A ritmus

A legjobb

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A legjobb, ha mindent kimondok.

Nem nagyon érdekes az, hogy egy író aktuális-e vagy sem. Aktok jönnek, aktok mennek, a nagy írók is hullámzanak az időben, természetes dolog ez. Nem tudom tehát, de nem is érdekel, hogy József Attila költészete aktuális-e; számomra magától értődőn mindig az. Emlékszem arra a döbbenetre, amikor fölfedeztem, hogy ezek a versek rímelnek. Annyira lekötött elsőre a gondolat, hogy ezt észre sem vettem. Az állításokat önmagukban annyira finomnak, fontosnak és bonyolultnak éreztem, hogy alig tartottam hihetőnek, hogy még – hát hogy még formájuk is legyen. Pedig nemdebár a formájuk nélkül ők maguk sem volnának. Evvel máig nem tudok betelni, és azt hiszem, sokat tanultam az ún. tartalom és az ún. forma drámai (Magyarországon különösen drámai) összetartozásáról, vagyis inkább arról, hogy itt nem valami kettő van, hanem egy, ezért nem cirkusz a költészet és ezért nem szószék.

És még rímel is – nekem ez József Attila.

A nagy művészet a létünkkel, az életünkkel szembesít, az éltünkkel. Az övé is ilyen. József Attila alakja, ez a szomorú, szigorú, kellemetlen alak, viszont szinte késztet arra, engem legalábbis, hogy ennél kevesebbről és konkrétabbról is beszéljünk, mondjuk így, a társadalom és a művészet viszonyáról. Kicsi dolgokról lesz szó, örökkön kicsik a dolgok.

Ó, mennyire utáltam és megvetettem azt a megvetéssel rokon gazsulálást, ahogy az elmúlt rendszer – könnyű hiénalépteivel, elnézést – közelített a művészethez! Ahogy az ünnepi szónoklatok szintjére herélt volna mindent! Ahogy Móriczból és József Attilából fősodort csinált, ahogy lenyúlta ezeket a nagyokat, kisajátította, kiklopfolta. Szinte nem volt osztályterem ebben az országban, ahol ne hirdette volna fölirat a dolgozás és az asztronómia összefüggését. A hatalom, az állam, a bürokrácia, az intézményesült kultúra, a „vezetés” szelídített hősöket kíván, háziasított vadállatokat, ahogy a csillag megy az égen. A maguk szempontjából igazuk is van, csak így érdemes. Az állam nem azt mondja, szeress – azt másvalaki mondja –, hanem azt, például, hogy légy lojális.

A bürokrácia mindig, mindenhol használni akarja a művészetet, neki elszámolható tétel kell. Azt hittem, hogy a demokráciában ez nem így van. Nem arra gondoltam, hogy itt intelligensebben történnek a dolgok – de, erre is gondoltam –, hanem főképpen arra, hogy figyelmetlenebbül, vagyis hogy az állam kevésbé van jelen, kevésbé látszik, így tehát szükségszerű otrombasága is kevésbé látszik.

Azonban egy villanat alatt fölállt ez az új neobarokk hivatalosság, amely szeretné a művészetet valami szépnél is szebb, hasznos és kellemes dologgá pihegni, valahová föl a lábvíz és az üveggyöngy közé, melyet azután távolságként megkaphatunk, akár egy calypso-zoknit. Az ünnepeink, a tévé és a rádió irodalmi műsorainak a zöme kísértetiesen hasonlít – nem is a nyolcvanas, hanem a hetvenes évekére. Ez a kicsit emelkedett, dörgedelmes és szépelgő hang – mindenféle, kurzív, elvárásokkal, akkoriban a szocializmus hívószavaival, ma, 94 tavaszán a nemzet, a kereszténység, a tizenötmillió zsolozsmázásával. Üres szónoklatok, apróka fenyegetések, szív küldi szívnek szívesen, giccs és képmutatás, gőg és provincializmus. (Lásd majd még az Ady-évfordulón.)

Az ember olykor elképzeli, miként Mikszáth az Új Zrínyiászban, mi történne régi korok emberével, ha fölbukkanna a mában. Hogyan bukdácsolna, és fordítva, mit tenne a mával, mi történne velünk. Nagy írók nem mindig nagy jellemek – néha kifejezetten szerencsésnek találom, hogy a Nyugat híres nemzedékének nem kellett szembenéznie egy Révai nem-is-tudom-mijével, főként fenyegetésével. Igaz, rosszul folytatható játék ez, mert akiben meg biztosak volnánk, Petőfi nem alkuszik, azok minden bizonnyal azonmód belehalnának, hát hisz már abba, az övékébe is belehaltak. Törne-zúzna? Ki tudja. Nyolcvankilenc éves lettem én, meglepetés. Az öregedés is titok, ne kukucskáljunk.

Első álúri lendületében ez az új savanyú hang – a friss levegőt sosem látott közép-hallok áporodottsága, állottsága ez – József Attilát egyszerűen lekomcsizta volna, ez már szelídült, az egyrészt-másrészt óvatoskodásában, hogy hát igen, csak bizonyos periódusa nem, hogy hát igen, csak természetesen mások is.

Számunkra, számomra a kommunizmus sosem jelentett semmit, a szocializmus se, legföljebb egy rémálmot, ám József Attila föltehetően ma is szocialista volna, ami, hogy otromba legyek, korántsem jelentené azt, hogy az MSZP-re szavazna, de biztos befutót garantálna számára mondjuk a Parabola című tévéműsorban, idegenszívű mocskolódóként.

Nevetgélünk ezen, kérem szépen, de az említettem szellemiséget mégsem voltunk képesek egységesen, hangsúlyozom, egységesen elutasítani, számosan közülünk a mai napig úgy vélik, hogy, így mondják (vagy nem mondanak semmit), ez a helyzet bonyolult, és csak folyamatában vizsgálható. És a helyzet persze tényleg bonyolult, bonyi, meg persze folyamatában is, de azért van, ami egyszerű. A tudásnak teszek panaszt. Elvileg nem lehetne József Attiláért lelkesedni és egyszersmind megtűrni ezt a poros vacakságot. József Attila választásra késztet – illetve vajpuha korban élünk, nem késztet semmi semmire, karóba nem húznak ma már.

József Attila szigorú és tiszta lélek, az igenek és nemek költője, egy töredék-törmelék világban is a Mindenség kiszolgáltatottja. Látjuk, nagyon nem mai. Látjuk, nagyon hiányzik.

Kóróval jöttem, nem virággal; feleseltem.

Most, majd

Lehet, hogy az irodalomnak se oka, se célja, szeretjük ezt mondogatni, igaznak is tetszik, mégis a nagy íróktól folyamatosan tanulunk, megtudunk valamit erről az egészről. Hogy merre, hány centi. A nagy íróknak helyük van, terepük, táj, amely az övék, amelyet megmutatnak nekünk, láttatnak, mondjuk egy városmajori utcából, egy kertből, Budából, az Alföldből, az agyból, a szívből.

Mándy terepe a mennyország, az ő írásai a mennyországban játszódnak. Mondott vidék nem egészen ismeretlen előttünk, ott is vannak lepasszolt presszószerűségek, pályák és szélek, homályos hallok, terek, árusok, bódék. A menny, mint tudjuk, abban más, hogy ott lakozik az Úristen, ott lakol.

Elképesztően nagy távolságok vannak Mándyban. Hol látni még erőnek és erőtlenségnek ezt a folyamatos együttállását! Vagy azt, hogy ez az utolsó mandzsettagombig arisztokratikus jelenség tán a legnagyobb plebejus írónk. Ő nem hajol le, hanem lent van, hibátlan öltönyében. De egy rozsdás zihherhejctű is összefoghatja nagyvilágin a télikabátot. És aztán van ez a csöndes pogányság, kemény szembenézés a ninccsel, a nincs nagy írója ő, ami azt is jelenti, a nagyság, hogy a nincsből vant csinál. Nem diadalmas vant, kicsi, poros vant, majdnem passzét, ám nincs és van közt ég és föld a különbség.

Pontosan annyi. Vagyis… vagyis neki elhisszük azt a bizonyos beszélgetést Istennel ott a kávéházi asztal mellett. Nem akarok túlozni, de azt hiszem, senki másnak, senki más írónak nem hinnénk így el ezt az üldögélést, nem mintha nem volnának más nagy írók, de valahogy mégse. Vagy az Isten miatt, vagy az üldögélés miatt. Senki a világon (és azon kívül) nem tud úgy üldögélni, ahogy ő. Olyan fáradtan és vészterhesen, tisztán és keményen és rémülten. És lazán, linkül. Ez is kell a beszélgetéshez.

Mándy nem megemeli a valóságot, hanem megváltoztatja. Ég és föld. Nem kér kegyelmet. Nem akar semmit az égiektől, noha láthatóan nekik dolgozik…

Nem tudok Mándyról múlt idejű mondatokat írni (gondolni). Áldott az a baj, amelyik egyedül jön. Most majd megtudja, hogy hová is lett az Úr humora. (Micsoda humora volt!) Erre most nyilván lesz alkalom. Bár ha az Úr nem akar beszélni – azt is megérti, most is.

Majd azután mi is meg fogjuk tudni, kicsit később, holnap, holnapután.

A trikós

Nagy vagy és eichner, mondanám, ha a haverom volna. Nem arról beszélnék most, ami a személyéhez fűz, noha kortársak esetében (és kortársnak kortárs vagyok, „ezt nem vehetik el tőlem”) bonyolult, sőt homályos kapcsolat van mű és szerzője közt, a személy is sokatmondó, az is az irodalomról szól(hat), és hát az alkalom, az évek száma (tudjuk, öttel osztható), szülné is a tolvajt, aki aztán – hogy keverjem-kavarjam – teli kofferral jönne-menne.

A nagyok közül leginkább Mészöly a kortársunk, ő ment bele a legtöbb csínbe, poétikaiakba, neki a falnak, s az ütött résen tovább.

Mészölytől a magyar nyelvről tudunk meg valami fontosat, olyasmit, amit az addig önmagáról sem tudott. (Tulajdonképpen ez a nagy író definíciója, a nyelvföltárás; s egyszersmind ez minden író tere, lehetősége: dolgozni a nyelven, mert az még nincsen kész.) Mészöly a magyar nyelv egy új útját mutatta meg, értelemszerűen egy olyat, amelyen csak ő jár.

De amit e pillanatban még fontosabbnak tartok: művészete állandó kollegiális figyelmeztetés, hogy az irodalom az nem más, mint nyelv. Annyit regélnek újabban cselekményről, történetről meg hősökről, hogy esetleg elfeledkeznénk erről az alapvető azonosságról, arról, hogy itt minden: szó, szó, szó. (És utána persze bármi, ami lenni tud: ez a bármi az egyedül érdekes!) Olyan Mészöly művészete, mint valami folyamatos fölkiáltójel!

Könnyebb az életem általa – ezt kérem jegyzőkönyveztetni. Köszönöm.

*

Lapozom Thomka Beáta Mészöly-könyvét – végre!, erre is hány évet kellett várni, egy monográfiára, és talán jellemző, hogy az indító impulzus országon kívülről jött, Pozsonyból, a Kalligram Kiadótól, a dolgos Szigeti Lászlótól, ő az, aki egy egész kortárs-sorozatot beindított, s nyüstöli mostanság az irodalmárokat újabb s újabb kéziratokért –, lapozom, és alig találom benne: magamat. Ezt a legkevésbé sem hiúságból említem, ellenkezőleg. Ez a halvány jelenlét azt a hamis képet adhatja, mintha nekem halvány volna a Mészöly-kapcsolatom.

Nem így van. Az igaz, hogy én közvetettebben tanulok, közvetettebben, mint egy tanítvány. Nem vagyok Mészöly-tanítvány. De, ahogy annyian mások is, sokat tanultam tőle.

Megkockáztatom, tőle lehet, lehetett a legtöbbet tanulni. (Ahogy a költők, a költők egy raja, gondolom, Vas Istvántól.) Ez a legtöbb, ez a sok, ez nyilván nem tisztán irodalmi megállapítás. Kortársnak lenni furcsa dolog. Nemcsak egymás könyveit látjuk, hanem a személyt is, aki kollégánk, konkurensünk, tanárunk, tanítványunk, szomszédunk és szeretőnk, és megvette a használt autónkat, viszont rendben fizeti a részleteket, csak a májusit nem.

Mészöly a leginkább a kortársunk. Ottlik élő klasszikusnak született, vagy azzá kellett váljék, Szentkuthy egy másik bolygón viharzott, Weöres is, Nemes Nagy Ágnes gyönyörű szigorból épített magának várat és várfalat, Mándy kedves volt és közvetlen és azonban időtlen. És mindőjük egy-hangú (persze Weörest leszámítva, aki végtelen hangú, az a végtelen az ő egye), vagyis ők nagyon a saját birtokukon jártak. Természetesen Mészölynek is van saját hangja, birtoka, tája, minden nagynak van, de ő vágott bele a legtöbb kalandba, ő függesztette föl magát a legtöbbször; az a bizonyos „fejjel a falnak, és az ütött résen tovább” nemcsak etikai parancs és gyakorlat az ő részéről, hanem poétikai is.

És azt hiszem, ő figyelt minket a legodaadóbban, a legnagyvonalúbban. Tudván azt is, hogy a figyelés, szemrevételezés sosem következmény nélküli. A nagyok közül Mészöly a legmozgékonyabb, a legkiszolgáltatottabb. Ez is kortársít. (Gondolom, Örkényre lehetett volna még hatással a 80-as évek prózamozgása.)

Ez a visszahatás egyébként korántsem triviális, sőt meglehetősen drámai vagy mesés ügy, hisz itt a művészi eszmények meglehetősen eltérők. Nem távoli vagy közeli: más. Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban gondoltam, de Mészölyre is igaz: a személyről nem is volna szabad írni, kizárólag a művészetéről – nem volna szabad, ha hűek volnánk az ő művészi intencióihoz. De nem vagyok hű. Vagy másképp, természetszerűleg.

Az „új prózát” okkal lehet az Újhold folytatójának mondani, de ez igencsak a magunk módján történt. S ez a mód messzi van attól, amelyhez azután maga a dolog mégis közelinek mutatkozik vagy állíttatik. A hagyomány folytatása nem haverkodás, nem jólneveltség, nem felelősségérzet, hanem összecsapás (csapódás), szenvedély, szükségszerűség. Az ember („az ember”) nem véletlenül, nem ok nélkül tartott Nemes Nagytól. (Egyébként ezt a szigort még az olyan barátságos alkatok is képviselték, -lik: mint Rónay György vagy Szabó Magda.)

Mészöly, aki bizonyos értelemben Nemes Nagy párja, kihajolt a saját szigorából, anélkül hogy azt elhagyta, megtagadta volna. Úgy lépett a fiatalok felé, hogy nem gazsulált. Így lett a Nyugat-hagyomány talán leghatékonyabb átörökítője. A híd – a megértő szigorúság. Mészöly – a korai regények geometrikus és persze egzisztencialista áthallásosságaival, az Alakulások-kötet sokféle, a Film egyféle egységével, a kései elbeszélések „lazaságával” – új kontúrokat adott a magyar nyelvnek.

Mészöllyel hetvenhét nyarán találkoztam először Béládi Miklós lakásán: egy trikós fiúval. És most már látszik, ő az örök trikós fiú, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem öregszik, de igen, öregszik, mindenki öregszik.

Nem hüledezem a hetvenötön, ez annyi, amennyi. Nem nagy bolt, egy jó van benne: a benne rejlő Mészöly-idő. A hetvenöt az övé, a jóval, a rosszal, Krk szigetével, Kisoroszival, a méltánytalanságok és szemétségek hosszú évadjaival, a nehézzel, a fényessel, ez az övé. Minden más a miénk, a harács olvasóé, kollégáé, baráté: a könyvek, a példa, a megmunkált, megteremtett: Mészöly-idő.

Pozitív egész, öttel osztható nagyok

A kortárs művészetet az ember gyanakodva nézi, és ebben az sem fékezi (gyeplőzi), ellenkezőleg, ha maga is úgynevezett kortárs művész. A kortárs művész a nem-tudás bűvöletében él. Ennek kezdetben komoly húzása volt, a pöffeszkedő tudást kikezdő alázatos és öntudatos nem-tudás szépen fényeskedett. Mikorra tudás és nem-tudás majdnem megbékélt volna, újabb pöffeszkedés következett, a politika pöffeszkedése. Ennek a kornak a művészete szintén szépen fényeskedett, ugyan szép és igaz menthetetlenül kettévált, a művészet annyiban fényeskedett, amennyiben nem volt az, amiből persze nem következik, hogy ha valami fényeskedett, az nem volt művészet.

Iránytűinket mostanra elvitte a cica. Kurtág sem iránytű, bár valami ilyesmifélének szoktuk képzeletünk elé cibálni, pontosabban, és ezt szabad, mert igaz, annak példájául hozni föl, hogy van művészet. Van és mire. Megkönnyíti az életet, ezt szoktuk mondani (szigorúan egyes szám első személyben), és a szemünk se rebben, pedig ilyeneket nem illik mondani.

Nemcsak Kurtág lett kerek szám, hanem, szinte észrevétlen, a kertek alatt Szőllősy András is. Sose legyél hetvenöt, súgja oda nekem, ha nagyon akarsz, legyél hetvennégy és azután hetvenhat. De nincsen igaza, úgy értve, hogy az nagyon is jó, hogy az ő ürügyén összejöhetünk.

Mindez alkalom annak számba vételére, hogy kitől mit kapunk. A sok fanyalgásban és a sok valódi nincsben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a művészet gazdagságáról, elfeledkezni a sok adományról. Valamit megköszönhetni, az nagyon jó dolog. Jólesik. És jól is járunk vele. Egy kicsi bizonyosság, ezt köszönhetjük most ennek a hetvennek és hetvenötnek. Míg ők gyanakszanak, elfeledkezhetünk a miénkről. Legyen fülünkben mondjuk Szőllősy vonósnégyese, az Auer quartett szépen szenvedélyes előadásában, és legyen, biztos tipp, egy kis Kafka-töredék, Csengeryzve. Eduardova, a táncosnő, a zene szerelmese, a villamoson is, mint mindenütt, Tandori fordításában és két hegedűs társaságában utazik, kiket is gyakran játszat. Hiszen nincs arra tilalom, hogy a villamoson bárki hegedüljön, ha jól játszik, ha az útitársaknak tetszik, és ha semmibe se kerül, vagyis ha utána nem gyűjtenek. Mindenesetre kezdetben kissé meglepő az egész, s egy darabig ki-ki úgy érzi, nem helyénlevő. De ha a villamos robog, ha vág a szél és csöndes az utca, a hangzás kellemes.

Hogy van

Én azon kevés ember közé tartozom, aki nem volt tanítványa Ilia Mihálynak. De azért, ha azt hallom, hogy az Ilia-tanítványok át- meg átszövik az országot, akkor szeretnék úgy gondolni magamra, mint aki szintén épp sző, átsző.

Kívülről érkezvén az irodalomba, nemigen tudtam, hogy ki kicsoda, mi a hatalma és/vagy presztízse, de róla, a legendájáról valahogy hamar tudomást szereztem, és kezdetben minden figyelemnek nagy a jelentősége, létfontosságú, és ő azután hírhedten figyelmes és figyelős. Sokan ismerhetjük azokat a kis lapokat, mondatnyi híradásokat, lapkivágatokat, könyvküldeményeket – melyek az egész világban kerengenek, az Ilia-kedvezményezettek titkos társasága… Olykor vitáznék is vele: hát ne tessék ennyire csak másokért!

Most bevallom, hogy én az elején (az elejemen) konkrétan tényleg nem tudtam, hogy ki népi meg ki urbánus. Ottlikról és Mészölyről azt gondoltam, hogy népiek, merthogy olyan magasak voltak, szép szálak, ott nem tévedhettem. Nemes Nagy meg a neve miatt. Csoórit meg Kósa Ferit is népinek soroltam. Most, hogy így végiggondolom, attól tartok, én mindenkit népinek néztem. Talán csak József Attilát meg Fejtőt nem. És persze Németh Lászlót sem, olyan elbűvölően városias volt a homloka. Igaz, Weörest se, a hangja miatt; bár azután, amikor olvastam, hogy gyerekkorában disznót őrzött, akkor mit hihettem. Mándyt se, a finom keze miatt. (Erről még az jut eszembe, de nagyon zárójelben, hogy én sokáig azt sem tudtam rendesen, hogy ki zsidó, ki nem, de lassacskán ebbe is beletanulok, szégyenére mindannyiunknak.)

Szóval Ilia tanár úr volt az első szavatoltan népi, akit láttam. Ezért azután mindig nagyon jókat gondoltam arról, aki népi. De ha elengedjük is a bohóckodás e könnyű fonalát, Ilia tanár úr lénye valóban emlékezteti az embert egy, mondjuk így, közösségi szemléletmód érvényességére, tágasságára, arra, hogy mi is lett itt kiforgatva önmagából az idők során.

Van benne valami bibós.

Egyszer mesélte, hogy ő bármerre ha nekiindulna az országnak, negyven-ötven kilométeren belül mindig találna szállást ismerősnél. Ezt is fontosnak tartom nála. Azt, hogy övé az ország. Hogy van, akié.

Bohus

nem akarnék bratyizni, de hát tudja, rájár a szám, bohus, hrabácsek. Magára jár a szám. Ha őszinte akarnék lenni – de hát nem akarok őszinte lenni –, tudja, magát mi nagy becsben tartjuk, benne tartjuk a becsben, ki sem látszik belőle. Tényleg nem látszik ki. Az uram, ugye – nem mintha mérvadó volna –, azt szokta mondani, hogy mit érdekli őt az a hús-vér alak, kitalálta ő magát magának. Hát ez legyen az ő problémája, de azért van benne valami. Nyilván nem lehet akárkit magunknak kitalálni. Meséli az uram, hogy voltak egyszer együtt Párizsban, és hogy magát megkérdezték, hogy mit szól ennek a magyar embernek a regényéhez, melynek címében maga is szerepel, sőt úgymond magáé az egész könyv, mire maga ridegen azt válaszolta volna: én még élek.

Angyalom, hála istennek. De azért az tényleg úgy van, hogy itt, ebben a házban ezt nem vesszük figyelembe. Túltesszük magát ezen. Átámítottuk.

Néha gondolok erre a maga Áprilkájára. Most kaparjam ki a szemét vagy ne kaparjam? Mondanék valamit, sajnos valami komolyat. Abban a föltételezésben írom a továbbiakat, hogy maga ezt nem olvassa majd. Nem olvas már maga semmit. Utálja az irodalmat, néha saját magát is. Ez például megint különbség köztünk.

92 karácsonyán csinált az uram magáról egy műsort, s ebben fölolvasott részleteket a maga Totális félelmek című írásából. Nagyon szuszogott az uram, igencsak lélegzett, sóhajtozott. Lássa, ha maga csak az volna, aki, és nem az a csoda, ami – akkor csak sírhatnánk, legyinthetnénk, föladhatnánk. Mert hát abból az írásból az derült ki, hogy magát megkörnyékezték azok a szemetek, és maga nem tudott ellenállni. Valaki itt azt írta, hogy milyen szép a maga őszintesége, segíti a tisztázó micsodákat. Finoman szólva is félreértés volt. Írta ott, hogy miután azok kérésére megírt bizonyos leveleket, egyenesen bekanyarodott a U Sojkuba, hogy este aztán a felesége a tévé előtt ülve leszidja, hogy maga már megint felöntött a garatra… de nem! Azt mondta: ennyire félt tőlük? Mire, írja maga, elsirattam magamat.

Én meg elsírtam magam. Mert hát épp azt olvastam, hogy, mondjam gyorsan így, példaképünket, Hrabalt is felzabálta a rendszer. Hogy magát is megették. Hogy maga sem kivétel. Vagy mégis, reménykedtem. Az az őszinteség, ahogy mindezt feltárja, az mégis kivétellé tenné? Azt látom, nem kíméli magamagát, annyira őszinte, ahogyan csak egy igazán nagy író tud őszinte lenni. A gyöngeség az én erőm, írta egyszer a Zsebcselekben, a vereség az én győzelmem, a megfélemlítettség az én erényem, az elhagyatottság az én társaságom, a locsogás a retorikám, a nagyvárosi folklór az esztétikám, az állandó magány a fontosságom, a szószegés a hűségem.

Hát minden szégyenérzet kihalt magából?, mondta a francia pikés pikolófiú a Belvederből, ahol maga azokkal találkozni szokott. Amikor leülnek magával beszélgetni a zsaruk, mi a vendéglő sarkában állunk, minden szót hallunk, a szentségit, álljon egy kicsit a sarkára, nem kell bőszíteni őket, de ne szarja össze magát annyira, ezek mind gazemberek… Ezt mondta magának a pikolófiú.

Én nem mondok semmit. De úgy látom, hogy van egy határ, melyet, ha átlépünk, nincs menekvés. Hogy ott már az őszinteség sem segít, egy nagy író nagy őszintesége sem. Csak rossz, kicsi érzéseink lehetnek. Azt látjuk épp, hogy nincs megváltás. Hogy nem mindig tudjuk magunkat a hajunknál fogva fölemelni, föl, föl az égig.

Tudja, mi segít? A zsenialitás. Mert ha zsenialitás van, akkor maga nincs, akkor maga sugdolózhat a zsarukkal, amit akar, akkor maga egy regényhős, aki tündököl, akire fölnézünk, aki röpül a városaink fölött. Addig jó magának, amíg maga nincs.

Ezt el akartam egyszer már mondani magának. Nehéz történet. Szeretetünkön ez miért változtatna… Minden jót, angyalom, a nyolcvanadikra. Az uram kéri, hogy írjam meg, hogy ő meg Áprilka tizennegyedikén született.

Öleli

Netuddki

A láb

Varga Attila kitartó ember. Ha kidobják az ajtón, és bizony kidobják az ajtón, visszakéredzkedik a macskákkal. Bírja a gyűrődést, el lehet őt küldeni a fenébe, a francba, hevenyészett fordításban: a seggbe, bárhova, ahová egy kelletlen öregember dühösködése szánja.

Mért erőlködik Varga ennyire? Mindenképpen akar egy könyvet írni? A becsvágy? Nem. (Illetve egy kicsit igen.) Nem játssza el a bennfentest (noha láthatóan jól ismeri Hrabalt és a Hrabal-legendáriumot), hogy neki előjogai volnának, hogy őt megszerette Hrabal. Hanem fordítva: Varga Hrabal-rajongó, egy szerelmes, ez a szerelem űzi őt Kerskóba, ahol azután megalázzák, vállon veregetik és megisszák a sörét. És másnap meg sem ismerik.

Mi közünk van ehhez a szerelemhez? A fülszöveg – mert a jó fülszöveg ilyen – kínál megoldást, amikor azt írja, hogy az interjúkötet itt-ott regénybe csap át. Hát nem csap át. Nem olyan egyszerű átcsapni regénybe. Egyébként pedig szerintem épp ott, ahol csapogat, ott gyöngébb a könyv.

Hanem addig-addig mászkál szerzőnk Prágába, Kerskóba, Hradištkóba, az Aranytigrisbe, a Erdészlakba, koslat választottja után, hogy szép lassacskán elénk tárul egy világ, amely csak regényekben szokott, ez itt konkrétan a Hrabal-regényekben. Elénk rajzolódik a Hrabal-táj, az ismert díszletek, ízek, szagok, a kedves figurák, a Hrabal-pofák. Ez a legnagyobb erénye a könyvnek, ez a szinte öntudatlan fölépítése, fölépülése a geometriának.

A könyv hét beszélgetést tartalmaz, ötöt az öregemberrel, egyet a régi, underground baráttal, Egon Bondyval és egyet Menzellel. Ez utóbbi kettő szerzőnk szempontjából korrekt, jó munka, az olvasó pedig sok apróságot megtudhat mondjuk a filmkészítés körülményeiről, Hrabal megbízhatóságáról, ami a határidőket illeti, és hogy a Hóvirágünnep el van kapkodva, úgymond túl sok benne a vatta. Bondy, akit mi itt kevéssé ismerünk, a legendás ötvenes évekről beszél, a közös ifjúságról, „a férfi szakaszról”. És fölhívja a figyelmet egy fontos momentumra, Hrabal filozófiai érdeklődésére, műveltségére, nagy olvasottságára. „Hašekkal hasonlítják össze, pedig neki semmiféle filozófiai érdeklődése nem volt. Emberi profilját illetően Hrabal sokkal közelebb van Swifthez.” És még mond egy fontos mondatot a máról: „Valójában Hrabal a halálos ágyán fekszik.”

A második, harmadik, negyedik, ötödik sorszámú beszélgetés kísérlet a beszélgetésre. Beszélgetés-töredékek, egy próbálkozás csődjei, a létre nem jött beszélgetések krónikája. Ez, szigorúan szólva, nem érdekes. Vagy engem nem érdekel. Egyébként mulatságos látni, hogy többé-kevésbé mindenkivel ugyanaz történik, ugyanaz a táncrend; önéletrajzi megjegyzés. Itt is kapunk érdekes morzsákat, a Clinton elnökkel való találkozásról, meg egy nagy mellű Julinkáról, aki meleg sörben fürdene.

Ez a könyv azt mutatja, hogy Hraballal már nem lehet és nem kéne interjút csinálni. Hogy békén kell hagyni. Az a Hrabal, akit a könyveiből vagy Szigeti László Zsebcselekjéből extrapolálunk, nem ugyanaz, mint akit a kései beszélgetésekből megismerhetünk.

Szomorú dolgok ezek.

Nem szeretem ezt a könyvet, mert nem engedi, hogy megfeledkezzem az idő múlásáról, az idő ocsmány múlásáról és tombolásáról: ahogy lecsupaszít egy embert, és elvesz tőle mindent, szép lassan mindent. Természetesen nem azt mondom, messze nem azt, hogy Hrabal fölött eljárt volna az idő. Ő benne csücsül a könyveiben, és ott más az időszámítás.

Az első beszélgetés azonban nagyon érdekes, igazi raritás. Ott valami irigylésre méltó sikerült Varga Attilának, és tényleg olyasmiket és úgy mondatott ki Hraballal, amiket, ahogy az máskor nem. A Playboy mint műforma szépen bevált, és az öreg, mint rendesen, barbár módjára válaszolt, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. E víg barbár beszél a szexusból átnövő erotikáról, a már-már blöffszerűen hangzó transzszubsztancionális eroszról és ama frontális tekintetről, mely a vaginára irányul. Ez a rész önmagában elegendő volna, hogy e könyvet, ezen utolsó vagy utolsó utáni interjúkötetet a többi Hrabal mellé tegyük.

Varga okkal érezhette, hogy megfogta az Isten lábát.

De nincs láb.

Egy nagyszabású

(mentegetőzés)

Rögtön az elején fölfedem elfogultságomat a Tarr–Krasznahorkai páros iránt, kűrjük mindig érdekel, drukker vagyok, schlachtenbummler, nem pontozó. Az ilyen kijelentés persze gyanús, okkal. Én azt szeretném megúszni evvel az elővágással, hogy közben tiszteletköröket kelljen futnom, hadd beszéljek többé-kevésbé egyenesen, s noha e pillanatban még nem igazán tudom pontosan, hogy mit is fogok, de a film bennem sok olyan, nemcsak önmagára vonatkozó problémát vetett föl, melynek tárgyalását, szóbahozását megkönnyíti (mert, így remélem, kevésbé lesz félreérthető) egy efféle fontoskodó vallomásocska.

(kellemetlenkedés)

Én nem szeretem, ha a művészetben sok a művészet, magyarán, ha az látszik. Tehát becsülöm ugyan a mostani fesztiválon győztes filmeket, szépen meg vannak csinálva, ami nem kevés, de nekem, röviden szólva, sok volt bennük a Tarkovszkij, végig ott lebegett a munkák fölött, és a szerzők mintha legfőképpen az ő bólintására vártak, hajtottak volna. Látni véltem valami jótanulós megfelelni vágyást. (Valamicskét igazságtalan, túl gyors megjegyzés ez, túl elvi, nem számol a sok konkrét értékességgel, mondjuk, Kovács Lajos elemi jelenlétével a Woyzeckben, ami nyilván a rendező, Szász János érdeme is.) Unom kissé ezt a tuti fekete-fehéret, az olykor álságos, mert külsődleges aszketizmust, a vasmonstrumokból felszökő gőzt vagy a Szárnyas fejvadászból ismerhető geometriát, meg azt a pocsolyát, amelybe előbb-utóbb minden „protagonista” arccal előre belezuhan, azt kifejezendő, hogy meg van alázva és szomorítva, mert az élet az ilyen, nehéz és nyirkos.

Egy pocsolya van, mint a Gogol köpönyege, mindenki a Kárhozat pocsolyájából, illetve bele. Gonoszkodva azt szoktam mondani, hogy nem bírták elállítani az esőgépet, innét lett a stílus. Ami szigorú értelmezésben azt jelenti, hogy Tarrnak nemcsak stílusa van, modora, hanem modorossága is. Nem hiszem azonban, hogy ez valami megszüntethető volna, belőle kimetszhető, eltávolítható, nem valami hiba, amit föl lehet ismerni és orvosolni, ez hozzátartozik. A kérdés, hogy mit kezd, a többi közt, evvel. Mit kezdünk magunkkal, ez a kérdés, mit kezdünk a képességeinkkel (melyek bármilyen nagyok is volnának, mindenképp korlátosak). A tehetségtelenségünkkel nincs mit kezdeni, ott kicsi a felelősségünk – nem csodálkoznék, ha őt szeretnénk a legjobban, ha vele volnánk a legmeghittebb viszonyban, őrá, képességeink hiányára, a képtelenségünkre számíthatunk még a leginkább.

(élménybeszámoló)

Nagy élmény volt látni, láthatni a Sátántangót. Még az érdektelen külsődlegességek is jók voltak, a tumultuózus jelenetek a vetítés kezdetekor, a szorongás, hogy bejutunk-e…

Hét és fél óra az hét és fél óra, kevés dologra áldozunk ennyit. Az első harmad után elgyöngültem, gondoltam, látom már, hogy ez milyen, jónak is gondolom ezt a milyenséget (kicsit unom, de ez nem baj), nem fog ez már változni, tudok mindent. Alapjaiban elhibázott felfogás, hiszen itt láthatóan éppen az időre van bízva sok, a hosszra, és éppen azt nem lehet zanzásítva érzékelni („zsugorodik a zsugori idő”). Hogy egy alig zavaros hasonlattal éljek, olyan volna ez, csak fordítva, mint a szovjet törpe (óriás).

A második részt kifejezetten bravúrosnak, fergetegesnek láttam. A kocsmai táncjelenet vagy a bolond Esztike félelmetes, viszolyogtató és kegyetlen macskajátéka nehezen felejthető képek (olyan, mondjuk, mint a Körhinta emlékezetes hintaszcénája, szóval valami olyan, ami benne marad a szemünkben; ritka). A harmadik rész előtt már semmilyen esélyem nem volt, részint az előbb mondottak szerint meg voltam puhítva, részint meg, hogy úgy mondjam, futottam a pénzem után, semmiképp se akartam veszni hagyni a már befektetett öt órát meg az erre vonatkozó meghatódottságomat. – Ez például érdekes effektus, az, hogy sokkal könnyebb volt a filmet végignézni, mint az várható lett volna. Hogy a hét és fél óra az nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie.

(mi mennyi)

Mi a helyzet evvel a hosszúsággal? Mert kétségkívül van helyzet, a hét és fél eleve helyzet. (A nyolc és fél nem az – tréfa…) Megkockáztatom, amit kevés film esetében, hogy ebből nem nagyon lehetne vágni. Tarr láthatóan sok mindenre fütyül, és szeretjük az ilyen fütyülős embereket. Becsvágya új filmet, új nézést, új nézőt teremteni. Ne mondjuk erre, hogy túl sok. (Bár itt megjegyzem, hogy én például Bereményi hangsúlyosan szerény Turnéját jól tudtam nézni, fanyalgás nélkül.)

Mégis azt hiszem most, túl sok. Nem úgy, hogy sokat markolt, keveset fogott, azaz blöffölt, nem, megmarkolta, meg is fogta, de talán annyit markolt, amennyit mégsem volna szabad.

A műfaj határaira kérdez rá Tarr, a nagy művészek mindig, mintegy mellékesen, ezt teszik – itt azonban valami más is történt. Túllépett egy ponton, ami után lényegében nincs mit kérdezni, éppen a formára nem lehet kérdezni. Illetve egy kérdés marad. Vagyis nem az a problémám, hogy mért hét és fél, hanem hogy mért nem 8, 9, 10, 11, 12, 13; abbahagyom, nem vagyok következetes.

Komolyan kérdezem: mért ér véget ez a film? Erre nem kapunk választ. Pedig következetesen építkezik a film, illetve úgy mondanám, hogy sok következetesség van benne, ahogy újra meg újra, például, ráragad valaki hátára a kamera – de mért tizenöt perc lesz a snitt, mért nem annyi… hát mennyi is? Amennyi valóságosan? Az életben? Milyen valóságban, milyen életben.

Az a következetesség (az a végtelen), amiről itt szó volna, nem számon kérhető, kívül esik egy ilyen leírás kompetenciáján, kívül esik a filmen. De hogy szó esik róla, arról a film tehet – evvel a határátlépéssel. Zenészek jutnak az eszembe, legkönnyebben Beethoven, a beethoveni befejezések, ahogy emelkedik, erősödik a hang, s úgy látszik, nincs menekvés, az egyre erősebb és egyre hangosabb lesz, látjuk megrepedni az énekes hangszálait, látjuk véresen felrobbanni a torkát, és nem érzünk részvétet, nem kellett volna elkezdeni danászni, mindenben van rizikó.

Mint jól tudjuk, nem ez történik. Nem gyáva ember ez a Beethoven, mégis visszafordul. Visszafordul Mozart is. Kicsit bizonytalanul úgy mondanám: az európai kultúra visszafordul, az ilyen visszafordulós. Meg kell torpannia, vereséget kell szenvednie. Mert különben fölszámolná önmagát.

(örömódás befejezés)

Mindez, még egyszer, nem számonkérés, valamelyest zavartan konstatálok valamit.

Főként azonban nem ezt akarom konstatálni. Hanem a kimagasló teljesítményt, a lejsztungot. Meg azt, mennyire súlyosan magyar mindez. (Ez nem sokat jelent, csak annyit, hogy ez másutt nem lett volna megcsinálható.) És ne feledkezzünk meg – nem is feledkezem meg – Krasznahorkairól, az ő filmje is ez. Nem fontos ugyan, mert nincs jelentősége, de ennél hitelesebb megfilmesítést keveset ismerhetünk. Valahogy ugyanaz a tér meg idő jön létre, amit ott, a regényben a mormogó hosszú mondatok indáznak össze.

Egy nagyszabású – kezdtem a címet, egy nagyszabású mi is? Becsvágy, vállalkozás, produkció – mind az. A film szót írom le nehezen. Ez nem úgy film. Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet. Nem akarom azt mondani, hogy újradefiniálta, noha valami ilyesmi történt, de ennél távolságtartóbban kell fogalmaznom (merthogy abban a beethovenezésben volna kritikai mozzanat is).

Szóval eltekintve attól, hogy hét és fél órás film nincsen, ez egy igen kiváló film. Az utóbbi évek egyik legkomolyabb szellemi teljesítménye. Öröm, hogy van.

Hol igen, hol nem

Ha ki kéne emelni egy filmpillanatot az általunk látott filmekből, afféle prousti petit madeleine-t, akkor, ha nem vigyázunk, azonnal egy végtelen processzusban találjuk magunkat: mit madeleine, egy egész madeleine-üzlet omolna ránk, sőt, valljuk be: egy kekszgyár!

Én mára hűtlen lettem a mozihoz, szegényen rajta bosszulom meg a tévével szemben elveszített csatáim. De régebbről azonnal sorjáznak a fontos, felejthetetlen képek, mellek az Amarcordból („Ne fújjad, hanem szívd!”, megjegyezve), meg a fiúk tánca a ködben meg a bolond nagybácsi a fán („Nőt akarok!”), aztán valami meztelenség egy nádasban, egy villanás, amelytől nagyon sokáig nem lehet szabadulni (Mattson: Egy nyáron át táncolt), meg ahogy Jean Pierre Léaud ezerszer ismétli, hogy antoándüánel, antoándüánel, amit aztán én is napokig mormolok, és máig hallom, és a hold meg a zsilettpenge Az andalúziai kutyában, és a fallikus libanyak az állomásfőnöknő markában a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, és és és és… Meg az a rémület, ahogy a Psychóban Miss Bates a székben megfordul, s egy koponya néz ránk.

Ez utóbbihoz hasonló pillanatot szeretnék most fölidézni, filmtörténetileg kevésbé jelentőset, de amely pillanat ugyanúgy az egész lényemet megérintette, körbeölelte, ott a rémület, itt a csalódás erejével, mindkétszer szinte beleszédülve az érzés hevességébe.

A Lenárugyár kultúrtermében minden vasárnap filmvetítéssel javították a munkásosztály és a vele szolidáris értelmiség közérzetét a szocializmus nagyobb dicsőségére. Aznap épp a Robin Hoodot adták Errol Flynnal. A nagyfilm előtt mindig volt előzetes, mutatvány a következő vasárnapiból. Perec, fecsegés, lányok – amikor megjelent a vásznon egy gigantikus tank, hatalmasan, akár egy vadállat, szuszogott, morgott: élt, egy orosz tank, amely mint ilyen az igazságot képviselte a gonosz németekkel szemben, illetve nem is, ez valami 1919-es történet volt, A 39-es dandár, ez a címe, most utánanéztem, nem is akárki rendezte: Makk Károly, a tank egyszer csak megindult felénk, elöl ültünk, közel a hangszórókhoz, rettentően dübörgött minden, a tank meg csak jött, mindjárt kiugrik közénk, bele a nézőkbe, bele a kultúrterembe, az arcomba, megijedtem, de mégsem csuktam be a szemem, jaj, mi lesz? – amikor az lett, hogy vége lett az előzetesnek, és elkezdődött a Robin Hood.

De hiába volt meglehetősen rettenthetetlen a sherwoodi hős, én csak a tankra bírtam gondolni, arra, hogy mi lesz? Átszakítja tényleg a vásznat? Vagy összetöri a kamerát? Ezt okvetlenül meg kellett tudnom. Ám anyám hallani sem akart róla, nyilván megint gátlástalanul hazudoznak a történelemről, szó sem lehet róla. Akkoriban a szülőknek még voltak úgynevezett elveik, melyekhez egy kicsit ragaszkodtak. Aztán mégis sikerült megpuhítani.

Nagyon izgultam. Tényleg valami történelmi tekli-mekli folyt (körbe-karikásba, lefordíthatatlan szójáték, Karikás Frigyes, a film alapját szolgáló regény írójának nevére), nem nagyon értettem, de engem amúgy is csak a tank érdekelt. És akkor elindult. Megint és ugyanúgy, mint a múlt héten, és jött felénk, megint nem csuktam be a szemem, jött és jött, és akkor… hát mi más történhetett volna: hirtelen, az ún. utolsó pillanatban oldalt kanyarodott, ahol már várt rá a veres eszmei mondanivaló.

Beleszédültem az üresség érzésébe. Hát az nem lehet, hogy ennyi csak az egész! Csalók, hazugok, pernahajderek! Úgy mondanám, ekkor csalatkoztam először a munkásmozgalomban. Anyám csak legyintett, ugye, mondta, hallgattál volna anyádra! Így is lett azután. Egész életemben hol hallgattam anyámra, hol nem.

Röpül

Voltaképp az effajta ügyek végett gründoltam én ezt a kékharisnya-tornyot, a gátlástalan, össze-vissza örülés helyéül. Katona, Gothár, Szentivánéji álom – ez most az effajta. Azt is látom, nem mindenki van evvel így, mondhatni, a szaksajtó tekintélyes része fanyalgott. Ó, nem akarnék én feleselni vélük, de itt történt valami, amire mintha nem figyeltek volna vagy nem volt kedvük figyelni.

Én annak az erőlködés nélküli játékosságnak örültem, mellyel oly ritkán találkozhatunk. Nem a színészek jókedvéről beszélek, nem is a nézőkéről (egyik sem elhanyagolandó), hanem ennél mélyebbről vagy általánosabbról, szélesebbről: a színpadi, színházi jókedvről. Nem gondolom azt, hogy itt csupán jópofaságok és viccek vannak egymásra hajigálva, éppenhogy egységes szellemet érzékelek a színpadon. És a kritikai megjegyzésekben mindenféle igazság is lehet (van), mégis, szerintem, ez a szellem az elsődleges, és mert ez oly ritka és nagy dolog, mindenképp üdvözlendő.

Nem elemezném Shakespeare-t (arra van nekünk jó Géher Istvánunk); a darabban a különböző világok mint álmok jelennek meg, mint egymás álmai, nincs kitüntetett valóság, Tompor takács nem valóságosabb, mint Pyramus, igaz, nem is kevésbé, mint a szamár, azaz nem valószínű, hogy bárhol is meg tudnánk vetni a lábunkat, egyik álomból zuhanunk a másikba. Gothár rendezése nem szól e zuhanás rémületéről, ő a zuhanás szédületét kottázza. (Ha akarom: csak; ezért nem nagy ez az előadás, ezért csak nagyon jó.)

Bertalan Ágnes gyönyörűen kóvályog, ha akarja, szögletes, ha akarja, domborul (homorul), bohóc meg nő, azaz valódi komika, a majdnem főszereplővé előrukkolt Stohl András – mennyi energia, tényleg hadd játssza el az oroszlánt, oda neki! De nem is akarok így sorba menni (miközben megyek sorba), mindenkinek vannak emlékezetes pillanatai, Lengyel Ferenc, ahogy lehúz egy stampedlit, vagy ahogy Kiss Eszter ugrál, és abban a pillanatban ténylegesen magasabb is, mint vetélytársnője, meg persze Lukáts Andor mint kolléga (sowieso), ahogy összerándul az első kritikus szóra. A savanya kultúros. Ám jót akar. Hiú, de nem önző. A tündérházaspár lehet, hogy fáradt és kiégett, de a játszmájuk koránt sincs lefutva, Máté Gábor és Pap Vera eljátssza a rémült egymásrautaltságot is, nincs választásuk: egymásnak vannak rendelve. Hollósi Frigyes afféle lázárervines oroszlán, következésképp élünk-halunk érte.

Amiképpen Csákányi Eszterért is, köszöntse rögtön egy új bekezdés, az álomügynök, az ügynökök sivár kofferjával, itt még a játék sötétjét is láthatjuk olykor (ami a darab egészéből kimaradt), a játékos gonoszságot is, nagy színésznő.

Nádasdy Ádám, egy valódi Nádasdy, színházszerű fordítást akart, és ez sikerült is. Nem lett „lesúrolva” a szöveg, igenis megtartotta a költőiségét, ezt a manapságit, amely minden pillanatban ki tud bicsaklani. Szép, pontos, bicsaklós szöveg.

Szerintem ez az előadás nemcsak Gothár és a színészek (a színészei) erejét mutatja, hanem a Katonáét is. Szokták mondani, hogy a színházak bajban vannak, s ott van a Katona is; de hát a művészetek általában ott szoktak lenni, bajban. Viszont valóban van, amikor szárnyal az idő, és mostanság nem szárnyal. Itt most mégis látszik egy hagyomány működni, élni, mennyi fiatal ember van itt, mennyi valóban nagy név már nincs, mégis „katonás” előadás lett. Az idő nem röpül, de ez az előadás röpül.

Szépen kitalálta

A bravúr engem önmagában nem nagyon érdekel. A gyorsdrámaírók vagy drámagyorsírók (drá-magyor-sírók) nem írók – ha jópofák, akkor bohócok, a szó nemes értelmében, ha komolyak, akkor nevetségesek. És fordítva: a szorgalom és kitartás, a hosszútáv se erény önmagában: hogy valami órák, hónapok vagy évek alatt jön létre, szinte mindegy.

De azért elég nehéz egy nap alatt egy színházi estet összehozni. És Halászék háló nélkül dolgoznak (ez most véletlenül és vétlenül jött így össze, ne is hagyjam elszaladni: halász háló nélkül: az vagy csodaszerűen működik, vagy csak pecázgatás lesz belőle), vagyis nem az a föladat, hogy elteljék valahogy, vagy nem is valahogy, hanem jól, szellemesen, kellemesen az idő (köztünk szólva nem kis dolog), hanem hogy színház jöjjön létre, azaz valami valóságos keletkezzék a színpadon. Valóságot csinálni bizony nem olyan egyszerű. Halász nem direktor, nem színész, nem rendező, hanem valóságcsináló, magyarul theatermacher.

Azon a pénteken, 23-án, nem tudott parancsolni a benne lévő színpadi szerzőnek (a benne búvó Csehovnak), és – gondolom, az éjszaka alatt – majdnem szabályos darabot írt övéinek. Fontoskodva úgy mondanám: túl jót, olyat, melyhez – tárgyszerűen, hi-hi – tényleg több idő kell. Egy metróaluljárós-hollandtranszvesztita-bíróságinemtudommi alapelemekből állt össze (majdnem) egy új Budapest-, káosz- és apokalipszis-történet.

Az is kitűnik, milyen kevés kell a színházhoz. (Nem sok, hanem együttállás.) És persze nagy szamárság volna azt hinni, hogy őszinteség kell hozzá. Inkább forma, élő forma, amelyben működni tud az élő színész. Ahogy a színházak, a színészek többsége sem élő, legjobb esetben bravúros, tehetséges muzeális figurák. A muzeális művészet csak emlékeztet a művészetre, mintházik, beszél, fecseg arról, hogy mi is lenne itt, ha lenne itt valami, és nem csak a fecsegés arról, ami nincs.

Halász színházában a nincs nincs, a van van. Például csupán a tér egy részletéért vállal felelősséget. Sávokat láthatunk csak, fejet és lábat, remélhetőleg egybetartoznak; nem tartoznak egybe. És így tovább. Takarás és kukucskálás.

Megérkezik egy holland nő Budapestre, fürdőváros, és körbenéz. Gyönyörű szép. Huszárik. Tán férfi, de ez bagatell tétel. Tóth Jocó mindent tud. Megváltozik a város. Lukáts Andor. Vajdai.

Szépen kitalálta ezt a sorozatot Halász Péter. Radikálisan, vagyis elhanyagolható mértékben megváltoztatta a várost. Hétfőn, fél kilenc tájt véletlenül arra jártam; ha már, gondoltam, és bekéredzkedtem. Aznap (akkor) épp nem történt semmi a színpadon. Ez nem ellentmondás.

Nézni, látni

Nem állítanám, hogy higgadt férfiú volnék, igaz, közvetlen igény erre nem is igen mutatkozik. Mostanság minden alkalmat megragadok, hogy áradozhassak Pina Bauschról és színházáról, játékukat a Tavasz Fesztivál (Klenjánszky Tamás!) jóvoltából láthattuk. Olyan nagy dolognak tartom ezt a vendégszereplést, mint hajdan a Brookét vagy még hajdanabb talán, 1839-ben Liszt pozsonyi koncertjét, ahol a képviselők szinte testületileg jelentek meg, pedig akkor épp a reformkor lett abszolválva, amikor is tudvalevőleg érzelmileg is fontosabb az országgyűlés, mint a klimpírozás. Vagy ki tudja, sose láttam még reformkort közelről, és nem is fogok, gondolom. (Amikor Bausch Párizsba érkezett, a Le Monde címoldalán, legfelül tudatták ezt a hírt, ott, ahol máskor, mondjuk egy jelentősebb háború kitörését jelzik.)

A tanztheater gyanús ügy, mintha se ez, se az. Azt hiszem, ez az előítélet is közrejátszott a megosztott fogadtatásban, mert valamelyest, úgy látom, az volt, legalábbis kezdetben. Első körben értetlenkedtem az értetlenkedésen, sőt, azt valamiféle tompaságnak, merevségnek, a figyelem hiányának tartottam. Sok esetben így is van, bizonyosan létezik ez a nagy magyar tompaság, még akár finom és művelt körökben is, valami nehézkesség, nehézkesség és magabiztosság, sajátos befogadói gőg, mely többet tud („tud”) a szerzőnél. Bausch színháza – mert nekem színtisztán az, semmi „se”, igaz, nem is „is” – sok reflexünket, automatizmusunkat támadja, másképpen enged műélvezni, mint a megszokott. És persze, ha nem, nem, akkor nincs mit tenni, akkor a frusztráltság is valóságos. Én csak azt kívánnám, hogy tessék ezért is megdolgozni, a nemért, a vállvonogatásért, a fanyalgásért; hogy úgy mondjam, alulról tessék csalódni, ne fölülről.

A nagy művészet, a Bausché is, derűre hangol, akkor is, ha a nehézről beszél, mert a ráismerés öröme munkál, megláthatjuk, hogy más is lehet úgy, mint mi, más is őrült, nemcsak mi. Az embernek kedve támad, nincs megadva, mire, csak ennyi: az embernek kedve támad. Hozzám közel áll az ő szemlélete vagy legalábbis az, amit az én szemléletem ebből megért, az éles egymás mellé helyezéseket, váratlan elengedéseket, a gyors váltásokat, nevetés és sírás kibogozhatatlanságát, a következetlen következetességet, az olcsó vagy anekdotikus elemek jelenlétét, és persze ezt az egész személyesség-kavalkádot, szerepnek és valóságnak az elválaszthatatlanságát, ezt az életre-halálra menő, tapogatózó előrehaladást, ahogy egy mezítelen talp csúszik előre óvatosan, ez igen, ez nem, ez van, ez nincs, humor és rémület, magány és magány, és tehetetlen összetartozás.

Van itt valami kiegyensúlyozatlanság, ami sokakat irritál. Van, aki azután védekezik, van, aki fejet hajt, s van, aki elomlik a gyönyörtől. Mert súlyos dolgokról esik szó, a művészet utáni művészet szorongató nyelvén. Csak az van, ami van. Bausch a kortárs művészetben ritka becsületességgel veszi és véteti ezt tudomásul. Minthogy mindez számomra az igazság és szépség mára már szinte elfeledett együttállását jelenti, ezért én ezt nagyon szeretem, és ezért is örültem, ülve ott a Vígszínház nézőterén, hogy akkor most sokaknak konfrontálódniok kell evvel a mással.

És ezért örültem, amikor megtudtam, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói tanáruk, Orsós László vezetésével elzarándokoltak Wuppertalba: nézni. Ennek az útnak a jelzése egy kicsi könyv, fotók és írások, címe: A vendég helye. Kis, finom tárgy; de még fontosabbnak tartom a véletlen megváltozott tekinteteket. Jó, hogy vannak ilyen osztályok, jó, hogy vannak ilyen tanárok, jó, hogy van mit nézni. Jó, jó, mondhatná erre valaki…

Lesz, lösz, lusz

Kortárs művészek megítélése mindig homályos, bizonytalan ügy, nézve a művészet történetét, nem okvetlenül látszik ott helyben a nagyság, és ez egyébként egyre összevisszábban is van, hisz egyre inkább azonosul az érték a sikerrel, az lesz értékes, ami sikeres, és egyre kevésbé van meg a művészetek belső, titkos mércéje (az a bizonyos hamburgi, de most nem mondom el hozzá az anekdotát), amely még az ötvenes évek Európájában bizonyosan megvolt.

És van egy természetes óvatosság is a kortársakkal szemben, az, hogy élnek, köztünk vannak, nyilván többé-kevésbé olyanok, mint mi, de az is lehet, hogy nem, egy kortárs az ne legyen nagyon nagy. De aki találkozott volt mondjuk Weöres Sándorral vagy Pilinszky Jánossal, az érezhette, hogy van valami, ami elől nem lehet kitérni. A művészet, a költészet maga ez a valami, az, ami megtestesül egy-egy nagy emberben, illetve annak a (boldog) fölismerése, hogy a művészet mégiscsak való valamire, szól, úgy szól a létezésünkről, ahogyan semmi más nem tud.

Ilyen nagy művész Pina Bausch is, létjogosul általa a művészet. Ránézünk a színpadra, azután bele a szívünkbe (vagy más belső részbe), és látjuk, mire is a művészet.

Ránézünk a színpadra: végtelen sok szegfű, pontosan végtelen, látni ránézésre. Tiszta tér, mondjuk elsőre. Szegfűtér, mondjuk aztán. Nem: szép, mondjuk végül. Ez a processzus végig, szakadatlan működik, az tehát, hogy nehezen látjuk meg a szépet, hogy nagy nehezen meglátjuk a szépet. A nehézségeknek részint a szemünk az oka, az, hogy nem látunk a szemünktől, részint az, hogy a színpadon lévők is nagy nehézségek árán jutnak el a szépséghez. Hogyan is másképp.

Die Welt ist schön, halljuk, Lehár lehet ez még a békebeli időkből, halálosan komolyan is gondolták. Bausch is halálosan komolyan gondolja. De nagyon meg kell dolgoznia azért, hogy ezt ki tudja mondani. Ez a dolgozás kellemetlen, kellemetlen dolgokkal kell szembenéznünk.

Ez a színház arra kényszerít, hogy vegyük szemügyre őt. Ez volna egyik föltétele. Hogy nézzük meg, mit látunk. Hogy lássuk, amit nézünk. Nem azt látjuk, amit szeretnénk. Pedig milyen jól kitaláltuk előre. Nem. Nem lehet előre kitalálni. Nézni kell, mi az, ami van.

Nincs társadalom, fájlaltuk volt egy társadalmi rendszerrel előbb, az ember pucéran áll a hatalommal szemben, és egyedül és védtelenül. Pina Bausch színháza ugyanezt mondja. Lehetett volna ezt tudnunk (azt, hogy a szabadság fontos, létfontosságú, de nem a létproblémák megoldására való), ám szívesebben nem tudtuk. Bausch tudásra kényszerít. Az alapállapot a magány. És nincs semmi romantikus ellentételezés. Hogy mondjuk: csak együtt, kell egy csapat, satöbbi. Nem, együtt se. Vagy igen. És olykor egyedül is. Se. Mikor hogy. És főleg ki. Ki, ki! Wer und aus. Lefordíthatatlan szójátékok vagyunk.

A társulat egyik oszlopa, őstagja a tüneményes Jan Minarik. Amikor klasszikus cseh akcentusával csöndesen elkéri az útleveleket vagy operettesen könnyed mozdulattal leküld valakit kutyába, miközben körben valóságos farkaskutyák, belül szegfűk – ezt a jónál is jobban értjük evvel a mi kis kelet-európai rutinunkkal. (Sőt, könnyen, enyhén ingerülten überelni is tudnánk.)

De Bausch nem ebből a rutinból beszél. A kelet-európaiság tulajdonképpen (úgy, persze hogy úgy) reményteli buli, olyan, mint a török hódoltság kora, huss, százötven év, de akkor vége. A megszállók mindig csak ideiglenesen tartózkodnak öröklakásainkban.

Amiről Bausch beszél, az hozzánk van láncolva, kötve, ragasztva, a bokánkhoz, a vádlinkhoz, az ágyékunkhoz, az arcunkhoz, a szívünkhöz, a belekhez, hozzánk. Ebben az értelemben nincsen kelet-európai fájdalom és magány. Pech. Mert részint jól ellennénk vele, részint, nemdebár, most ez a kelet meg fog szűnni, és akkor megszűnnek azok is, a fájdalom és a magány. Bausch kellemetlenül azt is mondja a színpadáról, hogy nem szűnik meg.

Minarik érett férfi, azaz nehéz egy test. Mégis azonnal azt gondolom róla, hogy táncos. Minarik újradefiniálja a táncot, mint személyes mozgást, mint szerepjátékot, mint korlátot, mint őszinteséget, mint a pillanat rabjának lehetőségeit. És mint tudást. Hihetetlen, hogy miket tud – ahogy férfiasságából kiforgatva és beleforgatva egy női ruhácskába graciőzen oldalt hajtja a fejét, szendén, ahogy egy kezdő balettpatkány… Azután hagymát vág. Valódi hagyma, valódi vágás. Plusz boszorkányos ügyesség, plusz háziasszonyi akkurátusság: a „torzsát” minden alkalommal még külön négybe vágja. Ez a kis etűd – újra meg újra a tiszta élvezkedés. (Nem tartozik ide: Gothár színpadán vannak ilyen gyönyörű háziasszonyi semmiségek.) És ahogy egyszer mezítláb beóvakodik, láthattam közelről, a talpa sem hazudik, technika és őszinteség, ahogy óvatosan keresgéli a helyét, ahogy meg-megrándul egy izom, egy ín: nyilván így csakis akkor este…

Vagy ki tudja. Amikor bohóc- és/vagy megaláztatási gyakorlatként megfürdetik arcukat a hagymában, akkor egyikőjük mindig ugyanavval a mozdulattal vesz ki spätben egy darabot a szeméből. Ki van hát a színpadon?, gondolom, ez alapkérdés. Színészek. Szereplők. Vannak tehát szerepek, de a szerep nem pajzs, a szereplő nem én vagyok, de állandóan kilátszik a lólábam. Az egész vagyok én.

Itt nincsenek úgy szerepek, hogy el lehetne bújni ama technikával mögéjük. Saját maguk a szerep. Ez és ez a tér, ez és ez van adva – dugd a fejed a hagymába! legyél kecske! papagáj! tessék tipegni, vaknak lenni vagy alvajárónak, tessék talppal nézni, megijedni, kicsit, jobban, nagyon, falnak menni, elhullani, mint az állat, hajladozni, mint a szellő, tehetetlenül segíteni, falhoz csapni, falhoz csapódni –, és ezt mindenkinek a maga módján kell megoldania. Saját maguk a szerep. Ez, finoman szólva, nagy feszültség forrása.

A szerep a személyességet erősíti, azt élteti. A maszk nem elföd, hanem megmutat. – Ki tudja, ki az, aki egyre dühödtebben és elkeseredettebben ordítva kérdezi tőlünk (kitől?), hogy igen? ezt akarjuk? legyen az, amit szeretnénk? bravúros balettprodukciók? nesztek! egy piruett? még? egy spicc! bármi! Mintha Dominique Mercy személyes kitörését látnánk. Vagy fordítva: ugyan, semmi baj, csak játék. Egyik se, „Dominique Mercy” az, valami elegy, emberből, szerepből, időből, Bauschból, mostból: színházból.

Bausch nem akar valamit. Nem akar ocsmányra lelni, és nem akar szépre lelni. De ha ocsmányra lel, azt mondja, ez ocsmány, és azt mondja, ez én vagyok, és ha szépre lel, azt mondja, ez szép, és azt mondja, ez én vagyok.

Bausch nehéz és könnyű, betonklocnik váltakoznak a pille szárnyával, iszap és tüll, szigorú és laza, link szkeccsek, zárt anekdoták, félig elengedett drámai fokozások. Bausch sokszor engedi el a pillanatot, várnánk a még-et, és nem jön, már egészen másutt vagyunk. (Vagyis szokásainktól eltérő itt a katarzis. Akinek ez így nem jó – fafejű, vagy csak más az ízlése –, azt ez frusztrálja.) Következetes, de nem geometrikus. A darabépítményei mindig éppen hogy összeállnak. Szerintem manapság a hiteles művek mindig éppen hogy… Vagy mindig is? Ami nagy, az inogva áll össze?

Szépség és káosz nem ellentmondás. Lét és értelmetlenség nem ellentmondás. Bausch színháza csak annyi vigasztalást, vigaszt nyújt, amire magunk is szert tehetnénk, ha zseniálisak volnánk, azaz volna szemünk a látásra, testünk az érzékelésre, szívünk a, satöbbi.

Tandori szavait híva segítségül: lesz, lösz, lusz, vigasz, vögösz, vugusz.

Szükség

Két tüneményes nőt hallgatok a rádióban, enyhén dühödten, mert délelőtt van, és délelőtt az ember nem hallgatózgat (még nőket se ki), hanem dolgoz.

Kornis Mihállyal jártam így a múltkor, fél tizenkettőtől tizenkettőig jártam így, pedig ennyi kollegialitás nincs bennem, mindennek van határa, egy kékharisnyának is, azok a csípők meg vádlik, bocsánat, csak hát nagyon érdekes volt az az olvasás. Őszintén szólva nem is annak a bravúrja, az benne van a buliban, ha a buli Kornis maga, hanem az, hogy némely részek, melyek olvasva megoldatlannak tűntek, tűntek föl, itt éltek, éltek-haltak. Ez persze kétélű dicséret, hisz egyszersmind azt is állítja, hogy akkor, az nem volt ott a papíron, márpedig ott kell lennie. Szóval érdekesen szivárványosodott a Napkönyv nekem munkaidőben. Három nap után véget is vetettem ezeknek a késő délelőtti bacchanáliáknak, szigorúan elhessegettem a kornisi ripacsot, mondtam rá ezt-azt, avval vigasztalván őt vagy magamat, hogy én olvasni szeretek, úgyis és főként, nem kell nekem ilyen segítés.

Egyébként nem így van. Bármiféle segítség mindig jól jön. Minden segítségre szükség van.

A két tüneményesből az egyiket ismerem, azért is kezdtem, fegyelmezetlenül, belehallgatni a műsorba. Amely lényegében avval a gyönyörű mondattal kezdődött, hogy a másik tüneményes milyen nagyon szeret olvasni, hogy lényegében csak olvasni szeret. Ezt mondotta Szilágyi Júlia Balla Zsófiának, aki remek beszélgetőtárs, máskor is hallhattuk, ismeri és tiszteli a másikat, figyelmes, tudja, hol kell megérintenie, olykor lelkesedésében maga is magához ragadná a szót, ilyenkor kicsit megcsaklik a hangja, félresiklik, majdnem sikkant, de nem, hagyja amazt, aki ettől csak nagyobb kedvvel mesél.

Szilágyi Júlia persze Swiftről, hogy az mennyire kilógott a korából, Defoe nem lógott ki, ő a tipikus, jól fésült ebben a magabiztos nagy angol fejlődésben, Swift kilógott, ő az első, aki a szorongást, az önmagunktól való iszonyatot megfogalmazta. És hogy neki, vagy nekik ott, a szorongás nem filozófiai kérdés volt, hanem közvetlen élmény, az egzisztencializmus iskolája a mindennapokban. Tanár, ahogy Géher tanár úr beszél Shakespeare-ről, Balassa új rádiósorozatában bármiről, legutóbb a huszadik századi Faustokról, ugyanígy, egy lassan kivesző tanárhangot hallunk, vagyis szenvedélyest, személyest, amely azonban minden szavával tényeken nyugszik. Nyugodni éppen nem nyugszik.

Kifényesedik a hangja, ahogy Székely Jánosról beszél, vagy a nagy tehetségű, korán elhunyt Kalevala-fordítóról, egyetemista-társról, Nagy Kálmánról. Mit jelent nőként Kolozsváron függetlennek lenni, kérdi kicsit álnokul Balla, aki nyilván maga is tudna erről mondani: ezt-azt. Egy kozmopolita Erdélyből, Kolozsvárról, szigorúan a város hagyományai alapján.

Mégiscsak nyugalom van Szilágyi Júlia hangjában, ahogy ezekről a dolgokról beszél, számomra példaszerű naivitással, amelyhez igenis ragaszkodni kéne, ahhoz, mondjuk, ahhoz a hithez, hogy az előítélet a következetességtől meghátrál, ahhoz, hogy az emberek jóérzésére kell építeni, ezek mind Szilágyi Júlia-mondatok, az emberek szeretnek jók lenni, és hogy jobbak és értelmesebbek vagyunk, mint látszunk, hogy volna lehetőség önmagunknál különbnek lenni.

Ez a jóhiszeműség, ha tetszik, gyermetegség és a Swift kíméletlen, borotvaéles agyasságának az együttállása volt ezen szép női beszélgetés tanítása, ajándéka és segítsége.

Minden segítségre szükség van.

Aknamező, női segédlettel

Azt a föladatot, azt a megtisztelő föladatot, mennyei ajándékot, intellektuális kihívást és mazsolás kuglófot rótták rám, köszönöm, írnék-e hét mondatot erről az emberről. Ottó ütött, talált ötöt, vágtam rá, s már láttam is, hogyan úszom meg az egészet. De nem akartam megúszni, de nem jöttek a mondatok. Jó sorom összehozott egy folyosón két költőnővel, ritka szerencse az ilyen, hogy mindjárt kettő, és mind a kettő rendesen nagyon költő(nő), kilétüket fedje úriemberségem csenevész homálya, és én a lábuk elé vetettem magam, hogy adnának egy-egy mondatot nevezettről, kit ők nagyon is szeretnek. Kedvesen belém rúgtak, mondhatni a horpaszomba; anyásak voltak: szigorúak és édesek. Egy már volna, vallottam be. Nosza. Jóllehet vagy bár, de inkább jóllehet, jóllehet a költő testét a kór tizedeli, szelleme ragyog a magyar kultúra egén, esetleg csecsén, ez majd még kiadja magát. Nincs az az Orbán-vers, amelyik ilyen csöndet tudna csinálni. Anyáim megvetően nézték porontyukat. Nem?, tudakozódtam félénken. Nem. A tizedelés sem? Nem. Aztán engesztelőn hozzátették: a jóllehet maradhat. Kicsit magyarázkodni kezdtem, eggyel nagyobb volt a csönd, mint azt szeretni lehet, hogy engem mennyire ingerel, amikor sejtetni engedik, hogy most így küszködve, a botladozó testtel egyenes arányban mélyül a líra. Semmi köze, morogja szigorúan az egyik költőnő. Éppen ezért gondoltam, hogy… Csönd lett megint a folyosón, de ez most jobb volt, ha nem is sokkal. Orbánra gondoltunk mind. Aztán egyikőjük, mintha álomból kelne, azt mondja: Jóllehet… jóllehet még él… A másik meg: jóllehet nagy költő… Megkövülten nézem a két nagy nőt, micsoda kezdő tanonc vagyok én hozzájuk képest, két boszorkány. De ők is megkövülten nézik egymást, engem, megérintik az ajkukat, mint akik nem értik, hogyan is hagyhatta el azt ilyesféle. Ott állunk hárman, pukkadozva a nevetéstől, a szégyentől, könnyen és nehezen, keserűen és vidáman, ijedten a groteszk folyosói komolyságban, lehet, hogy mi is meg fogunk halni? Így hárman?, állunk és rökönyödünk nyakig Orbán Ottó szellemében. Mely most bennünk ragyog, nyüszít.

Ki?

„Azt hiszem – mondja Bodor Ádám egy interjúban –, nem vagyok túlságosan érzékeny alkat, de a sikert elviselni nagyon kínos. Az ilyesmi ökölvívónak, nem pedig művésznek való.” – Ezért aztán azt remélem, hogy ez az írás nem kerül a kezébe, mert bizony ez azt célozza, hogy a fent említett kínosság nőne, csak nőne. Az volna a szép, ha a szervezett vasmunkások sort állnának a zürichi könyvesboltok előtt, s szegény Egon Ammann, a könyv kiadója kezét tördelve állna a sistergő-füstölgő nyomdagépek mellett aggódva, hogy vajon bírják-e a nagy megterhelést. De hát azután eszembe jut az ún. Enzensberger-állandó (aki Enzensberger szerint minden könyvnek, függetlenül az ország, a nyelv nagyságától, Izlandon vagy az USA-ban, Brazíliában vagy Svájcban mindig 2738 (?) olvasója van), úgyhogy beérnénk annak reményével, hogy e könyv megtalálja a neki szánt olvasókat. Egyébként a Sinistra épp most jelent meg Norvégiában, úgy látszik, hegyes vidéken jól megy a könyv. Bodor tényleg nagy hegyszakértő, ezt itt, (Svájcban), majd könnyen le lehet ellenőrizni.

A német kiadás fülszövegében, következésképp nem kevés kritikában, azt olvashatjuk, hogy ez a Bodor a fiatal generáció egyik legfontosabb szerzője. Hát fontosnak ugyan fontos, de hogy fiatal volna… Jövőre lesz hatvan. Ez ügyben nyilván a szigorú egyetemistalányok vélekedése a mérvadó. Igaz, azt sem gondolnám, hogy annyi, amennyi. Bodor mintha örökké olyan negyvenforma volna. Egy afféle férfi. Ez elsőre elég rosszul hangzik. De most negyvenévesen ne a saját magát elárulót, a nyakig a világban, a teendőkben állót értsük, hanem inkább azt, aki már mindent, majdnem mindent tud, mert megtapasztalt, az ártatlanságát ugyan elveszítette, de valamihez, valami nehezen megfogalmazhatóhoz hű. Mondjuk, Bodor a csöndhöz, a csöndjéhez, a hallgatásához, a hallgatásaihoz hű. Amikor néhány évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett, s elájulván a barátja rázogatta s kérdezte, hogy vagy?, így válaszolt: nem a legjobban, aztán jó egy hónapig nem szólalt meg. Bodor ezt így kommentálta: „Szorult helyzetében az ember ne fecsegjen. Én is igyekeztem magvasan kifejezni magam… Szörnyű lehet, ha nem esnek meg szörnyű dolgok az emberrel. A halál pedig nagyon közeli dolog.”

A Sinistra körzetben élőket ez a szörnyűség, a szörnyűség hiánya nem fenyegeti. Bár ki tudja. Szörnyű az, amit szörnyűnek tartanak. Amit biztosan tudni lehet, hogy ez olyan világ, ahol nincs szüksége az embernek biciklire. Ha tehát biciklivel érkeznél, kedves Olvasó, akkor hagyd ott egy palánknak támasztva, majd elviszi valaki. Itt minden a hegyivadászoké.

Ez a mondat, félő, jobban érthető Budapesten és Varsóban, mint Zürichben vagy Londonban. Úgy nőttünk föl, hogy minden valakiké, pontosabban, minthogy nem a miénk, így nyilván valakiké. Ráadásul még folyamatosan azt is hallhattuk, hogy minden a miénk. Sok oknál fogva jó, hogy véget értek a kelet-európai diktatúrák. Az egyik ilyen pozitív következmény, hogy szabadabban, gazdagabban olvashatjuk ezt a könyvet. Nem kell benne politikai parabolát látnunk, nem kell behelyettesíteni, desifrírozni, hogy a könyv tényei elnyerjék valódi alakjukat. Ez itt titkon nem a román állapotok kritikája, és nem magyar apológia. Miközben természetesen beszél a kultúrától való megfosztatás rideg következményeiről, a nyelvek között való nehéz hánykódásról, a nyelvnélküliségről, a beszédnélküliségről. Diktatúrában mindenki kisebbségi, ezt tudtuk. A kultúra nélküli világban is mindenki kisebbségi, mindenki töredék.

De bárhogy olvassuk is, vad világ ez a körzet. A természet törvényei keverednek egy ismeretlen, másodosztályú hatalom törvényeivel, egyféle törvények ezek, és ekképp megkérdőjelezhetetlenek. Bon mot-val szólva: a lét elviselhető nehézsége.

Minden nagy könyv, a legföldönjáróbb, a legrealistább is, költői világot állít elénk, magára szabott törvényekkel. Az ismerős keveredik az ismeretlennel, már-már azt hisszük, tudjuk, miről van szó, és aztán… megjelenik egy bársonyfenekű nő a küszöbünkön, és máris meg vagyunk kavarva. Hogyan lehetséges ez? Küldte az ezredes.

Nem időtlen hely ez: a lengyel elvtársak és a Kinder-tojás ideje. Eszünkbe juthat éppenséggel Kafka, de hát miről nem ő jutna manapság az eszünkbe. Mindenesetre ne felejtsük el, hogy Kafka írásain a prágai ivócimborák, Hašekék, dőltek a nevetéstől. Méghogy bogárrá változott…!

A szervezett vasmunkások, könyveink biztos támasza, sok minden hasznosat is megtudhatnak a műből. Például hogy ezredesnek tartozni nem jó. Viszont a halott ezredes nem ezredes. Ha meg azután kamionban menekülünk, semmi esetre se üljünk vizes ruhával a jeges húsok közé. Elalvás előtt ne vizeljünk ki az ablakon, mert… Ha pedig katona közeledik, az ajtó mögé húzódunk, és mint a kutya, a sarokba vizelünk pár cseppet. Ennyit a vizelésről. Megtudhatjuk, hogy az iker sok szempontból jó, az iker finom, hárman sok örömet lehet egymásnak szerezni. És még hasznunkra lehet tudni: a törpe hamarabb szárad. És végszükségben elegendő a denaturált szeszt a kapcánkon átszűrni. Persze jobb a szén. Vagy a kenyérbél. A szivacsos gomba. A törött áfonya. A bársonyfenekű férjének figyelmeztetéséből az is kiderül, hogy az erdőben tíz napig az ember valahogy eltengeti magát száraz tobozon, sótlan jégcsapon egy nyirkos odúban, de akkor vége: négykézláb is elindul feladni magát. És útközben tenyerével, térdével nyomokat hagy maga után a havon.

Úgy kezdődik a könyv, akár egy Chandler. Nem úgy folytatódik. Ahogy minden jó dolog, ez is gazdag: olvasható szociológiai híradásnak, politikai-kulturális helyzetjelentésnek, fohásznak, azután finom, posztmodern poétikai bravúrnak (elemzés máskor), az ún. erdélyi író egzisztenciabizonyítékának, olvasható egy archaikus világ kövületeként, és így tovább. Kimeríthetetlenül.

Noha a kritikusok szeretnek, értelmetlen Bodor esetében pesszimizmusról beszélni. A Sinistra körzet nem sötét világ. Hanem itt mások a fényviszonyok. Más a szeretet és más az árulás. Másutt vannak a határok. Ám nem mondanám, hogy erkölcs nélküli világ. De legalábbis nem törvény nélküli. Aki itt belépsz – nem, ne hagyj föl minden reménnyel, reményről tudniillik szó sincs, azt otthagytad a körzethatárnál, ahogy a biciklidet és a nevedet. Felejtsd el a neved. Itt minden név álnév. Nyilván a Bodor Ádám is az.

Bodor nagyon tud írni, miközben sosincs szó nála az írni tudásról (az írásról sem). Újra és újra megcsodálom a szavaknak ezt a teltségét, a tömött, fényes szöveget, ezt a dús és erős anyagot, amelyet itt összeszőtt ez az ember. Fordító: Hans Skirecki! Nem lehetett egyszerű. Fordításban, gondolom, csak az egyszerű bonyolult és a bonyolult bonyolult, föltéve, hogy ami nem egyszerű, az bonyolult. Stop. – Egy írónak nincsen semmije, csupán a szavak. Se apja, se anyja, se hazája, se Istene, csupán a szavak. (Illetve még ez sem igaz. Van nekem apám, hogyne volna, nagyon is van, anyám is volt, van minden, sorban. És akkor így megint: csak a szavak!) Ezt Bodornál kiváltképp példaszerűen láthatni, éppen azért, mert őt olvasván egyáltalán nem gondolunk szavakra: megaláztatásokra gondolunk, kiszolgáltatottságra, reményre, fagyra, dérre, erdőre, bűzre, medvére, pálinkára, férfira, nőre.

A bársonyfenekű Elvira Spiridonra, a nagy fehér cubákú Aranka Westinre, a buja tündérből szőrös állattá változott Connie Illafeldre, Bebe Tescovinára, akinek a szeme éjszaka világít, mint a hiúzé.

Bodornak elemi köze van a természethez. Kevés ilyen szép tájleírást olvashatunk. Mintha emberek nélkül szebb volna a világ. Na de akkor nemcsak a Sinistra-körzet nem volna, hanem Bodor se volna, és akkor nem volna szép sem. Nomen est omen: balszerencsés körzet. Vagyis nem minden körzet okvetlenül ilyen. Többé-kevésbé azért ilyen.

Hogy mindez realizmus-e vagy szür vagy mágikus – ezen manapság nem érdemes studírozni. Vagy sohase is volt? Egyre bizonyosabb, hogy valaki álmodik minket. E könyv után növekvő kíváncsisággal és konstans rémülettel kérdeznénk, hogy mi van, ha ez a valaki fölébred. Ki?

Az utolsó világ

Csöndes könyv ekkora zajt még nem csapott, mint a Die letzte Welt (Az utolsó világ). Christoph Ransmayr könyve az 1988-as frankfurti könyvvásárra jelent meg, zengett tőle az egész német sajtó, én egy novemberi kiadást birtoklok, abba az van írva, hogy 76– 100. Tausend. Mai napig nem egészen világos, hogy egy ennyire irodalmi és irodalmias könyvön mit ettek ennyire.

Most, hogy nálunk is megjelenik könyvhétre, újraolvastam, és nagyon jó estéket töltöttem el a könyvvel. Pedig egyáltalán nem gazsulál – mert minden bestseller gazsulál, szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, hazudják az olvasónak, és mi boldogan el is hisszük. E mű hűvös konstrukció, szép tárgy. Tán csodállak, ámde szeretlek – a magam részéről így tudnám összefoglalni.

Kevés ilyen szépen megírt könyv van az irodalomban. Gyönyörűséges leírásokat olvashatunk a hegyekről (Ransmayr passzionátus hegymászó!), az időjárásról, állatokról, növényekről – már maguk a nevek is szinte mitikusan hangzanak, kék sáfrányos szeklice, csillaghere, mandulafenyő, magyaltölgy (mi a magyal? lut szibalita – de csitt!), ürömbokor, csucsorfélék meg selyemhámvirág meg alabárdoshal. Ransmayr nyelve pontos, de nem oly programszerűen, mint a Mészölyé vagy a Hajnóczyé, nem látványosan az, de Lengyel Péter vagy Csaplár leírásainál artisztikusabb, költőibb.

Ideérve – amikor tehát egy idegen író mondatait igyekszem elhelyezni a magyar kollégák mondatai közt, közé – azonnal a fordításról kell beszélni, hiszen a könyvben nem a Ransmayr mondatai vannak, hanem a fordítóé, Farkas Tündéé. Igen nehéz munkáját igen jól végezte el. Nagyon is kicentizett könyv ez, amely éppen evvel a kicentizett költőiségével hat, itt minden magyal létkérdés, olyan könyv tehát – és szívünknek ezért külön kedves –, amely erősen ki van szolgáltatva a fordítónak. Nagy mázlista ez a Ransmayr. Egy-egy mondat ugyan néha megrezeg, és látni benne, mögötte, helyette a német eredetit (a német mondat agresszív, mint az alabárdoshal), de ez mégse lesz nagy baj, mert már akkorra megvan az a tér, az a költői tér, amely ezé és csak ezé a könyvé; ez ritkán történik meg, pedig enélkül nem lehet egy idegen könyvet elhelyezni a magyar szövegvilágban, anélkül meg nem nagyon lehet olvasni, illetve cselekményt lehet olvasni, sztorit és információt, de nem könyvet.

Minden eresztékében finom munka ez. Posztmodern, persze, mi nem az, de nem jobban, mint a Don Quijote, itt is könyvvé válik a valóság vagy valósággá a könyv. A valóságok egyenrangúak: mondjuk a regény világa és annak egyik szereplője ünnepi beszédében vagy egy filmvásznon megelevenedő világ, ezek ugyanolyan erővel léteznek (bár olykor egyik valóság ellenőrzi a másikat – ilyenkor föl kell erősíteni a zenét és a viharzás hangerejét). Valóságok és idők kószálnak a regényben, az elegáns anakronizmusok oly elképesztőn könnyedek, mintha csak elgépelések volnának. Ransmayr nyugodtan és tempósan és tempóval ír, részletekben hihetetlenül gazdag, és így mondatai (a Farkas Tündééi) is részletekben hihetetlenül gazdagok, egyszerű és díszes ez a nyelv, enyhén (ravaszul) megemelt. Lassú és körültekintő.

Semmi sem őrzi az alakját, írja nagy művében, az Átváltozásokban a száműzött Ovidius, aki a rejtett hőse e könyvnek, és e mondat testet öltése maga a regény. A cselekményt nem mesélem el, pedig nem mondanám, hogy nem fontos, Ransmayr nagyon is ügyel a plasztikusságra, a tiszta vonalvezetésre. Van kis titok, de nem túl szövevényes, az olvasó nincs becsapva, szép lassan kiigazodik e rendben (rend van tartva a könyvben), és ezt olvasással hálálja meg. Az az érzése támad, talán ez táplálja a sikert, hogy most a tiszta irodalommal találkozik, hogy most megtudja, milyen is az irodalom, hogy itt most látszik, mire való az irodalom, ugyanarra tudniillik, mint a régi görögök esetében, hogy amikor az a barom Tereus, amúgy trák király, itt Tomi, a világvégi vasváros mészárosa, fölemeli baltáját, hogy lesújtson feleségére, aki bosszúból megölte a gyereküket, és annak húgára, akit ő, Tereus megerőszakolt és kivágta a nyelvét, akkor azt olvashatjuk és el is hisszük, hogy a testvérpár fecskeként, illetve csalogányként rebben föl, a mészáros meg, huss, búbosbankaként utánuk.

Mítoszok nincsenek, csak mítoszkarikatúrák. Egyáltalán: mintha semmi sem volna, minden csak emlékeztet valamire. Nagyon mai, európai tapasztalatok ezek. De az áthallások nem erősek. Semmi akarnokság nincsen itt. Csupán ez a szép gyöngyeség. Az irodalom szép. Ehhez az érzethez hozzátartozik, hogy a könyv mint tárgy is az legyen. Annak idején az azóta sajnos csődbe ment Greno kiadónál jelent meg, az Enzensberger szerkesztette nagy hírű Andere Bibliothek sorozatban (ahol egyébként az Édes Anna és Hernádi Miklós Ottó-ja), aki Greno éppen arról híresült el, hogy szép könyveket készít (kézi szedés stb.). A Maecenas kiadása méltó az eredetihez.

Mindenesetre óvatosan olvassuk, könnyen megeshetik, hogy regényhősökké válunk.

Szakértelem és a tárgy szeretete

„Hol van a módszeres feldolgozás? Hol a saját (irodalmi) múltunk tudatos számbavétele? Egy nyugati könyvesboltban tényleg sírva lehet fakadni: Goethe elölről, Goethe hátulról, férfival, kisgyerekkel, kecskével, hajnalban Schillerrel, Thomas Mann-nal, futólag Kleisttel. Ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát…”, mondtam egy interjúban régebben. Hát most itt van, tessék, sírva lehet fakadni: Nádas elölről, Nádas hátulról, Mészöllyel, zakuszka töltőgéppel, Pándi Pállal.

Elsőre tehát ezt üdvözlöm, az elvégzett munkát, Baranyai György és Pécsi Gabriella csodálatra méltó munkáját – hazafias tettét, írtam volna egy évvel ezelőtt. De írom most is, mert én a hazafiasság lényegét a munkában látom, és itt most el lett végezve valami… ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát. Elvileg és az irodalom önhigiénés szempontjai szerint múlhatatlanul fontos egy ilyen vállalkozás, de ettől még maradhatna szakmai belügy. Azonban páratlanul érdekes könyv jött létre. Az ember azt hinné, a bibliográfia az valami száraz, szobatudósoknak (horribile dictu Nádas-szakértőknek) való izé.

Mi található itt? Minden. Már ez lefegyverző, a teljesség igénye. 1961 nyarától 1993 őszéig minden, ami Nádas Péterrel kapcsolatos, az itt regisztrálva van. Minden Nádas Nyíregyházától New Yorkig. Most látom, hogy nem lehet ám büntetlenül csak úgy belesuttogni az alkonyi szélbe kicsit elfúló hangon, nádas, mert az itt már meg is jelent tételként. S ha elkezdeném magyarázni, hogy én csak a nádasról beszéltem, az őzsutákról a nádasban, az újabb tétel. Nincs menekvés. Mintha mindent tudna ez a kis könyv; ha ezt az írást időben megjelentettem volna, az is benne volna (Moebius-szalagként). Egyébként van valóban valami félelmetes is ebben, lényegében a leírt szó felelősségének a félelmetessége, hogy bizony a legtávolabbi zugban megjelent kicsinyke írásunkat is elolvassa valaki és számon tartja valaki. (A Baranyai–Pécsi olvasópáros itt olykor határozott metafizikai dimenziókat ölt.)

Sokféle ösvényen mászkálhatunk, nézhetjük a kezdő újságíró Nádast, a fotóst, követhetjük a könyvek útját, láthatjuk, mondjuk, hogy egy regény 72-ben kész volt már, de csak 77-ben jelent meg, és azután rögtön láthatjuk e regény külföldi történetét, nézegethetjük a rövidítéseket: overs. (oversaettelse), övers. (översattning), perev. (perevod), prev. (prevod), prij. (prijevod), przeloz. (przelozil), trad. (traduction, traduzione), trans. (translation), tulk. (tulkojosi), vert. (vertaling) – fordítás, fordította. Hogy kicsoda NP, azt nem ebből a könyvből, nem ebből a szóbokorból fogjuk megtudni, de azért a nagyságrendekre enged következtetni, szerzőnk gazdagságára és e gazdagság hatásaira.

Mindenféle kutakodás kiindulópontja lehet ez a könyv, akár mondjuk a 60-as évekre vonatkozóan, akár Nádasra, akár a magyar irodalom külföldi szereplésére.

Nézzünk néhány kis finomat. Milyen lehetett vajon egy zakuszka töltőgép? (159. tétel) Vagy mit írhatott szerzőnk az 1966. március 19-i Pest Megyei Hírlapban Sikoly a Savoyban címmel? No és a 206. tétel? A kombájnszérűn. Három fotó bevezető szöveggel és képaláírással abonyi aratómunkásokról. Hogy tudta magát eladni ezek után urbánusnak? Rögtön eztán azt is látjuk, hogy megjővén Abonyból azonnal leült a szobájában és Ladislav Fuks Mundstock úr című regényét kezdte olvasni: 207. Fuks és Hrabal. Recenzió. De aztán máris szaladnia kellett az Oláh Sándor Úttörőcsapat börzsönyligeti táborába, hogy lefotózza Szersa Ferencnét. Vele vajon most mi lehet? És ki ő? Kicsoda? És az Oláh?

Jaj, mit látok! Beszélgetés Göröcs Jánossal. Mit lagybatyolhatott 66 decemberében ott összevissza? Mit tudott mondani Nádas Péter Göröcs Jánosnak? (Nádasnak számos erénye közé nem tartozik a futball ismerete – és akkor még tényleg finom vagyok.) Szegény Göröcs!

Egy könyvet, lám, azonnal könnyen megszeretünk, ha gonoszkodásunknak is teret hagy, és a nagy könyvek ilyenek. 287. Oroszlánkörmök IV.: Író. (Interjú). Lobogó + fotó. Oroszlánkörmöknégy, ez nagyon, jó, egész oroszlánkörömerdő lehetett ott kezdő prózaíróban! És mit írt vajon ez az ember az, új Dobozy bemutatóról a Nemzetiben? (392.) Amit gondolt? És mit gondolt? Egy héttel ennek előtte meg a Saulusról írt. Szinte rekonstruálható az egész irodalmi élet. Örömmel látom, hogy megnézte a Veréb is madár című filmet (406.).

Azután ahogy egy címszónál fölszaporodnak a tételek, például a Családregénynél – és lehet látni, ahogy árad ki a világba a könyv, ahogy árad a nádas. Kis büszkeséggel látjuk mindezt.

Jesszusom, még az is benne van, ha idéztem tőle valamit (705.). Ez meg mi lehet?(1186.) Életem súlyos titka? Vagy valami északi diadal? Moriczista Esterházyra. Nekem legyen mondva.

Már ennyi elég lenne. De a könyv, nem túlzás, szenzációs dokumentumokat is közread, valamint egy nagyon szép, eddig publikálatlan Nádas-önéletírást. Most amikor annyian (olykor öntudatlanul is!) át-átszínezik az életüket, különösen jó látni, milyen az, amikor egy író visszapillant, akár önmagára is, nem akar semmit elérni, nem akar semmit bizonyítani, csak megmutatni: ez történt.

Aztán a Függelékben az említett szenzációk, amelyek szintén arról a korról beszélnek, amelyet, úgy látszik, el akarunk felejteni, s hol véres diktatúrának mondunk, nevetséges, hol egy majdnem-demokráciának, nevetséges.

E három nagyon is különféle papír pontosan leír egy-egy szeletet ebből a bonyolult közelmúltból, az Aczél levélváltás, a Stasi dokumentumok és végül Pándi Pál lektori jelentése az Emlék-iratokról. Gyönyörű az a kéziratmelléklet, a kiadó szerkesztőjének listája a Pándi által kért változtatásokról és Nádas ehhez fűzött megjegyzései, illetve herélései – akár ama bizonyos Churchill–Sztálin cetli a befolyási övezetek felosztásáról. Ez a cédula önmagában többet mond a Kádár-korszakról, mint csomó visszaemlékezés. Miközben a léte, az, hogy lehetséges egy ilyen cédula, a rémület és megalázás szavakat hívja elő, az egész mégis a túlélésről is szól, leleményesség és vicc is idetartozó fogalmak. Egyébként intelligensen kér; egyáltalán, nekem, aki nem ismertem őt (Egyszer keveredtem a 81-es közgyűlésen valami szóváltásba vele szünetben, valamihez kétharmados többség kellett, és én viszonylag pökhendin elárultam, hogy a kétharmad nem annyi, amennyinek ott állították. Te ki vagy, rivallt rám. Ezt is elárultam. És te ki vagy, kérdeztem én is. De ő nem mondta meg. Igaz, rögtön többen megsúgták oldalról, és hogy tartsam a szám, amiben igazuk volt, tartottam is volna, ha tudom, kivel beszélek.), szóval nekem meglepetés volt, hogy mennyire komolyan vette Nádas munkáját, hogy láthatóan nem tudta magát a hatása alól kivonni, hogy megszenvedett vele. Egy értelmiségi beszél – nagyon mocskos helyzetben. Tehát Pándi kritizál valamit, a kiadó irodalmi vezetője közvetít, de pontatlanul, még az sem kizárt, hogy nem véletlenül (a szöveg 56-ról szélsőségesen szól, írja), mire Nádas: nem 56-ról szól, tévedés – és a füle botját se mozdítja. Jól átvertük a cenzúrát! Csak lassan vált szégyenbe még ez a kis utóörömünk is.

Mint egy térkép, olyan ez a könyv; történelemről, irodalmi életről, politikáról és egy jelentős magyar íróról. A végén, így arányos, visszatérek Baranyai Györgyre és Pécsi Gabriellára, szakértelem és a tárgy szeretete röpíti munkájukat.

A ritmus^*

Viszonyom a német nyelvhez, nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhető viszonynak, inkább kapcsolat, hűvös számítás. Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp se mondanám. Ő persze nagyvonalúan eltűri, hogy itt-ott megerőszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam benne a der-die-das keserű tőreit. Én meg hálás vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle nőknek és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan, ám érthető, ha én nem tudom is pontosan, milyen módon érthető mondatokat mondjak, és mindezt persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok, amit ő megenged, azt, hogy nem hallom őt, azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze, se bűze, azaz nem élvezkedem vele – érzem én ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor is, ha a másik nem mondja ki.

Europäische Verständigung – ezt is csak feléből-harmadából értem. Az europäischét már muszáj értenem, az utóbbi években annyi fontos konferencián esett róla szó, jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb az Ural-hegység egynémely bozótjában támadhat föl az identitászavar bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ő most ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ nyilván a széljárástól.

A Verständigung már nehezebben érthető. A magyar újságok a díj kapcsán az „egyetértés” szót használták. A magyar–német szótárban a következőket találom: „egyetértés”: das Einverständnis, das Einvernehmen, die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben, die Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verständigung sincs. Nézzük meg a verständigen-t. Verständigen: „értesít”, „tudósít” „megértet” ezekről a másik szótárban a következők vannak: verständigen, végre valamicske azonosság, benachrichtigen, begreiflich machen, verständlich machen, avisieren (die uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük még meg a sich verständigen-t: „megegyezik”, „megegyezésre jut” vissza a másik szótárhoz: übereinstimen, zutreffen, sich einigen (über den Preis).

Ha sokat járkálunk a két szótár közt, magyarról németre és vissza és vissza, könnyen úgy járunk, mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk száz márkát átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába, majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka, dollár, és így tovább, míg le nem nullázta az összeget. Itt a szótárak esetében akár még fordítva is járhatunk, és váratlanul milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a százról szeretnénk megtudni valamit.

A százról még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verständigung, eine Verständigung suchen und finden, és die Verständigung der Völker.

Mindezen szótározásból azt sejthetni, hogy ez a Verständigung fontos, komoly szó, szeriőz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit, amiről azonban nem nagyon tudni, hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.

Dicséretem fényes tárgyáról sok minden elmondható, jó, rossz, de hogy homályos volna vagy hogy homályt megtűrne, az bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság után. Nem hiszem, hogy ő egy jottányit is előmozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást.

Nádas a rémületet a következetesség higgadt maszkjával próbálja elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen. Kellemetlen következetességgel számlálja végig európai létezésünk, gondolkodásunk és életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit, mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott, kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel, mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása miatt van az is, hogy aki őt hallgatja, az sokszor igen igyekszik, hogy ne értse meg őt.

Nádas nagyon magyar író – országunk nívótlanabb periódusaiban ezt külön, perverz élvezettel hangsúlyoznám –, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók (mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak. A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerős pedantériát, sőt, van benne valami nagynénis is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet).

Persze aki Európáról gondolkodik, annak legegyszerűbb Németországról gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sőt két ló, amelyen minden jelenség, erény és tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható. Németországban most testet öltött Kelet- és Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága. A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas időknek, a barátságos és kölcsönösen fölényes beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne mindent érteni. Nádas kerüli a kelet-, nyugat-európai megjelölést, a sorsának kiszolgáltatott és a sorsát szervező emberről beszél. Miközben a különbségeket a bőrünkön érezzük, ő a közös vereségre figyelmeztet. Ezt írja Sors és technika című esszéjében: „Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és rendeznie, de éppen ehhez nincs technikája, a másiknak pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít és rendez. S ezért nem különbséget látok közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságaikból származó szemléleti torzulás összefüggését, amelyet a szimulációval és disszimulációval vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás elől.”

Egyébként igen tanulságos az a vita is, amely a Sors és technika felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértődött, jó szándékú és háborgó beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és torlaszokat, melyek előtt az Europäische Verständigung Rosinantéja toporog. Egy ló van, de „ami innét kulturális csőd, az onnét kommunikációs zavar.”

Nádas kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik, hanem szakadatlan az önismeretről beszél. Ha az ember magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként. Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességéről. Ezt a tudást fordítja a Szegény, szegény Sacha Anderson-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen verdiktet, miszerint nem kezdődhet az önvizsgálat a másik ember vizsgálatával. „S hogy mért éppen a németeknek vált oly égető szükségletükké, hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven a rosszat? Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk” – írja.

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót. Lipcse Budapestről nézve meglehetősen messze van, valami távoli ismeretlen hely, nem Leibniz, Lessing vagy Goethe városa, nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom kántor-karnagyának városa, nem a népek csatájának városa, még csak nem is Lassalle, Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré, hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpciger messze, függetlenül attól, hogy valójában micsoda, az valami rettentő, homályos szocialista őrület, annak a hazugságépületnek az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk, reálisan létező szocializmus, és az NDK, ha lehet, még reálisabban létezett, mint bármi más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország jóként deklarálva magát emelné föl a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez, némiképp reakcióként, erre föl talál magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával gondolni szánalmas múltjára és a kenyér árara – múltkoriban Krenz elvtársat láttam valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta a kezét – szóval egy szó mint száz, nekem Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet szülötte, és ide eljöhetni azért és csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken át gátlás nélkül szépeket mondjak, napokon át ülni a szobámban, fényesnél fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón, jó lesz ez? elég dicsérő? elég laudatív?, lapozgatni a könyveit, jól ellenni – ez nagyon is valóságos dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget.

De vissza a munkához. Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentős gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik – ami egészen mást jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál is nehezebb és szükségszerűbb, mert egy olyan országból való, melyet inkább költemények és verssorok irányítottak, mint az alkotmány, és amely épp avval henceg, hogy Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető, és kelet-európainak lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e azonban valaki polgár polgárság nélkül? Lehet-e valaki egy szál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya.

Ez vezeti őt, túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta – mit is? – az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetősen dermesztő.

Amikor Lübeckben jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra, nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint elfoglaltság, mint egész napos program – túlzás. Nyilván nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni, de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám, ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna, olvasván az Emlékiratok könyvét? És milyet Nádas, látva az ő arcát?

Nádas író, tehát elsősorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról mesél, Jules-ről és Jimről, három- és több-szögekről – és mindez végül egy Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés sajátosságait magamagán próbálja ki – szintén egy ember! –, amikor svéd barátjával, Richard Swartzcal egy könyvön át beszélget: a beszélgetés lehetőségéről. Nagyon szépen kínozzák egymást kétszáz oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretők tudják.

Esszéiben, a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán, világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az europäische Verständigungért mégis és természetesen regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének írójaként. Ebben a könyvben elsőként végzett el egy írói-intellektuális munkát, melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború befejezése után, túl, amin túl, innét ki tudja, min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentősége, valamint abban, hogy regényében tragikus hőst tudott teremteni egy tragédia nélküli világban, mert hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és manapság legjobb esetben jog ha van. A belső, magyar jelentősége pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak, ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland Barthes. Evvel a könyvvel készebb.

Itt olyan formát talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle képességei jól érezhették magukat, a már említett szigorúság (nem is a gondolkodása szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettől még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve az egészen kivételes megfigyelőképesség, mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető (a kortárs irodalomban Handkénak van ilyen rémisztően pontos tekintete).

Nádas klasszikusan modern szerző, régimódi modern, a szabadság-egyenlőség-testvériség embere, sőt harcosa. Mindig erről beszél. Mint ilyen komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem fűz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlőség-testvériség, zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva, e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter.

Ha fülelünk^*

Hölgyeim és Uraim. Gyerekek.

Azt, fájdalom, nem mondhatom: kedves kollégák (eltekintve a jelenlévő titkos regényíróktól). Amikor utoljára ebben a teremben jártam (művészeti) akadémiai széket foglalandó, akkor a fölolvasásomnak, egy elbeszélésnek, hogy mégis valamiképpen komoly embernek látszódjam, Az optimális bináris keresőfák elméletéből ideiglenes címet adtam. Mindez megvalósította a kóklerség minősített esetét, ami azonban nekem, immár, munkaköri kötelességem, talán.

Ez a sokat sejtető szép cím – kis túlzással ennyi maradt a stúdiumokból. Meg időnként a fontoskodó válaszaim a „miként lesz egy matematikusból író?” – firtatásra. Könnyen lesz. Úgy lesz, hogy én matematikus, valóságos, sosem voltam, legföljebb matematikus hallgató. A közelében sem voltam annak, hogy a matematikát alkotómódon foghassam föl; ezt itt, egymás közt – ennyi kollegialitást mégis engedjünk meg – rögzítsük: hátha későbben elfeledkeznék erről, és egyre színesebben kívánnék fabulálni számtanos gyökereimről.

Szeretni szerettem a matematikát, és ő egy szintig viszontszeretett. Azt lehetne talán mondani, hogy én érdekes, úgy értem, számomra érdekes vagy értékelhető módon nem tudom, nem ismerem ezt a tárgyat. Valamit intelligensen nem tudni – az nem is volna lebecsülendő szellemi teljesítmény.

Mindenesetre van egy történetem, egy régen kezdődött történetem, talán nem is a matematikával, hanem a tanulással, a tanulásával. Én a budapesti Piarista Gimnáziumba jártam volt, ott ismertem meg a tanulást, annak a kalandját, szenvedélyét. Drámaian kezdődött. Volt ott egy legendás matematikatanár, Pogány János, a Pogány. Utólag az az érzésem, hogy ő a butaságot valamiképpen Isten ellen való véteknek tartotta. Úgy gondolhatta, hogy az ember szándékosan buta, lázad, és lázadásból néz olyan bambán. A tudás hiányát személyes fájdalomként élte át, illetve sértésnek, lényegében a teremtés iránti arcátlanságnak vette. Ettől a furortól persze még inkább megneszültünk. Lenyűgöző és félelmetes volt. Még néhány éve álmodtam vele, rémálmodtam – hogy állok a táblánál, és gyöktelenítenem kell, és én gyöktelenítek, de már nagyon össze vagyok zavarva.

Látható, a genezis szinte megegyezik a közkeletű tévhittel, miszerint a matematika főként arra való, hogy ijesztgessük vele embertársainkat. Valami különcség, csodabogárság. Pedig az alaptapasztalatom evvel éppen ellentétes. Abban a fölszínes értelemben is, hogy más humán figurákkal ellentétben nekem a matematika nem mumus, gyöktelenítés ide vagy oda.

Azután megtudtam valamit az okosság természetéről is. Azt, hogy láthattam, mi az okosság, mi az ész, a tiszta ész (most kritikátlanul). Hogy mi ez az egész logikai hagyomány, ez a görög–zsidó–keresztény konglomerátum, amit európai gondolkodásnak hívunk.

Okos, mint a nap – gondolok ma is büszkén néhány évfolyamtársamra. Jó volt látni ezeket az embereket, fiatal embereket, akik voltunk – hogy azután később józan fenntartásokkal fogadhassam, ha valakiről azt állították: okos ember. Ugyan, mondtam magamban, mi ez a Nádai Lacihoz képest…

Nagyon tanulságos volt megtapasztalni a saját eszem korlátait. Amikor konkrétan, egyszerien láthattam, megláthattam, hogy eddig és nem tovább, eddig nyújtózkodhatom, eddig ér az eszem takarója. Hogy tisztán láthattam, ezt nem értem. Nem és nem. Tudni már tudom, már vizsgázni is tudok belőle, de érteni… Hogy nem fogom föl az értelmét. A velejét. (Előadónak itt eszébe jutott, hogy elmondja, mikor is történt ez. Egy Fried-vizsgán, mondta szemérmesen. Derültség a karzaton. Előadót az otthonosság barátságos érzése fogta el. Máig hálás vagyok a tanár úrnak, tette hozzá halkan, szinte csak magának.)

Ennek akkor nem örültem, nagyon is csalódott voltam, miután így konfrontálódtam a saját homályosságommal – de későbben azután jó hasznát vettem egy engedékenyebb diszciplína keretei közt: hogy nyugodt szívvel lecsaphassak magamra, a maszatolásaimra, vagy ha épp eszes embernek mondanak, mert ebben az őrült világban még ez is elő-előfordul, hogy ilyenkor emlékezzem, kicsoda-micsoda is a király a vakok közt.

Az okosság persze nem a mindentudással áll párban, a mindentudással a butaság áll párban, az okossághoz a nem-tudás kapcsolódik. Az ilyen nem-tudás erős, azaz tettre kész, és alázatos, azaz ismeri érvényességének határait.

Emlékszem, Turán professzor úr óráira tiszta tábla kellett. Egy alkalommal nem lettünk kész, valaki, konkrétan Dervaderics Károly még törölgette a táblát. Ez azt hiszem, 1970-ben lehetett, amikor itt Budapesten rendezték az öttusa világbajnokságot. Ezért mondhatta Turán tanár úr: hát ezt, kolléga, Balczó – úgy mondta: bálcó, á-val, ahogy anyám a táxit, generációs kérdés –, hát ezt Bálcó gyorsabban csinálta volna. Dervaderics közben befejezte, de az óra nem kezdődött el. Láthatóan épp mindenféle dolgok történtek a professzor úr hatalmas homloka mögött. Majd derűsen, a megoldás derűjével mondotta: nos, kolléga… Ön persze mondhatná… hogy Ön nem Bálcó.

Az okosság nemcsak kíméletlen, hanem tapintatos is. Az okosság betartja a játékszabályokat. Nem tehet mást.

És számomra talán ez a legfontosabb, megtudtam valami alapvetőt a játék természetéről. A számomra fontos, eddig fontosnak bizonyult terrénumokat, a futballt, irodalmat, matematikát ez köti össze, a játék, én legalábbis így fogom föl. (A szerelemről majd máskor… Most itt ne tévedjünk el az optimális bináris keresőfák sűrű sötét erdejében…)

Hopp, mondhatjuk egy regényben, máris egy regényben vagyunk. Ez a kijelentés – amellett hogy trivialitás, próbálnánk nem ott lenni! – nem old meg semmit, inkább alkalom annak elismétlésére, hogy nincsen is semmi, mit meg kéne oldani: a semmi és a minden közt hánykódunk, azaz játszunk. Nem a tükör mögötti világ vagyunk, ahol nincsenek súlyok, és nincs nappal meg éjszaka, nem is a tükör előtti, és nem is a tükör.

A játék nem metafora, nem modell, nem kicsiben a világ, nem cseppben a tenger, sokkal inkább tengerben a tenger. (Kérdésünk örök: mi a tenger?) Közkeletű tévedés a játékot komolytalannak tartani, azt hiszik, hülyéskedés, vicc, azt hiszik, infantilis, éretlen, azt hiszik, gyerekes – azt hiszik tehát, érvénytelen.

A játék pedig nem komoly és nem komolytalan, hanem más, új komolyságot és új komolytalanságot mutat; mások a törvényei. Nem azt mondja, hogy ne ölj vagy hogy apádat s anyádat tiszteljed, hanem mondjuk azt, hogy nem szabad kézzel érni a labdához, vagy hogy az alanyt egyeztetni kell vélhetően az állítmánnyal meg a népnemzeti gerinccel, miközben nem áll érdekünkben nullával leosztani.

Szóval efféle világok vannak, hol erre kell ügyelni, hol arra. Mert persze a törvény nem azt mondja, hogy ne hágd át őt, hanem azt, hogy ő van, s ha áthágod, büntetés vár rád. Meg lesz a böjtöd.

Egy-egy játék az egy-egy megismerési mód. Mást tudok meg egy Fradi–MTK-meccs esetében, s mást a Banach-terek vizsgálatakor.

De a matematika nem valami távoli érthetetlenség, amelyhez külön ész kéne, ugyanavval az (egy szál) eszünkkel közelítünk a regényhez, mint őhozzá. A matematika is a létezésünkről, annak gazdagságáról ad hírt. Mindig ugyanarról beszélünk, hol Flaubert, hol Bolyai, hol Pilinszky, hol Gödel hangját halljuk.

Ha fülelünk.

A gyömbér

Találtam egy jó mottót ide, vagy egy kezdőmondatot, Gombrovicz: Családfám című írásából. (Ahogy mondani szokás: tán nem minden humorosság nélkül való, hogy ezt egy képviselői életrajzokat elemző munka idézi.)

„És még valamit figyelembe kell venni… hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív, az élet alkonyán is, és az a minél jobban kialakított, kiművelt, szigorúan meghatározott, önnön expresszivitásának teljében lépett jelen-élet azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltamat, én – aki olyan vagyok, amilyen most vagyok – kisajátítom önmagam.”

Felfal, kisajátít – szóval csak óvatosan. A minap hallottam, hogy valahol Győr környékén felbukkant egy hamis E., hogy valaki egyszerűen E.-nek adta ki magát, gróf vagy herceg E.-nek, és hogy ebből előnyöket kovácsolt magának. Hát bizony erre még soha nem gondoltam. Hogy ebből előnyöket lehetne… Nézem az édesapám életét – s nem látom, hogy mikor is kovácsolhatott volna. Néhány száz év átlagát nézve persze…

1973-ban, kóvályogva az irodalmi lapok körül, az egyik szerkesztő azt javasolta, hogy változtassak nevet (figyelmetlenül azonban úgy mondta, magyarosítsak, ezen aztán már igazán nincs mit magyarosítani, gondoltam kurucosan, és figyelmetlenül visszakérdeztem, mire? Eichre?), s ha megfogadtam volna a tanácsát, akkor most vélhetően nem kértek volna föl ezen előszó írására.

Vagyis akkor én is kovácsolhatok most. És valóban, lapozgatva ezt a könyvet (Az Esterházy-kincsek, Helikon, 1994), nézve és olvasva, miért, miért nem, kifejezetten kedvem támadt, hogy E. legyek. Ha közjogi vagy örökléstani szempontból nem is, de az előszóíró kötelező felületessége szerint: a családomról van itt szó.

Illetve nem. Hanem a tárgyakról és a tárgyakban testet öltött időről, országos, családi és személyes időről, és a családról annyiban, amennyiben mindezt hordozza, hordozta, a család volt az a tér, ahol mindez létrejöhetett.

Nagy szerencse is kellett ehhez; azt lehet mondani, hogy a 17. században itt minden széjjelfele ment, csak az E. család nem. Minden széjjelment, nekik meg összejött. Mindazonáltal a kincsesházak, kincseskamrák, egyáltalán a vagyon, a jómód, a gazdagság, a bőség, a hatalom, ez az egész elképesztő fölemelkedés – mindez nem csupán győzelemről beszél. Vagy ha igen, akkor arról is, hogy a győzelemnek sok arca van. Tragédia, balszerencse, halál, csőd, ezek is idetartoznak: de közben nő egy család, de közben nő egy ország.

Látjuk a történelmet emberekre, sőt kupákra, dísztálakra, násfákra lebontva. Káprázik a szemünk a sok aranytól, ezüsttől, diadémtól – azonban ez nem folyamatos diadal: de folyamatos építés, országépítés, -épülés. Azaz nem hiszem, hogy igaz volna az, amit olykor hangoztatnak, hogy országunk története Mátyás királyig fölfelé ívelt volna, s onnét meg zutty, vereség, árnyék, rabság. Föl-le ez, kérem, olybá tetszik.

Ha a kuruc a jó, a hősies, a nemzeti és a labanc a rossz, a megalkuvó, a kozmopolita – akkor, látszik, egyszerre vagyunk kurucok és labancok. Azt persze nem állítom, hogy ez a kincsestár vagy az (akkori) E. család reprezentálja az országot, de az kiderül, hogy igen sokféleképpen lehet, lehetett az ország üdvét elgondolni. Bethlen, Zrínyi, Pázmány, E. Miklós – hány és hány egymásnak olykor szögesen ellentmondó hazafiúi elképzelés.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha én értenék ezekhez a dolgokhoz (ezekhez az ügyekhez), de mintha ekkor vált volna el a magyar politizálásban ész és érzelem, racionális megfontolás és a szív ereje, hogy csak ritka, fényes pillanatokban találkozzanak. Miklós nádor még hitelesen közvetített a bécsi udvar és a magyar főurak közt. Hosszú távon Európa és nem Ázsia felé érdemes tájékozódni. Ám azután elmozdultak az arányok, ó az arányok – mert mi van, ha Európa (a beste osztrák) egyre inkább csak kihasznál? –, és Pál nádor tekintélye itt is, ott is kétségbevonódon, pedig „ugyanazt” akarta volna csinálni, mit atyja.

Noha szerepe könyvünk szempontjából makulátlan, a kincstárat szépen, intelligensen és nagyvonalúan gyarapította. Azt hiszem, szívesebben is foglalkozott volna inkább evvel, másodszülött volt, másra dresszírozták, tudomány, művészet, irodalom, zene (Harmonia coelestis!), metafizika, csak jobb híján, miután László bátyja („a szép groff”) és három unokafivére hősi halált halt a teljességgel fölösleges és érdektelen vezekényi csatában, csak jobb híján lett az ország nádora, német-római birodalmi herceg etcetera, etcetera. Azt hiszem, szívesebben lett volna csak etcetera.

A tárgyak tehát beszélnek, önmaguk által is, a történetük által is. Szilágyi András szépen végigvezet minket történelmen, kincstáron, a kincstár történelmén. Mondjuk egy grandiózus esküvői ajándék kapcsán fölvillant történelmi szituációkat, tendenciákat, szinte magunk előtt látjuk, ahogy kézről kézre, nyakról nyakra vándorol egy ékszer, inkább a hatalmat követvén, mint a nőket (vagy a nők a hatalmat?), ezer és ezer történet, házasságok, intrikák, háborúk, szövevények – és kulacsok, tálak, násfákkal és boglárokkal ékesített serlegek, impozáns díszkancsók, díszfegyverek, strucctojásból és ezüstből képzett asztaldíszek, elefántcsont domborművekkel díszített kupák, „keresztórák”, korall- és achátszemekből rózsafüzérek, domborműves díszítésű elefántagyar, belekukucskálhatunk a történésekbe, és azonnal kedvünk támad többet is megtudni – ez is olyan könyv, amelyből könnyen pottyanunk egy másikba, könnyen és szívesen –, hogy is volt az Zápolyával, és aztán Báthori Zsigmond meg a székelyek, illetve nem is a székelyek, hanem Mária Krisztierna. Mert szövetséget legbiztosabban mégiscsak egy házasság, egy dinasztikus házasság képes megpecsételni. Hát ez, rémlik, nem vált be. No de mi lett a hozománnyal? Bocskai → Illésházy → E.? Akkor tehát ama zománcos díszítésű fedeles aranyserleg, amely a fraknói gyűjtemény legértékesebbje – így, innét?

És a Pál legalábbis érdekes házasságai? Hogy anyósunk, az anyai féltestvérünk, apósunk meg az atyai féltestvérünk? Így aztán nem jut ebek harmincadjára – semmi. Ami megvan, az megvan. A van családja. Hogy azután, letelvén ideje, legyen a nincs családja. Nincsesházak, nincseskamrák. A minden, a semmi – még a kincstár is követi ezt az ívet, az ívet, amely mentén ama bomba hullott 1945 februárjában a Tárnok utcai palotára, amely azután maga alá temette az egészet. Most azután van is, meg nincs is.

A tárgyak hol beszélnek, hol fecsegnek. Olvasom például, hogy a 17. századi magyarországi ötvösművészet sajátos kétarcúsága – a reneszánsz stíluselemek tartós továbbélése, ugyanakkor az új stílusirányzat, a barokk erőteljes térhódítása – az E.-gyűjtemény több darabján is megfigyelhető, például egy ékkövekkel, gyöngyökkel és zománccal gazdagon ékesített, színarany kupa, illetve egy aranyozott gyömbértartó!

Gyömbértartó. Hát igen. Nem is hogy arany meg ezüst – hanem a gyömbér. Hirtelen belém hasít az ijedt kétkedés: van-e nekünk egyáltalán idehaza gyömbérünk. S ha igen, vajon miben tartjuk. Most azonnal kimegyek a konyhába, és megnézem (szólok a személyzetnek)… Visszajöttem. A helyzet a következő: ha grófoknak levitézlettünk is, gyömbérbirtokosoknak még megjárjuk. Van őrölt és nem őrölt. Az őrölt az extra hámozott fehér bengáliai – egy mindközönséges fűszer-üvegcsében (műanyagcsában). Mátradorog GT, Szirák. A teteje, az iszonybarna, menetes fedő mozdíthatatlan, beállt, beragadt. A nem őrölt egy egyszerű, piszkosfehér papírzacskóban – mályvaszín, lényegében mályvaszín csíkocskákkal – nyert elhelyezést a Kereskedelmi Csomagolóvállalat jóvoltából. A gyömbértartót, azt a másikat, allegorikus alakok, a keresztény erények megszemélyesítői díszítik. Esetünkben ezen erényeket, korunknak megfelelően számszerűsítve, a Minőségét megőrzi: 2 évig fölirat testesíti meg.

Mondjam azt, hogy tempora mutantur et nos mutamur in illis? Vagy inkább: gyömbértartók mennek, gyömbértartók jönnek, ám a gyömbér örök?

… az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat…