A láb

Varga Attila kitartó ember. Ha kidobják az ajtón, és bizony kidobják az ajtón, visszakéredzkedik a macskákkal. Bírja a gyűrődést, el lehet őt küldeni a fenébe, a francba, hevenyészett fordításban: a seggbe, bárhova, ahová egy kelletlen öregember dühösködése szánja.

Mért erőlködik Varga ennyire? Mindenképpen akar egy könyvet írni? A becsvágy? Nem. (Illetve egy kicsit igen.) Nem játssza el a bennfentest (noha láthatóan jól ismeri Hrabalt és a Hrabal-legendáriumot), hogy neki előjogai volnának, hogy őt megszerette Hrabal. Hanem fordítva: Varga Hrabal-rajongó, egy szerelmes, ez a szerelem űzi őt Kerskóba, ahol azután megalázzák, vállon veregetik és megisszák a sörét. És másnap meg sem ismerik.

Mi közünk van ehhez a szerelemhez? A fülszöveg – mert a jó fülszöveg ilyen – kínál megoldást, amikor azt írja, hogy az interjúkötet itt-ott regénybe csap át. Hát nem csap át. Nem olyan egyszerű átcsapni regénybe. Egyébként pedig szerintem épp ott, ahol csapogat, ott gyöngébb a könyv.

Hanem addig-addig mászkál szerzőnk Prágába, Kerskóba, Hradištkóba, az Aranytigrisbe, a Erdészlakba, koslat választottja után, hogy szép lassacskán elénk tárul egy világ, amely csak regényekben szokott, ez itt konkrétan a Hrabal-regényekben. Elénk rajzolódik a Hrabal-táj, az ismert díszletek, ízek, szagok, a kedves figurák, a Hrabal-pofák. Ez a legnagyobb erénye a könyvnek, ez a szinte öntudatlan fölépítése, fölépülése a geometriának.

A könyv hét beszélgetést tartalmaz, ötöt az öregemberrel, egyet a régi, underground baráttal, Egon Bondyval és egyet Menzellel. Ez utóbbi kettő szerzőnk szempontjából korrekt, jó munka, az olvasó pedig sok apróságot megtudhat mondjuk a filmkészítés körülményeiről, Hrabal megbízhatóságáról, ami a határidőket illeti, és hogy a Hóvirágünnep el van kapkodva, úgymond túl sok benne a vatta. Bondy, akit mi itt kevéssé ismerünk, a legendás ötvenes évekről beszél, a közös ifjúságról, „a férfi szakaszról”. És fölhívja a figyelmet egy fontos momentumra, Hrabal filozófiai érdeklődésére, műveltségére, nagy olvasottságára. „Hašekkal hasonlítják össze, pedig neki semmiféle filozófiai érdeklődése nem volt. Emberi profilját illetően Hrabal sokkal közelebb van Swifthez.” És még mond egy fontos mondatot a máról: „Valójában Hrabal a halálos ágyán fekszik.”

A második, harmadik, negyedik, ötödik sorszámú beszélgetés kísérlet a beszélgetésre. Beszélgetés-töredékek, egy próbálkozás csődjei, a létre nem jött beszélgetések krónikája. Ez, szigorúan szólva, nem érdekes. Vagy engem nem érdekel. Egyébként mulatságos látni, hogy többé-kevésbé mindenkivel ugyanaz történik, ugyanaz a táncrend; önéletrajzi megjegyzés. Itt is kapunk érdekes morzsákat, a Clinton elnökkel való találkozásról, meg egy nagy mellű Julinkáról, aki meleg sörben fürdene.

Ez a könyv azt mutatja, hogy Hraballal már nem lehet és nem kéne interjút csinálni. Hogy békén kell hagyni. Az a Hrabal, akit a könyveiből vagy Szigeti László Zsebcselekjéből extrapolálunk, nem ugyanaz, mint akit a kései beszélgetésekből megismerhetünk.

Szomorú dolgok ezek.

Nem szeretem ezt a könyvet, mert nem engedi, hogy megfeledkezzem az idő múlásáról, az idő ocsmány múlásáról és tombolásáról: ahogy lecsupaszít egy embert, és elvesz tőle mindent, szép lassan mindent. Természetesen nem azt mondom, messze nem azt, hogy Hrabal fölött eljárt volna az idő. Ő benne csücsül a könyveiben, és ott más az időszámítás.

Az első beszélgetés azonban nagyon érdekes, igazi raritás. Ott valami irigylésre méltó sikerült Varga Attilának, és tényleg olyasmiket és úgy mondatott ki Hraballal, amiket, ahogy az máskor nem. A Playboy mint műforma szépen bevált, és az öreg, mint rendesen, barbár módjára válaszolt, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. E víg barbár beszél a szexusból átnövő erotikáról, a már-már blöffszerűen hangzó transzszubsztancionális eroszról és ama frontális tekintetről, mely a vaginára irányul. Ez a rész önmagában elegendő volna, hogy e könyvet, ezen utolsó vagy utolsó utáni interjúkötetet a többi Hrabal mellé tegyük.

Varga okkal érezhette, hogy megfogta az Isten lábát.

De nincs láb.