Egy hit

Az nagyon is érthető, ha az egyházak (ne feledjük: mi, ti, ők) műsort, műsoridőt akarnak a rádióban, tévében. Nem mindig érzem azonban, hogy tisztában volnának a hely szellemével, sajátosságaival, röviden és durván: hogy mit jelent két pampers hirdetés közt egy úrfelmutatás. Lehet persze azt mondani, hogy minden szavunk, tettünk két valami közt történik, és ebben van igazság. Mégis azt nagyon kellene tudni, hogy a tévé mint műfaj, mint hely minden ízében ellentétben áll avval, amit egy úgynevezett egyházi műsor – föltéve a legjobbakat – képviselni kíván. A tévénézés körülményei sem alkalmasak az elmélyülésre. Ki-be járkálunk a szobában, fecsegünk, csörög a telefon, és hozzál egy kis sót a konyhából.

Már jó tíz perce folyt a műsor, püspöki lilák villantanak a háttérben, és egy fiatal férfi beszélt, mire lecsendesedett a szoba, és fölfigyeltünk erre a férfira, ferences papra, Majnek Antalra, aki Kárpátalján szolgál néhány éve, és most püspökké nevezték ki. Nem történt semmi különös, valaki egyszerűen, természetesen és hihetően beszélt az életéről, a feladatairól, és főként hihetően viselkedett, pontosabban hihető volt az arca, a szeme, a borostája. Nem sokat láttunk a bejátszott filmeken, a fölszentelés részleteit és az azt követő ünnepléseket. (Itt megint eszembe jut az efféle műsorok nehézsége. Hogy például egy szertartás külsősége eleve sokaknak elidegenítő. Az, ami, teszem azt, egy katolikusnak föl sem tűnik. Egyszerre három főpapnál több a képernyőn – biztos csatornaváltás. Erre is közbe lehet vetni, hogy váltson, aki váltani akar, de azt hiszem, többen váltanak, mintsem a közbevetők gondolnák, és volna olyan is, aki talán más „tálalás” mellett még nem váltana. Mindenesetre ez is olyasmi, amit tudni kell, és ezen tudás szerint dönteni azután, figyelembe venni, nem figyelembe venni.)

Láttuk a fiatal püspököt, ahogy valamit megköszön, ahogy elmosolyodik, ahogy örül, ahogy fürkészve figyel, fürkészve bizalommal. Nyugalom van benne, annak ellenére, hogy azt mondja, nyugalom van benne. Tehát a szavai is hihetők. Egyszer csak hinni kezdünk a szemünknek: a képernyőn egy papot látunk, vagyis Isten szolgáját. És ebből még nem következtetünk Isten létére – ez túl gyors volna így –, de a hit létére igen. Látunk egy hívő embert, vagyis egy derűs embert. És ez a derű Istennel kapcsolatos. Azt láttuk, még a maci előtt, hogy van egy ember, akinek az élete Istennel kapcsolatos.

Nem talál mindenre megoldást, de a megoldásokat ebben a firmamentummal kiterjesztett térben keresheti.