Szakértelem és a tárgy szeretete

„Hol van a módszeres feldolgozás? Hol a saját (irodalmi) múltunk tudatos számbavétele? Egy nyugati könyvesboltban tényleg sírva lehet fakadni: Goethe elölről, Goethe hátulról, férfival, kisgyerekkel, kecskével, hajnalban Schillerrel, Thomas Mann-nal, futólag Kleisttel. Ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát…”, mondtam egy interjúban régebben. Hát most itt van, tessék, sírva lehet fakadni: Nádas elölről, Nádas hátulról, Mészöllyel, zakuszka töltőgéppel, Pándi Pállal.

Elsőre tehát ezt üdvözlöm, az elvégzett munkát, Baranyai György és Pécsi Gabriella csodálatra méltó munkáját – hazafias tettét, írtam volna egy évvel ezelőtt. De írom most is, mert én a hazafiasság lényegét a munkában látom, és itt most el lett végezve valami… ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát. Elvileg és az irodalom önhigiénés szempontjai szerint múlhatatlanul fontos egy ilyen vállalkozás, de ettől még maradhatna szakmai belügy. Azonban páratlanul érdekes könyv jött létre. Az ember azt hinné, a bibliográfia az valami száraz, szobatudósoknak (horribile dictu Nádas-szakértőknek) való izé.

Mi található itt? Minden. Már ez lefegyverző, a teljesség igénye. 1961 nyarától 1993 őszéig minden, ami Nádas Péterrel kapcsolatos, az itt regisztrálva van. Minden Nádas Nyíregyházától New Yorkig. Most látom, hogy nem lehet ám büntetlenül csak úgy belesuttogni az alkonyi szélbe kicsit elfúló hangon, nádas, mert az itt már meg is jelent tételként. S ha elkezdeném magyarázni, hogy én csak a nádasról beszéltem, az őzsutákról a nádasban, az újabb tétel. Nincs menekvés. Mintha mindent tudna ez a kis könyv; ha ezt az írást időben megjelentettem volna, az is benne volna (Moebius-szalagként). Egyébként van valóban valami félelmetes is ebben, lényegében a leírt szó felelősségének a félelmetessége, hogy bizony a legtávolabbi zugban megjelent kicsinyke írásunkat is elolvassa valaki és számon tartja valaki. (A Baranyai–Pécsi olvasópáros itt olykor határozott metafizikai dimenziókat ölt.)

Sokféle ösvényen mászkálhatunk, nézhetjük a kezdő újságíró Nádast, a fotóst, követhetjük a könyvek útját, láthatjuk, mondjuk, hogy egy regény 72-ben kész volt már, de csak 77-ben jelent meg, és azután rögtön láthatjuk e regény külföldi történetét, nézegethetjük a rövidítéseket: overs. (oversaettelse), övers. (översattning), perev. (perevod), prev. (prevod), prij. (prijevod), przeloz. (przelozil), trad. (traduction, traduzione), trans. (translation), tulk. (tulkojosi), vert. (vertaling) – fordítás, fordította. Hogy kicsoda NP, azt nem ebből a könyvből, nem ebből a szóbokorból fogjuk megtudni, de azért a nagyságrendekre enged következtetni, szerzőnk gazdagságára és e gazdagság hatásaira.

Mindenféle kutakodás kiindulópontja lehet ez a könyv, akár mondjuk a 60-as évekre vonatkozóan, akár Nádasra, akár a magyar irodalom külföldi szereplésére.

Nézzünk néhány kis finomat. Milyen lehetett vajon egy zakuszka töltőgép? (159. tétel) Vagy mit írhatott szerzőnk az 1966. március 19-i Pest Megyei Hírlapban Sikoly a Savoyban címmel? No és a 206. tétel? A kombájnszérűn. Három fotó bevezető szöveggel és képaláírással abonyi aratómunkásokról. Hogy tudta magát eladni ezek után urbánusnak? Rögtön eztán azt is látjuk, hogy megjővén Abonyból azonnal leült a szobájában és Ladislav Fuks Mundstock úr című regényét kezdte olvasni: 207. Fuks és Hrabal. Recenzió. De aztán máris szaladnia kellett az Oláh Sándor Úttörőcsapat börzsönyligeti táborába, hogy lefotózza Szersa Ferencnét. Vele vajon most mi lehet? És ki ő? Kicsoda? És az Oláh?

Jaj, mit látok! Beszélgetés Göröcs Jánossal. Mit lagybatyolhatott 66 decemberében ott összevissza? Mit tudott mondani Nádas Péter Göröcs Jánosnak? (Nádasnak számos erénye közé nem tartozik a futball ismerete – és akkor még tényleg finom vagyok.) Szegény Göröcs!

Egy könyvet, lám, azonnal könnyen megszeretünk, ha gonoszkodásunknak is teret hagy, és a nagy könyvek ilyenek. 287. Oroszlánkörmök IV.: Író. (Interjú). Lobogó + fotó. Oroszlánkörmöknégy, ez nagyon, jó, egész oroszlánkörömerdő lehetett ott kezdő prózaíróban! És mit írt vajon ez az ember az, új Dobozy bemutatóról a Nemzetiben? (392.) Amit gondolt? És mit gondolt? Egy héttel ennek előtte meg a Saulusról írt. Szinte rekonstruálható az egész irodalmi élet. Örömmel látom, hogy megnézte a Veréb is madár című filmet (406.).

Azután ahogy egy címszónál fölszaporodnak a tételek, például a Családregénynél – és lehet látni, ahogy árad ki a világba a könyv, ahogy árad a nádas. Kis büszkeséggel látjuk mindezt.

Jesszusom, még az is benne van, ha idéztem tőle valamit (705.). Ez meg mi lehet?(1186.) Életem súlyos titka? Vagy valami északi diadal? Moriczista Esterházyra. Nekem legyen mondva.

 

Már ennyi elég lenne. De a könyv, nem túlzás, szenzációs dokumentumokat is közread, valamint egy nagyon szép, eddig publikálatlan Nádas-önéletírást. Most amikor annyian (olykor öntudatlanul is!) át-átszínezik az életüket, különösen jó látni, milyen az, amikor egy író visszapillant, akár önmagára is, nem akar semmit elérni, nem akar semmit bizonyítani, csak megmutatni: ez történt.

Aztán a Függelékben az említett szenzációk, amelyek szintén arról a korról beszélnek, amelyet, úgy látszik, el akarunk felejteni, s hol véres diktatúrának mondunk, nevetséges, hol egy majdnem-demokráciának, nevetséges.

E három nagyon is különféle papír pontosan leír egy-egy szeletet ebből a bonyolult közelmúltból, az Aczél levélváltás, a Stasi dokumentumok és végül Pándi Pál lektori jelentése az Emlék-iratokról. Gyönyörű az a kéziratmelléklet, a kiadó szerkesztőjének listája a Pándi által kért változtatásokról és Nádas ehhez fűzött megjegyzései, illetve herélései – akár ama bizonyos Churchill–Sztálin cetli a befolyási övezetek felosztásáról. Ez a cédula önmagában többet mond a Kádár-korszakról, mint csomó visszaemlékezés. Miközben a léte, az, hogy lehetséges egy ilyen cédula, a rémület és megalázás szavakat hívja elő, az egész mégis a túlélésről is szól, leleményesség és vicc is idetartozó fogalmak. Egyébként intelligensen kér; egyáltalán, nekem, aki nem ismertem őt (Egyszer keveredtem a 81-es közgyűlésen valami szóváltásba vele szünetben, valamihez kétharmados többség kellett, és én viszonylag pökhendin elárultam, hogy a kétharmad nem annyi, amennyinek ott állították. Te ki vagy, rivallt rám. Ezt is elárultam. És te ki vagy, kérdeztem én is. De ő nem mondta meg. Igaz, rögtön többen megsúgták oldalról, és hogy tartsam a szám, amiben igazuk volt, tartottam is volna, ha tudom, kivel beszélek.), szóval nekem meglepetés volt, hogy mennyire komolyan vette Nádas munkáját, hogy láthatóan nem tudta magát a hatása alól kivonni, hogy megszenvedett vele. Egy értelmiségi beszél – nagyon mocskos helyzetben. Tehát Pándi kritizál valamit, a kiadó irodalmi vezetője közvetít, de pontatlanul, még az sem kizárt, hogy nem véletlenül (a szöveg 56-ról szélsőségesen szól, írja), mire Nádas: nem 56-ról szól, tévedés – és a füle botját se mozdítja. Jól átvertük a cenzúrát! Csak lassan vált szégyenbe még ez a kis utóörömünk is.

 

Mint egy térkép, olyan ez a könyv; történelemről, irodalmi életről, politikáról és egy jelentős magyar íróról. A végén, így arányos, visszatérek Baranyai Györgyre és Pécsi Gabriellára, szakértelem és a tárgy szeretete röpíti munkájukat.