Szükség

Két tüneményes nőt hallgatok a rádióban, enyhén dühödten, mert délelőtt van, és délelőtt az ember nem hallgatózgat (még nőket se ki), hanem dolgoz.

Kornis Mihállyal jártam így a múltkor, fél tizenkettőtől tizenkettőig jártam így, pedig ennyi kollegialitás nincs bennem, mindennek van határa, egy kékharisnyának is, azok a csípők meg vádlik, bocsánat, csak hát nagyon érdekes volt az az olvasás. Őszintén szólva nem is annak a bravúrja, az benne van a buliban, ha a buli Kornis maga, hanem az, hogy némely részek, melyek olvasva megoldatlannak tűntek, tűntek föl, itt éltek, éltek-haltak. Ez persze kétélű dicséret, hisz egyszersmind azt is állítja, hogy akkor, az nem volt ott a papíron, márpedig ott kell lennie. Szóval érdekesen szivárványosodott a Napkönyv nekem munkaidőben. Három nap után véget is vetettem ezeknek a késő délelőtti bacchanáliáknak, szigorúan elhessegettem a kornisi ripacsot, mondtam rá ezt-azt, avval vigasztalván őt vagy magamat, hogy én olvasni szeretek, úgyis és főként, nem kell nekem ilyen segítés.

Egyébként nem így van. Bármiféle segítség mindig jól jön. Minden segítségre szükség van.

A két tüneményesből az egyiket ismerem, azért is kezdtem, fegyelmezetlenül, belehallgatni a műsorba. Amely lényegében avval a gyönyörű mondattal kezdődött, hogy a másik tüneményes milyen nagyon szeret olvasni, hogy lényegében csak olvasni szeret. Ezt mondotta Szilágyi Júlia Balla Zsófiának, aki remek beszélgetőtárs, máskor is hallhattuk, ismeri és tiszteli a másikat, figyelmes, tudja, hol kell megérintenie, olykor lelkesedésében maga is magához ragadná a szót, ilyenkor kicsit megcsaklik a hangja, félresiklik, majdnem sikkant, de nem, hagyja amazt, aki ettől csak nagyobb kedvvel mesél.

Szilágyi Júlia persze Swiftről, hogy az mennyire kilógott a korából, Defoe nem lógott ki, ő a tipikus, jól fésült ebben a magabiztos nagy angol fejlődésben, Swift kilógott, ő az első, aki a szorongást, az önmagunktól való iszonyatot megfogalmazta. És hogy neki, vagy nekik ott, a szorongás nem filozófiai kérdés volt, hanem közvetlen élmény, az egzisztencializmus iskolája a mindennapokban. Tanár, ahogy Géher tanár úr beszél Shakespeare-ről, Balassa új rádiósorozatában bármiről, legutóbb a huszadik századi Faustokról, ugyanígy, egy lassan kivesző tanárhangot hallunk, vagyis szenvedélyest, személyest, amely azonban minden szavával tényeken nyugszik. Nyugodni éppen nem nyugszik.

Kifényesedik a hangja, ahogy Székely Jánosról beszél, vagy a nagy tehetségű, korán elhunyt Kalevala-fordítóról, egyetemista-társról, Nagy Kálmánról. Mit jelent nőként Kolozsváron függetlennek lenni, kérdi kicsit álnokul Balla, aki nyilván maga is tudna erről mondani: ezt-azt. Egy kozmopolita Erdélyből, Kolozsvárról, szigorúan a város hagyományai alapján.

Mégiscsak nyugalom van Szilágyi Júlia hangjában, ahogy ezekről a dolgokról beszél, számomra példaszerű naivitással, amelyhez igenis ragaszkodni kéne, ahhoz, mondjuk, ahhoz a hithez, hogy az előítélet a következetességtől meghátrál, ahhoz, hogy az emberek jóérzésére kell építeni, ezek mind Szilágyi Júlia-mondatok, az emberek szeretnek jók lenni, és hogy jobbak és értelmesebbek vagyunk, mint látszunk, hogy volna lehetőség önmagunknál különbnek lenni.

Ez a jóhiszeműség, ha tetszik, gyermetegség és a Swift kíméletlen, borotvaéles agyasságának az együttállása volt ezen szép női beszélgetés tanítása, ajándéka és segítsége.

Minden segítségre szükség van.