Passz

Ó, tudok ám én szeriőzen beszélni Európáról, különösen a húsz és hatvan sor közti regiszterben, az egység és egyediség lüktető szépségéről, az Egy és a Sok Európát elvileg jellemző dinamikájáról vagy azokról a félelmekről, amelyek éppen abból adódnak, hogy vagy az Egyet látjuk, vagy a Sokat, s amikor ezt látjuk, amattól félünk, amikor amazt, akkor ettől. Igen leleményesen tudunk félni, ez is új európai tapasztalat. („Én félek Öntől!” „Ó, nem, uram, a legkevésbé sem, én félek Öntől.”)

De ezt nyilván majd megteszik a körkérdésre válaszoló kollégák is. Ezért érdekesebbnek tartom annak hangsúlyozását, hogy ez a kérdés Magyarországon ez idő szerint nem létezik. Arról, hogy „Maastrichttal” valami probléma volna, arról itt mi („mi”) nem tudunk. Errefelé csupán az az ijedelem van, hogy újra lehull valamiféle függöny, most nem vasból, hanem mondjuk ECU-ból. Hogy végérvényesen másodosztályúak maradunk. Satöbbi, satöbbi. Csatlakozni, csatlakozni, ezt ismételgetjük, kerül amibe kerül. (Ez egyébként ugyanaz a tájékozatlanság, mint az atomerőművek veszélyességére vagy általában a környezetvédelemre vonatkozó kollektív érzéketlenségünk. Ennek drámaisága itt senkit nem érdekel, fő, hogy a gépek, autók működjenek – minthogy a nem-működés évtizedeiben éltünk.)

Úgyhogy a magyar válasz a fölvetett problémára az, hogy elnézést, mille pardon, nem értem, miről tetszik beszélni. Nem értem, nem tudom, mi fán terem, még csak nem is kapizsgálom, fogalmam sincs, föl sem érem ésszel, és így tovább, leleményesen.