Röpül

Voltaképp az effajta ügyek végett gründoltam én ezt a kékharisnya-tornyot, a gátlástalan, össze-vissza örülés helyéül. Katona, Gothár, Szentivánéji álom – ez most az effajta. Azt is látom, nem mindenki van evvel így, mondhatni, a szaksajtó tekintélyes része fanyalgott. Ó, nem akarnék én feleselni vélük, de itt történt valami, amire mintha nem figyeltek volna vagy nem volt kedvük figyelni.

Én annak az erőlködés nélküli játékosságnak örültem, mellyel oly ritkán találkozhatunk. Nem a színészek jókedvéről beszélek, nem is a nézőkéről (egyik sem elhanyagolandó), hanem ennél mélyebbről vagy általánosabbról, szélesebbről: a színpadi, színházi jókedvről. Nem gondolom azt, hogy itt csupán jópofaságok és viccek vannak egymásra hajigálva, éppenhogy egységes szellemet érzékelek a színpadon. És a kritikai megjegyzésekben mindenféle igazság is lehet (van), mégis, szerintem, ez a szellem az elsődleges, és mert ez oly ritka és nagy dolog, mindenképp üdvözlendő.

Nem elemezném Shakespeare-t (arra van nekünk jó Géher Istvánunk); a darabban a különböző világok mint álmok jelennek meg, mint egymás álmai, nincs kitüntetett valóság, Tompor takács nem valóságosabb, mint Pyramus, igaz, nem is kevésbé, mint a szamár, azaz nem valószínű, hogy bárhol is meg tudnánk vetni a lábunkat, egyik álomból zuhanunk a másikba. Gothár rendezése nem szól e zuhanás rémületéről, ő a zuhanás szédületét kottázza. (Ha akarom: csak; ezért nem nagy ez az előadás, ezért csak nagyon jó.)

Bertalan Ágnes gyönyörűen kóvályog, ha akarja, szögletes, ha akarja, domborul (homorul), bohóc meg nő, azaz valódi komika, a majdnem főszereplővé előrukkolt Stohl András – mennyi energia, tényleg hadd játssza el az oroszlánt, oda neki! De nem is akarok így sorba menni (miközben megyek sorba), mindenkinek vannak emlékezetes pillanatai, Lengyel Ferenc, ahogy lehúz egy stampedlit, vagy ahogy Kiss Eszter ugrál, és abban a pillanatban ténylegesen magasabb is, mint vetélytársnője, meg persze Lukáts Andor mint kolléga (sowieso), ahogy összerándul az első kritikus szóra. A savanya kultúros. Ám jót akar. Hiú, de nem önző. A tündérházaspár lehet, hogy fáradt és kiégett, de a játszmájuk koránt sincs lefutva, Máté Gábor és Pap Vera eljátssza a rémült egymásrautaltságot is, nincs választásuk: egymásnak vannak rendelve. Hollósi Frigyes afféle lázárervines oroszlán, következésképp élünk-halunk érte.

Amiképpen Csákányi Eszterért is, köszöntse rögtön egy új bekezdés, az álomügynök, az ügynökök sivár kofferjával, itt még a játék sötétjét is láthatjuk olykor (ami a darab egészéből kimaradt), a játékos gonoszságot is, nagy színésznő.

Nádasdy Ádám, egy valódi Nádasdy, színházszerű fordítást akart, és ez sikerült is. Nem lett „lesúrolva” a szöveg, igenis megtartotta a költőiségét, ezt a manapságit, amely minden pillanatban ki tud bicsaklani. Szép, pontos, bicsaklós szöveg.

Szerintem ez az előadás nemcsak Gothár és a színészek (a színészei) erejét mutatja, hanem a Katonáét is. Szokták mondani, hogy a színházak bajban vannak, s ott van a Katona is; de hát a művészetek általában ott szoktak lenni, bajban. Viszont valóban van, amikor szárnyal az idő, és mostanság nem szárnyal. Itt most mégis látszik egy hagyomány működni, élni, mennyi fiatal ember van itt, mennyi valóban nagy név már nincs, mégis „katonás” előadás lett. Az idő nem röpül, de ez az előadás röpül.