A szamár

 

(Bán Magda Lábjegyzet c. rádióműsorához, nak, ba, tól) A lábjegyzet nem azonos a széljegyzettel, a kommentárral, a glosszával, az nem csak afféle szerény vélemény, apró megjegyzés, hozzászólás – a lábjegyzetnek más a státusza. Őhozzá tudniillik szükség van az ún. főszövegre. Főszöveg nélkül nincsen lábjegyzet. Ha lapalji jegyzetnek nevezzük, akkor meg a lap kell. Csak ha van lap, és teleírva van az, akkor lehetséges a lábjegyzet. Amely tehát létezésével, titokban munkára hív, nagy, komoly munkára, a legkevésbé sem mondja, hogy aprózd el magad, ellenkezőleg, azt állítja, hogy ha aprózódni vágyna kedved vagy a világ vágyna téged felaprózni, azt is csak akkor teheted és engedheted meg, ha előtte összeszedted magad, teleírtad a lapot, és ott az alján maradt még hely: pontosítani, megjelölni, utalni, gonoszkodni, köszönni, XY szíves szóbeli közlése nyomán.

Mondható azonban az is, hogy főszöveg mint olyan már nem létezik, nincs, legföljebb formálisan, vakszöveg, vagy van ugyan, de nem ismert, egy ismeretlen főszöveg lábjegyzeteit írjuk. Valóban, mi is történik a lapalji jegyzettel, ha a lapot szomorú, könnyű mozdulattal Moebius-szalaggá csavarjuk? Pá, kis Euklideszem… Ha nincs fönt, lapalj sincs, s ha nincs lapalj (Istenem, mennyi önuralom kell, lám hiába, hogy az irodalmi slapajokat itt ne hozzam szóba), ha nincs lapalj, nincs odavaló jegyzet sem, ha nincs fönt, nincs fő sem, s ha nincs fő, főszöveg sincs, ahová számokat vagy csillagokat aggathatnánk.

Nincs hová aggatni a csillagokat.^*

 

*

 

Ha itt és most önkényesen a Budapesti Negyed legutolsó számát tekintenénk főszövegnek, akkor megakadna a szemünk Kenedi János nevén, és lábjegyzetként eszünkbe jutna minapi levélváltása magával Szerdahelyi Istvánnal, aki egy interjúban azt állította, hogy az ún. demokratikus ellenzék is eszegetett hajdanán Aczéllal, mire Kenedi kérte, mondaná meg, ki, mikor, egyébként Szerdahelyi volna egy lop-csal-hazudik. Szerdahelyi válaszolt, és még további elemzéseket ígért az ügyben, de olyan konkrétan nem nevezett meg senkit. Mire Kenedi úgy foglalta össze a helyzetet, hogy ő csupán annyit állított, hogy ha Szerdahelyi nem nevezi meg, akkor Szerdahelyi lop-csal-hazud, és Szerdahelyi nem nevezte meg. Aláírás Kenedi János. És akkor tovább lábjegyzetelhetnénk – micsoda lábak! –, hogy olvastuk, mondott Sz. I. komoly állami kitüntetést kapott a Magyar Kultúra Napján, melyet, rémlik, a miniszterelnök úr előterjesztésére a köztársasági elnök úr adott át. Hát gratuláljunk szép sorban mindenkinek, mindenekelőtt Szerdahelyi Istvánnak, íme, nemhiába munkálkodott (pontosan, szépen, ahogy lábjegyzet megy az égen) ott végig a nyolcvanas években. A kultuszminisztériumnak ne gratuláljunk, mostanában úgyis mindenki gratulál szegényeknek. És utoljára, de nem utolsósorban gratuláljunk saját magunknak – ó, nem a személyemre gondolok, hanem az országomra meg a juhászra –, hogy ilyen szépen összehoztuk ezt az egészet. Elkeseredésében mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával a szamár fejére. Politikailag helyesen.