Szabadság, egyenlőség, testvériségA metróaluljáróban bűzlő rongyokba burkoltan fiatalabb férfi ül, és kéreget. Lehet, hogy nincsen lába, nem tudom, de nem is érdekel. Van lábad, meg fogod bánni, nincs lábad, azt is meg fogod bánni, van vagy nincs lábad, mindkettőt meg fogod bánni. Nem vagyok cinikus, de részvét sincs bennem, rosszkedvűen tehetetlen vagyok az ilyen helyzetben, rezignált, ahogy a mondat mutatja. Mint mindig, automatikusan gyorsítok, iszkolnék el. Ha nem látom, nincs. De a kabátzsebemben megcsörren az apró, újságot vettem volt, és ötszázasból apróval adtak vissza, bosszantott is. Ezért megtorpanok, belemarkolok az apróba, ismét csak megszokásból az ujjaim között visszacsorgatok néhány érmét, a maradékot, a maradék maradékját a kezébe teszem, azt tartja maga előtt, nem kalapot vagy dobozt. Borostás, fásult, elivott, de szabályos arca van, nem mondom, hogy szép, de mondhatnám, a szépség van elrontva az arcán. Emiatt a romlás miatt ül itt. Boldog új évet kíván, február van, a hangja mélyen, telten zeng, akár egy színésznek. Ez a hang abból az épnek mondott világból való, ahonnan ő ki van zárva. Meglepetésemben megrándul a kezem, elengedem a pénzdarabokat, közben a kezem az övéhez ér, mintegy rásimul, az ujjaim a tenyere párnáit érinti, az övéi az enyémet. Mintha egymáson feküdnénk. Én is, én is boldog, mondom zavartam, ám nagyon is a saját hangomon. Úgy mondom, mintha egy emberrel beszélnék. Eddig szerepek álltak egymással szemben, és ez most váratlanul megváltozott. Most kéne leülni melléje, és megkérdezni, miben segíthetnék. Ettől olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől.
Más ma nem történt velem, és nem is akarom, hogy történjék. |