Vélhetően, nem

Akárhány norvégot kérdeztem is, és számtalan norvégot kérdeztem, azt, hogy Ibsen végül is dánul írt-e vagy norvégul, nem tudtam meg. Dánul, inkább dánul, mondták, de ezt úgy, hogy akár az ellenkezőjére is gondolhattam. Mindenesetre most ugyanazzal a szöveggel játsszák Oslóban, mint Koppenhágában. Ámazonban a finomságok, az árnyalatok, a nyelv bensőségessége, vetettem közbe. No igen, bólintottak, de azért meg lehet érteni.

Arrafelé északon többször találkozni a nyelv ezen gyakorlatias státuszával. A hollandok minden további nélkül elélcelődnek mondjuk arról, hogy a holland az nem is nyelv volna, hanem torokbaj. Próbálná csak ezt valaki a miénkével! (Ahogy például Cioran meg is próbálta – azonnal Csorán lett belőle…) A nyelv nem titok és szentség, nem erős vár, nem a mi istenünk, hanem eszköz, mint a vasvella vagy a számítógép, melyet tisztel az ember és vigyáz rá, de könny nem futja el a szemét.

Ez még mintha az izlandiak esetében is így volna, pedig azok olyan kevesen vannak, hogy mindőnk Herdere mind a tíz ujját megnyalná utánuk. Izlandon kizárólag izlandi szavak vannak, nem engedik be az idegeneket, létezik valamiféle nyelvi bizottság, afféle szuper-kazinczy, amely azonnal lefordítja a betörni készülőket, a telefont, a televíziót, helyükbe egészséges, vidéki izlandi szavakat ajánl. Nevet is izlandit kell választania a letelepülni vágyónak, semmi Grün vagy Petrovics. Ez persze csak akkor működik, ha a nép támogatja mindezt – a nyelv az, amit beszélnek, nem amit kieszelnek –, és úgy látszik, támogatja. A folyamatos nyelvrégítés állapotában vannak, és attól sincsenek meghatódva (meghatározva már inkább), hogy a nyelv, amelyet használnak, többszáz éves – mintha mi Balassa, a Bálint nyelvén beszélnénk. Féltik a nyelvet, de nem félnek.

Mi, ungárok, költőien használjuk a nyelvünket. Egy-egy szón múlik a haza sorsa, forradalom, népfelkelés, ellenforradalom: emlékezzünk: szavakról vitatkoztunk, szavakat akartunk elfogadtatni, szavak harcoltak egymással. Csinálni nem sokat csináltunk. A költőiség közvetlen használatra nem ideális, néha tényleg idegen nyelvre kéne fordítani magyar szövegeket, hogy megtudjuk, mit is akarnak valójában. Minden nyelv másra érzékeny, másra jajdul. (A szív segédigéi című könyvemet sok nyelvre lefordították, de csak a lengyelben derült ki, hogy a temetésleírás pontatlan. Ez a trehányság csak a lengyelt irritálta, ott buktam le, a többi nyelv nem szólt. Mondanom sem kell, hogy katolikus temetésről van a regényben szó. Egyeztetési hibát megtudni a német a legalkalmasabb, és így tovább. Valamelyik nyelvben végül is hibás az ember.)

Irodalmi ország vagyunk. Korántsem nagyhatalom, nem a tehetségről beszélek, hanem a nyelv helyzetéről. Aztán hogy ez az irodalmi ország miként is kapcsolódik az ukrán maffiákhoz, az olajgengekhez, az elszegényedéshez, a régi ugarhoz és az új gazdagokhoz, a formátlanság tomboló támadásához vagy táncához, hát… azon még el kell gondolkodnom. Vélhetően hollandul.

Nem.