Mi lesz? Mi legyen?

Már megbocsát a munkásmozgalom, különös tekintettel a szervezett vasmunkásokra, de én soha egy szavukat nem hittem el a kommunistáknak. Malacom volt, épp olyan korban éltem én, amikor épp kizárólag hazudtak ők. Van ilyen mázli. Orrba-szájba, sohasem hibáztak, sohasem ernyedtek, éjjel-nappal, hóban, esőben, átmeneti kabátban, vietnami papucsban. (Mellesleg az idő múlásával már szólni sem kellett a hazugsághoz, az mégis jelen volt, vagyis lassacskán minden hazugsággá vált. Viszont a kommunisták nem minden. Ez a problémás a diktatúrában. Lásd még: Egy mondat a zsarnokságról.) Meg kell azt is mondanom (őszintén), hogy ez az éberség nem kiváló szellemi képességeimnek és érzékeny erkölcsiségemnek tulajdonítható, hanem deklasszált mamácskám tényeken nyugvó, elvakult kommunistaellenességének. Nem volt a proletárdiktatúra écájának a rabja. Egy szavukat se hidd, fiacskám – és lőn, mert én akkor még mindent elhittem a mamámnak.

Nem gondoltam tehát egy percig se, hogy mi az olvasó nép országa volnánk. Pontosítok: de, bizony hogy azt gondoltam. Ugyan egy szavukat se, ám ez mégis igaznak tetszett; mint mikor valaki összekeveri a jobbot a ballal, de eleve fordítva mondták neki az irányt. Lásd még a hazug, viszontag udvarias bolgárból eredező helyes helyzetértékelést. Nyilván abból indulhattam ki, hogy az ország az, amit, akiket ismerek. Ez igen otthonos fölfogása az országnak (irigylésre méltó, mondanám, ha nem tudnám, hogy rólam van szó), persze végtére ez sem segít, vélhetően túl sok mindent ismerünk meg, előbb-utóbb minden föl, föl a saját nívójára züllik.

Amit ismertem, ott viszont tényleg majdnem minden a könyvvel függött össze. Édesanyám, ha nem robotolt, mindig robotolt, azonnal könyvet vett a kezébe, én, ha nem fociztam, mindig fociztam, rögvest könyvbe bújtam, a könyvhöz mindenkinek volt köze, mímelt vagy valódi, de köz, az iskolába is könyvjutalmakat osztottak, a bejárónő is a könyveket utálta leginkább.

Másutt már megemlítettem ezt (égi mását), de nem tudok betelni avval a szenvedélyességgel, amely ezt az asszonyt a könyvekhez fűzte, és nemcsak, ami ésszerű volna, a tárgyhoz magához, hogy az egyik issza, a másik fogja, a harmadik meg prüszköli a port, hanem, meglehet, ezen gyakorlatiasságokra alapozva, személyes viszonyba került, mit került!, kergette magát a könyvekkel meg a szerzőkkel, néven szólongatta őket, valamiért kipécézte szegény Celine-t (a népi antifasizmus?), és vajon milyen Kosztolányi-képe lehetett ama legendás három kötetes Révai-kiadás nyomán? Pedig érdekes volna a Teri néni irodalomtörténete, amely nem volna mégsem teljesen független magától az irodalomtól. Ha hihetetlenül hallatszik is, van ilyen.

„Az olvasó nép országa” hazugság azért létezhetett, mert a könyv valóságos magától értődőségére utalt. Tehát hogy ugyan a gyakorlatban nem egészen úgy van minden, ahogy a brigádnaplók leírják, de részint jó volna, ha úgy volna, részint evvel már majdnem úgy is van, s noha a majdnem nagy úr, tán a legnagyobb, de értjük, miről beszélünk, csupán a lehetet keverjük a leendővel, és mondjuk a vannal. A hazugságot érti az ember, egyébként nem volna hazugság, az értés a hazugság leglényegéhez tartozik, bizony: sine qua non-ja.

A könyv kapcsán a kultúra szerkezetének épp most zajló változása kell eszünkbe jusson, lehetne erről krúdys önsajnálkozással szólni, hol vannak a nagy kényelmes karosszékek meg az olvasólámpák, meg hol vannak a rendes téli esték, lehetne egy olvasópatkány (tükörfordítás, Leseratte) indulatosságával, vége a könyvnek, vége a világnak, vagy egy fiatal szellem kötelező kíváncsiságával, vajon mi is lesz mindebből. Hosszú távú, nagy kérdések ezek, mi lesz a könyvvel, milyen lesz az, ami a könyv helyén lesz.

De volna itt egy rövid távú, ehhez képest kicsike kérdés. Mi lesz a magyar könyvkiadással? Az „olyan még sose volt, hogy valahogy ne lett volna” optimizmust és felelőtlenséget mint kádárista maradványt elvethetjük. Igaza van Bart Istvánnak, amikor azt mondja, hogy könyvkiadás nélkül nincsen könyv. A könyvkiadásnak pedig föltételei vannak. Egy-egy könyvet persze mindig elő lehet állítani, egyéni megszállottságból, véletlenszerűen, mecénási nagyvonalúság segedelmével, de az nem könyvkiadás, az nem könyv, mert hiányzik mögüle a lélegzet, a közösség, az olvasó közvetett akarata, az a megnevezhetetlen természetesség, amely nélkül nem könyv a könyv, csupán ajándék, dísz vagy jutalomjáték.

Minden kollektív szegénységünk mellett ez elhatározás kérdése. Fontos az áfa meg a tébé, nyilván nem gonosz és nemtelen pénzügyminisztériumi tisztviselők kultúraellenes merénylete. Ámazonban. Ezen új áfa- meg tébétervezetek mégiscsak a magyar könyvkiadás végéhez vezetnek. Azután is jelennének meg könyvek, de az, ahogy említettük, más dolog. A világ nem kiszámítható, de ami kiszámítható, az kiszámítandó. És ha tudjuk a számítás eredményét, ne lepődjünk meg, ha az bekövetkezend.

A hazudás nem jó. Az igazmondás, ha hülyeség, szintén nem jó.