A történet

Du musst dein Leben ändern, javasolja nekünk a költő, és mi zivatarosan egyetértünk vele. Mester, igazához nem férhet kétség, ez tényleg nem az az élet, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodni kellene. Más kérdés, hogy nem csak a kétség, de mi sem férünk az igazához; persze gyaníthattuk volna, hogy ez nem egyszerű, emlékezzünk csak a leszokási kudarcainkra („Oh, a dohányzásról leszokni!? – mi sem egyszerűbb annál, én már százszor megtettem!”) vagy a szilveszter környéki, igazán nívótlan fogadkozásainkra holmi új életről.

Az 1989-es esztendő minden percében olyan dolgok történtek, melyekről egyenként is azt gondolhattuk, hogy alapvetően megváltoztatják az életünket. Élve egy örökkévalónak vélt politikai struktúrában, hogyne hinnők alapvetőbbnél is alapvetőbbnek e struktúra összeomlását? Mint ahogy az is.

A változások magva a németek helyzetének alakulása, minthogy a kettészedett Németország tükrözte a háború utáni világ („Jalta-világ”) kettősségét. Amikor kieresztettük, kieresztették, kieresztődtek az itt rekedt (iderekedni vágyott) keleti németek, akkor egycsapásra belekerültünk a fősodorba, a kis Magyarország!, tevékeny szereplők lettünk a nagy európai változás színpadán.

 

Ez történt – bár hogy pontosan mi, ki, mikor és hogy, az csak lassacskán derül ki –, és valahogy mégsem ez. A tabula rasa, a Stunde Null talán nem is felel meg a magyar karakternek, ha van ilyen, vagy az utolsó 150 év magyar karakterének: mintha a folyamatosság felé húznának a reflexeink, ennek ellenére állandóan végpontok és kezdőpontok követik egymást, folyamatosan, vég- és kezdőpontoknak vagyunk kitéve – sokat nem tudunk kezdeni velük. Olyan tabula rasa ez, mint az a bizonyos szőnyeg: minden alá van söpörve, és semmi sincs végiggondolva, és semmivel sincs szembe nézve.

Túlontúl zsúfoltak vagyunk, teli vagyunk a múlttal, bennünk van, ahogy Kapuściński írja, a berlini fal (és ha még emdéefesek is volnánk, akkor a fejünkben ráadásként, mint contradictio in adjecto, egy kis Csurka is csücsülne, így olvashattuk), nehéz helyet találni az ún. újnak, konkrétan nehéz helyet találni a fal hiányának. A fal hiányának nyilván több hely is kéne, mint a falnak kellett volt.

 

Tizennégy évvel ezelőtt majdnem egy évet Berlinben töltöttem. Berlinen én kizárólag Nyugat-Berlint értem, értettem, a tíz hónap alatt egyetlenegyszer voltam (vis major!) a város túlsó felében, melyet a legkevésbé sem tekintettem a város túlsó felének, hanem valami távoli, idegen településnek.

Érdekes geometria volt ez. Nálam abszolút bevált az imperialisták számítása, én úgy éreztem, mintha Nyugaton volnék, Nyugat-Németországban, egyáltalán nem érzékeltem a város sziget jellegét, következésképp bezártsági élményem sem volt, a falat mint múzeumi tárgyat néhányszor megtekintettem (kirándulás a gyerekekkel, kicsi, jóleső szörnyülködések, fotózások, fölmászás a kilátótoronyba, nyelvöltögetés szegényke kiskatonáknak, illetve beee az egész szocialista világrendnek), a mindennapjaim során nem kellett tudomásul vennem a falat, legföljebb este a Tagesschau-ban láthattam egy meglepő térképet, amely szerint egy nagy, ellenséges tenger közepén trónoltam, távol mindentől, amihez közöm lehet.

Egyszer voltam odaát, a szívnek nem lehet parancsolni – valamint a Trabantnak sem: alsózsírzás végett, mert ez megoldhatatlan föladatnak bizonyult a BMW meg a Mercedes szakférfiainak. Másutt már említettem, jó volt Berlinben trabantozni, a kékes füsttel meg a büdössel enyhe balos imázs járt, és szakmailag is csodájára jártak, nézték és nézték, és nem értették, hogyan képes ez mozogni.

Abban a másik városban, a Hauptstadtban, azonnal fejgörcsöt kaptam, iszkoltam vissza, amint lehetett. Ez a vissza szűnt meg. Nem mintha az akkor is más lett volna, mint öncsalás, ha elég nívós is.

Kelet és Nyugat továbbra is létezik. Itt a rómaifürdői strandon azonnal látszik, ki jön Münchenből és ki Drezdából, látszik a járásán. És nyilván az én járásomon is látszik valami, mondjuk, Párizsban. Még szerencse, hogy nincs két Magyarország. Mert Németország továbbra is kettő. Én is kettőnek látom. Schönefeld menthetetlenül endéká. Kicsit föl van polírozva. Vajon az emberek polírozhatók-e? Nem ugyanazt a nyelvet beszélik, nem is értik egymást. Nehezen szoknak egymáshoz. Még a történelmük is más. Más a demokráciához való viszonyuk (ami Németországban mindig jelentős kérdés), más az önmagukról alkotott képük, és ez a kép különbözik attól, amit a másik gondol róluk. Ez összesen négy darab kép.

Meséli (kelet) berlini barátom, hogy karácsonykor a taxiközpont az iránt tudakozódott, hogy honnét telefonozik a telefonozó, s ha, úgymond, keletről, akkor nem vette föl a rendelést. Így lesz másodosztályú az ember egy pillanat alatt a saját országában. Ezt nem lehet lenyelni. Így láthatni valami új NDK-nosztalgiát, ami számomra a tökéletes abszurd, ha értem is a motivációit. Szociális biztonság hin oder her, az ég adta világon semmi sajnálnivalót nem temetett maga alá a DDR – eltekintve a költő megénekelte endékás csajoktól, akiknek ügybuzgósága révén oly természetes módon tapaszthattuk ajkainkat a nagy német kultúra csecsére. Olyan ez, mint az alsózsírzás. Már csak mesélni lehet róluk.

Egyébként valami hasonló nálunk is látszik, egyfajta megengedő megítélése a Kádár-korszaknak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: szőröstül-bőröstül hazug volt az az egész. Velünk együtt, ki-ki alapon, tehát eltérő mértékben. Úgy tetszik azonban, hogy mi is onnét folytatjuk. Nem azt, mert az a politikai rendszer elszállt, de onnét, mert mi maradtunk, a földön állva.

 

Most öt éve szűnt meg tehát a vasfüggöny. Egy kis szögesdrótot eltettünk emlékbe. Jól fotózható ügy volt. Ötévenként meg lehet ünnepelni, külön rovat a folyóiratokban. De a történet ennél bonyolultabb. És messze nincs vége. Nem tudom, ki írja, de a kolléga ügyesen szerkeszti. Föl-le, ide-oda, s amikor a szereplők már azt sem tudják, hol vannak és kicsodák ők, akkor hirtelen kiderül számukra, nincs mese, ez derül ki, hogy nem a sors rángatja őket meg a történelem, hanem a szabadság, nem börtönben élnek, még csak nem is ennek valami enyhébb változatában, hanem tágas, zöld mezőn, kék égboltozat alatt, és hogy ez mindig is így van, akkor is, ha állnak a falak, a contra dictio in adjectók regnálnak, és a szögesdrót nem a vitrinben pompáz.

De, említettem, a történet jól van összebuherálva, nem tuti hepiendre és nem tuti szomorújátékra van futtatva. Nem tudni, hova van futtatva. Futunk; előle, előtte, utána, mögötte.