Halló, halló…

Az a dialógus, melyet Antonin Liehmmel folytattam, amikor fölkért erre az írásra, az meglehetősen kelet-európai dialógus volt, ő Párizsból hívott, ez azonnal gépies utalás 1968-ra, magára Párizsra, Prágára, én Budapesten voltam, mert mindig ott vagyok, ami nem utalás semmire sem, jelentősége abban áll, hogy a telefonösszeköttetés minőségét határozza meg – magyarán, hogy alig hallottam Liehmet, azt észleltem, hogy megint lelkes, megint organizál valamit, s ez jó, én legalábbis jónak tartom, ha ő lelkes és organizál, a cseh mahher, ahogy magamban nevezem, amióta behálózta Európát az ő Lettre-jével; de hogy mit mondott, azt nem egészen értettem, nem hallottam, de nem volt merszem nemet mondani.

Mindenesetre németül beszéltünk. Ez az a nyelv, mellyel én az európai kultúrdialógushoz úgy-ahogy kapcsolódom. Ezt pusztán udvariasságból említem. Ha jól értettem a cseh embert, akkor nem a német nyelv, nem a német szellem, nem a német kultúra, hanem a németek országa a tűnődés tárgya, annak helye ebben a dialógusban. Ha most őszinte lennék (ami egyáltalán nem magától értődő), bevallanám, hogy nem is nagyon értem, mi volna ez a kultúrdialógus. Hogy Európa népei beszélnek egymással, beszélgetnek, párbeszédet folytatnak, csevegnek, összejönnek ötórai teára? És hogy ebben a beszélgetésben miként vesz részt Németország, vagy – ha nem hallja – mi, többiek, mit mondunk róla a háta mögött? Kipletykáljuk? Bizony kipletykáljuk. A háta mögött mindenkit kipletykálunk. De ez még a jobbik eset. Mert legalább beszélünk. De vajon létezik-e ez a dialógus? Vagy ez rossz kérdés? Afféle divatos end-of-the history-pesszimizmus?

Ó, Antonin, miről beszélek?

Nekünk magyaroknak újra meg újra közünk van Németországhoz. Hol háború, hol béke. De valahogy nem örülünk Németországnak (túlságosan hasonlítunk rájuk), ezért biztatjuk magunkat folytonosan Párizzsal („vigyázó szemetek”). De aztán mégiscsak minduntalan Németországnál kötünk ki.

Most jut eszembe, hogy esetleg a Közös Piac volna a kultúrdialógus? És hogy a németek az új, az újra megtalált németellenességről akarnának hallani? Erre szoktam én mondani, hogy nem kell Németországtól félni, elegendő, ha ő fél egy kissé saját magától.

Egyébként ez szerintem mindenkire ráfér, ez a gyanakvás önmagunkkal szemben (a Heine-vonal). A német tehetetlenség német ügyben mindannyiunk tehetetlensége. Ha Németország tudna dialógust folytatni önmagával, akkor volna európai dialógus.

Ha pedig a németek megvennék a magyar telefontársaságot (vagy már meg is vették?), akkor… akkor, kedves Antonin, hallanám is, nemcsak sejteném, hogy miket mondasz a telefonba, és talán okosabbakat válaszolnék a körkérdéseidre. De még ez sem javítana lényegesen az európai állapotokon.