Nézni, látni

Nem állítanám, hogy higgadt férfiú volnék, igaz, közvetlen igény erre nem is igen mutatkozik. Mostanság minden alkalmat megragadok, hogy áradozhassak Pina Bauschról és színházáról, játékukat a Tavasz Fesztivál (Klenjánszky Tamás!) jóvoltából láthattuk. Olyan nagy dolognak tartom ezt a vendégszereplést, mint hajdan a Brookét vagy még hajdanabb talán, 1839-ben Liszt pozsonyi koncertjét, ahol a képviselők szinte testületileg jelentek meg, pedig akkor épp a reformkor lett abszolválva, amikor is tudvalevőleg érzelmileg is fontosabb az országgyűlés, mint a klimpírozás. Vagy ki tudja, sose láttam még reformkort közelről, és nem is fogok, gondolom. (Amikor Bausch Párizsba érkezett, a Le Monde címoldalán, legfelül tudatták ezt a hírt, ott, ahol máskor, mondjuk egy jelentősebb háború kitörését jelzik.)

A tanztheater gyanús ügy, mintha se ez, se az. Azt hiszem, ez az előítélet is közrejátszott a megosztott fogadtatásban, mert valamelyest, úgy látom, az volt, legalábbis kezdetben. Első körben értetlenkedtem az értetlenkedésen, sőt, azt valamiféle tompaságnak, merevségnek, a figyelem hiányának tartottam. Sok esetben így is van, bizonyosan létezik ez a nagy magyar tompaság, még akár finom és művelt körökben is, valami nehézkesség, nehézkesség és magabiztosság, sajátos befogadói gőg, mely többet tud („tud”) a szerzőnél. Bausch színháza – mert nekem színtisztán az, semmi „se”, igaz, nem is „is” – sok reflexünket, automatizmusunkat támadja, másképpen enged műélvezni, mint a megszokott. És persze, ha nem, nem, akkor nincs mit tenni, akkor a frusztráltság is valóságos. Én csak azt kívánnám, hogy tessék ezért is megdolgozni, a nemért, a vállvonogatásért, a fanyalgásért; hogy úgy mondjam, alulról tessék csalódni, ne fölülről.

A nagy művészet, a Bausché is, derűre hangol, akkor is, ha a nehézről beszél, mert a ráismerés öröme munkál, megláthatjuk, hogy más is lehet úgy, mint mi, más is őrült, nemcsak mi. Az embernek kedve támad, nincs megadva, mire, csak ennyi: az embernek kedve támad. Hozzám közel áll az ő szemlélete vagy legalábbis az, amit az én szemléletem ebből megért, az éles egymás mellé helyezéseket, váratlan elengedéseket, a gyors váltásokat, nevetés és sírás kibogozhatatlanságát, a következetlen következetességet, az olcsó vagy anekdotikus elemek jelenlétét, és persze ezt az egész személyesség-kavalkádot, szerepnek és valóságnak az elválaszthatatlanságát, ezt az életre-halálra menő, tapogatózó előrehaladást, ahogy egy mezítelen talp csúszik előre óvatosan, ez igen, ez nem, ez van, ez nincs, humor és rémület, magány és magány, és tehetetlen összetartozás.

Van itt valami kiegyensúlyozatlanság, ami sokakat irritál. Van, aki azután védekezik, van, aki fejet hajt, s van, aki elomlik a gyönyörtől. Mert súlyos dolgokról esik szó, a művészet utáni művészet szorongató nyelvén. Csak az van, ami van. Bausch a kortárs művészetben ritka becsületességgel veszi és véteti ezt tudomásul. Minthogy mindez számomra az igazság és szépség mára már szinte elfeledett együttállását jelenti, ezért én ezt nagyon szeretem, és ezért is örültem, ülve ott a Vígszínház nézőterén, hogy akkor most sokaknak konfrontálódniok kell evvel a mással.

És ezért örültem, amikor megtudtam, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói tanáruk, Orsós László vezetésével elzarándokoltak Wuppertalba: nézni. Ennek az útnak a jelzése egy kicsi könyv, fotók és írások, címe: A vendég helye. Kis, finom tárgy; de még fontosabbnak tartom a véletlen megváltozott tekinteteket. Jó, hogy vannak ilyen osztályok, jó, hogy vannak ilyen tanárok, jó, hogy van mit nézni. Jó, jó, mondhatná erre valaki…