Celládba a porkoláb

Márai Füves könyvében van egy fél oldal az olvasásról, a mikéntről, ehhez a fél oldalhoz szeretnék eljutni. Több út is kínálkozik.

Az egyiken haladva találnánk ezt a manapság dívó, eléggé dívó gőgös olvasást, ezt a kissé kelletlen, többnyire pesti fanyalt. (Amivel nem egészséges, vidéki gyerekeket kívánnék olvasónak…) Van konzervatív és liberális változata, előbbi rendszerint politikai ihletésű, szépen kitalálható előre, hogy kiről mit tart az ilyen, utóbbi ettől ment, ő a fitymálós, hogy előrevegyük a Márai-szöveg egy szavát.

A másik út elején rögvest egy vallomásszerűt találnánk: én nem nagyon szeretem Márait. Az Egy polgár vallomásai és a naplók irodalmunk kikerülhetetlen könyvei, de még mintha ott is volna valami abból a meghatódottságból, mely oly ingerlő. A meghatódottság alapja valóságos: az a van-is-meg-nincs-is, ami a magyar polgárság története. Az a polgárság, amely nincs, vagy amelyet újra meg újra brutálisan a földbe taposnak, az óhatatlan patinát kap, valami erkölcsi emelkedettség lengi be, védettség, elnéző figyelem – ami amúgy nem járna, mert nem belőle jő, hanem sanyarú és satnya helyzetéből (ami persze, ez a nehéz, része őneki).

A Füves könyvet olvasva ezen magabiztos emelkedettség savanykás, magyar szaga csapott meg, igazságtalanul fogalmazva: a Lübeck és Kassa közti különbség, egy ungárise Marcus Aureliusba ojtott nem-tudom-mi, talán Hamvas-paródia, ez a bosszantó mindentudás, még inkább fitogtatás. Megint tisztán látni véltem, mi tetszett rajta, benne annyira anyámnak, akit most, a hülye, definiáljak úgy, mint afféle ker-köz-úrilányt. Annak idején ez az egyetlen szólt Márai ellen: hogy a mamám rajongott érte. Most vagy most megint úgy éreztem, igazam volt, ez a bornírt érv – anyám rajongása mint valami rossz – helyénvaló mégis.

Bosszantott a könyv nagyon. És akkor lapoztam rá erre az olvasási passzusra, amely nem lóg ki a többi közül, mégis amikor ajánlásainak szellemében kezdtem nézni a könyvet, megtorpant a lendületes bosszankodás. Hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Hogy van itt valami rémült következetesség, ami nem kevés, és ami talán tartalmazza önmaga kritikáját is. Vagy a tudást önmagáról, hogy ez a kritika hiányzik belőle. Hogy nem kér különleges elbírálást. Hogy van neki, de nem keni másra a kompenzálásait. Szóval hogy olvassuk csak tovább, majd meglátjuk. Egy jó író könyve sosincs előre lefutva. És így tovább.

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.