Az utolsó világ

Csöndes könyv ekkora zajt még nem csapott, mint a Die letzte Welt (Az utolsó világ). Christoph Ransmayr könyve az 1988-as frankfurti könyvvásárra jelent meg, zengett tőle az egész német sajtó, én egy novemberi kiadást birtoklok, abba az van írva, hogy 76– 100. Tausend. Mai napig nem egészen világos, hogy egy ennyire irodalmi és irodalmias könyvön mit ettek ennyire.

Most, hogy nálunk is megjelenik könyvhétre, újraolvastam, és nagyon jó estéket töltöttem el a könyvvel. Pedig egyáltalán nem gazsulál – mert minden bestseller gazsulál, szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, hazudják az olvasónak, és mi boldogan el is hisszük. E mű hűvös konstrukció, szép tárgy. Tán csodállak, ámde szeretlek – a magam részéről így tudnám összefoglalni.

Kevés ilyen szépen megírt könyv van az irodalomban. Gyönyörűséges leírásokat olvashatunk a hegyekről (Ransmayr passzionátus hegymászó!), az időjárásról, állatokról, növényekről – már maguk a nevek is szinte mitikusan hangzanak, kék sáfrányos szeklice, csillaghere, mandulafenyő, magyaltölgy (mi a magyal? lut szibalita – de csitt!), ürömbokor, csucsorfélék meg selyemhámvirág meg alabárdoshal. Ransmayr nyelve pontos, de nem oly programszerűen, mint a Mészölyé vagy a Hajnóczyé, nem látványosan az, de Lengyel Péter vagy Csaplár leírásainál artisztikusabb, költőibb.

Ideérve – amikor tehát egy idegen író mondatait igyekszem elhelyezni a magyar kollégák mondatai közt, közé – azonnal a fordításról kell beszélni, hiszen a könyvben nem a Ransmayr mondatai vannak, hanem a fordítóé, Farkas Tündéé. Igen nehéz munkáját igen jól végezte el. Nagyon is kicentizett könyv ez, amely éppen evvel a kicentizett költőiségével hat, itt minden magyal létkérdés, olyan könyv tehát – és szívünknek ezért külön kedves –, amely erősen ki van szolgáltatva a fordítónak. Nagy mázlista ez a Ransmayr. Egy-egy mondat ugyan néha megrezeg, és látni benne, mögötte, helyette a német eredetit (a német mondat agresszív, mint az alabárdoshal), de ez mégse lesz nagy baj, mert már akkorra megvan az a tér, az a költői tér, amely ezé és csak ezé a könyvé; ez ritkán történik meg, pedig enélkül nem lehet egy idegen könyvet elhelyezni a magyar szövegvilágban, anélkül meg nem nagyon lehet olvasni, illetve cselekményt lehet olvasni, sztorit és információt, de nem könyvet.

Minden eresztékében finom munka ez. Posztmodern, persze, mi nem az, de nem jobban, mint a Don Quijote, itt is könyvvé válik a valóság vagy valósággá a könyv. A valóságok egyenrangúak: mondjuk a regény világa és annak egyik szereplője ünnepi beszédében vagy egy filmvásznon megelevenedő világ, ezek ugyanolyan erővel léteznek (bár olykor egyik valóság ellenőrzi a másikat – ilyenkor föl kell erősíteni a zenét és a viharzás hangerejét). Valóságok és idők kószálnak a regényben, az elegáns anakronizmusok oly elképesztőn könnyedek, mintha csak elgépelések volnának. Ransmayr nyugodtan és tempósan és tempóval ír, részletekben hihetetlenül gazdag, és így mondatai (a Farkas Tündééi) is részletekben hihetetlenül gazdagok, egyszerű és díszes ez a nyelv, enyhén (ravaszul) megemelt. Lassú és körültekintő.

Semmi sem őrzi az alakját, írja nagy művében, az Átváltozásokban a száműzött Ovidius, aki a rejtett hőse e könyvnek, és e mondat testet öltése maga a regény. A cselekményt nem mesélem el, pedig nem mondanám, hogy nem fontos, Ransmayr nagyon is ügyel a plasztikusságra, a tiszta vonalvezetésre. Van kis titok, de nem túl szövevényes, az olvasó nincs becsapva, szép lassan kiigazodik e rendben (rend van tartva a könyvben), és ezt olvasással hálálja meg. Az az érzése támad, talán ez táplálja a sikert, hogy most a tiszta irodalommal találkozik, hogy most megtudja, milyen is az irodalom, hogy itt most látszik, mire való az irodalom, ugyanarra tudniillik, mint a régi görögök esetében, hogy amikor az a barom Tereus, amúgy trák király, itt Tomi, a világvégi vasváros mészárosa, fölemeli baltáját, hogy lesújtson feleségére, aki bosszúból megölte a gyereküket, és annak húgára, akit ő, Tereus megerőszakolt és kivágta a nyelvét, akkor azt olvashatjuk és el is hisszük, hogy a testvérpár fecskeként, illetve csalogányként rebben föl, a mészáros meg, huss, búbosbankaként utánuk.

Mítoszok nincsenek, csak mítoszkarikatúrák. Egyáltalán: mintha semmi sem volna, minden csak emlékeztet valamire. Nagyon mai, európai tapasztalatok ezek. De az áthallások nem erősek. Semmi akarnokság nincsen itt. Csupán ez a szép gyöngyeség. Az irodalom szép. Ehhez az érzethez hozzátartozik, hogy a könyv mint tárgy is az legyen. Annak idején az azóta sajnos csődbe ment Greno kiadónál jelent meg, az Enzensberger szerkesztette nagy hírű Andere Bibliothek sorozatban (ahol egyébként az Édes Anna és Hernádi Miklós Ottó-ja), aki Greno éppen arról híresült el, hogy szép könyveket készít (kézi szedés stb.). A Maecenas kiadása méltó az eredetihez.

Mindenesetre óvatosan olvassuk, könnyen megeshetik, hogy regényhősökké válunk.