Bohus

nem akarnék bratyizni, de hát tudja, rájár a szám, bohus, hrabácsek. Magára jár a szám. Ha őszinte akarnék lenni – de hát nem akarok őszinte lenni –, tudja, magát mi nagy becsben tartjuk, benne tartjuk a becsben, ki sem látszik belőle. Tényleg nem látszik ki. Az uram, ugye – nem mintha mérvadó volna –, azt szokta mondani, hogy mit érdekli őt az a hús-vér alak, kitalálta ő magát magának. Hát ez legyen az ő problémája, de azért van benne valami. Nyilván nem lehet akárkit magunknak kitalálni. Meséli az uram, hogy voltak egyszer együtt Párizsban, és hogy magát megkérdezték, hogy mit szól ennek a magyar embernek a regényéhez, melynek címében maga is szerepel, sőt úgymond magáé az egész könyv, mire maga ridegen azt válaszolta volna: én még élek.

Angyalom, hála istennek. De azért az tényleg úgy van, hogy itt, ebben a házban ezt nem vesszük figyelembe. Túltesszük magát ezen. Átámítottuk.

Néha gondolok erre a maga Áprilkájára. Most kaparjam ki a szemét vagy ne kaparjam? Mondanék valamit, sajnos valami komolyat. Abban a föltételezésben írom a továbbiakat, hogy maga ezt nem olvassa majd. Nem olvas már maga semmit. Utálja az irodalmat, néha saját magát is. Ez például megint különbség köztünk.

92 karácsonyán csinált az uram magáról egy műsort, s ebben fölolvasott részleteket a maga Totális félelmek című írásából. Nagyon szuszogott az uram, igencsak lélegzett, sóhajtozott. Lássa, ha maga csak az volna, aki, és nem az a csoda, ami – akkor csak sírhatnánk, legyinthetnénk, föladhatnánk. Mert hát abból az írásból az derült ki, hogy magát megkörnyékezték azok a szemetek, és maga nem tudott ellenállni. Valaki itt azt írta, hogy milyen szép a maga őszintesége, segíti a tisztázó micsodákat. Finoman szólva is félreértés volt. Írta ott, hogy miután azok kérésére megírt bizonyos leveleket, egyenesen bekanyarodott a U Sojkuba, hogy este aztán a felesége a tévé előtt ülve leszidja, hogy maga már megint felöntött a garatra… de nem! Azt mondta: ennyire félt tőlük? Mire, írja maga, elsirattam magamat.

Én meg elsírtam magam. Mert hát épp azt olvastam, hogy, mondjam gyorsan így, példaképünket, Hrabalt is felzabálta a rendszer. Hogy magát is megették. Hogy maga sem kivétel. Vagy mégis, reménykedtem. Az az őszinteség, ahogy mindezt feltárja, az mégis kivétellé tenné? Azt látom, nem kíméli magamagát, annyira őszinte, ahogyan csak egy igazán nagy író tud őszinte lenni. A gyöngeség az én erőm, írta egyszer a Zsebcselekben, a vereség az én győzelmem, a megfélemlítettség az én erényem, az elhagyatottság az én társaságom, a locsogás a retorikám, a nagyvárosi folklór az esztétikám, az állandó magány a fontosságom, a szószegés a hűségem.

Hát minden szégyenérzet kihalt magából?, mondta a francia pikés pikolófiú a Belvederből, ahol maga azokkal találkozni szokott. Amikor leülnek magával beszélgetni a zsaruk, mi a vendéglő sarkában állunk, minden szót hallunk, a szentségit, álljon egy kicsit a sarkára, nem kell bőszíteni őket, de ne szarja össze magát annyira, ezek mind gazemberek… Ezt mondta magának a pikolófiú.

Én nem mondok semmit. De úgy látom, hogy van egy határ, melyet, ha átlépünk, nincs menekvés. Hogy ott már az őszinteség sem segít, egy nagy író nagy őszintesége sem. Csak rossz, kicsi érzéseink lehetnek. Azt látjuk épp, hogy nincs megváltás. Hogy nem mindig tudjuk magunkat a hajunknál fogva fölemelni, föl, föl az égig.

Tudja, mi segít? A zsenialitás. Mert ha zsenialitás van, akkor maga nincs, akkor maga sugdolózhat a zsarukkal, amit akar, akkor maga egy regényhős, aki tündököl, akire fölnézünk, aki röpül a városaink fölött. Addig jó magának, amíg maga nincs.

Ezt el akartam egyszer már mondani magának. Nehéz történet. Szeretetünkön ez miért változtatna… Minden jót, angyalom, a nyolcvanadikra. Az uram kéri, hogy írjam meg, hogy ő meg Áprilka tizennegyedikén született.

 

Öleli

Netuddki