A legjobb

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A legjobb, ha mindent kimondok.

 

Nem nagyon érdekes az, hogy egy író aktuális-e vagy sem. Aktok jönnek, aktok mennek, a nagy írók is hullámzanak az időben, természetes dolog ez. Nem tudom tehát, de nem is érdekel, hogy József Attila költészete aktuális-e; számomra magától értődőn mindig az. Emlékszem arra a döbbenetre, amikor fölfedeztem, hogy ezek a versek rímelnek. Annyira lekötött elsőre a gondolat, hogy ezt észre sem vettem. Az állításokat önmagukban annyira finomnak, fontosnak és bonyolultnak éreztem, hogy alig tartottam hihetőnek, hogy még – hát hogy még formájuk is legyen. Pedig nemdebár a formájuk nélkül ők maguk sem volnának. Evvel máig nem tudok betelni, és azt hiszem, sokat tanultam az ún. tartalom és az ún. forma drámai (Magyarországon különösen drámai) összetartozásáról, vagyis inkább arról, hogy itt nem valami kettő van, hanem egy, ezért nem cirkusz a költészet és ezért nem szószék.

És még rímel is – nekem ez József Attila.

A nagy művészet a létünkkel, az életünkkel szembesít, az éltünkkel. Az övé is ilyen. József Attila alakja, ez a szomorú, szigorú, kellemetlen alak, viszont szinte késztet arra, engem legalábbis, hogy ennél kevesebbről és konkrétabbról is beszéljünk, mondjuk így, a társadalom és a művészet viszonyáról. Kicsi dolgokról lesz szó, örökkön kicsik a dolgok.

 

Ó, mennyire utáltam és megvetettem azt a megvetéssel rokon gazsulálást, ahogy az elmúlt rendszer – könnyű hiénalépteivel, elnézést – közelített a művészethez! Ahogy az ünnepi szónoklatok szintjére herélt volna mindent! Ahogy Móriczból és József Attilából fősodort csinált, ahogy lenyúlta ezeket a nagyokat, kisajátította, kiklopfolta. Szinte nem volt osztályterem ebben az országban, ahol ne hirdette volna fölirat a dolgozás és az asztronómia összefüggését. A hatalom, az állam, a bürokrácia, az intézményesült kultúra, a „vezetés” szelídített hősöket kíván, háziasított vadállatokat, ahogy a csillag megy az égen. A maguk szempontjából igazuk is van, csak így érdemes. Az állam nem azt mondja, szeress – azt másvalaki mondja –, hanem azt, például, hogy légy lojális.

A bürokrácia mindig, mindenhol használni akarja a művészetet, neki elszámolható tétel kell. Azt hittem, hogy a demokráciában ez nem így van. Nem arra gondoltam, hogy itt intelligensebben történnek a dolgok – de, erre is gondoltam –, hanem főképpen arra, hogy figyelmetlenebbül, vagyis hogy az állam kevésbé van jelen, kevésbé látszik, így tehát szükségszerű otrombasága is kevésbé látszik.

 

Azonban egy villanat alatt fölállt ez az új neobarokk hivatalosság, amely szeretné a művészetet valami szépnél is szebb, hasznos és kellemes dologgá pihegni, valahová föl a lábvíz és az üveggyöngy közé, melyet azután távolságként megkaphatunk, akár egy calypso-zoknit. Az ünnepeink, a tévé és a rádió irodalmi műsorainak a zöme kísértetiesen hasonlít – nem is a nyolcvanas, hanem a hetvenes évekére. Ez a kicsit emelkedett, dörgedelmes és szépelgő hang – mindenféle, kurzív, elvárásokkal, akkoriban a szocializmus hívószavaival, ma, 94 tavaszán a nemzet, a kereszténység, a tizenötmillió zsolozsmázásával. Üres szónoklatok, apróka fenyegetések, szív küldi szívnek szívesen, giccs és képmutatás, gőg és provincializmus. (Lásd majd még az Ady-évfordulón.)

 

Az ember olykor elképzeli, miként Mikszáth az Új Zrínyiászban, mi történne régi korok emberével, ha fölbukkanna a mában. Hogyan bukdácsolna, és fordítva, mit tenne a mával, mi történne velünk. Nagy írók nem mindig nagy jellemek – néha kifejezetten szerencsésnek találom, hogy a Nyugat híres nemzedékének nem kellett szembenéznie egy Révai nem-is-tudom-mijével, főként fenyegetésével. Igaz, rosszul folytatható játék ez, mert akiben meg biztosak volnánk, Petőfi nem alkuszik, azok minden bizonnyal azonmód belehalnának, hát hisz már abba, az övékébe is belehaltak. Törne-zúzna? Ki tudja. Nyolcvankilenc éves lettem én, meglepetés. Az öregedés is titok, ne kukucskáljunk.

Első álúri lendületében ez az új savanyú hang – a friss levegőt sosem látott közép-hallok áporodottsága, állottsága ez – József Attilát egyszerűen lekomcsizta volna, ez már szelídült, az egyrészt-másrészt óvatoskodásában, hogy hát igen, csak bizonyos periódusa nem, hogy hát igen, csak természetesen mások is.

Számunkra, számomra a kommunizmus sosem jelentett semmit, a szocializmus se, legföljebb egy rémálmot, ám József Attila föltehetően ma is szocialista volna, ami, hogy otromba legyek, korántsem jelentené azt, hogy az MSZP-re szavazna, de biztos befutót garantálna számára mondjuk a Parabola című tévéműsorban, idegenszívű mocskolódóként.

Nevetgélünk ezen, kérem szépen, de az említettem szellemiséget mégsem voltunk képesek egységesen, hangsúlyozom, egységesen elutasítani, számosan közülünk a mai napig úgy vélik, hogy, így mondják (vagy nem mondanak semmit), ez a helyzet bonyolult, és csak folyamatában vizsgálható. És a helyzet persze tényleg bonyolult, bonyi, meg persze folyamatában is, de azért van, ami egyszerű. A tudásnak teszek panaszt. Elvileg nem lehetne József Attiláért lelkesedni és egyszersmind megtűrni ezt a poros vacakságot. József Attila választásra késztet – illetve vajpuha korban élünk, nem késztet semmi semmire, karóba nem húznak ma már.

József Attila szigorú és tiszta lélek, az igenek és nemek költője, egy töredék-törmelék világban is a Mindenség kiszolgáltatottja. Látjuk, nagyon nem mai. Látjuk, nagyon hiányzik.

 

Kóróval jöttem, nem virággal; feleseltem.