Mondatok az elmúlt évből

JANUÁR Azt mondja a nagyfiam a konyhában, magának?, a testvérének?, az anyjának?: Nesze, a luxus! – és beindítja a kenyérvágó gépet.

FEBRUÁR Születő magyar polgárság: Te figyelj ide te, bazdmeg, ha én nemet mondok, te mér mondol igent? (Mert… hát ez a véleményem.) Te figyelj, te valahogy nagyon el vagy keverve. Velem nem lehet ellenkezni, ez itt nem szokás, még azt is ki kell találnod, mi az, amit egyáltalán kérdezni lehet… És te, ha te sokat ugrálsz, bazdmeg, a sajtóban, itt-ott, értesz, akkor még az unokáid is tudni fogják, hogy mit károgott annyit a nagyfater, csak a tiszta kóser kedvéért, nekem 300 testőröm van, 150 pénzbeszedéssel foglalkozik, 150 az ilyen tetűkkel.

MÁRCIUS Naplórészlet: Ma láttam egy vilmát.

ÁPRILIS Goethe állítólag beköttette a Faust kéziratát, és a hiányzó részt üres papírral pótolta, hogy lássa, megtapogathassa, mi mennyi. – Ezt jól értem. De honnan szerezzek üres papírt?

MÁJUS Németh Gábor definíciója Erdélyről (élménybeszámoló): olyan, mintha Portugáliát elfoglalták volna a kínaiak.

JÚNIUS Egy pap, Burgenlandban, úgy mozog az oltár előtt, mint Elvis Presley.

JÚLIUS Nem álom, de olyan: Jung Chang-gal ülök egy hintóban, végighajtatunk egy norvég halászfalun, angolul beszélgetünk (!), én szerintem azt mondtam neki, hogy én is hattyúkról szoktam könyveket írni, aminek megörült, plezsörének adott kifejezést. Az irodalmi esten az Egy nő-ből olvastak föl részeket. A norvég halász hallgatag hallgató.

AUGUSZTUS Író-olvasó találkozó: ma, 50 méteren belül kétszer összesúgtak mögöttem a szigligeti utcán: először ezt mondták: szemét hazaáruló, aztán pedig ezt: de szépen őszül!

SZEPTEMBER Többedszer összekevernek Dés Lacival. Nem baj.

OKTÓBER Még sosem éreztem ilyen kevés szomorúságot temetésen, mint a Mándyén. Bornírtan úgy mondanám, szépen halt meg, elaludt és úgy. Minél nagyobb egy író, annál könnyebben megy ez (nem a meghalás, hanem annak elfogadása), annál könnyebben feledkezünk meg a konkrét emberről… Így lesz a barátunkból nagy író, beterítjük a könyveivel. Én is napok óta Mándykat (nem volt szívem kis betűvel írni) olvasok, így „terelem” magam. Egy pillanat alatt immár arról fog szólni az életünk, hogy most épp kink halt meg. Vagy kink kije. Például majd a fogorvosom. Akkor meg mászkálni kell egy új után, satöbbi.

NOVEMBER Márai ír szépen az irigyekről, az irigységről, hogy az mennyire kínoz bizonyos embereket, epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. És hogy nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthetne ez embereken. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.

Megjegyezni.

DECEMBER Pótanyám, apáca, elcsúszott, beverte az arcát. A szeme alatt elképesztően gyönyörű lilák, sárgák és bordók lettek. Büszkén mutogatja. Mondom neki: látom, jó ember, csak kissé mintha rabiátus volna…

Más. Az a kényes egyensúly, hogy elküldeni a francba őket, de nem megsértődni. Itt mindenki meg van sértődve.