Járom az utam

A napokban módomban állt ékes teuton nyelven egy fél órát fölolvashatnom az Egy nőből. Balszerencsémre és mellesleg egy távoli nagynéném is odalátogatott, próbáltam előtte a szünetben lebeszélni, ó, legyintett derűsen, öreg vagyok én már, egy lofat ide vagy oda, engem már nem rendít meg, csak a hazugságot bírom egyre nehezebben, angyalom, és homlokon csókolt.

Tulajdonképpen nem is voltam rászorulva a nagyvonalúságára, eltekintve attól, hogy mindig mindenki nagyvonalúságára rá van szorulva, mert németül, hogy félreérthetően fogalmazzak, bármit gondolkodás nélkül kimondok vagy felolvasok, a német szavak semmilyen érzést nem váltanak ki belőlem, se ízük, se bűzük, magyarán, nem ismerem őket, legjobb esetben ismerem a jelentésüket.

Igen ám, de nem ismerem a használatukat. (Eszembe jut, zárójelben, milyen mázlim volt annak idején, mert amikor az, így említem finoman, ideológiailag határozott férfiú rá kívánt mutatni nyelvfilozófiai műveltségem lukaira vagy mijeire, akkor erre épp egy Wittgenstein-mondatot talált alkalmasnak, azt a bizonyosat, hogy a szavaknak használatuk volna és nem jelentésük. Manapság például Magyarországon sokan a posztmodernt a linkség, a blöff szinonimájának tartják, stílusterrornak, művészi felelőtlenségnek, ja és persze összeesküvésnek, és ugyan nekem a posztmodern nem ingem, gatyám is alig, abban az értelemben legalábbis, hogy nem érzek vágyat őtet megvédelmezni, de ha így használtatik ez a szó, akkor gyorsan, íziben, kell találni egy újat, ha lehet, mert ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen elhatározósdi, egy újat, mely leírná azt a sok szellemi, történeti, művészi és érzelmi mozgást, amely mégiscsak az előbbi alá tartozik. Ugyanez történik a liberális szóval is, az a hazátlan bitang irányába csúszik, egészen addig, míg eszükbe nem jut a kissé ugyan hígm Eötvös Pepi, és akkor a nemzeti jelzővel mentőövet dobnak a szónak. – A minap épp az Írószövetség volt elnöke jellemezte a szerinte áldatlan szellemi állapotokat akképp, hogy az Írók Könyvesboltjának kirakatában mindig kizárólag posztmodern írókat látni, amely kijelentés az önmagában való nívósságán túl azért is értékes, mert így végre van egy egyértelmű definíciónk: pm. az, akit vagy amit a lányok az Andrássy úti könyvesboltból benyomnak a kirakatba; azt nem említette a kolléga, hogy ebben a boltban minden magyar író vásárlási kedvezményt kap, elég a tagság, nincs stiláris szűrő, és kortárs magyar szerző könyvét a legkönnyebben itt találni meg, valamint az olyan szemét liberális pm. lapokat is, mint például a Hitel. Nép-nemzeti realistaként mondanám: ez a főváros egyik legjobb, mert leghasználhatóbb könyvesboltja. Akkor itt most be is zárom a jelet.)

Síkos talajon mozog a szerző, jégre van vive, amikor idegen nyelven szól a szövege. Én is mondtam ott azonnal, hogy csak az eredeti magyarhoz tudok mit hozzáfűzni, én mindent magyarul hallok, magyar a fülem, mindenem magyar, szójáték elhagyva, nekem csak magyar problémáim vannak. Hogy ezt hogy értem. Nekem minden probléma nyelvi probléma, hazudtam az igazságot, és az per definitionem magyar. Szóval hogy itt, Németországban nem tudom, miként irritáló egy mondatom, hogy hol fekszik, fekszem Grimmelshausen és Handke közt. Irritáción valami olyasmit értettem, amit itthon, a testről való beszéd nehézségét, a durvaság és őszinteség szintén nehéz kapcsolatát, illetve az én és a mi zavart magyar viszonyát.

De ez hidegen hagyta őket, hanem belemásztunk lassan valami feminista morgásba, egy nyelvbe, amelyet én, egyszerű magyar férfiként, egyáltalában nem ismerek. Nem bírom. Igen tanulságos volt megtapasztalni, hogy a nyelv nem birtoklása milyen kiszolgáltatottá teszi az embert. Én persze csak láncaimat veszthettem, ezért nézegethettem az egészet így, érdeklődve. Bizony nem értettük egymást. Fölajánlottam aztán nekik, hogy átteszem a siet erbe és viszont, van egy férfi, ezen aztán nevetgéltek, de nem nagyon.

Voltak keleti s voltak nyugati németek – hát az roppant tanulságos volt, ahogy azok nem értették egymást. Pedig nagyon akarták, pontosabban a nyugatiak akarták a másikakat, azok inkább hallgattak, félek, azt hitték, ők értenek mindent. A nyugatiak vagy fölülről lefelé beszélnek, ezt udvariassággal tetézik, vagy alulról fölfelé, ezt németes önostorozással oldják meg. Igen, ja, ott keleten, ott volt közösségi érzés, szükségből erényt kovácsoltak, és így tovább, ilyen szamárságokat is tudtak mondani, okos, művelt emberek, minden európaisággal kistafírozva. Semmi nincs keleten jó, ami a volt rendszerből következnék, semmi, súgtam jelentősen a mellettem elhelyezkedő fülbe.

Mi egyszerre vagyunk keleti meg nyugati magyarok, kistafírozva meg hol így, hol úgy. Amikor hazajöttem – hazajönni jó, elmenni meg hazajönni –, a következő mondaton estem hasra: nem engedjük magunkat kipusztítani, liberális járomba lökni. Ízlelgetem, liberális járomba lökni, in das liberale Joch stossen, te jó Isten (haza, család), ha ezt lefordítanám a nagynénimnek, elpirulna, lehajtaná a fejét, és szégyenkezve faképnél hagyna. Ha nagyon szeretne, akkor kinevetne, micsoda barom vagy te, angyalom, liberális járom… (Utólagos megjegyzés: azóta már a féregirtásnál tartunk. Ezen nincs mit fordítani.)