A norvég rák

 

Celládba a porkoláb

Márai Füves könyvében van egy fél oldal az olvasásról, a mikéntről, ehhez a fél oldalhoz szeretnék eljutni. Több út is kínálkozik.

Az egyiken haladva találnánk ezt a manapság dívó, eléggé dívó gőgös olvasást, ezt a kissé kelletlen, többnyire pesti fanyalt. (Amivel nem egészséges, vidéki gyerekeket kívánnék olvasónak…) Van konzervatív és liberális változata, előbbi rendszerint politikai ihletésű, szépen kitalálható előre, hogy kiről mit tart az ilyen, utóbbi ettől ment, ő a fitymálós, hogy előrevegyük a Márai-szöveg egy szavát.

A másik út elején rögvest egy vallomásszerűt találnánk: én nem nagyon szeretem Márait. Az Egy polgár vallomásai és a naplók irodalmunk kikerülhetetlen könyvei, de még mintha ott is volna valami abból a meghatódottságból, mely oly ingerlő. A meghatódottság alapja valóságos: az a van-is-meg-nincs-is, ami a magyar polgárság története. Az a polgárság, amely nincs, vagy amelyet újra meg újra brutálisan a földbe taposnak, az óhatatlan patinát kap, valami erkölcsi emelkedettség lengi be, védettség, elnéző figyelem – ami amúgy nem járna, mert nem belőle jő, hanem sanyarú és satnya helyzetéből (ami persze, ez a nehéz, része őneki).

A Füves könyvet olvasva ezen magabiztos emelkedettség savanykás, magyar szaga csapott meg, igazságtalanul fogalmazva: a Lübeck és Kassa közti különbség, egy ungárise Marcus Aureliusba ojtott nem-tudom-mi, talán Hamvas-paródia, ez a bosszantó mindentudás, még inkább fitogtatás. Megint tisztán látni véltem, mi tetszett rajta, benne annyira anyámnak, akit most, a hülye, definiáljak úgy, mint afféle ker-köz-úrilányt. Annak idején ez az egyetlen szólt Márai ellen: hogy a mamám rajongott érte. Most vagy most megint úgy éreztem, igazam volt, ez a bornírt érv – anyám rajongása mint valami rossz – helyénvaló mégis.

Bosszantott a könyv nagyon. És akkor lapoztam rá erre az olvasási passzusra, amely nem lóg ki a többi közül, mégis amikor ajánlásainak szellemében kezdtem nézni a könyvet, megtorpant a lendületes bosszankodás. Hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Hogy van itt valami rémült következetesség, ami nem kevés, és ami talán tartalmazza önmaga kritikáját is. Vagy a tudást önmagáról, hogy ez a kritika hiányzik belőle. Hogy nem kér különleges elbírálást. Hogy van neki, de nem keni másra a kompenzálásait. Szóval hogy olvassuk csak tovább, majd meglátjuk. Egy jó író könyve sosincs előre lefutva. És így tovább.

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.

A norvég rák

Az embernek más a sorszáma német-római császárként és más magyar vagy, spanyol királyként, gondolta Bérevő Egy, ki sorszámát az Élet és Irodalom magas uraitól nyerte. Éhes volt, méltatlanul egy bérevőhöz, akinek munkaköri kötelessége kéjből enni, nem pedig éhségből. Szépség és igazság csatájában Bérevő Egy az előbbi alattvalója, miután e kettő immár reménytelenül széjjelvált.

Éppen a Kattegat vagy Skagerrak szorosan hányódott egy ladikban, hogy a kettő közül melyiken, azt nyilván soha nem fogja megtudni. A ladik írókkal volt teletömve, kik mindahányan a norvégiai Björnson-fesztiválra voltak hivatalosak. Ettől még nem kellett volna éhesnek lennie, de valahogy elmaradt az ebéd, hipp-hopp: és elmaradt. Vagy nem vette észre. Nem tudta, hogy a norvégek nem vetnek súlyt az ebédre. Mintha össze volna keverve a reggelivel, a reggeli meg nincs definiálva. De lehet, hogy félreértette. Itt most hogyan lehetne megmagyarázni a gábelfrüstüköt? Mihez képest gábel?

Björnsterne Björnsonról sem sokat tudott. A nagy Ibsen nagy kortársa. Azt hitte, evvel megússza. Ám álnok módon kiderült, hogy a kiváló norvég főként két dologról nevezetes: a. a század elején nagy humanista kampányba fogott a szlovákok érdekében, akik senyvedtek a gonosz magyaroktól, és b. lelkesen csatlakozott volt Zolához a Dreyfus-pörben, ahol bizonyos Esterházy kapitány játszott gyászos szerepet. Mármost szegény Bérevő Egy más sem volt, mint magyar és Esterházy. Hát ezt jól kifogtam, mormogta magában, és persze a rá oly jellemző hazafias zúdulással azonnal kijelentette, hogy ő mint magyar természetesen a kisebbségi szlovákok pártján áll, és igazán csak parentézében jegyezné meg, hogy ez idő szerint a magyarok azok, mik hajdan a szlovákok, kisebbségiek, éljen Björnson! Björnson, fájdalom, örök. Ugyanígy csatlakozott másnap a Dreyfus-pörhöz, kiegészítve, hogy ama baljós kapitány nem is igazi (!) E. volt, inkább Walsin, legföljebb, ha az édesanyja, egy kicsit, talán. Ezen is jót mulattak a norvég emberek.

A csónak a közeli kis szigetre tartott, ahol valamiféle hal- vagy halászati múzeum várt arra, hogy őtet a sok író intellektuálisan bekebelezze. Bérevő Egynek szembe kellett avval néznie, hogy ő egy szárazföldi patkány. Félt ott a vízen. Megérezte a tenger erejét, azt, hogy az bármire képes volna, ha akarná. Még jó, hogy nincsen tengerünk, gondolta történelmietlenül, egy gonddal kevesebb. Persze mondanom sem kell, ilyen hozzáállással nem lehet országot gründolni.

A Fiskerimuseet érdekes volt, a múlt század közepi viszonyokat idézte, Dreyfus még boldog volt akkor, a szlovákok már nem, akkor épp a magyarok sem, ekkor tájt kezdődött, hogy a világnak szép lassan elment a kedve önmagától, manapság már nem is mer a tükörbe nézni, annyira.

És akkor hirtelen kiderült, hogy errefelé, ilyenkor, öt óra körül is van valami, neki Mittagessennel fordították, de ennek nem volt jelentősége, itt a nyelv nem szent, hanem praktikus dolog, meg is értik egymást, Bérevő Egy legyintett, tudom, mondta, gábelfrüstük. De azért örült. Körbeültek egy asztalt, hoztak kenyeret, vajat, könnyű fehérborokat, meg egy kosárfélét (garabolyt), amelyben mik voltak? Bizony, rákok. Rákfélék. Olyan rákocskák. Nézte a norvég kezeket, ahogy belemarkoltak, mintha cseresnyéstálba, és ő is vett. Majdnem scampi nagyságú állatok voltak. Mellette az olasz kolléga kapkodva, gyorsan evett, letörte a rák fejét, és a többit mintegy páncélostul rágcsálta. Trieszti módszer. A norvég nők, mert inkább nők voltak a norvég nők, mint férfiak, akkurátusabban dolgoztak, a farkot is letörték, és a hüvelykujj egy évszázados mozdulatával kifordították a rákhúst a páncéljából, és nem is ették meg azonnal egyenként, hanem összegyűjtötték, és úgy.

Bérevő Egy kombinálta a trieszti és oslói módszereket. Hol türelmes volt, hol türelmetlen. Órákig eszegettek. Szemben vele egy szlovák ember ült, mellette egy román. Olykor biztatóan egymásra pillantottak. Most így hárman, gondolta felelőtlenül, picikét csámcsogva, meg bírnánk oldani az országaink közti problémákat. Ekkora linkség hallatán, mert Bérevő Egy kifinomult belső hallással bírt, elszégyellte magát, s gyorsan benyúlt a kosárba, hogy a maradék rákokat a két másik elől elegye. Már nem volt éhes. Kelet-európai ízlelőbimbói a kozmoszt ostromolták.

Vélhetően, nem

Akárhány norvégot kérdeztem is, és számtalan norvégot kérdeztem, azt, hogy Ibsen végül is dánul írt-e vagy norvégul, nem tudtam meg. Dánul, inkább dánul, mondták, de ezt úgy, hogy akár az ellenkezőjére is gondolhattam. Mindenesetre most ugyanazzal a szöveggel játsszák Oslóban, mint Koppenhágában. Ámazonban a finomságok, az árnyalatok, a nyelv bensőségessége, vetettem közbe. No igen, bólintottak, de azért meg lehet érteni.

Arrafelé északon többször találkozni a nyelv ezen gyakorlatias státuszával. A hollandok minden további nélkül elélcelődnek mondjuk arról, hogy a holland az nem is nyelv volna, hanem torokbaj. Próbálná csak ezt valaki a miénkével! (Ahogy például Cioran meg is próbálta – azonnal Csorán lett belőle…) A nyelv nem titok és szentség, nem erős vár, nem a mi istenünk, hanem eszköz, mint a vasvella vagy a számítógép, melyet tisztel az ember és vigyáz rá, de könny nem futja el a szemét.

Ez még mintha az izlandiak esetében is így volna, pedig azok olyan kevesen vannak, hogy mindőnk Herdere mind a tíz ujját megnyalná utánuk. Izlandon kizárólag izlandi szavak vannak, nem engedik be az idegeneket, létezik valamiféle nyelvi bizottság, afféle szuper-kazinczy, amely azonnal lefordítja a betörni készülőket, a telefont, a televíziót, helyükbe egészséges, vidéki izlandi szavakat ajánl. Nevet is izlandit kell választania a letelepülni vágyónak, semmi Grün vagy Petrovics. Ez persze csak akkor működik, ha a nép támogatja mindezt – a nyelv az, amit beszélnek, nem amit kieszelnek –, és úgy látszik, támogatja. A folyamatos nyelvrégítés állapotában vannak, és attól sincsenek meghatódva (meghatározva már inkább), hogy a nyelv, amelyet használnak, többszáz éves – mintha mi Balassa, a Bálint nyelvén beszélnénk. Féltik a nyelvet, de nem félnek.

Mi, ungárok, költőien használjuk a nyelvünket. Egy-egy szón múlik a haza sorsa, forradalom, népfelkelés, ellenforradalom: emlékezzünk: szavakról vitatkoztunk, szavakat akartunk elfogadtatni, szavak harcoltak egymással. Csinálni nem sokat csináltunk. A költőiség közvetlen használatra nem ideális, néha tényleg idegen nyelvre kéne fordítani magyar szövegeket, hogy megtudjuk, mit is akarnak valójában. Minden nyelv másra érzékeny, másra jajdul. (A szív segédigéi című könyvemet sok nyelvre lefordították, de csak a lengyelben derült ki, hogy a temetésleírás pontatlan. Ez a trehányság csak a lengyelt irritálta, ott buktam le, a többi nyelv nem szólt. Mondanom sem kell, hogy katolikus temetésről van a regényben szó. Egyeztetési hibát megtudni a német a legalkalmasabb, és így tovább. Valamelyik nyelvben végül is hibás az ember.)

Irodalmi ország vagyunk. Korántsem nagyhatalom, nem a tehetségről beszélek, hanem a nyelv helyzetéről. Aztán hogy ez az irodalmi ország miként is kapcsolódik az ukrán maffiákhoz, az olajgengekhez, az elszegényedéshez, a régi ugarhoz és az új gazdagokhoz, a formátlanság tomboló támadásához vagy táncához, hát… azon még el kell gondolkodnom. Vélhetően hollandul.

Nem.

Járom az utam

A napokban módomban állt ékes teuton nyelven egy fél órát fölolvashatnom az Egy nőből. Balszerencsémre és mellesleg egy távoli nagynéném is odalátogatott, próbáltam előtte a szünetben lebeszélni, ó, legyintett derűsen, öreg vagyok én már, egy lofat ide vagy oda, engem már nem rendít meg, csak a hazugságot bírom egyre nehezebben, angyalom, és homlokon csókolt.

Tulajdonképpen nem is voltam rászorulva a nagyvonalúságára, eltekintve attól, hogy mindig mindenki nagyvonalúságára rá van szorulva, mert németül, hogy félreérthetően fogalmazzak, bármit gondolkodás nélkül kimondok vagy felolvasok, a német szavak semmilyen érzést nem váltanak ki belőlem, se ízük, se bűzük, magyarán, nem ismerem őket, legjobb esetben ismerem a jelentésüket.

Igen ám, de nem ismerem a használatukat. (Eszembe jut, zárójelben, milyen mázlim volt annak idején, mert amikor az, így említem finoman, ideológiailag határozott férfiú rá kívánt mutatni nyelvfilozófiai műveltségem lukaira vagy mijeire, akkor erre épp egy Wittgenstein-mondatot talált alkalmasnak, azt a bizonyosat, hogy a szavaknak használatuk volna és nem jelentésük. Manapság például Magyarországon sokan a posztmodernt a linkség, a blöff szinonimájának tartják, stílusterrornak, művészi felelőtlenségnek, ja és persze összeesküvésnek, és ugyan nekem a posztmodern nem ingem, gatyám is alig, abban az értelemben legalábbis, hogy nem érzek vágyat őtet megvédelmezni, de ha így használtatik ez a szó, akkor gyorsan, íziben, kell találni egy újat, ha lehet, mert ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen elhatározósdi, egy újat, mely leírná azt a sok szellemi, történeti, művészi és érzelmi mozgást, amely mégiscsak az előbbi alá tartozik. Ugyanez történik a liberális szóval is, az a hazátlan bitang irányába csúszik, egészen addig, míg eszükbe nem jut a kissé ugyan hígm Eötvös Pepi, és akkor a nemzeti jelzővel mentőövet dobnak a szónak. – A minap épp az Írószövetség volt elnöke jellemezte a szerinte áldatlan szellemi állapotokat akképp, hogy az Írók Könyvesboltjának kirakatában mindig kizárólag posztmodern írókat látni, amely kijelentés az önmagában való nívósságán túl azért is értékes, mert így végre van egy egyértelmű definíciónk: pm. az, akit vagy amit a lányok az Andrássy úti könyvesboltból benyomnak a kirakatba; azt nem említette a kolléga, hogy ebben a boltban minden magyar író vásárlási kedvezményt kap, elég a tagság, nincs stiláris szűrő, és kortárs magyar szerző könyvét a legkönnyebben itt találni meg, valamint az olyan szemét liberális pm. lapokat is, mint például a Hitel. Nép-nemzeti realistaként mondanám: ez a főváros egyik legjobb, mert leghasználhatóbb könyvesboltja. Akkor itt most be is zárom a jelet.)

Síkos talajon mozog a szerző, jégre van vive, amikor idegen nyelven szól a szövege. Én is mondtam ott azonnal, hogy csak az eredeti magyarhoz tudok mit hozzáfűzni, én mindent magyarul hallok, magyar a fülem, mindenem magyar, szójáték elhagyva, nekem csak magyar problémáim vannak. Hogy ezt hogy értem. Nekem minden probléma nyelvi probléma, hazudtam az igazságot, és az per definitionem magyar. Szóval hogy itt, Németországban nem tudom, miként irritáló egy mondatom, hogy hol fekszik, fekszem Grimmelshausen és Handke közt. Irritáción valami olyasmit értettem, amit itthon, a testről való beszéd nehézségét, a durvaság és őszinteség szintén nehéz kapcsolatát, illetve az én és a mi zavart magyar viszonyát.

De ez hidegen hagyta őket, hanem belemásztunk lassan valami feminista morgásba, egy nyelvbe, amelyet én, egyszerű magyar férfiként, egyáltalában nem ismerek. Nem bírom. Igen tanulságos volt megtapasztalni, hogy a nyelv nem birtoklása milyen kiszolgáltatottá teszi az embert. Én persze csak láncaimat veszthettem, ezért nézegethettem az egészet így, érdeklődve. Bizony nem értettük egymást. Fölajánlottam aztán nekik, hogy átteszem a siet erbe és viszont, van egy férfi, ezen aztán nevetgéltek, de nem nagyon.

Voltak keleti s voltak nyugati németek – hát az roppant tanulságos volt, ahogy azok nem értették egymást. Pedig nagyon akarták, pontosabban a nyugatiak akarták a másikakat, azok inkább hallgattak, félek, azt hitték, ők értenek mindent. A nyugatiak vagy fölülről lefelé beszélnek, ezt udvariassággal tetézik, vagy alulról fölfelé, ezt németes önostorozással oldják meg. Igen, ja, ott keleten, ott volt közösségi érzés, szükségből erényt kovácsoltak, és így tovább, ilyen szamárságokat is tudtak mondani, okos, művelt emberek, minden európaisággal kistafírozva. Semmi nincs keleten jó, ami a volt rendszerből következnék, semmi, súgtam jelentősen a mellettem elhelyezkedő fülbe.

Mi egyszerre vagyunk keleti meg nyugati magyarok, kistafírozva meg hol így, hol úgy. Amikor hazajöttem – hazajönni jó, elmenni meg hazajönni –, a következő mondaton estem hasra: nem engedjük magunkat kipusztítani, liberális járomba lökni. Ízlelgetem, liberális járomba lökni, in das liberale Joch stossen, te jó Isten (haza, család), ha ezt lefordítanám a nagynénimnek, elpirulna, lehajtaná a fejét, és szégyenkezve faképnél hagyna. Ha nagyon szeretne, akkor kinevetne, micsoda barom vagy te, angyalom, liberális járom… (Utólagos megjegyzés: azóta már a féregirtásnál tartunk. Ezen nincs mit fordítani.)

Hol

A posztmodern terror jegyében Kolozsvár felé igyekeztem, vonaton, mert félek autóval menni, félek a határtól, hogy órákat kell várni, mondják, már nem kell, félek, hogy nem kapok benzint, mondják, kapok, kicsit folyton félek abban az országban, idegen, nem ismerem a játékszabályait, Románia az örök NDK.

Sor nincs, benzin van, de ha magamra maradok, folyamatosan azt várom, hogy mikor csap le rám a fátum. Ezért aztán legszívesebben, mint a gyerek (46 év) fognám erdélyi barátaim kezét, és így mennék kézenfogva mindenhová, a lángi, a viskyi, a salati kezeket fogva, hogy vigyázzanak rám, és hogy ha valami rossz történnék, ami érezhetően bármelyik pillanatban megeshetik, akkor az ne rajtam, ne az én ügyetlenségemen múljék, ne én viseljem a felelősséget.

Az idegenség érzése egyébként nem csak Romániára vonatkozik, hanem Erdélyre is, az erdélyi kultúrára is. Hogy egyszerre fogja el az embert a magyar kultúra egészére vonatkozó, ezt a gazdagságot észlelő jó érzés, meg az a hiúsághoz közel álló fölfedezés, hogy itt is vannak olvasók, olvasóink, valamint az, hogy ez azért más. Gyökeresen mások a történelmi, nyelvi, szociológiai tapasztalatok, minden más, csak valamilyen megfejthetetlen okból ők is magyarul beszélnek. Persze gondolhatunk az Alföld és a Dunántúl különbségeire is. Mindenesetre ez a tizenötmilliózás kulturálisan sem olyan egyszerű vagy magától értődő, ez igen drámai kapcsolat, közösnek és idegennek állandó feszültsége. Ez hol termékeny, hol riasztó.

Kisebb dologról beszélnék karácsony alkalmából. Az út során szinte állandóan és mindig váratlanul ügyeket kellett elintéznem. Például rögtön a határ után leut szerezni. E célból össze kellett ismerkednem egy házaspárral, akik, odavalósi magyarok (kik kacsintva mondták átlépve a határt: megérkeztünk szép hazánkba), szívesen váltottak be, át, a forint csak itthon rossz, ott érték, és azonnal át is vertek, mint szart a palánkon. Később barátaim azt magyarázták, hogy ezt itt nem kell olyan komolyan venni, ez természetes próbálkozás, játék, nem kell lelkizni. Jó. Aztán visszafelé meg nem adtak jegyet a jegypénztárban, mondván…, mindegy, valamit mondtak, és hogy vegyem majd meg a vonaton a kalauznál. E célból össze kellett ismerkednem a kalauzzal, illetve kettővel, mert elébb egy úgynevezett nem megfelelő kalauzzal kötöttem barátságot, az általa prognosztizált ár feléért, az eredeti kétszereséért, kaptam is jegyet, nem konkrét jegyet, de mondta a második kalauz, hogy ne izguljak, ezen a szakaszon csak ő kérhetné a jegyet, és ő nem fogja.

Nem a kisebb-nagyobb megkopasztásokat említem, az bagatell, nem a pénzügyi veszteség a fájó, hanem az emberi kapcsolatokban mutatkozó többlet. Ez a nem európai: ahhoz, hogy technikai jellegű ügyeket (pénzbeváltás, jegyvétel) intézhessek, folytonosan, akarva-akaratlan emberi viszonyokba kellett keverednem. Európában ma ez nem így szokás. Sőt: ott az emberi viszonyokat oldjuk meg technikailag.

A kettő között volna karácsony. Hol.

Igen és nem

Pontosan egy évvel ezelőtt, mikor, sőt midőn az utolsó pillanatban leadtam Lakat szerkesztő úrnak az évi rendes karácsonyi kis színest, egy füzetbe a következőket írtam föl: olyan nulla a foci, hogy már egy kis színes sincs benne. Ezért most itt azonnal megnyitok egy naplót, írni bele az évközi kicsi foci dolgokat, Sztojcskovtól a Stop Pötyiékig, akikkel, ha le nem laufolom, de lelaufolom, vasárnap délelőttönként még szoktam kispályázni (ad notam: állni, mint a befőtt). Mert kicsi, jó focidolgok mindig vannak…

És azután erről azonnal megfeledkeztem, hiába teltek-múltak az év napjai, mondat nem lett belőle, sportmondat legalábbis nem. Januárban vágott a Szavicsevics egy négyest, márciusban láttam egy jó öregfiúk meccset, májusban eltemettük a Lakat Imrét, többszörösen edzőm Csillaghegyen, jó ember volt, a focihoz is értett, elég sokan kint voltunk a temetőben, jó volt látni a régi arcokat; ha távoliak is: egymáshoz tartozunk. Ha az ember örökké élne, akkor örökké futballozna, és többé-kevésbé örökké a Lakat Imre volna az edzője (vagy a Szöllősi Imre).

És így tovább, telt volna a napló. De egy sor se. Itt állnék megfürödve, ha ez olyan év volna, mint a tavalyi, de nem olyan, mert a Fradi kiverte az Anderlechtet, mázlival ugyan, de megdolgoztunk a mázliért, a belgák tízből kilencszer megvertek volna, de mi épp ama tizedik meccset játszottuk.

És ez fölélesztette bennem a régen halott szurkolót. Utoljára Mezey idejében, vagy elfogultan fogalmazva: az öcsémében, éreztem ezt az izgalmat és várakozást, amit egy mérkőzés jelent. Az én szurkolóságom több felől támadva van, részint mert inkább, már elnézést, játékosnak éreztem magam, olyan negyedosztályúnak, de mégis, részint meg a természetes fradistaságom lett összezagyválva a testvérem által, s keveredtem mindenféle Honvéd- és AEK–Athen-kalandokba.

De most visszaállt a világrend, s a remény neve Fradi lett. Persze a szurkoló nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, de ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent. Érdekes volt ebből a szempontból megfigyelhetni, hogy a szurkoló, ha nem is boldogan, de nem elkeseredetten nyugtázta az Ajaxtól benyert ötöst. A szurkoló minden valóságos erőfeszítésért hálás, és hajlandó fölülni a látszatnak. Csak a játékosok konyultak, teljes joggal, ők voltak a pályán, őket futkározták körbe.

 

De beszéljünk a huhogásról, arról, hogy az Ajax-meccsen a szurkolóból kijött az állat, s ha színes bőrű ért a labdához, ilyen őserdei hangutánzással utalt a származásukra; fajiztak.

Amit ez ügyben rosszul lehetett csinálni, azt rosszul csináltuk. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy az országos, a történelmi neuraszténiák léptek működésbe. A legsiralmasabban a sportújságírók viselkedtek, sértett kakaduként személyeskedtek. Az Ajax edzője, ez a van Gaal (egyébként a neve után ítélve nyilván magyar, csak tagadja), mondják, kellemetlen alak, meglehet, nagyképű is. De hát van mire. A világ első számú csapatának az edzője, s mint ilyen minden futballszerető ember tiszteletét kell bírja. Persze jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna, de a modorát neki felróni hasonlatos volna, mintha Beckenbauertől zokon vennénk, hogy nem járatos Hölderlinben. Amit én egyébként biztos forrásból tudok; Rilkében ofé, de a Hölderlint ugatja. Ez a klasszikus kérdés: igaz-e, hogy Hacsaturján buzi volt? Igaz, de nem csak ezért tiszteljük. Engem mint újságolvasót mérsékelten vagy csak másodsorban érdekel, hogy milyen kellemetlen volt a kollégának a munkáját végeznie, amikor van Gaallal interjút készített. Nem is végezte el rendesen a munkáját, mert főleg az irritáltságáról tudósított.

Amiképpen a tévériporter sem végezte jól a munkáját, amikor a huhogást szóra sem érdemesnek ítélte. (Zárójelben megjegyzem, hogy én például nem voltam akkor fölháborodva, mert egyszerűen nem is hallottam a huhogást. Egyrészt mert nincs kifinomulva rá a fülem – mikor én még meccsre jártam, ilyen nem volt –, másrészt meg teljesen elvesztem a játék figyelésébe, a drukkolásba. Ez volt akkor a dolgom.)

Szokás ezt az egészet eljópofáskodni, mondván például, hogy csak azt mondtuk, hogy hú, hú, de nagy helyzet volt. Meg hogy a lelátón nem kell mindent olyan hóttkomolyan venni. Ebben van valami. A „Mi van, bíró, kapol libát?” poénon nem kell fennakadni. De manapság már inkább azt kiabálják, hogy „mocskos zsidók!”, amin már nem lehet kedélyeskedni.

És a huhogást a nyugat-európai szóhasználat egyértelműen az utóbbi közelébe helyezi. Itt mi nem válogathatunk a jelentésekben, nem mondhatjuk, hogy mi ezt másképp gondoljuk, mert ez ma a világ stadionjaiban evvel a durva jelentéssel bír. Ez az, amit nem értett meg senki, se Novák Dezső (ne tévedjünk: szeretjük, tiszteljük, Maldini mellett számomra a világ egyik legnagyobb bekkzsenije), se a Fradi mint olyan. És megint hangsúlyoznám az íróstudók felelősségét.

A történelmi reflexek azonnali sértődést írtak elő. Mért éppen minket találnak meg, Madridban is volt horogkereszt, akkor mért nem ríttak, és így tovább, már megint a kis Magyarország a szálka, az utolsó csatlós, sőt az Ajax által Európa üzent, hogy nem kér belőlünk. Ugyan.

Pedig ha jók a reflexeink, akkor mi is azonnal fölháborodunk, elítéljük a történteket, a klub elhatárolja magát (ez az európéerség ilyen macerás dolog), erőfeszítéseket ígér, nem a Nyugat miatt, nem az Ajax miatt, hanem saját maga miatt, és csak ezután kérdezi meg, hogy minek is tetszik ezt a palávert csinálni. A palávert egyébként pontosan ezért csinálták. Mert úgy látták, hogy a magyarok ezen nincsenek is nagyon fölháborodva, és csak annyit mondanak, hogy ők szeretik a Fatusit, pedig az olyan fekete, mint az éjszaka. Ez európai ésszel nehezen érthető, illetve csak úgy, hogy itt akkor a rasszizmus nem olyan idegesítő dolog.

Azt sem értették a hollandok, hogy mért a fél stadion huhog, mért nem csak egy maréknyi barom. Valóban nem azért, mert nálunk az a maréknyi félstadionnyi volna, az egy főre jutó fasiszta szurkoló száma nem kevesebb Amszterdamban, mint itt, hanem azért, mert nem nagyon tudták, hogy az mit is jelent. Ezt legalább utólag tisztázni kell, ezt az alkalmat a sportújságírók sértetten elmulasztották, kijött belőlük a magyar, a szó rossz értelmében.

 

Volt az évben egy-két jó meccs, Fradi, olimpiai csapat, BVSC, a szurkoló kevéssel beéri, azonnal színes álmokat sző. De azt mondani, hogy végre valami megmozdult a magyar fociban, az a szokásos öncsalás volna.

Addig is: hajrá, magyarok. Huj, huj hajrá, és nem hú, hú hajrá.

Majdnem

E. M.-nek

 

Mondom valakinek, futballanalfabéta, hogy persze szigorúan kell megítélni, mi hangzik el a lelátóról, de azért figyelembe kell venni a genius locit. Hogy értem ezt. Hát például amikor annak idején nekem mint a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet csatárának azt kajabálták, hogy verem a tülök orrodba a zsidó izé anyád – akkor ez sem édesanyámra, sem a szintén hányatott sorsú zsidó népre vonatkozóan nem tartalmazott semminemű állítást. A mondat nagy örömöt nevezett sportolóból nem váltott ki, de jelentése csupán ennyi: ó, nemes arcélű ifjú, be kár, hogy nem a mi kis kollektívánkat erősíted!

A futballanalfabéta gyanakodva néz rám. Biztos? Majdnem biztos.

A tolvaj

A Népszabadság – anélkül hogy a kisujját mozdítaná, csak úgy szagra – kihozza belőlem a századvégi emberben természetesen meglévő komcsiellenességet (nem az apropó, nem a dézsavü, hanem: a sansz és egy kis kajánság), de ettől most tekintsünk el, csak a Pavlov kutyája következetes, az ökör.

Elmesélek inkább egy történetet, annyiban karácsonyi, amennyiben karácsony tájt esett meg.

A fiatal férfi, kezében pénztárca, leszállt a villamosról. Csak azért jegyeztem meg, mert a pénztárcát két ujjal fogta, pipiskedve, úgy tartotta a feje magasságában, mintha úszna és nem akarná, hogy víz érje. Ekkor mellettem egy lány halkan azt mondta: – Tolvaj! – és a férfira mutatott. Ez valamiképpen nem tűnt hihetőnek, a férfi viselkedésében semmi gyanús nem volt, a tárca se gyanús volt, hanem érdekes, legföljebb sajátos. Vagyis az hihetetlen, hogy valaki tolvaj legyen, azaz elvegye azt, ami nem az övé. Ha valakire közelről ránézünk, arról nem lehet elképzelni, hogy tolvaj. A tolvaj absztrakt. Az áldozat idősebb egyetemistának látszott, és egy kisgyereket cipelt a vállán. Csomós Marira hasonlított, csak nem volt olyan szép (hiányzott belőle a Csomós Mari).

– Tolvaj – ismételte meg. Úgy éreztem, tennem kell valamit, az nincs rendben, hogy itt tolvajok mászkálnak az országban, én meg csak itt villamosozok. De ezt nem kell nagyon áttételesen értelmezni, konkrét villamos, konkrét tolvaj, konkrét én.

– Kicsoda? – lendültem tehát akcióba. (Akcióim, lám, mondatok.) A nő már csak tátogott, mutatóujja követte a pénztárcát. Ekkor csukódott volna a villamosajtó, a mozgásra mozdultam, közbetettem a lábam, leugrottam. A nő utánam.

A férfi visszanézett; arca nyugodt, nem kezd el szaladni. De mintha gyorsítana. – Tolvaj! – kiáltom erre. – Álljon meg! – Csodák csodája: a férfi nem áll meg. Utánaindulok, tíz méterre lehet tőlem, nem futok, valami olyasmire gondolok, hogy nem kéne elijeszteni. Ezért kicsit halkabban ismétlem: – Tolvaj. Álljon meg.

Nemcsak, hogy ő nem áll meg, de az ott várakozók sem mozdulnak, mit mozdulni! – az arcuk nem rezzen. Mintha ott se volnék. Ez a mondat láthatatlanná tett. Amennyivel halkabban szóltam, annyival gyorsabban mentem. És most már ezt mondtam:

– Tolvaj! Tessék megállítani! – Az az igazság, hogy az én arcomon se ijedtség volt vagy fölháborodás, hanem csak csodálkozás. Ezt láthattam viszont a környező arcokon. Ekkor egy idősebb férfi lágyan felém hajolt: – Jó napot, Péter úr. – Az összes homoerotikus tartalékaimat mozgósítva biccentettem vissza, majd most már rendesen fölordítottam.

– Tessék mán megállítani!

Mint egy westernben, puff, egyszerre futni kezdtünk, a tolvaj – én meg utána, és üvöltöttem. Szerintem akkor már féltem. Az emberek udvariasan utat adtak. Újabb s újabb nézőkhöz értünk, és én igyekeztem őket információval és cselekvési programmal ellátni, nevezetesen, hogy amaz egy tolvaj, és tessenek megfogni.

Nem közelítettem hozzá, ám jól tartottam magam. Átrohantunk egy útkereszteződésen, és egyszer csak nem volt senki, csak mi ketten. Megállt. Lihegve odaértem. Most látszott csak, hogy egy kiöregedett futballista az ki van öregedve, egy szót sem bírtam szólni. Most se nézett ki tolvajnak, olyan volt, mint bármelyikünk, csupán jobban bírta nálam a futást. Nekem a morális alapozás adott szárnyakat.

– Felezzünk – mondta rokonszenvesen. Röhögni se bírtam, lekötött a levegő vétele. Istenem, mily marcona lehetek én, hogy bevesz a buliba. Hallgatásom megerősíthette őt, hogy helyes volt nem kikezdenie velem. – Na, baszki, ne faszozz, itt a fele, aztán tűnjünk el!

Ténylegesen nem tudtam, mit kéne most csinálni. Egyszerűen nem volt olyan mondat, melyet mondani bírtam volna. Uram, kegyed egy pernahajder! – legföljebb. Kirántottam a kezéből a tárcát, és kezdtem visszafelé szaladni, ő utánam, át a kereszteződésen, és akkor ezt kellett hallanom:

– Tolvaj! Fogják meg! – ezt üvölti utánam a tolvaj. Szegény anyám, ha ezt megérhette volna. Az emberek ismét utat adnak, most kicsit nagyobb érdeklődést váltunk ki (plusz posztmodern terror), én közeledek a nő felé, a gyerek már bőg, a tolvaj közeledik felém, nyilván jobbszélsőt játszik, azok tradicionálisan gyorsak.

Nem lehet megállni, elfutok hát a tulajdonos előtt, az rémülten néz, szeme elkerekül, ennyire nem érteni valamit szinte nem is lehet már, utánam a tolvaj, kajabálva, hogy fogjanak meg. A villamos előtt hirtelen átvágok a túloldalra, épp jön egy taxi, beugrom, csak hajtson gyorsan!, mondom, mint egy filmben, azonnal szinkronizálva. A taxis bólint, nézi a tárcát a kezemben, nem szól. Két utcával arrébb megállítom, kiszállok.

Óvatosan visszaólálkodom a villamosmegállóba. Senki ismerős. A tárcában semmi irat, csak 2400 forint. Most mit csináljak.

Szabadság, egyenlőség, testvériség

A metróaluljáróban bűzlő rongyokba burkoltan fiatalabb férfi ül, és kéreget. Lehet, hogy nincsen lába, nem tudom, de nem is érdekel. Van lábad, meg fogod bánni, nincs lábad, azt is meg fogod bánni, van vagy nincs lábad, mindkettőt meg fogod bánni. Nem vagyok cinikus, de részvét sincs bennem, rosszkedvűen tehetetlen vagyok az ilyen helyzetben, rezignált, ahogy a mondat mutatja.

Mint mindig, automatikusan gyorsítok, iszkolnék el. Ha nem látom, nincs. De a kabátzsebemben megcsörren az apró, újságot vettem volt, és ötszázasból apróval adtak vissza, bosszantott is. Ezért megtorpanok, belemarkolok az apróba, ismét csak megszokásból az ujjaim között visszacsorgatok néhány érmét, a maradékot, a maradék maradékját a kezébe teszem, azt tartja maga előtt, nem kalapot vagy dobozt. Borostás, fásult, elivott, de szabályos arca van, nem mondom, hogy szép, de mondhatnám, a szépség van elrontva az arcán. Emiatt a romlás miatt ül itt.

Boldog új évet kíván, február van, a hangja mélyen, telten zeng, akár egy színésznek. Ez a hang abból az épnek mondott világból való, ahonnan ő ki van zárva. Meglepetésemben megrándul a kezem, elengedem a pénzdarabokat, közben a kezem az övéhez ér, mintegy rásimul, az ujjaim a tenyere párnáit érinti, az övéi az enyémet. Mintha egymáson feküdnénk. Én is, én is boldog, mondom zavartam, ám nagyon is a saját hangomon. Úgy mondom, mintha egy emberrel beszélnék. Eddig szerepek álltak egymással szemben, és ez most váratlanul megváltozott.

Most kéne leülni melléje, és megkérdezni, miben segíthetnék. Ettől olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől.

 

Más ma nem történt velem, és nem is akarom, hogy történjék.

Passz

Ó, tudok ám én szeriőzen beszélni Európáról, különösen a húsz és hatvan sor közti regiszterben, az egység és egyediség lüktető szépségéről, az Egy és a Sok Európát elvileg jellemző dinamikájáról vagy azokról a félelmekről, amelyek éppen abból adódnak, hogy vagy az Egyet látjuk, vagy a Sokat, s amikor ezt látjuk, amattól félünk, amikor amazt, akkor ettől. Igen leleményesen tudunk félni, ez is új európai tapasztalat. („Én félek Öntől!” „Ó, nem, uram, a legkevésbé sem, én félek Öntől.”)

De ezt nyilván majd megteszik a körkérdésre válaszoló kollégák is. Ezért érdekesebbnek tartom annak hangsúlyozását, hogy ez a kérdés Magyarországon ez idő szerint nem létezik. Arról, hogy „Maastrichttal” valami probléma volna, arról itt mi („mi”) nem tudunk. Errefelé csupán az az ijedelem van, hogy újra lehull valamiféle függöny, most nem vasból, hanem mondjuk ECU-ból. Hogy végérvényesen másodosztályúak maradunk. Satöbbi, satöbbi. Csatlakozni, csatlakozni, ezt ismételgetjük, kerül amibe kerül. (Ez egyébként ugyanaz a tájékozatlanság, mint az atomerőművek veszélyességére vagy általában a környezetvédelemre vonatkozó kollektív érzéketlenségünk. Ennek drámaisága itt senkit nem érdekel, fő, hogy a gépek, autók működjenek – minthogy a nem-működés évtizedeiben éltünk.)

Úgyhogy a magyar válasz a fölvetett problémára az, hogy elnézést, mille pardon, nem értem, miről tetszik beszélni. Nem értem, nem tudom, mi fán terem, még csak nem is kapizsgálom, fogalmam sincs, föl sem érem ésszel, és így tovább, leleményesen.

Halló, halló…

Az a dialógus, melyet Antonin Liehmmel folytattam, amikor fölkért erre az írásra, az meglehetősen kelet-európai dialógus volt, ő Párizsból hívott, ez azonnal gépies utalás 1968-ra, magára Párizsra, Prágára, én Budapesten voltam, mert mindig ott vagyok, ami nem utalás semmire sem, jelentősége abban áll, hogy a telefonösszeköttetés minőségét határozza meg – magyarán, hogy alig hallottam Liehmet, azt észleltem, hogy megint lelkes, megint organizál valamit, s ez jó, én legalábbis jónak tartom, ha ő lelkes és organizál, a cseh mahher, ahogy magamban nevezem, amióta behálózta Európát az ő Lettre-jével; de hogy mit mondott, azt nem egészen értettem, nem hallottam, de nem volt merszem nemet mondani.

Mindenesetre németül beszéltünk. Ez az a nyelv, mellyel én az európai kultúrdialógushoz úgy-ahogy kapcsolódom. Ezt pusztán udvariasságból említem. Ha jól értettem a cseh embert, akkor nem a német nyelv, nem a német szellem, nem a német kultúra, hanem a németek országa a tűnődés tárgya, annak helye ebben a dialógusban. Ha most őszinte lennék (ami egyáltalán nem magától értődő), bevallanám, hogy nem is nagyon értem, mi volna ez a kultúrdialógus. Hogy Európa népei beszélnek egymással, beszélgetnek, párbeszédet folytatnak, csevegnek, összejönnek ötórai teára? És hogy ebben a beszélgetésben miként vesz részt Németország, vagy – ha nem hallja – mi, többiek, mit mondunk róla a háta mögött? Kipletykáljuk? Bizony kipletykáljuk. A háta mögött mindenkit kipletykálunk. De ez még a jobbik eset. Mert legalább beszélünk. De vajon létezik-e ez a dialógus? Vagy ez rossz kérdés? Afféle divatos end-of-the history-pesszimizmus?

Ó, Antonin, miről beszélek?

Nekünk magyaroknak újra meg újra közünk van Németországhoz. Hol háború, hol béke. De valahogy nem örülünk Németországnak (túlságosan hasonlítunk rájuk), ezért biztatjuk magunkat folytonosan Párizzsal („vigyázó szemetek”). De aztán mégiscsak minduntalan Németországnál kötünk ki.

Most jut eszembe, hogy esetleg a Közös Piac volna a kultúrdialógus? És hogy a németek az új, az újra megtalált németellenességről akarnának hallani? Erre szoktam én mondani, hogy nem kell Németországtól félni, elegendő, ha ő fél egy kissé saját magától.

Egyébként ez szerintem mindenkire ráfér, ez a gyanakvás önmagunkkal szemben (a Heine-vonal). A német tehetetlenség német ügyben mindannyiunk tehetetlensége. Ha Németország tudna dialógust folytatni önmagával, akkor volna európai dialógus.

Ha pedig a németek megvennék a magyar telefontársaságot (vagy már meg is vették?), akkor… akkor, kedves Antonin, hallanám is, nemcsak sejteném, hogy miket mondasz a telefonba, és talán okosabbakat válaszolnék a körkérdéseidre. De még ez sem javítana lényegesen az európai állapotokon.

Ha minden jól megy

 

Ki beszél most és honnét? Arra a hatalmas, gyönyörűséges, gazdag és aljas kérdésre, hogy ki vagyok én, természetesen most nem próbálok meg választ adni, e vállalkozás meghaladná e szimpózium kereteit.

Munkahipotézisként induljunk ki abból a merész föltételezésből, hogy európai vagyok. Ettől kezdve tulajdonképpen hallgatnom kéne, nem helyénvaló egy európait az európaiságról kérdezni, hisz szegényke mindenestül az, ki sem látszik az európaiságából, reménytelenül európai, európaiságra van ítélve, belül vagyunk azon, amire kívülről szeretnénk pillantani. De hát megszokhattuk már, hogy szavakkal beszélünk szavakról. Írj, ne kényeskedj, idézhetnénk alig félreértve Danilo Kišt.

 

Hogy nagy szavakat használjak, az emberi gondolkodás (van más?) kedveli a paradoxonokat, legföljebb az Arisztotelészen edzett európai ész jobban aggódik, szeretne róluk megfeledkezni. Nem akarnék, nem is tudnék a matematikai logika Gödel uralta tájaira keveredni, csupán fölületesen megjegyezném, hogy Gödel mennyire nyomasztó, mennyire szeretnénk róla elfeledkezni, arról az állításáról, amely valahogy úgy szól, hogy minden ellentmondásmentes rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amely abban a rendszerben eldönthetetlen, se nem igaz, se nem hamis, illetve hogyha minden állítás kvázi rendben, akkor a rendszer ellentmondásos. De elég is, lassan kimerítem a blöffölés legszigorúbb kritériumait is.

De miért is bonyolódtam ebbe bele? Igen: hogy mi is áll az európai kezére európaiság ügyben. Mert az előzőekkel ellentétben, lehetne éppen azt is mondani, hogy önmagáról, Európáról éppen egy európai tud beszélni, hiszen éppen ő volna az, akinek önmagáról valami elképzelése van, jobb időkben víziója, ez volna, ez a reflexivitás az európaiság sine qua non-ja. Az európai tükörrel él. A hiúság terepe ez? Inkább az önismereté, az önismeret görcsös terepe.

 

A kezdő kérdés másik fele, a honnét, érdekes topológiai kérdést vet föl; van-e Európának széle. Mert mifelénk folyamatosan ezen aggódunk, Európa vagyunk-e még vagy sem, csatlakozni tudunk-e vagy sem, elrabolták-e tőlünk Európát vagy sem. A veszekedéseknek is ez a nyelve: te nem vagy európai, én viszont európai vagyok, beee!

Ez a felfogás Európát valami finom, előkelő dolognak tartja, az európai szellem finom és előkelő, lényegében olyan, mint egy szigorú és finnyás nagynéni, aki ügyel az etikettre (etikáról úriember nem beszél), figyelmeztet, ha nem szépen eszünk, ha csámcsogunk, túrjuk az orrunk vagy rágjuk a körmünk.

Politikailag értelmezhető ez az észjárás, mert hisz ott, ha egy szegény ország azt állítja magáról, hogy ő európai, az azt jelenti, hogy tessék nekünk nyugodtan pénzt adni, erősen fogadjuk, hogy többé nem vétkezünk, és a bűnre vezető alkalmat is elkerüljük, a kamatokat időben visszafizetjük, és a köztéri WC-k is rendben lesznek eztán. Az Európa vagy különösen az Európaház kifejezés ennyit jelent és egy jottányit sem többet.

Európa nyilvánvalóan nem jó. Nem is rossz. Ismétlés: Európa a „van”. Az, ami itt van. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Ha pedig mégis elrabolták, akkor az, ami a helyén maradt, az volt Európa, az Európa. Azaz nincs valami, amit elérnünk kéne, hanem van ez az egész, és ebben vagyunk, a kérdés – és ez volna ezen új idők tétje, kockázata és lehetősége –, hogy mi is ez az egész.

 

Visszatérve a topológiai problémához, akkor lehet értelmesen Európa széléről, perifériájáról beszélni, ha van nem-széle, azaz van közepe. Ha úgy igazán tudnánk, mi az a posztmodern – és nem tartoznék annak lényegéhez, hogy ne ismerjük és ne is akarjuk megismerni a lényegét –, akkor beszélhetnénk a centrumnélküliségről, a világról mint provinciáról, vagy ahogy a költő mondja (kicsoda? kicsoda?), hogy nincs a világnak szíve. Mert tudniillik valaki előtte azt állította, hogy New York volna a világ szíve.

De azért ha Firenzéből érkezem Budapestre, akkor mégse gondolom, hogy ugyanott vagyok, akkor mégiscsak elfog egy kis kétség, hogy az, ahol élek, Európa-e. És tudok úgy érkezni Magyarországra, hogy reá gondoljak úgy, mint az imént Firenzére. Ebből a nézetből Európa főként valami zsúfoltság, idővel, történelemmel való telítettség, Európa mint sok, mint gazdagság. Mint történet, mint folyamatos beszéd és beszélgetés. Európa mint purparlé.

 

Olyan vagyok én, mint a viccben Móricka, akinek mindenről az jut az eszébe, nekem pedig előbb-utóbb mindig a regény jut az eszembe (az is persze, és még azt sem mondanám, hogy kettős életet élek).

Európa olyan, mint a regény. A regényről mindenféle elképzelésünk van, személyes és kollektív, így-úgy tudjuk is definiálni – amitől most jóságomban megkímélem a kollégákat –, de bármit gondolunk is róla, tudnunk kell, hogy minden új könyv újra- vagy továbbdefiniál, attól kezdve mást fogunk regénynek nevezni, minden új regény hozzáteszi a definícióhoz a maga, olykor elenyészően kicsi újdonságát. Európa is így bővült az idők során.

Lehet, hogy a regényre is igaz – ezt nem tudom, és amíg be nem fejezem azt, amin épp dolgozom, nem is tudhatom meg –, hogy a regény is telítődött, nincs tovább, de Európa meghatározása bizonyosan fokozhatatlan.

Ebben a században olyan szépen felfokoztuk, hogy nincs tovább. De természetesen nem akarom kokettálva azt mondani, hogy vége. Nincs tovább, de nincs is vége. Halott, de nem halt meg.

 

Az európai kultúra Auschwitz jegyében áll. Azóta nincs mit mondani, de hát nem is hallgatunk. A legeurópaibb mondat, ama agyoncitált és így eléggé ingerlő, idegesítő Adorno-mondat a versírás lehetőségeiről. Az a csőd, katasztrófa, tudjuk, elsődlegesen nem a zsidókról és nem a németekről szól, hanem az emberről. Az emberi természetről. A szégyenünk is innét, és nem azért, mert rossz fát tettünk a tűzre, nem, hanem csak mert emberek vagyunk.

De hogy ez ennyire európai történet mégis, erre eddig nem gondoltam, arra, hogy ez elsődlegesen az európai kultúra összeomlását jelenti, és persze mindenki romok közt él, de a mi helyzetünk mégiscsak más. A Schindler listája című film kapcsán vetődött ez föl.

Én nem azt gondolom, hogy Spielberg Hollywoodot csinált Auschwitzból, amit csupán az mentene, hogy a film hasznos, fölvilágosító stb. Ennél mélyebb dologról van szó, kultúrák különbözőségéről. Arról, hogy Auschwitz nekünk közelebb van. Örök. És tabu. Nem szabad róla történeteket mesélni. Nem szabad historizálni. Bizonyos értelemben nem szabad megérteni.

 

Mit gondol minderről egy kínai, egy brazil? Nyilván mást, kicsit mást. Másképp építi be a tragédiát az életébe. A kultúra így működik, ezt végzi el, hogyan éljük túl azt, amit nem lehetne.

Ám közben múlik az idő. Ötven év múlva szükségszerűen mást fog Auschwitz jelenteni, más lesz tehát Európa.

Nem tudom.

 

Az európai tükörrel él, mondtuk. De régen beszélt ez a tükör, azt mondta például, szép vagy, szép vagy, szép királynő, de nálad sokkalta szebb Hófehérke. Ebből mindenféle következtetéseket le lehetett vonni (almavásárlás stb.).

Tükreink hallgatnak. Vízióinktól, okkal, megijedtünk. Lehajtjuk a fejünket, szigorúan a lábunk elé nézünk, hogy meg ne botoljunk. Igazunk van, csak hát úgy tudtuk, hogy európainak lenni valamiféle emelt főt jelent. Milyen (lesz) ez az új európai? Milyen az a Faust, aki fél, mert félnie kell a nagytól?

 

Bármi volt is ezen összejövetel alapkérdése, és bármi legyen is erről az én személyes tudásom, e kérdésre ez idő szerint az igazi európai válasz: nem tudom.

Ha minden jól megy.

Csak egy

A szerelem nagyon nagy dolog. Szerelmesnek lenni kiváltságos, kegyelmi állapot. Mindazonáltal mai napság a magyar futball szerelmesének lenni – ez olyan fokon nevetséges valami, olyannyira nélkülöz mindenféle nagyságot, formátumot, valóságosságot, hogy már-már kétségbe kéne vonni az ilyesmi létezését is. (Noha valami szerelmesének lenni lehetséges a valami nélkül is…) E sorok írója bizony ebben a nincsben üldögél, miközben éppen a mindenről akarna írni, a vanok vanjáról, Puskásról és társairól. Illetve arról írni, ahogy ez a minden éppen akkor lett semmi, amikor a leginkább ragyogni kellett volna, ama bizonyos berni döntőn.

 

A futball nemcsak Németországban volt megterhelve; a „Wunder von Bern”, a „wir sind wieder wer” magyarul is érthető nemzeti blablák. A század második felében a sport bevált és jól bevált legitimációs terepe (tornaterme?) lett a politikának. Lám, a szocializmus felsőbbrendűsége az élet minden területén megmutatkozik, ímhol a bulgár súlyemelők, orosz jégtáncosok (és valóban: egy Oleg Protapopov emberien kimeresztett feneke többet hozott a rendszer konyhájára, mint az egész politikai-ideológiai hadova mindösszesen – egészen addig, míg Oleg Ludmillájával a bűnös nyugat álszabadságát nem választotta, kel malőr!), cseh hokisok, magyar focisok, keleti demokratikus népi úszólányok az ő fiúsan brummogó hangocskájukkal.

Egyszóval szép volt az élet, láthattuk, hallhattuk, csak be kellett kapcsolnunk a rádiót majd a tévét, s kúsztak a nemzeti zászlóink az ég felé, és még a himnusz is szólt.

 

Azonban ha csak ennyi lett volna, akkor könnyen átláthattunk volna ezen a csaláson. A csalást azonban az öncsalás is segítette. Puskásék nemcsak a „hatalom emberei” voltak, hanem a „miénk” is. Ennek volt egy rövid távú összetevője és egy, úgy mondanám, historikus. Szóval lehet, hogy itt most minden a kommunistáké, lehet, hogy a diktatúra rémült dermedtségében egy szót sem lehet szólni – de bármikor kimehetek a Népstadionba, és egyrészt kiabálhatok, ahogy a torkomon kifér, másrészt és főként: nyerhetek, azaz szabad vagyok, másfél órára szabad és nagy, és jöhetnek ide franciák, angolok, nagy nemzetek, bárki: nyerünk.

És ez a magyar szívnek új volt. Mert mi úgy ismerjük, vagyis úgy gondoljuk el a történelmünket, mint permanens vereséget. A XVI. századtól csak vereség jut nekünk osztályrészül. Pedig a Nyugat védbástyája valánk. Azok persze furtonfurt cserben hagytak. Tisztességes magyar nem is tud győzni. A magyarhoz úgy tartozik hozzá a vereség, mint kutyához a bolha. Akinek valami sikerül, az már gyanús. Ott nyilván van valami kéz-kezet-mos a Habsburgokkal (hogy családian személyes legyek). Százötven év török, négyszáz év osztrák, ki tudja, mennyi orosz – sose! mindig! Se győztes háború, se győztes forradalom. Egy-két huszáros roham, jelezni, hogy tudunk mi, ha akarunk, ha akarhatnánk! De hát ilyen peches történelemmel nincs mit kezdeni.

És akkor hirtelen, a legnagyobb sötétség közepette kiderül, hogy mégiscsak győztesek vagyunk. Vita nélkül a legjobbak a világon. És Puskás a népmesék királyfia, aki helyettünk is megtesz mindent, amit lehet, és még annál is többet.

Érdekes, hogy az „aranylábú fiúk” ösztönösen betöltötték ezt a kettős társadalmi szerepet (ösztönösen vagy szükségszerűen?). Mert egyfelől csibészes önzéssel használták ki kivételezett helyzetüket, nagy anekdoták szólnak az üzletszerű csempészésekről (még 54-ben, Bernből jövet is, a legnagyobb gond az volt, hogyan lehet majd az „árut” nyugodalmasan kipakolni, minthogy Rákosi elvtárs közvetlenül a megérkezés után, a tatai edzőtáborban tartott nekik ünnepi fogadást, ami csak abból a szempontból volt kedvező, mert a pesti pályaudvaron már ingerült tömeg várta őket – azután Puskás megoldotta a problémát, mindig ő oldotta meg, telefonozott a határról valahová, mire Tatán már ott várta őket néhány teherautó, kiskatonákkal, hogy föltűnésmentesen eltüntessék a corpus delictiket), másfelől ugyanilyen emelkedett sztorik szólnak arról, ahogy, mint a mesében, vakmerően megleckéztették magas rangú uraikat, kiket egy egész ország rettegett. (Állítólag valóban megtörtént, hogy Puskás Farkas Mihálynak, az akkori belügyi atyaúristennek, aki tényleg veszélyes őrült volt, valami olyasmit mondott, hogy miniszter lehet akárki, de Puskás csak egyetlenegy van, ami megfelelt az igazságnak, mely akkor azonban, hogy úgy mondjam, éppen halott volt.)

 

Látható tehát, hogy arra a berni döntőre sokkal nagyobb súlyok lettek aggatva, mint egy szokásos focimeccsre. Rá lett pakolva ez az egész történelmi szar.

Én akkor négyéves voltam, közvetlen élményem nincsen, rémlik, mintha apám rádiót hallgatott volna, de nagyon is lehetséges, hogy ezt keverem az 56-os legendás rádióhallgatásokkal („Jönnek az amerikaiak!”, de csak az oroszok jöttek).

Én már csak a mítosszal találkozhattam, de mint valódi „liebhaber” természetesen nem maradhattam vele szemben közömbös, én is meggyászoltam azt a kilencven percet. Egy ideig, különösen német újságokban megjelenő írásaimban következetesen a berni magyar győzelemről beszéltem (többszörös levélváltással, hogy nem elírás), és ez ugyan persze csak tréfa, de nem egészen, gyerekesen arra is gondoltam, hogy legalább így utólag álljon vissza az igazság a világban.

Mert az a napnál is világosabb, hogy ott az igazság sérült meg. A mítoszokról csak emelkedetten lehet gondolkodni. (Emlékszem, amikor egyszer két szót válthattam Puskással, az olyan volt, mintha T. S. Eliottal beszélgethettem volna. (Volt ez már Ady is, Kosztolányi is, Sophia Loren is.) Sőt, ha már életem nagy teljesítményeinél tartok, hadd meséljem el, hogy kispályán egy (azaz egy) alkalommal futballozhattam magával a nagy Hidegkútival, ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a szülőcsapatnak a tagja a helyi iskolában, itt lakik a szomszédban. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam harmadosztályú, de valóságos futballista rutinjával láttam, látván láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor mondjuk ő lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, ilyet nem csinált volna, csak, nevezzük nevén, egy zseni, s teremtett így rögtön egy egészen más teret, új és új esélyekkel. Igen tanulságos volt egy íróember számára. A szünetben kérdeztem a berni döntőről. Elmúlt, mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.)

 

Akár reálisan, akár nosztalgikusan, akár misztikusan viszonyultunk ahhoz a kilencven perchez, mindenképp szerettünk volna valami magyarázatot találni. Bármi jó lett volna, a sors büntetésétől a túl rövid stoplikig. (Jó harminc évvel később, a 86-os mexikói világbajnokságon váratlanul 6:0-ra kikaptunk az oroszoktól. Ott is ilyen rémülten keresgéltünk, és ott se sikerült. Pedig ott családközelben voltam, merthogy az öcsém játszott volt, de semmit sem tudok így sem, nyet nyicsevó.) Bármi jó lett volna, rossz volt az összeállítás, vagyis az edző, Sebes Gusztáv a hibás, vagy Puskás, mert sérülten elvállalta a játékot. És a Liebrich szándékosan rúgta le. Mint ilyen természetesen fasiszta. Egyáltalán a nyugatnémetek mind fasiszták, a keletnémetek pedig partizánok és humanisták. (Hát mostanra egy kicsit össze lettünk keverve – igaz, az érintettek is.) Egyébként Puskás állítólag provokálta Liebrichet, Pospisilt kérte volna meg tolmácsnak, mondaná meg annak a nagy mafla németnek, hogy akkor gurítja el a labdát a lába közt, amikor csak akarja. (Ezt a cselt magyarul köténynek nevezik, hogy ti. kössél kötényt föl, akkor majd nem lehet ott gurigázni, németül meg Tunnel-Tricknek. Vajon hogy hívják angolul, franciául, és milyen nyelvlélektani [?] következtetéseket lehetne ebből levonni nevezett népekre vonatkozóan?) És állítólag Herberger fölajánlotta az orvosi segítséget. De állítólag végül is egy svájci kecskepásztor csontkovács gyógyította meg. És a gólja a 87. percben teljesen szabályos volt. És ha a Rahn gólja előtt a Lantos lehúzza a fejét, akkor sima kirúgás. Így, végeérhetetlenül.

 

Sokáig nekem is nagyon fájt ez a meccs. De mostanra historizálódott, már szabad róla beszélni, már nem botrány, aminek részesei vagyunk, hanem történelem, amire rápillantunk, nem fáj, hidegen hagy, miként, mondjuk, a lipcsei csata is. Játék volt, egy nagy mérkőzés, és a futball az tényleg ilyen: többnyire a jobbik győz, de nem mindig. Bern volt a nem-mindig, a világban megbúvó kozmikus tréfa, vidám gonoszság, igazságtalan játékosság, pökhendi titokzatosság.

Mi történt tehát 54-ben Bernben? Volt egy focimeccs, CSAK EGY focimeccs, a magyarok nagy küzdelemben 3:2-re legyőzték a németeket. Ennek folyományaképpen megbicsaklott a Wirtschaftswunder, így aztán nem kellett a berlini falat sem fölhúzni, és 89-ben nem volt mit lerombolni, Magyarországon nem nőtt az elkeseredés, elmaradt az 56-os forradalom… Csak egy focimeccs… ha Lantos lehajolt volna…

A történet

Du musst dein Leben ändern, javasolja nekünk a költő, és mi zivatarosan egyetértünk vele. Mester, igazához nem férhet kétség, ez tényleg nem az az élet, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodni kellene. Más kérdés, hogy nem csak a kétség, de mi sem férünk az igazához; persze gyaníthattuk volna, hogy ez nem egyszerű, emlékezzünk csak a leszokási kudarcainkra („Oh, a dohányzásról leszokni!? – mi sem egyszerűbb annál, én már százszor megtettem!”) vagy a szilveszter környéki, igazán nívótlan fogadkozásainkra holmi új életről.

Az 1989-es esztendő minden percében olyan dolgok történtek, melyekről egyenként is azt gondolhattuk, hogy alapvetően megváltoztatják az életünket. Élve egy örökkévalónak vélt politikai struktúrában, hogyne hinnők alapvetőbbnél is alapvetőbbnek e struktúra összeomlását? Mint ahogy az is.

A változások magva a németek helyzetének alakulása, minthogy a kettészedett Németország tükrözte a háború utáni világ („Jalta-világ”) kettősségét. Amikor kieresztettük, kieresztették, kieresztődtek az itt rekedt (iderekedni vágyott) keleti németek, akkor egycsapásra belekerültünk a fősodorba, a kis Magyarország!, tevékeny szereplők lettünk a nagy európai változás színpadán.

 

Ez történt – bár hogy pontosan mi, ki, mikor és hogy, az csak lassacskán derül ki –, és valahogy mégsem ez. A tabula rasa, a Stunde Null talán nem is felel meg a magyar karakternek, ha van ilyen, vagy az utolsó 150 év magyar karakterének: mintha a folyamatosság felé húznának a reflexeink, ennek ellenére állandóan végpontok és kezdőpontok követik egymást, folyamatosan, vég- és kezdőpontoknak vagyunk kitéve – sokat nem tudunk kezdeni velük. Olyan tabula rasa ez, mint az a bizonyos szőnyeg: minden alá van söpörve, és semmi sincs végiggondolva, és semmivel sincs szembe nézve.

Túlontúl zsúfoltak vagyunk, teli vagyunk a múlttal, bennünk van, ahogy Kapuściński írja, a berlini fal (és ha még emdéefesek is volnánk, akkor a fejünkben ráadásként, mint contradictio in adjecto, egy kis Csurka is csücsülne, így olvashattuk), nehéz helyet találni az ún. újnak, konkrétan nehéz helyet találni a fal hiányának. A fal hiányának nyilván több hely is kéne, mint a falnak kellett volt.

 

Tizennégy évvel ezelőtt majdnem egy évet Berlinben töltöttem. Berlinen én kizárólag Nyugat-Berlint értem, értettem, a tíz hónap alatt egyetlenegyszer voltam (vis major!) a város túlsó felében, melyet a legkevésbé sem tekintettem a város túlsó felének, hanem valami távoli, idegen településnek.

Érdekes geometria volt ez. Nálam abszolút bevált az imperialisták számítása, én úgy éreztem, mintha Nyugaton volnék, Nyugat-Németországban, egyáltalán nem érzékeltem a város sziget jellegét, következésképp bezártsági élményem sem volt, a falat mint múzeumi tárgyat néhányszor megtekintettem (kirándulás a gyerekekkel, kicsi, jóleső szörnyülködések, fotózások, fölmászás a kilátótoronyba, nyelvöltögetés szegényke kiskatonáknak, illetve beee az egész szocialista világrendnek), a mindennapjaim során nem kellett tudomásul vennem a falat, legföljebb este a Tagesschau-ban láthattam egy meglepő térképet, amely szerint egy nagy, ellenséges tenger közepén trónoltam, távol mindentől, amihez közöm lehet.

Egyszer voltam odaát, a szívnek nem lehet parancsolni – valamint a Trabantnak sem: alsózsírzás végett, mert ez megoldhatatlan föladatnak bizonyult a BMW meg a Mercedes szakférfiainak. Másutt már említettem, jó volt Berlinben trabantozni, a kékes füsttel meg a büdössel enyhe balos imázs járt, és szakmailag is csodájára jártak, nézték és nézték, és nem értették, hogyan képes ez mozogni.

Abban a másik városban, a Hauptstadtban, azonnal fejgörcsöt kaptam, iszkoltam vissza, amint lehetett. Ez a vissza szűnt meg. Nem mintha az akkor is más lett volna, mint öncsalás, ha elég nívós is.

Kelet és Nyugat továbbra is létezik. Itt a rómaifürdői strandon azonnal látszik, ki jön Münchenből és ki Drezdából, látszik a járásán. És nyilván az én járásomon is látszik valami, mondjuk, Párizsban. Még szerencse, hogy nincs két Magyarország. Mert Németország továbbra is kettő. Én is kettőnek látom. Schönefeld menthetetlenül endéká. Kicsit föl van polírozva. Vajon az emberek polírozhatók-e? Nem ugyanazt a nyelvet beszélik, nem is értik egymást. Nehezen szoknak egymáshoz. Még a történelmük is más. Más a demokráciához való viszonyuk (ami Németországban mindig jelentős kérdés), más az önmagukról alkotott képük, és ez a kép különbözik attól, amit a másik gondol róluk. Ez összesen négy darab kép.

Meséli (kelet) berlini barátom, hogy karácsonykor a taxiközpont az iránt tudakozódott, hogy honnét telefonozik a telefonozó, s ha, úgymond, keletről, akkor nem vette föl a rendelést. Így lesz másodosztályú az ember egy pillanat alatt a saját országában. Ezt nem lehet lenyelni. Így láthatni valami új NDK-nosztalgiát, ami számomra a tökéletes abszurd, ha értem is a motivációit. Szociális biztonság hin oder her, az ég adta világon semmi sajnálnivalót nem temetett maga alá a DDR – eltekintve a költő megénekelte endékás csajoktól, akiknek ügybuzgósága révén oly természetes módon tapaszthattuk ajkainkat a nagy német kultúra csecsére. Olyan ez, mint az alsózsírzás. Már csak mesélni lehet róluk.

Egyébként valami hasonló nálunk is látszik, egyfajta megengedő megítélése a Kádár-korszaknak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: szőröstül-bőröstül hazug volt az az egész. Velünk együtt, ki-ki alapon, tehát eltérő mértékben. Úgy tetszik azonban, hogy mi is onnét folytatjuk. Nem azt, mert az a politikai rendszer elszállt, de onnét, mert mi maradtunk, a földön állva.

 

Most öt éve szűnt meg tehát a vasfüggöny. Egy kis szögesdrótot eltettünk emlékbe. Jól fotózható ügy volt. Ötévenként meg lehet ünnepelni, külön rovat a folyóiratokban. De a történet ennél bonyolultabb. És messze nincs vége. Nem tudom, ki írja, de a kolléga ügyesen szerkeszti. Föl-le, ide-oda, s amikor a szereplők már azt sem tudják, hol vannak és kicsodák ők, akkor hirtelen kiderül számukra, nincs mese, ez derül ki, hogy nem a sors rángatja őket meg a történelem, hanem a szabadság, nem börtönben élnek, még csak nem is ennek valami enyhébb változatában, hanem tágas, zöld mezőn, kék égboltozat alatt, és hogy ez mindig is így van, akkor is, ha állnak a falak, a contra dictio in adjectók regnálnak, és a szögesdrót nem a vitrinben pompáz.

De, említettem, a történet jól van összebuherálva, nem tuti hepiendre és nem tuti szomorújátékra van futtatva. Nem tudni, hova van futtatva. Futunk; előle, előtte, utána, mögötte.

Ahová kilyukadunk

Tetszik nekem ez a fesztivál-elnevezés, a kezemre áll: az irodalom világa, mindenképpen jobban, mint mondjuk a világ irodalma Goethén dresszírozott kifejezése. Egy régebbi könyvemben azt írtam az ott szereplő íróról – aki persze nem én vagyok –, hogy olyan író volt, aki élet és irodalom közül gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mert úgy vélte, az az élete. És most ugyan egy ilyen vallomást túlságosan is érzelmesnek gondolok, van benne valami írói, szakmai nosztalgia, elfogadhatatlan meghatódottság – de azért jellemző rám, hogy olykor ilyeneket írok.

Mert én azt nem tartom bajnak, ha az irodalom irodalomcentrikus, hiszen nem tudhatván, mi az irodalom, ez semminemű korlátozást nem jelent, semmilyen belterjességet, ez a kijelentés csupán az irodalom sajátos eljárásmódját, módjait hangsúlyozza, azt, hogy egy író nem pap, nem tudós, nem újságíró, nem tanító.

 

Elvileg nincsen semmi probléma rész és egész, a provinciák és az úgynevezett világ irodalma (kultúrája) közt, az utóbbi az előzőkből épül föl, semmit sem kell önmagából föladnia, ellenkezőleg, minél természetesebben önmaga, annál érdekesebb és így tovább – szépen kieszelte ezt ez a bizonyos Goethe. (Néha ugyan nekem kétségem támad, hogy létezik-e ez a világirodalom a Goethe agyán kívül is, illetve hogy mi a Goethe agyában vagyunk-e vagy sem, azaz hogy a világ maga nem egy nagy provincia-e, merthisz a goethe-i világ, Welt, az több, mint a részei – nem tudom…)

 

Mégis újra meg újra föllobban a vita. Valaki szerencsétlen nálunk nemrég úgy jellemezte a pártját, hogy az olyan párt, amely előbb akar magyar lenni, aztán európai. Mintha lehetne magyarnak lenni európaiság nélkül, mintha egy magyar lehetne európai, anélkül hogy közben magyar ne lenne. Én csupán érzelmileg, logikailag és személyesen nem értettem soha ezt a konfliktust. Bármi, amit teszek, az egyszerre magyar és európai, nem bír más lenni. Minden nemzet a maga módján fogja föl (kell fölfognia) azt a grandiózus képződményt, amely Európa, és amely egyszersmind tartalmazza a róla szóló különféle elképzeléseket.

 

Nemrég találkoztam egy német kollégával, aki azt mesélte, hogy náluk lassan már csak Helmuth Kohl akar európai lenni, amúgy mindenki német, német, német. Az elmúlt négy év alatt mi is sikeresen elkoptattuk, agyonzsolozsmáztuk a magyar szót. Minden bokorból ez a szó ugrik elő.

 

A nacionalizmus elsősorban a patriotizmus esélyeit rontja. A nacionalista kérdésföltevés legnagyobb kára nem önmagában való ostobasága – ennek súlya nyomassza azt, akit érint –, hanem hogy elveszi a teret a problémák megbeszélése elől, illetve ostobaságánál fogva azt a látszatot kelti, mintha nem is léteznék probléma.

Mondok egy példát. Volt nálunk egy tüntetés, ahol azt követelték, hogy magyar műsort a tévébe! Ennek az oktalansága kézenfekvő, hisz azokról a műsorokról, ha semmit nem tudunk is, annyit bizonyosan, hogy mindenképp magyar műsorok voltak, közepesek, jók, rosszak. És vajon mi értelme volna rossz magyar műsort követelni? Mi volna jó a magyar rosszban?

De ez a setétség eltakar fontos kérdéseket, olyanokat, amelyeket meg kéne beszélni, el kéne tűnődni rajtuk. A nacionalizmus úgy viszonylik a patriotizmushoz, miként a jelszó a szóhoz. A jelszavak közelében túlontúl halk a szó. Pedig éppen olyan dolgok is megbeszélendők volnának, melyekről a jelszavak kajabálnak. Például hogy mit jelent a tradíció a televízióban, vagy a tévé mint népművészet, szerepe és felelőssége a népnevelésben, ennek és egyáltalán a kultúrának az új és hagyományos megjelenési formái, vagy mi a teendő a nemzetközi nívótlanság hódításával szemben (szappanoperák), lehet-e, kell-e tenni valamit, és ha igen, mit.

Egyszerre vagyunk kevélyen magabiztosak, fafejűek és megengedhetetlenül naivak, védtelenek.

 

Vannak fogalmak, melyeket most ismerünk meg igazán. Ilyen az idegen. Az idegen szép, mondjuk gyorsan. De hát azt is tudjuk, hogy az idegen, a más – az a pokol. A drámában, a drámaiban mindig ott van az idegen mint elem. Van abban valami fölfoghatatlan, hogy valaki más. Kérdés, meg kell-e ijednünk vagy sértődnünk, ha amikor kiderül, hogy nem mindenki mi vagyunk. Valami nyugodtság vagy bizalom kell a másság tudomásul vételéhez.

Európa térképén újra láthatók a kultúrák törésvonalai. Ez, ahogy említettem, mindig drámai szituáció. És, hangsúlyozom, nem probléma, azaz nem olyasmi, ami megoldható volna. Szarajevó (metaforaként használva) nem megoldható probléma. Találtam erre egy jó mondatot, megismétlem: mindig Szarajevó van, csak épp nem mindig lőnek.

A vasfüggöny elzárta előlünk a mást, és amit meg nem zárt el, azt leöntötte evvel az internacionalista maszlaggal, egyformák voltunk. De ha nem vigyáztunk, saját magunk voltunk, lettünk a más, az idegen, és így félelmet keltő. Féltünk is rendesen, ha bátrak, ha gyávák voltunk.

 

A másik ilyen témánkba vágó fogalom a provincializmus. A provincializmus elsőrendűen nem műveletlenség, nem tahóság (ezek legföljebb következmények) – hanem a figyelmetlenség. Provinciálisnak lenni ugyanúgy lehet Budapesten, mint Párizsban, ugyanúgy Berlinben, mint Varsóban – az már kérdés, hogy ezen szellemi állapotnak súlyosabbak, keservesebbek a következményei egy kisebb vagy szegényebb helyen. Ez az összeurópai provincializmus jellemezte az elmúlt negyven évet, ez a Jalta-ostobaság. Európa egyik fele azért figyelt csak önmagára, mert úgy gondolta, hogy ez elegendő, mert ő elég gazdag, hogy ezt megengedhesse magának, így feledkezve el valódi önmagáról, az egészről; a másik rész pedig olyannyira bajban lévőnek tudta magát, olyannyira sajnálta önmagát, hogy ez elegendő fölmentésnek tetszett.

A nemzeti provincializmusról azonban nem volt igazi tapasztalásunk. Távol álljon tőlem, hogy valami jót mondjak a kommunistákra, de, ha felemás módon is, lezajlott itt a négy évtized alatt egy modernizáció – ami azt is jelentette, hogy a provinciális hang mindig gyönge volt és nevetséges. Most azonban erős és magabiztos. Evvel eddig nem kellett szembenéznünk, erről mi, 45 után születettek nem tudtunk.

 

Minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl a nemzeti kultúrát. Ha ez olyan, mint egy vár, akkor okkal félünk. Aki várban él, annak ellenségei vannak, az harcban áll, az gyanakodva nézegeti az idegent, annak valóban nincs haszna az idegenekből, nem gazdagodik tőlük, legjobb esetben érintetlen marad. És ne feledjük, nincsen a világon, nem is volt, nem is lesz, olyan vár, amelyből előbb-utóbb ne rom válnék. Minden várból rom lesz egyszer. Jobbak az esélyeink, ha a kultúra egy széles rét, ahol sétálunk, beszélgetünk, találkozunk, vagyunk.

Nehéz persze nem várnak látni a kultúrát, ha azt lépten-nyomon veszélyeztetik, támadják, kétségbe vonják – mint az előfordulhat nem demokratikus körülmények közt. Így függ össze szabadság és provincializmus. Merthát mindig ide lyukadunk ki, a szabadsághoz.