A trikós

Nagy vagy és eichner, mondanám, ha a haverom volna. Nem arról beszélnék most, ami a személyéhez fűz, noha kortársak esetében (és kortársnak kortárs vagyok, „ezt nem vehetik el tőlem”) bonyolult, sőt homályos kapcsolat van mű és szerzője közt, a személy is sokatmondó, az is az irodalomról szól(hat), és hát az alkalom, az évek száma (tudjuk, öttel osztható), szülné is a tolvajt, aki aztán – hogy keverjem-kavarjam – teli kofferral jönne-menne.

A nagyok közül leginkább Mészöly a kortársunk, ő ment bele a legtöbb csínbe, poétikaiakba, neki a falnak, s az ütött résen tovább.

Mészölytől a magyar nyelvről tudunk meg valami fontosat, olyasmit, amit az addig önmagáról sem tudott. (Tulajdonképpen ez a nagy író definíciója, a nyelvföltárás; s egyszersmind ez minden író tere, lehetősége: dolgozni a nyelven, mert az még nincsen kész.) Mészöly a magyar nyelv egy új útját mutatta meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár.

De amit e pillanatban még fontosabbnak tartok: művészete állandó kollegiális figyelmeztetés, hogy az irodalom az nem más, mint nyelv. Annyit regélnek újabban cselekményről, történetről meg hősökről, hogy esetleg elfeledkeznénk erről az alapvető azonosságról, arról, hogy itt minden: szó, szó, szó. (És utána persze bármi, ami lenni tud: ez a bármi az egyedül érdekes!) Olyan Mészöly művészete, mint valami folyamatos fölkiáltójel!

Könnyebb az életem általa – ezt kérem jegyzőkönyveztetni. Köszönöm.

 

*

 

Lapozom Thomka Beáta Mészöly-könyvét – végre!, erre is hány évet kellett várni, egy monográfiára, és talán jellemző, hogy az indító impulzus országon kívülről jött, Pozsonyból, a Kalligram Kiadótól, a dolgos Szigeti Lászlótól, ő az, aki egy egész kortárs-sorozatot beindított, s nyüstöli mostanság az irodalmárokat újabb s újabb kéziratokért –, lapozom, és alig találom benne: magamat. Ezt a legkevésbé sem hiúságból említem, ellenkezőleg. Ez a halvány jelenlét azt a hamis képet adhatja, mintha nekem halvány volna a Mészöly-kapcsolatom.

Nem így van. Az igaz, hogy én közvetettebben tanulok, közvetettebben, mint egy tanítvány. Nem vagyok Mészöly-tanítvány. De, ahogy annyian mások is, sokat tanultam tőle.

Megkockáztatom, tőle lehet, lehetett a legtöbbet tanulni. (Ahogy a költők, a költők egy raja, gondolom, Vas Istvántól.) Ez a legtöbb, ez a sok, ez nyilván nem tisztán irodalmi megállapítás. Kortársnak lenni furcsa dolog. Nemcsak egymás könyveit látjuk, hanem a személyt is, aki kollégánk, konkurensünk, tanárunk, tanítványunk, szomszédunk és szeretőnk, és megvette a használt autónkat, viszont rendben fizeti a részleteket, csak a májusit nem.

Mészöly a leginkább a kortársunk. Ottlik élő klasszikusnak született, vagy azzá kellett váljék, Szentkuthy egy másik bolygón viharzott, Weöres is, Nemes Nagy Ágnes gyönyörű szigorból épített magának várat és várfalat, Mándy kedves volt és közvetlen és azonban időtlen. És mindőjük egy-hangú (persze Weörest leszámítva, aki végtelen hangú, az a végtelen az ő egye), vagyis ők nagyon a saját birtokukon jártak. Természetesen Mészölynek is van saját hangja, birtoka, tája, minden nagynak van, de ő vágott bele a legtöbb kalandba, ő függesztette föl magát a legtöbbször; az a bizonyos „fejjel a falnak, és az ütött résen tovább” nemcsak etikai parancs és gyakorlat az ő részéről, hanem poétikai is.

És azt hiszem, ő figyelt minket a legodaadóbban, a legnagyvonalúbban. Tudván azt is, hogy a figyelés, szemrevételezés sosem következmény nélküli. A nagyok közül Mészöly a legmozgékonyabb, a legkiszolgáltatottabb. Ez is kortársít. (Gondolom, Örkényre lehetett volna még hatással a 80-as évek prózamozgása.)

Ez a visszahatás egyébként korántsem triviális, sőt meglehetősen drámai vagy mesés ügy, hisz itt a művészi eszmények meglehetősen eltérők. Nem távoli vagy közeli: más. Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban gondoltam, de Mészölyre is igaz: a személyről nem is volna szabad írni, kizárólag a művészetéről – nem volna szabad, ha hűek volnánk az ő művészi intencióihoz. De nem vagyok hű. Vagy másképp, természetszerűleg.

Az „új prózát” okkal lehet az Újhold folytatójának mondani, de ez igencsak a magunk módján történt. S ez a mód messzi van attól, amelyhez azután maga a dolog mégis közelinek mutatkozik vagy állíttatik. A hagyomány folytatása nem haverkodás, nem jólneveltség, nem felelősségérzet, hanem összecsapás (csapódás), szenvedély, szükségszerűség. Az ember („az ember”) nem véletlenül, nem ok nélkül tartott Nemes Nagytól. (Egyébként ezt a szigort még az olyan barátságos alkatok is képviselték, -lik: mint Rónay György vagy Szabó Magda.)

Mészöly, aki bizonyos értelemben Nemes Nagy párja, kihajolt a saját szigorából, anélkül hogy azt elhagyta, megtagadta volna. Úgy lépett a fiatalok felé, hogy nem gazsulált. Így lett a Nyugat-hagyomány talán leghatékonyabb átörökítője. A híd – a megértő szigorúság. Mészöly – a korai regények geometrikus és persze egzisztencialista áthallásosságaival, az Alakulások-kötet sokféle, a Film egyféle egységével, a kései elbeszélések „lazaságával” – új kontúrokat adott a magyar nyelvnek.

Mészöllyel hetvenhét nyarán találkoztam először Béládi Miklós lakásán: egy trikós fiúval. És most már látszik, ő az örök trikós fiú, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem öregszik, de igen, öregszik, mindenki öregszik.

Nem hüledezem a hetvenötön, ez annyi, amennyi. Nem nagy bolt, egy jó van benne: a benne rejlő Mészöly-idő. A hetvenöt az övé, a jóval, a rosszal, Krk szigetével, Kisoroszival, a méltánytalanságok és szemétségek hosszú évadjaival, a nehézzel, a fényessel, ez az övé. Minden más a miénk, a harács olvasóé, kollégáé, baráté: a könyvek, a példa, a megmunkált, megteremtett: Mészöly-idő.