messze van, valami távoli ismeretlen hely, nem Leibniz, Lessing vagy Goethe városa, nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom kántor-karnagyának városa, nem a népek csatájának városa, még csak nem is Lassalle, Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré, hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpciger messze, függetlenül attól, hogy valójában micsoda, az valami rettentő, homályos szocialista őrület, annak a hazugságépületnek az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk, reálisan létező szocializmus, és az NDK, ha lehet, még reálisabban létezett, mint bármi más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország jóként deklarálva magát emelné föl a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez, némiképp reakcióként, erre föl talál magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával gondolni szánalmas múltjára és a kenyér árara – múltkoriban Krenz elvtársat láttam valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta a kezét – szóval egy szó mint száz, nekem Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet szülötte, és ide eljöhetni azért és csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken át gátlás nélkül szépeket mondjak, napokon át ülni a szobámban, fényesnél fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón, jó lesz ez? elég dicsérő? elég laudatív?, lapozgatni a könyveit, jól ellenni – ez nagyon is valóságos dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget.

 

De vissza a munkához. Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentős gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik – ami egészen mást jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál is nehezebb és szükségszerűbb, mert egy olyan országból való, melyet inkább költemények és verssorok irányítottak, mint az alkotmány, és amely épp avval henceg, hogy Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető, és kelet-európainak lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e azonban valaki polgár polgárság nélkül? Lehet-e valaki egy szál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya.

Ez vezeti őt, túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta – mit is? – az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetősen dermesztő.

Amikor Lübeckben jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra, nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint elfoglaltság, mint egész napos program – túlzás. Nyilván nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni, de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám, ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna, olvasván az Emlékiratok könyvét? És milyet Nádas, látva az ő arcát?

Nádas író, tehát elsősorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról mesél, Jules-ről és Jimről, három- és több-szögekről – és mindez végül egy Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés sajátosságait magamagán próbálja ki – szintén egy ember! –, amikor svéd barátjával, Richard Swartzcal egy könyvön át beszélget: a beszélgetés lehetőségéről. Nagyon szépen kínozzák egymást kétszáz oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretők tudják.

 

Esszéiben, a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán, világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az europäische Verständigungért mégis és természetesen regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének írójaként. Ebben a könyvben elsőként végzett el egy írói-intellektuális munkát, melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború befejezése után, túl, amin túl, innét ki tudja, min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentősége, valamint abban, hogy regényében tragikus hőst tudott teremteni egy tragédia nélküli világban, mert hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és manapság legjobb esetben jog ha van. A belső, magyar jelentősége pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak, ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland Barthes. Evvel a könyvvel készebb.

Itt olyan formát talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle képességei jól érezhették magukat, a már említett szigorúság (nem is a gondolkodása szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettől még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve az egészen kivételes megfigyelőképesség, mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető (a kortárs irodalomban Handkénak van ilyen rémisztően pontos tekintete).

 

Nádas klasszikusan modern szerző, régimódi modern, a szabadság-egyenlőség-testvériség embere, sőt harcosa. Mindig erről beszél. Mint ilyen komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem fűz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlőség-testvériség, zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva, e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter.