Éljen április negyedike, hazánk megszabadulásának ünnepe!

A megszabadulás szóra Ungváry Rudolf talált rá (Népszabadság, 95. febr. 11.), író nagyobbat ennél nem tehet, hogy talál az országának egy szót. (Kende Péter is rátalált. Magyar Hírlap. 94. dec. 20. Utólagos beszúrás.) Ez amúgy is a szavak országa. A Kádár-rendszert az ellenforradalom szó tartotta egybe (meg a vér vagy az abból fakadó rémület), ezért volt Pozsgay „népfelkelése” történelmi tett, evvel lépte át a rendszer önmaga árnyékát, ezzel lett lényegében vége. Egyáltalán: a Kádár-rendszer színeváltozása leírható az ellenforradalom szó státuszaival (kötelező, elvárt, ajánlatos, helyettesíthető, kerülendő).

Ungváry arra tesz (valószínűleg reménytelen) kísérletet, hogy felnőttként nézzünk a múltunkra. Amely e pillanatban egyébként éppen senkit sem érdekel, a társadalmat éppen nem érdekli (szerintem) semmi – annyira meg van neszülve a jelentől. Csak a jelen bírja érdekelni, okkal.

 

De még ebben a figyelmetlenségben is hullámokat kavart Ungváry kísérlete. Példaképp Kántor Péter reflexióját említem (febr. 17.), érzékeny, finom, de váratlan módon pontatlan nyílt levelét. Kétségkívül óvatosan kell itt eljárni; megítélésem szerint Ungváryban ez az óvatosság megvan (noha amúgy óvatos duhajnak éppenséggel nem nevezhető).

Az óvatosság iránya az ismert, link focista-viccel jelezhető: Mester, nagyon fáj a lábam, nem bírom tovább! Ugyan, fiam, azt te csak úgy érzed. Szóval, hogy nagyon sok mindenfélét érzünk. Egy kilencéves magyar fiú, a kis Rudi, főként mert anyja nyelve német, mondjuk így, nem érzi idegennek a németeket. És így tovább! Ezzel szemben a megszabadulás szóval Ungváry politikailag-történetileg definiálja 45-öt. Ez nem zárja ki, hogy valaki ne érezhesse 45-öt felszabadulásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy nincs nagyon különbség a fel- és megszabadulást közt, és valóban, ha elkezdjük lapozgatni az Értelmező Szótárt, nem jutunk sokra, kerengünk magunk körül. Érdemes azonban különbséget tenni. Akit felszabadítanak, az felszabadult lesz: szabad tehát. (Mellesleg a felszabadítás pontosabb, mint a felszabadulás, mert utal a passzív voltunkra. A nyelv játékára hagyatkozva: felszabadítottak és felszaba-dúltak minket.) A megszabadulás az ennél kevesebb: aki megszabadult, az csak a régi bajtól lesz szabad. Ott, akkor a fasizmustól – tehát elég jó kis megszabadulás volt az. Felszabadulásnak azonban halavány: megszállt országból megszállt ország lettünk. Más történt velünk, mint Németországgal vagy Ausztria nyugati felével, akkor tehát, ha lehet, használjunk erre más szót. Ennyi Ungváry ajánlata.

 

Érzelmileg sosem vagyunk szabadok. X. az oroszokra nézve nem talál(hat) jó emléket magában, Y. a németekre nézve, Z. pedig X.-re és Y.-ra nézve. Szembe kell nézni ezekkel a korlátainkkal, adott esetben értelmileg-logikailag „fölülírni” őket, de nem eltussolni.

Emlékszem, milyen zavarba jöttem, amikor orosz kiskatonákkal fociztunk, s persze mindig akadt köztük helyes, kedves és még technikás is! Politikailag nem voltam abban a helyzetben, hogy érzelmileg azonosuljak az érzelmeimmel. De hát emlékezhetünk a szovjet hokira, a zseniális Harlamovra – nem volt esélyük a szívünkben. És tudnunk kellett, hogy emiatt mi is vesztesek vagyunk. Így elbonyolódik az ember élete, ha az országa nem szabad.

Fontos Kántor levele, mert emlékezteti Ungváryt egy lehetséges másik nézetre. És mert Ungváry (természetesen!) hajlandó erre a figyelemre, ezáltal, Kántor által, szabadabb lesz.

 

Bizonyos értelemben a „felszabadulás” igenis komcsi találmány. Érdemes lajstromba venni, mink van, mink nincs. Felszabadulásunk nincs, nem is volt. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal bárkitől bármi is elvevődnék (leszámítva az öncsalást). És természetesen a szovjet csapatok nem jókedvükből jöttek és nem zabrálni és nem asszonyokat megerőszakolni. De közben zabráltak, asszonyokat erőszakoltak meg. És olykor meghaltak. Szép, fiatal orosz fiúk haltak meg. És szép fiatal német fiúk haltak meg. Oktalanság Ungváryt (vagy az Ostromnapok televíziós sorozatot) történelemhamisítással vádolni. Ungváry sosem azt állítja, hogy az az igaz, amit ő állít. Hanem azt, hogy az igaz, amit ő állít. Ungváry nem Homérosz, még csak nem is az Úristen, csak egy író, a legkevésbé sem mindentudó. Történeteket mond, az ő történeteit, azokat a szagokat, melyeket nem tud kihajtani az orrából, magamagából, a lőporfüsttel keveredő édes hullaszagot, mondjuk.

Hallgatunk a történelmünkről, és ezt most nem csupán úgy értem, hogy nyilvánosan vagy az újságok vagy a történészek, hanem: a családok. Nincsenek otthon történeteink, nincsenek a háborúról, a forradalomról, de még a Trabantról se vagy alig. Ezt a hallgatást töri meg Ungváry, és ezt csak a legszemélyesebben teheti, az érzéseit kell megmutatnia. Mintha önnön apja volna, apánk, a nem létező, aki mesél.

 

Vajon mért okozhatott ez ellenkezést? Szerintem olykor benne van a negyven év dresszírozása is, a szokás, de főként a bizalmatlanság, illetve a rosszféle tapasztalataink, hátha a mondatok, mint rendesen, mást jelentenek, mint amit jelentenek. Mit akarhat valójában Ungváry?, tűnődünk. És lassan fogadjuk el, hogy csak azt akarja, amit akar, hogy nincsenek hátsó szándékai, nem valami elővágásról van szó, hogy azután a kertek alatt el lehessen valahová sunnyogni. Ungváry pontosan foglalja össze a helyzetet: „Nem vághatjuk egymás fejéhez, hogy az érzelmeink befolyásolnak, mert befolyásolnak. Csak azt vizsgálhatjuk, hogy ellentmondásmentesek-e a mondataink. A felszabadulás szóval jellemezni azt, ami politikailag 1945 után Magyarországon történt, ellentmond annak, ami a politikában tényleg történt. A megszabadulás nem.”

 

Nem jó, ha nem tudjuk, mi történik velünk. Ungváry meg/fel distinkciója munkára hív, földolgozni a történteket. És nem meg. (Pl. 45-tel kapcsolatos az egész kárpótlás-ügy. Hogy van az, hogy egy egész ország kárpótlást vár? Nem kell akkor föltenni a kérdést: kitől? És így tovább.) E cikk címe is ilyesmiről beszélne, az eredeti frázisra való utalás arról, hogy szabaduljunk meg a 45 után 45-re rakódott hazugságoktól, de arra is, hogy maga a dolog nem azonos a bornírt felszab-ünnepségekkel, volna itt, ami: éljen. Kíméletesen kell egymással bánnunk, de kíméletlenül ragaszkodnunk kell a valósághoz.

Minden más eset – ha van oka, ha nincs – ennél rosszabb.