Hol

A posztmodern terror jegyében Kolozsvár felé igyekeztem, vonaton, mert félek autóval menni, félek a határtól, hogy órákat kell várni, mondják, már nem kell, félek, hogy nem kapok benzint, mondják, kapok, kicsit folyton félek abban az országban, idegen, nem ismerem a játékszabályait, Románia az örök NDK.

Sor nincs, benzin van, de ha magamra maradok, folyamatosan azt várom, hogy mikor csap le rám a fátum. Ezért aztán legszívesebben, mint a gyerek (46 év) fognám erdélyi barátaim kezét, és így mennék kézenfogva mindenhová, a lángi, a viskyi, a salati kezeket fogva, hogy vigyázzanak rám, és hogy ha valami rossz történnék, ami érezhetően bármelyik pillanatban megeshetik, akkor az ne rajtam, ne az én ügyetlenségemen múljék, ne én viseljem a felelősséget.

Az idegenség érzése egyébként nem csak Romániára vonatkozik, hanem Erdélyre is, az erdélyi kultúrára is. Hogy egyszerre fogja el az embert a magyar kultúra egészére vonatkozó, ezt a gazdagságot észlelő jó érzés, meg az a hiúsághoz közel álló fölfedezés, hogy itt is vannak olvasók, olvasóink, valamint az, hogy ez azért más. Gyökeresen mások a történelmi, nyelvi, szociológiai tapasztalatok, minden más, csak valamilyen megfejthetetlen okból ők is magyarul beszélnek. Persze gondolhatunk az Alföld és a Dunántúl különbségeire is. Mindenesetre ez a tizenötmilliózás kulturálisan sem olyan egyszerű vagy magától értődő, ez igen drámai kapcsolat, közösnek és idegennek állandó feszültsége. Ez hol termékeny, hol riasztó.

Kisebb dologról beszélnék karácsony alkalmából. Az út során szinte állandóan és mindig váratlanul ügyeket kellett elintéznem. Például rögtön a határ után leut szerezni. E célból össze kellett ismerkednem egy házaspárral, akik, odavalósi magyarok (kik kacsintva mondták átlépve a határt: megérkeztünk szép hazánkba), szívesen váltottak be, át, a forint csak itthon rossz, ott érték, és azonnal át is vertek, mint szart a palánkon. Később barátaim azt magyarázták, hogy ezt itt nem kell olyan komolyan venni, ez természetes próbálkozás, játék, nem kell lelkizni. Jó. Aztán visszafelé meg nem adtak jegyet a jegypénztárban, mondván…, mindegy, valamit mondtak, és hogy vegyem majd meg a vonaton a kalauznál. E célból össze kellett ismerkednem a kalauzzal, illetve kettővel, mert elébb egy úgynevezett nem megfelelő kalauzzal kötöttem barátságot, az általa prognosztizált ár feléért, az eredeti kétszereséért, kaptam is jegyet, nem konkrét jegyet, de mondta a második kalauz, hogy ne izguljak, ezen a szakaszon csak ő kérhetné a jegyet, és ő nem fogja.

Nem a kisebb-nagyobb megkopasztásokat említem, az bagatell, nem a pénzügyi veszteség a fájó, hanem az emberi kapcsolatokban mutatkozó többlet. Ez a nem európai: ahhoz, hogy technikai jellegű ügyeket (pénzbeváltás, jegyvétel) intézhessek, folytonosan, akarva-akaratlan emberi viszonyokba kellett keverednem. Európában ma ez nem így szokás. Sőt: ott az emberi viszonyokat oldjuk meg technikailag.

A kettő között volna karácsony. Hol.