Csak egyA szerelem nagyon nagy dolog. Szerelmesnek lenni kiváltságos, kegyelmi állapot. Mindazonáltal mai napság a magyar futball szerelmesének lenni – ez olyan fokon nevetséges valami, olyannyira nélkülöz mindenféle nagyságot, formátumot, valóságosságot, hogy már-már kétségbe kéne vonni az ilyesmi létezését is. (Noha valami szerelmesének lenni lehetséges a valami nélkül is…) E sorok írója bizony ebben a nincsben üldögél, miközben éppen a mindenről akarna írni, a vanok vanjáról, Puskásról és társairól. Illetve arról írni, ahogy ez a minden éppen akkor lett semmi, amikor a leginkább ragyogni kellett volna, ama bizonyos berni döntőn.
A futball nemcsak Németországban volt megterhelve; a „Wunder von Bern”, a „wir sind wieder wer” magyarul is érthető nemzeti blablák. A század második felében a sport bevált és jól bevált legitimációs terepe (tornaterme?) lett a politikának. Lám, a szocializmus felsőbbrendűsége az élet minden területén megmutatkozik, ímhol a bulgár súlyemelők, orosz jégtáncosok (és valóban: egy Oleg Protapopov emberien kimeresztett feneke többet hozott a rendszer konyhájára, mint az egész politikai-ideológiai hadova mindösszesen – egészen addig, míg Oleg Ludmillájával a bűnös nyugat álszabadságát nem választotta, kel malőr!), cseh hokisok, magyar focisok, keleti demokratikus népi úszólányok az ő fiúsan brummogó hangocskájukkal. Egyszóval szép volt az élet, láthattuk, hallhattuk, csak be kellett kapcsolnunk a rádiót majd a tévét, s kúsztak a nemzeti zászlóink az ég felé, és még a himnusz is szólt.
Azonban ha csak ennyi lett volna, akkor könnyen átláthattunk volna ezen a csaláson. A csalást azonban az öncsalás is segítette. Puskásék nemcsak a „hatalom emberei” voltak, hanem a „miénk” is. Ennek volt egy rövid távú összetevője és egy, úgy mondanám, historikus. Szóval lehet, hogy itt most minden a kommunistáké, lehet, hogy a diktatúra rémült dermedtségében egy szót sem lehet szólni – de bármikor kimehetek a Népstadionba, és egyrészt kiabálhatok, ahogy a torkomon kifér, másrészt és főként: nyerhetek, azaz szabad vagyok, másfél órára szabad és nagy, és jöhetnek ide franciák, angolok, nagy nemzetek, bárki: nyerünk. És ez a magyar szívnek új volt. Mert mi úgy ismerjük, vagyis úgy gondoljuk el a történelmünket, mint permanens vereséget. A XVI. századtól csak vereség jut nekünk osztályrészül. Pedig a Nyugat védbástyája valánk. Azok persze furtonfurt cserben hagytak. Tisztességes magyar nem is tud győzni. A magyarhoz úgy tartozik hozzá a vereség, mint kutyához a bolha. Akinek valami sikerül, az már gyanús. Ott nyilván van valami kéz-kezet-mos a Habsburgokkal (hogy családian személyes legyek). Százötven év török, négyszáz év osztrák, ki tudja, mennyi orosz – sose! mindig! Se győztes háború, se győztes forradalom. Egy-két huszáros roham, jelezni, hogy tudunk mi, ha akarunk, ha akarhatnánk! De hát ilyen peches történelemmel nincs mit kezdeni. És akkor hirtelen, a legnagyobb sötétség közepette kiderül, hogy mégiscsak győztesek vagyunk. Vita nélkül a legjobbak a világon. És Puskás a népmesék királyfia, aki helyettünk is megtesz mindent, amit lehet, és még annál is többet. Érdekes, hogy az „aranylábú fiúk” ösztönösen betöltötték ezt a kettős társadalmi szerepet (ösztönösen vagy szükségszerűen?). Mert egyfelől csibészes önzéssel használták ki kivételezett helyzetüket, nagy anekdoták szólnak az üzletszerű csempészésekről (még 54-ben, Bernből jövet is, a legnagyobb gond az volt, hogyan lehet majd az „árut” nyugodalmasan kipakolni, minthogy Rákosi elvtárs közvetlenül a megérkezés után, a tatai edzőtáborban tartott nekik ünnepi fogadást, ami csak abból a szempontból volt kedvező, mert a pesti pályaudvaron már ingerült tömeg várta őket – azután Puskás megoldotta a problémát, mindig ő oldotta meg, telefonozott a határról valahová, mire Tatán már ott várta őket néhány teherautó, kiskatonákkal, hogy föltűnésmentesen eltüntessék a corpus delictiket), másfelől ugyanilyen emelkedett sztorik szólnak arról, ahogy, mint a mesében, vakmerően megleckéztették magas rangú uraikat, kiket egy egész ország rettegett. (Állítólag valóban megtörtént, hogy Puskás Farkas Mihálynak, az akkori belügyi atyaúristennek, aki tényleg veszélyes őrült volt, valami olyasmit mondott, hogy miniszter lehet akárki, de Puskás csak egyetlenegy van, ami megfelelt az igazságnak, mely akkor azonban, hogy úgy mondjam, éppen halott volt.)
Látható tehát, hogy arra a berni döntőre sokkal nagyobb súlyok lettek aggatva, mint egy szokásos focimeccsre. Rá lett pakolva ez az egész történelmi szar. Én akkor négyéves voltam, közvetlen élményem nincsen, rémlik, mintha apám rádiót hallgatott volna, de nagyon is lehetséges, hogy ezt keverem az 56-os legendás rádióhallgatásokkal („Jönnek az amerikaiak!”, de csak az oroszok jöttek). Én már csak a mítosszal találkozhattam, de mint valódi „liebhaber” természetesen nem maradhattam vele szemben közömbös, én is meggyászoltam azt a kilencven percet. Egy ideig, különösen német újságokban megjelenő írásaimban következetesen a berni magyar győzelemről beszéltem (többszörös levélváltással, hogy nem elírás), és ez ugyan persze csak tréfa, de nem egészen, gyerekesen arra is gondoltam, hogy legalább így utólag álljon vissza az igazság a világban. Mert az a napnál is világosabb, hogy ott az igazság sérült meg. A mítoszokról csak emelkedetten lehet gondolkodni. (Emlékszem, amikor egyszer két szót válthattam Puskással, az olyan volt, mintha T. S. Eliottal beszélgethettem volna. (Volt ez már Ady is, Kosztolányi is, Sophia Loren is.) Sőt, ha már életem nagy teljesítményeinél tartok, hadd meséljem el, hogy kispályán egy (azaz egy) alkalommal futballozhattam magával a nagy Hidegkútival, ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a szülőcsapatnak a tagja a helyi iskolában, itt lakik a szomszédban. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam harmadosztályú, de valóságos futballista rutinjával láttam, látván láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor mondjuk ő lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, ilyet nem csinált volna, csak, nevezzük nevén, egy zseni, s teremtett így rögtön egy egészen más teret, új és új esélyekkel. Igen tanulságos volt egy íróember számára. A szünetben kérdeztem a berni döntőről. Elmúlt, mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.)
Akár reálisan, akár nosztalgikusan, akár misztikusan viszonyultunk ahhoz a kilencven perchez, mindenképp szerettünk volna valami magyarázatot találni. Bármi jó lett volna, a sors büntetésétől a túl rövid stoplikig. (Jó harminc évvel később, a 86-os mexikói világbajnokságon váratlanul 6:0-ra kikaptunk az oroszoktól. Ott is ilyen rémülten keresgéltünk, és ott se sikerült. Pedig ott családközelben voltam, merthogy az öcsém játszott volt, de semmit sem tudok így sem, nyet nyicsevó.) Bármi jó lett volna, rossz volt az összeállítás, vagyis az edző, Sebes Gusztáv a hibás, vagy Puskás, mert sérülten elvállalta a játékot. És a Liebrich szándékosan rúgta le. Mint ilyen természetesen fasiszta. Egyáltalán a nyugatnémetek mind fasiszták, a keletnémetek pedig partizánok és humanisták. (Hát mostanra egy kicsit össze lettünk keverve – igaz, az érintettek is.) Egyébként Puskás állítólag provokálta Liebrichet, Pospisilt kérte volna meg tolmácsnak, mondaná meg annak a nagy mafla németnek, hogy akkor gurítja el a labdát a lába közt, amikor csak akarja. (Ezt a cselt magyarul köténynek nevezik, hogy ti. kössél kötényt föl, akkor majd nem lehet ott gurigázni, németül meg Tunnel-Tricknek. Vajon hogy hívják angolul, franciául, és milyen nyelvlélektani [?] következtetéseket lehetne ebből levonni nevezett népekre vonatkozóan?) És állítólag Herberger fölajánlotta az orvosi segítséget. De állítólag végül is egy svájci kecskepásztor csontkovács gyógyította meg. És a gólja a 87. percben teljesen szabályos volt. És ha a Rahn gólja előtt a Lantos lehúzza a fejét, akkor sima kirúgás. Így, végeérhetetlenül.
Sokáig nekem is nagyon fájt ez a meccs. De mostanra historizálódott, már szabad róla beszélni, már nem botrány, aminek részesei vagyunk, hanem történelem, amire rápillantunk, nem fáj, hidegen hagy, miként, mondjuk, a lipcsei csata is. Játék volt, egy nagy mérkőzés, és a futball az tényleg ilyen: többnyire a jobbik győz, de nem mindig. Bern volt a nem-mindig, a világban megbúvó kozmikus tréfa, vidám gonoszság, igazságtalan játékosság, pökhendi titokzatosság. Mi történt tehát 54-ben Bernben? Volt egy focimeccs, CSAK EGY focimeccs, a magyarok nagy küzdelemben 3:2-re legyőzték a németeket. Ennek folyományaképpen megbicsaklott a Wirtschaftswunder, így aztán nem kellett a berlini falat sem fölhúzni, és 89-ben nem volt mit lerombolni, Magyarországon nem nőtt az elkeseredés, elmaradt az 56-os forradalom… Csak egy focimeccs… ha Lantos lehajolt volna… |