Mondat és hebegés

Látván, hogy a felnőttek nem tudnak 1956-ról beszélni, mert, úgy tűnik, mostani akaratokat akarnak az akkori időkkel megerősíteni, jó ötletnek látszik, hogy engedjük a forradalomhoz a kisdedeket, meséljenek az akkor öt-hat-tízévesek.

Mi akkoriban, félúton vissza a kitelepítésből Csobánkán laktunk. Három darab dologra emlékszem, de mindegyik november 4-e utáni, apám elvitele (biztos, ami biztos), azután egy házkutatás (ahol az öcsém előadta a rejtett fegyvereket, jelesül a dugós puskáját) és végül az a kalamajka, amely abból adódott, hogy a forradalom két hete alatt 1-es lett az 5-ös és 5-ös az 1-es, és később nehézkesen lehetett megállapítani, hogy egy jegy melyik időszakból való, ötös ötös-e avagy egyes ötös satöbbi. A tuti hármasok voltak biztonságban. Tiszta Kádár-korszak – kicsiben. Vagy emelkedettebben, szemernyi magyaros önsajnálattal: az ember teszi a dolgát, a közösség pedig – vagy az állam? – hol jelest ad, hol szekundát.

De ha tízennyi élményem volna is, épp a legfontosabbról nem bírnék beszámolni, arról a csodaszerű, felnőtt egységről, ami akkor megvalósult, és amelynek egyszerű jelképe tán az utcai pénzes dobozok lehettek meg az érintetlenül hagyott, nyitott kirakatok: közösségiség és méltóság. (Hosszú távon talán nyomasztó is volna egy ilyen remekbe szabott nép tagjának lenni. De szerencsére…) Izgatott felnőtteket sem őriz az emlékezetem; rémlik, mintha rádióhallgatásokat, hallgatag apa zöld varázsszemmel. Azt hiszem, mi nagyon egyedül lehettünk azon történelmi pillanatban ott, abban a kicsi faluban, magunkban, reménykedve.

Aki átélte 56-ot, annak kézzelfogható élménye van a nemzet, a haza fogalmáról, aki együtt szédült annak a néhány napnak a mámorával, az tudja, hogy ezek létező dolgok, nemcsak kieszelések. Az egységről szólt az a rövid idő, a miről, hogy van egy mi, van magyar nemzet. Némi (ál)cinikus felhanggal azt lehetne mondani, szerencse, hogy csak egy villanásnyi volt, így nem maradt lehetőség szálazni ezt a mit, ki mi és ki nem mi, az én mim és a te mid és az ő mije.

Most más sincs, mint ez a szálazás. Október 23-át, a világcsodát, a mámoros nemzeti egység napját kéne megünnepelnünk, ehelyett különb-különb csoportok, pártok és miegyebek néznek csöndes acsarkodásban egymásra és magukra – mint, hitük szerint, egyetlen hiteles letéteményesre. Ez az acsargás csöndesebb, mint két-három évvel ezelőtt, megszűnt az a hisztéria a mi körül (ez az egyetlen, amit a mostaniak javára lehet írni), de ami maradt, az nem más, mint: kisajátítások. És mint ilyen mélyen idegen a forradalomtól.

Roppant messze vagyunk 56-tól. És ezen nem azt értem, hogy ama egységre kéne törekednünk, már elegendő volna ezt az egységet elismerni, az ún. reformkommunistáktól az ún. Mindszenty bíborosig. Mert ez azt jelentené, hogy megértettünk valamit. Ami alapja lehetne a további megértésnek, a Kádár-rendszerének.

Mert ez csakis együtt megy, zsák s a foltja, nem lehet a forradalmon (és nem polgárháború!) ujjongani és figyelmen kívül hagyni az utána jövő dágványt, és nem lehet a 33 éven elgyakorlatiaskodni nem szembenézve az eredet (vakító) fényével, ez az együttes megértés kikerülhetetlen, és ezért nagyon nehéz. Nehéz, mert utóbbi az előbbi alatt kiontott vérre épült. (Azon építettük.) – Ezért bonyolult az MSZP helyzete az ünnepnapon. Nem az utódpártság miatt, hanem mert rajta letagadhatatlanul látszik az az árulás, amelyről oly szívesen feledkezünk meg a Kádár-rendszerről szólva. (Ebből a szempontból egyébként a Népszabadság is könnyen tud kényes helyzetbe jutni – elég, ha egyik-másik munkatársa mondjuk a 68-as cseh emberarcú eseményeket taglalja satöbbi. Még egyszer: lényeges különbség van a múlt személyes stratégiái közt, nem mindegy, hogy cenzor voltunk vagy cenzurált, érdemes itt különbséget tenni, csak mert van különbség, de az említett kényesség természetesen az egész országra vonatkozik.)

Az 56-tól 89-ig terjedő időszaknak ez az árulás a nemzetképző ereje, ebben az árulásban vagyunk egyek, 56 elfelejtésében vagyunk a mi. Sajna. De hát élni kell. Hazudni viszont nem kell.

Ebből nehéz ünnepet csinálni. Az állami ünnep amúgy is macerás, szükségszerűen fentről jön, rosszul vagyunk nevelődve, novhét, felszab, micsoda hülyeségek! – Ha bárkinek, figyelmetlenségből vagy agylobból vagy elkeseredésből, nosztalgiája támadna a K.-korszak kétségkívül (gyakorlatilag) kiszámítható világa iránt, elég, ha ezekre gondol, egy óvodai novhétre. Múltkoriban egy irodalmi összejövetelen valaki, enyhén konzervatív ám és rokonszenves nézőpontból egyenlőséget tett a szocializmus és az önkielégítés közt. Fölállván kértem jegyzőkönyveztetni, hogy az önkielégítés jobb. Mondjuk tíz évvel ezelőtt nyilván lett volna ott ember, aki ezt jelentse. Egy ilyen link tréfa akár szét is cincálhatta volna az életemet. Nem is engedtünk meg akkoriban magunknak ilyesmiket, ó az a régi fegyelem, az a gyűlöletes! A röhejesnek és a félelmetesnek ez a megalázó, folyamatos együttállása!

Március tizenötödike valamivel szerencsésebben alakult, ott volt egy kis lauf 1849-től a kiegyezésig, és Ferenc Józsefnek módjában állt magát osztráknak mondani, gondolom, nem kellett ünnepi beszédeket tartania, kokárdába öltöznie, elég volt arra ügyelnie, hogy március idusára ne hívjon össze kormányülést, mert akkor azon az általa halálra ítélt minisztere nem tudott volna részt venni. Azért az is volt egy együttállás, mondjuk, amnéziáé és nemzetérdeké…

Horn Gyulának ebből a szempontból nehezebb, ő nem mondhatja magát teszem azt orosznak, és ami még rosszabb, mi (értsd: a nem-Horn Gyulák), mi sem mondhatjuk őt annak. Lehet, hogy Horn Gyula csapnivaló miniszterelnök, lehet, hogy zseniális praktikus, vagy bármi e kettő közt, március 15-e felől ő csak egy ún. jó magyar. Jó magyar, de nem ideális október 23-i szónok, nem arra teremtette az Isten.

Mondat csak akkor van, ha gondolat van. Gondolat csak akkor van, ha gondolkodás van. Annak meg szükségét kell éreznünk. Mindaddig csupán hebegni fogunk 56-ról, míg el nem szánjuk magunkat az őszinteségre. De vajon mik az őszinteség föltételei?