Igen és nem

Pontosan egy évvel ezelőtt, mikor, sőt midőn az utolsó pillanatban leadtam Lakat szerkesztő úrnak az évi rendes karácsonyi kis színest, egy füzetbe a következőket írtam föl: olyan nulla a foci, hogy már egy kis színes sincs benne. Ezért most itt azonnal megnyitok egy naplót, írni bele az évközi kicsi foci dolgokat, Sztojcskovtól a Stop Pötyiékig, akikkel, ha le nem laufolom, de lelaufolom, vasárnap délelőttönként még szoktam kispályázni (ad notam: állni, mint a befőtt). Mert kicsi, jó focidolgok mindig vannak…

És azután erről azonnal megfeledkeztem, hiába teltek-múltak az év napjai, mondat nem lett belőle, sportmondat legalábbis nem. Januárban vágott a Szavicsevics egy négyest, márciusban láttam egy jó öregfiúk meccset, májusban eltemettük a Lakat Imrét, többszörösen edzőm Csillaghegyen, jó ember volt, a focihoz is értett, elég sokan kint voltunk a temetőben, jó volt látni a régi arcokat; ha távoliak is: egymáshoz tartozunk. Ha az ember örökké élne, akkor örökké futballozna, és többé-kevésbé örökké a Lakat Imre volna az edzője (vagy a Szöllősi Imre).

És így tovább, telt volna a napló. De egy sor se. Itt állnék megfürödve, ha ez olyan év volna, mint a tavalyi, de nem olyan, mert a Fradi kiverte az Anderlechtet, mázlival ugyan, de megdolgoztunk a mázliért, a belgák tízből kilencszer megvertek volna, de mi épp ama tizedik meccset játszottuk.

És ez fölélesztette bennem a régen halott szurkolót. Utoljára Mezey idejében, vagy elfogultan fogalmazva: az öcsémében, éreztem ezt az izgalmat és várakozást, amit egy mérkőzés jelent. Az én szurkolóságom több felől támadva van, részint mert inkább, már elnézést, játékosnak éreztem magam, olyan negyedosztályúnak, de mégis, részint meg a természetes fradistaságom lett összezagyválva a testvérem által, s keveredtem mindenféle Honvéd- és AEK–Athen-kalandokba.

De most visszaállt a világrend, s a remény neve Fradi lett. Persze a szurkoló nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, de ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent. Érdekes volt ebből a szempontból megfigyelhetni, hogy a szurkoló, ha nem is boldogan, de nem elkeseredetten nyugtázta az Ajaxtól benyert ötöst. A szurkoló minden valóságos erőfeszítésért hálás, és hajlandó fölülni a látszatnak. Csak a játékosok konyultak, teljes joggal, ők voltak a pályán, őket futkározták körbe.

 

De beszéljünk a huhogásról, arról, hogy az Ajax-meccsen a szurkolóból kijött az állat, s ha színes bőrű ért a labdához, ilyen őserdei hangutánzással utalt a származásukra; fajiztak.

Amit ez ügyben rosszul lehetett csinálni, azt rosszul csináltuk. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy az országos, a történelmi neuraszténiák léptek működésbe. A legsiralmasabban a sportújságírók viselkedtek, sértett kakaduként személyeskedtek. Az Ajax edzője, ez a van Gaal (egyébként a neve után ítélve nyilván magyar, csak tagadja), mondják, kellemetlen alak, meglehet, nagyképű is. De hát van mire. A világ első számú csapatának az edzője, s mint ilyen minden futballszerető ember tiszteletét kell bírja. Persze jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna, de a modorát neki felróni hasonlatos volna, mintha Beckenbauertől zokon vennénk, hogy nem járatos Hölderlinben. Amit én egyébként biztos forrásból tudok; Rilkében ofé, de a Hölderlint ugatja. Ez a klasszikus kérdés: igaz-e, hogy Hacsaturján buzi volt? Igaz, de nem csak ezért tiszteljük. Engem mint újságolvasót mérsékelten vagy csak másodsorban érdekel, hogy milyen kellemetlen volt a kollégának a munkáját végeznie, amikor van Gaallal interjút készített. Nem is végezte el rendesen a munkáját, mert főleg az irritáltságáról tudósított.

Amiképpen a tévériporter sem végezte jól a munkáját, amikor a huhogást szóra sem érdemesnek ítélte. (Zárójelben megjegyzem, hogy én például nem voltam akkor fölháborodva, mert egyszerűen nem is hallottam a huhogást. Egyrészt mert nincs kifinomulva rá a fülem – mikor én még meccsre jártam, ilyen nem volt –, másrészt meg teljesen elvesztem a játék figyelésébe, a drukkolásba. Ez volt akkor a dolgom.)

Szokás ezt az egészet eljópofáskodni, mondván például, hogy csak azt mondtuk, hogy hú, hú, de nagy helyzet volt. Meg hogy a lelátón nem kell mindent olyan hóttkomolyan venni. Ebben van valami. A „Mi van, bíró, kapol libát?” poénon nem kell fennakadni. De manapság már inkább azt kiabálják, hogy „mocskos zsidók!”, amin már nem lehet kedélyeskedni.

És a huhogást a nyugat-európai szóhasználat egyértelműen az utóbbi közelébe helyezi. Itt mi nem válogathatunk a jelentésekben, nem mondhatjuk, hogy mi ezt másképp gondoljuk, mert ez ma a világ stadionjaiban evvel a durva jelentéssel bír. Ez az, amit nem értett meg senki, se Novák Dezső (ne tévedjünk: szeretjük, tiszteljük, Maldini mellett számomra a világ egyik legnagyobb bekkzsenije), se a Fradi mint olyan. És megint hangsúlyoznám az íróstudók felelősségét.

A történelmi reflexek azonnali sértődést írtak elő. Mért éppen minket találnak meg, Madridban is volt horogkereszt, akkor mért nem ríttak, és így tovább, már megint a kis Magyarország a szálka, az utolsó csatlós, sőt az Ajax által Európa üzent, hogy nem kér belőlünk. Ugyan.

Pedig ha jók a reflexeink, akkor mi is azonnal fölháborodunk, elítéljük a történteket, a klub elhatárolja magát (ez az európéerség ilyen macerás dolog), erőfeszítéseket ígér, nem a Nyugat miatt, nem az Ajax miatt, hanem saját maga miatt, és csak ezután kérdezi meg, hogy minek is tetszik ezt a palávert csinálni. A palávert egyébként pontosan ezért csinálták. Mert úgy látták, hogy a magyarok ezen nincsenek is nagyon fölháborodva, és csak annyit mondanak, hogy ők szeretik a Fatusit, pedig az olyan fekete, mint az éjszaka. Ez európai ésszel nehezen érthető, illetve csak úgy, hogy itt akkor a rasszizmus nem olyan idegesítő dolog.

Azt sem értették a hollandok, hogy mért a fél stadion huhog, mért nem csak egy maréknyi barom. Valóban nem azért, mert nálunk az a maréknyi félstadionnyi volna, az egy főre jutó fasiszta szurkoló száma nem kevesebb Amszterdamban, mint itt, hanem azért, mert nem nagyon tudták, hogy az mit is jelent. Ezt legalább utólag tisztázni kell, ezt az alkalmat a sportújságírók sértetten elmulasztották, kijött belőlük a magyar, a szó rossz értelmében.

 

Volt az évben egy-két jó meccs, Fradi, olimpiai csapat, BVSC, a szurkoló kevéssel beéri, azonnal színes álmokat sző. De azt mondani, hogy végre valami megmozdult a magyar fociban, az a szokásos öncsalás volna.

Addig is: hajrá, magyarok. Huj, huj hajrá, és nem hú, hú hajrá.