Hol igen, hol nem

Ha ki kéne emelni egy filmpillanatot az általunk látott filmekből, afféle prousti petit madeleine-t, akkor, ha nem vigyázunk, azonnal egy végtelen processzusban találjuk magunkat: mit madeleine, egy egész madeleine-üzlet omolna ránk, sőt, valljuk be: egy kekszgyár!

Én mára hűtlen lettem a mozihoz, szegényen rajta bosszulom meg a tévével szemben elveszített csatáim. De régebbről azonnal sorjáznak a fontos, felejthetetlen képek, mellek az Amarcordból („Ne fújjad, hanem szívd!”, megjegyezve), meg a fiúk tánca a ködben meg a bolond nagybácsi a fán („Nőt akarok!”), aztán valami meztelenség egy nádasban, egy villanás, amelytől nagyon sokáig nem lehet szabadulni (Mattson: Egy nyáron át táncolt), meg ahogy Jean Pierre Léaud ezerszer ismétli, hogy antoándüánel, antoándüánel, amit aztán én is napokig mormolok, és máig hallom, és a hold meg a zsilettpenge Az andalúziai kutyában, és a fallikus libanyak az állomásfőnöknő markában a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, és és és és… Meg az a rémület, ahogy a Psychóban Miss Bates a székben megfordul, s egy koponya néz ránk.

Ez utóbbihoz hasonló pillanatot szeretnék most fölidézni, filmtörténetileg kevésbé jelentőset, de amely pillanat ugyanúgy az egész lényemet megérintette, körbeölelte, ott a rémület, itt a csalódás erejével, mindkétszer szinte beleszédülve az érzés hevességébe.

A Lenárugyár kultúrtermében minden vasárnap filmvetítéssel javították a munkásosztály és a vele szolidáris értelmiség közérzetét a szocializmus nagyobb dicsőségére. Aznap épp a Robin Hoodot adták Errol Flynnal. A nagyfilm előtt mindig volt előzetes, mutatvány a következő vasárnapiból. Perec, fecsegés, lányok – amikor megjelent a vásznon egy gigantikus tank, hatalmasan, akár egy vadállat, szuszogott, morgott: élt, egy orosz tank, amely mint ilyen az igazságot képviselte a gonosz németekkel szemben, illetve nem is, ez valami 1919-es történet volt, A 39-es dandár, ez a címe, most utánanéztem, nem is akárki rendezte: Makk Károly, a tank egyszer csak megindult felénk, elöl ültünk, közel a hangszórókhoz, rettentően dübörgött minden, a tank meg csak jött, mindjárt kiugrik közénk, bele a nézőkbe, bele a kultúrterembe, az arcomba, megijedtem, de mégsem csuktam be a szemem, jaj, mi lesz? – amikor az lett, hogy vége lett az előzetesnek, és elkezdődött a Robin Hood.

De hiába volt meglehetősen rettenthetetlen a sherwoodi hős, én csak a tankra bírtam gondolni, arra, hogy mi lesz? Átszakítja tényleg a vásznat? Vagy összetöri a kamerát? Ezt okvetlenül meg kellett tudnom. Ám anyám hallani sem akart róla, nyilván megint gátlástalanul hazudoznak a történelemről, szó sem lehet róla. Akkoriban a szülőknek még voltak úgynevezett elveik, melyekhez egy kicsit ragaszkodtak. Aztán mégis sikerült megpuhítani.

Nagyon izgultam. Tényleg valami történelmi tekli-mekli folyt (körbe-karikásba, lefordíthatatlan szójáték, Karikás Frigyes, a film alapját szolgáló regény írójának nevére), nem nagyon értettem, de engem amúgy is csak a tank érdekelt. És akkor elindult. Megint és ugyanúgy, mint a múlt héten, és jött felénk, megint nem csuktam be a szemem, jött és jött, és akkor… hát mi más történhetett volna: hirtelen, az ún. utolsó pillanatban oldalt kanyarodott, ahol már várt rá a veres eszmei mondanivaló.

Beleszédültem az üresség érzésébe. Hát az nem lehet, hogy ennyi csak az egész! Csalók, hazugok, pernahajderek! Úgy mondanám, ekkor csalatkoztam először a munkásmozgalomban. Anyám csak legyintett, ugye, mondta, hallgattál volna anyádra! Így is lett azután. Egész életemben hol hallgattam anyámra, hol nem.