Kis magyar komcsizás

HANGOLÁS – Gondoltam, megnézem, mit ír a komcsiról a szótár. De csak a komócsint találtam. Főnév. Nedves réteken élő, takarmánynak használt pázsitfűféle. Lehet; már nem nagyon emlékszem, még leginkább a nedvességre.

 

VILLA MEDICI – Nem otthon vagyok, se fax, se posta a közelben, dolgozom. Időnként, mint egy haragos tenger – jó, jó: pocsolya –, kicsapok a munkámból, és lejegyzek valami glosszaszerűt. Az idő meg telik-múlik, és a glosszák is telnek-múlnak. Tanulságos érzés; száraz, biztonságos. Olyik „kérdésre” közben valaki válaszol, olyik elmúlik magától, olyik talán nem is volt kérdés.

Ülök a Villa Medici veszprémi étteremben, és miközben lassan döntésre kell jutnom olyan elsőrendűen fontos kérdésben, mi szerint ökörszájsaláta lila hagymával és rózsaborssal legyen-e a kezdő lépés vagy az a friss salátatál libamájjal, szalonnás fokhagymás zsemlekockákkal, melynek libamája úgy omlik szét a nyelv alatt, mint megannyi szebbnél szebb gondolat – az jut eszembe, miért is, mi a bánatnak is (satöbbi) írjak én a TV-híradó volt vezetőjéről, mit elemezgessem (lényegében a saját dühös értetlenségemet, hogy miként is lehetséges az, hogy a volt kormánypárti újságírók, köztük művelt, intelligens hölgyek, urak, továbbra is mint valami szakmai, erkölcsi héroszról beszélnek róla; ezt én nem értem; mintha ezek a védhetetlen médiafigurák volnának az úgynevezett konzervatív nemzeti gondolkodás megtestesítői; egy frászt megtestesítői, csupán paródiák!), amikor itt ez a Villa Medici (át a viadukton, s rögtön jobbra le), írhatnék inkább erről, ennek mégiscsak több köze van a kultúrához, ez mégiscsak egy valóságos kultúrmisszió ebben a valóságos gasztronómiai sivatagban, egy ilyen intelligens éttermet létrehozni, és így tovább.

De félreérthető is volna, mert olyasmit is jelenthetne, hogy hagyjuk ezeket az izéket, műveljük kertjeinket, és az elég. Elég is, meg nem is. Persze mindenképp műveljük kertjeinket.

 

NULLA – Ahelyett hogy bátran, mint a núbiai oroszlán avagy a Stefka István kiállt volna a beosztottjai mellett, hogy azután, nagyon helyesen, egy árva fillér nélkül kitegyék a szűrét, mert sok jót el lehet róla mondani, de hogy közszolgálati újságírást művelt volna, azt tényleg nem, ehelyett, kis füllentés alkalmazásával, noha úgy tudtuk, magyar ember nem hazud, odahagyta övéit a szaharban. Evvel, és ez nem volt talán szükségszerű, emberileg is lenullázta magát. Ezeket a nullákat írták azután a bankszámlájához.

 

ZSOZSÓ – Kis színes a TV-ben, Horn mint ember, szomszédok, szemétlevivés. Zsozsó (12 év): Elég nyálas volt.

Mert a hatalomnak úgy is be lehet nyalni, hogy nem okvetlenül benyalni akarunk, hanem csak nem vesszük figyelembe, hogy a hatalom az hatalom. A királyt nem verjük hátba reggel, na bazdmeg, jól aludtál?!, és főként nem leszünk hálásak, ha ezek után, nagyon emberien és nagyon demokratikusan, nem végeztet ki.

 

PÁLOCSKA – Normálisabb lett a beszéd (nem sokkal, de mégis). Még olyanok részéről is, akik az elmúlt négy évben jobbára csak hörögtek. Ezt a változást nevezem én Pálocskafordulásnak. (Nem mondok neveket, nem akarok dicsérve sérteni, nem mintha óvni kéne őket, járna ez nekik, de hát minek. Többnyire kis tehetségűek, ezért remélhetőleg nem jutnak majd eztán szerephez, és a kis-ség arányában zsoldosok is, kiszolgálók. Azon van vita, hogy kinek a zsoldosai. Az MDF nagyon mondja, hogy nem az övéi. Lehet, de az is biztos, hogy se a politikusok, se a párthoz közel álló értelmiségiek nem tették egyértelművé és világossá ezt a nemet. És főként és ezért tudtak ezek az emberek akkora hanggal és befolyással bírni, tudtak annyi kárt okozni, megengedem, mondjuk az MDF-nek is.)

 

BOCS – Most meg Betlen kért bocsánatot, nem volt egészen világos, miért, de nagyon. Bocsiban gazdag vidék. A bocsánatkérés önmagában nem üdvözlendő, mert főként azt jelenti, hogy annakelőtte hiba történt. Miért is ne történt volna: ugyanazok vagyunk, akik eddig, többé-kevésbé ugyanannyiszor is fogunk hibázni. Akkor meg csak jobb, ha azt mondjuk, hülyék vagyunk, és igyekszünk kevésbé azok lenni, mint azt, hogy mindenki, aki azt állítja, hülyék vagyunk, az nemzetáruló.

 

BOG – Frei Tamás szerintem nagy televíziós lesz, ha megéri. De azért jó, hogy ez az új Hét két szám után megszűnik. Mert ugyan a sok hóttkomoly küldetéstudat után jó látni, ha hülyülnek a politikusokkal, és azok, ha kicsit mereven is, önmagukkal, de azután ezen felül sok nem maradt. Legföljebb, hogy túl nagy a Horn-nyakkendő boga. Nézzünk magunkba: ezt a bog-dolgot sejtettük eddig is.

 

168 – Olvasom a 168 órában, hogy a volt külügyminiszter, érezhetően gerinctelenül segített egy vélhetően kóklert. Pontosabban, olvasom a következő 168 órában, hogy ez a Géza nem az a Géza, és hogy majd visszatérnek az ügyre, és a kókler nem kókler, igaz, ezt a kókler vagy nem kókler állítja. Bonyolult ügy, lehet, nem értek valamit, de nem kéne minimo calculo bocsánatot kérni a volt külügyminisztertől?

 

ÉRZÉS – Olvasom, az a kérdés, hogy Horn a magyarul szintén beszélő „Binder-legénnyel” (?) tárgyalván tud-e magyarul érezni. Sajnos nem ez a kérdés. Ismerünk olyan pártot, melyről tudván tudjuk, hogy minden tagja keresztül-kasul magyarul érzett. Aztán mire mentünk velük? És ők mire mentek? Magyarul érezni nem nagy kunszt. Vagy kunsztnak kunszt, csak nincsen tétje. Hogy milyen (magyar), annak van tétje. Attól, hogy Horn magyarul érez, még olyan hülyeségeket dönthet, mint ide Lacháza plusz turuly, hogy érthetően fejezzem ki magam.

Egyébként ez a megengedhetetlen luxus, hogy ilyen hülyeségekről cseréljünk eszmét. Miközben ott van a valóságos Duna-probléma. Amelyről éppen a (számomra) mérvadó Varga János mondja, hogy ez elsődlegesen nem magyar–szlovák konfliktus, hanem szemléleti, magyar–szlovák vízügy kontra nem-vízügy. A kérdés tehát az, hogy Horn elsőrangú magyar érzései egy vízügyes magyaréi-e, avagy nem. A magyar érdekeknek ártó magyar is magyar… Na ebből elég: mindenki magyar, az utolsó szögig, mindenki.

 

UTÓIRAT – Forintleértékelés, satöbbi. Akkor ehhez most milyen bogot hordjunk? Vagy ez már maga a bog? Hogy ennyi volna az élet? Egy színes bog a Horn Gyula nyakincáján?

 

NIX (kicsi ellenglossza még a Boros-időből) – Nem tudom, hol történt – dehogynem –, és olyan szép, hogy talán nem is igaz (én az András nevű szomszédomtól hallottam). Két európai ország kormányfője találkozik, az egyiknek az anyanyelve német, a másiké nem; fogadás a reptéren, tolmács, tévéközvetítés. És akkor egyszer csak a közvetítés véletlen szünetében azt hallani, hallotta a szomszédom, az András, hogy a német anyanyelvű (kissé tán túlzottan is fesztelenül, hogy azt ne mondjam, bratyizón, de ezt glosszázzák meg Hamburgban) kollégájához fordulva azt kérdi: Hast Du Fussball gespielt? Mire a másik, kit állítólag, ő állítja, az Isten is miniszterelnöknek teremtett, ígyen válaszol: Nix.

Hát… végül is… nix problém.

 

NŐÜGY AVAGY HOL ÉL A NEMZET – Konzervatív politikus nőügye nagyobb botrányt kavar, mint szociálliberálisé. És nem azért, mert velök a sajtó gerinctelenül elnéző volna; mást kérünk számon itt és ott, mert másfelé nagyképűek vagy durván szólva másfelé hazudnak. Ha „Isten, haza, család” – akkor nagyot szól egy félrekúrás. Ha valaki ősi, magyar úrnak adja el magát, miközben csupáncsak magyar – ami, megengedem, nem kevés –, attól a magamfajta azonnal zokon veszi, ha tahó vagy például nyelvtani hibát ejt.

Mármost a minap a parlamentben egy magas méltóság szintén ejtett. Egy mércével mérünk, amit nem szabad Jupiternek, nem szabad az új Jupiternek sem. Remélem, nem nyelvében él a nemzet – szólt volna lényegében a glossza. És akkor egyszer csak rossz érzésem támadt. Mert úgy éreztem, semmi más nem működik a glosszában, mint az én gőgöm, az én, egyébként megalapozott grammatikai gőgöm. Mintha annak idején kijavítottam volna egy suk-sükölő focista társamat (amivel nem akarom mondani, hogy e politikus a társam volna). Ennyi. Lám, így romlik el egy glossza anélkül, hogy valami más, tiszta forma születnék (mert munkásmozgalom ide vagy oda, az azért továbbra sem volna rendben, hogy egy ilyen magas helyről elröppent lapszus szó nélkül maradjon).

 

BALATON – A volt pártüdülő, kacsint a (megmaradt) kapus. Tudták ezek, mi a jó. Most valami káefté, vonta még meg a vállát. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek, ahogy kevélyen, fennhéjázva használták az országot. Mindezt csupán azért jegyzem meg, hogy abból, hogy most a szocialisták nyertek, semmi jó nem következik visszamenőleg a Kádár-korszakra vonatkozóan. Semmi. Velejéig hazug, mocskos vidék, egy szarság mint olyan, amelyben, ettől eltekintve, lehetett élni, eltekintve attól, hogy ettől nem lehetett eltekinteni, noha eltekintettünk volt.

 

A SZEGÉNY MEGFIGYELŐ – Kinézek az ablakon, fiatal anya kisfiával sétál. Hirtelen megállnak, a fiúcska becsukja a szemét, az asszony vakargatni kezdi a hátát, szép módszeresen, emlékszem, ahogy az anyák. Állnak a járdán, az emberek kerülgetik őket, lassan a fiatal nő is lehunyja a szemét. Jó nekik.

 

A JÓ ORSZÁG – Önkényuralom, bosszú, revans, halállista, a sajtószabadság vége… Elfúló hangon szidja ezeket az újakat. Intelligens, művelt férfiú, de már néhány éve így beszél, ilyen, én így mondom, őrülten. Szolidáris a saját nívótlan szélsőségeseivel. Ezt én nem értem, de ha nem értem, nem értem, az én bajom. Nyilván ez áll az érdekében. Én csak olyan nehezen tudok abba belenyugodni, hogy a nívótlanságra lehet fölmentés (lásd Mozart mint labanc, akit ezért be kell – és lehet!!! – tiltani). Igaz lehet rám is, amit Révai lobbantott Nemes Nagy szemére: nívófetisiszta.

De egyáltalán nem erről akarok főként beszélni. Hanem hogy akárhogyan van is, az nem jó, hogy ez az ember fuldokol az indulattól. Akkor se, ha ő a „hibás”. Hogy az ország akkor volna valamelyest jó ország, ha ez a férfi is jól érezné magát benne. A „jól” persze túlzás. De legalább ne lenne ennyire elkeseredett, ennyire fölháborodva. A nap minden pillanatában irritálja őt – mi is? Minden, ami nem „keresztény, konzervatív”. Nem kap levegőt a dühtől. (Egyébként ha az ember az MSZP-t lényegében az MSZMP-nek tekinti, akkor fölfoghatatlan valóban, hogy az emberek őket választották, azaz fölfoghatatlan az ország. Akkor csak formálisan lehet akceptálni a választások eredményét, mert valójában azt nem lehetséges elhinni. – Az MDF mint politikai képződmény ezt láthatóan nem így gondolta, hisz ha így gondolta volna, akkor morális és hazafias kötelességérzetből megakadályozta volna a kormányváltást.)

 

MÉDIABÉKE – Nincs okom Mándynál finomabbnak lennem. Ő valami olyasmit mondott, hogy nincsen itt baj senkivel, nincs is mit jószerével mondani, csak épp van, akitől hányingert kap az ember. Kifordul a gálája.

 

CETERUM CENSEO – A 168 óra maga tette közzé azt a hiteles Jeszenszky Géza-levelet, amely bizonyítja, hogy az újság korábbi levélközlése (amely azt volt hivatva bizonyítani, hogy J. mintha nemtelenül támogatott volna egy vélhetően kóklert) érvénytelen, magyarán, hogy J.-t a 168 óra megrágalmazta, állítja ilyképp a 168 óra. Az ügy egyébként láthatóan szövevényes, ez idő szerint egyetlenegy dolog bizonyos, hogy azt a levelet nem J. írta. Másodszor kénytelen a szerkesztő visszatérni erre a cikkükre, némiképp magyarázkodva. De egyszer sem látta szükségét bocsánatot kérni Jeszenszky Gézától. Miért? (Utólagos megjegyzés: a bocsánatkérés megtörtént.)

 

ÖRKÉNY ISTVÁN LEVELESLÁDÁJÁBÓL – Mint tudjuk, Baranyai György és Pécsi Gabriella megjelentette Nádas Péter bibliográfiáját (Jelenkor Kiadó, még kapható, ez a reklám helye). Kezek, mik úgy gondolták, miért, nálam van (jó) helyén, az Országos Széchényi Könyvtár következő két levelét továbbították hozzám:

Címzett: Bakonyi György és Pécsi Gabriella; szöveg: Köszönettel megkaptuk Nádas György-bibliográfia 1961–1994 c. munkáját, melyet Gyarapítási osztályunknak átadtunk. Szívélyes üdvözlettel dr. Kovács.

Címzett: Baranyai György és Pécsi Gizella; szöveg: kedves Kollégák, köszönjük a Nádas-bibliográfia tiszteletpéldányát. Gratulálunk a szép munkához. Üdvözlettel dr. Kovács.

Mit tehetnőnk? Csatlakozunk. Ami engem illet, Nádai Petronella-Béla nekem is kedves szerzőm, különösen az Egy csalánregény könyve meg a izé. Ez a hogyishívják, illetőleg két hogyishívjákok meg tényleg fantasztikus munkát végeztek. Nem is maradt el a magas elismerés, kétszer.

 

MICUIÁDÁK (7) – A definíció: Regényt írsz? Mgen. Az irodalom? Attól tartok. Akkor ugye van benne, hogy midőn?

A példakép: Papa, nekem Albert Einstein a példaképem. Ma kaptam egy ötöst matematikából. De ebből nem következik, hogy nem leszek fizikus, csak mert hiszen Einstein csupa egyest vitt haza.

 

OKOSKODÁS – A jó ellenzék: mutatja, ami nincs, ami épp hiányzik. Hát ez most még nem mutatja. A jó kormány: mutatja, ami van, amit épp akarunk. Hát ez most még nem mutatja.

 

MOTTÓ – Akkor most, kérlek szépen, visszajöttek a komcsik vagy nem jöttek vissza? Visszának visszajöttek, de hogy komcsik-e?

 

OKTÓBERRŐL ELMARADT GLOSSZA – Visszatér-e a Kádár-korszak, kérdezgetjük egymást. Nem tér vissza, se Kádár, se korszak. Ez nem korszak. Nincs Horn-korszak. De valami kádáros azért visszatért.

Például 56-ot is kádárosan ítéljük meg, ellenforradalom helyett ugyan forradalom dív, de aztán ismerjük: megbékélés és lekerekítés és jajj csak ne történjék semmi és iskolai szünet, mint rendesen.

Orbán Viktor október 23-i beszéde érintette ezeket a problémákat („Ne akarjuk egybeforrasztani azt, ami nem tartozik össze”). Valóban nem volna jó összemosni október 23-át és november 4-ét. „A felelősségünk közös – írja Orbán –, de nem ugyanaz.” És igaza van. De pontatlanul folytatja. „Együtt éltek ebben az országban 1956 után a fogságot szenvedők és a foglárok, azok, akik szürke egyenruhát öltöttek és azok, akik csíkos rabruhát.”

Ez ugyanis azt a látszatot kelti, mintha „mi” volnánk október 23-a örökösei, az MSZP meg vigye november 4-ét. Ennél bonyolultabb a helyzet. Ha igaz volna a kép (egyenruha + rabruha), akkor azt kéne mondanunk, hogy a rabruhások választották meg az egyenruhásokat. De nem igaz. Vagy melyik halmazba teendők – még mindig a lényegében érdektelen részkérdésnél maradva – az olyan életutak, mint a Csurkáé vagy, mondjuk, a Fekete Sándoré?

De a komoly ellenvetés az az, hogy az egyenruha meg a rabruha, valamint a rabruhából szabott egyenruha és az egyenruhából szabott rabruha mellett volt még majdnem tízmillió úgynevezett KIVING, ha még tetszenek emlékezni à la Röltex Rózsi. (A kivingek hős utódjai – ebből a szempontból a dán történelem szerencsésebb…) Magyarán, hogy október 23-át az az egész társadalom árulta el, mi, én, te, apáink, anyáink, volt ok, vér, nem szemrehányás ez, ténykérdés. Kivétel a demokratikus ellenzék volt, amely fölmondta ezt a kimondatlan társadalmi kompromisszumot. És természetesen az ún. 56-osok, ők nem felejtettek, nem tudtak felejteni. Kívül is rekedtek a rendszeren (sok közülük ezért vált olyan időtlen figurává az elmúlt négy évben). Az ő gyors és lelkes erkölcsi és anyagi rehabilitálásukkal kellett volna kezdeni. A szabad és ennyiben mindenképp új Magyarország nagy szégyene, hogy ez nem történt meg.

Múltunk november 4-i jellegével természetesen az MSZP-nek fokozottan kéne szembenéznie, s ahogy a társadalom egészében, bennük sincs meg ez az erő. Az október 23-i szép ünnepi beszédekkel ez nincs megoldva. A megbékélés forszírozása rosszul hangzik, mondjuk, Gál Zoltán szájából. Olyan kicsit, mint egy parancs. De ez, ismétlem, egyáltalán nem csak a szocialisták problémája, az egész ország nem tud mit kezdeni az elmúlt negyven évvel.

Egyébként nem csak 56-ról nem tudunk beszélni, otthon sem, a családban sem, hanem 66-ról sem, 76-ról sem. Nincsenek élő történeteink erről a hóbelevancról, élő hallgatások vannak, élő öncsalások.

Magunkat megértendő, érdemes volna a Kiegyezést és környékét tanulmányozni, hogyan lesz az aradi vértanúk gyilkosából Ferenc Jóska, és milyen máig ható következményei vannak ennek. Szigorúság és megértés: magunkkal szemben. – Mert azt is nevetségesnek tartom, ahogy újabban a választások miatt némelyek megvetik az országot, úgymond szégyenlik magukat, és valami erkölcsi magaslatról lenézik a történteket. Tőlem nem minden vonatkozásában idegen az arisztokratizmus, de akkor ezt tessék kiterjeszteni a történelem egészére – hiú és nevetséges dolog azt hinni, hogy mi kivételezett generáció volnánk, kivételezetten aljasok, árulók, nyikhajok, méltatlanok. Nem. Nem kivételezetten.

 

A BIZONYÍTÉK – Olvasom, hogy, legalábbis kezdetben, közel állottam az MDF-hez. Ezt látszik alátámasztani, hogy a múltkor avval fogad a konyhai személyzet, hogy a kis grófok föllázadtak, mondván, étteremben akarnának enni. Nocsak. Mert, kedves édesanyánk, elegünk van ezekből a kínai készételekből, mi végre valami magyarost szeretnénk enni, magyarost és kész-pasz. Ehhez nincs mit hozzátennem (nekik azért mondtam valamit).

 

KI KICSODA – Nemzeti oldal, olvasom a nemzeti oldal lapjában. Ó, ó. Mintha a másik oldal nem volna az. Bizony, ez egy nagyon is nemzeti kormány. Hát hiszen az ún. nemzeti oldalnak éppen evvel kéne szembenézni, hogy a nemzet ilyen, és nem egészen olyan, mint ő vagy ahogy ő elképzeli. Ha pedig szeretné, hogy ne ilyen legyen – és ki ne szeretné –, akkor meg kell próbálni megváltoztatni. Volna munka, hazafias, elég. Persze ez mindenkire vonatkozik. Nem a nemzeti oldal hiányzik, de valami hiányzik.

Ady az országot szidta, a nemzetet, nem (csak) Tiszát. Folyamatosan mucsaizott, a miheztartás végett. Ez egy ilyen ország. De végül is minden ország ilyen. Többé-kevésbé. Ezen a többé-kevésbén múlnak a dolgok.

Az ország sosem Ady arcát viselte, és nem Kosztolányiét és nem Pázmányét. Legjobb pillanataiban a Herczeg Ferencét. Vagy az Apor Péterét. Vagy esetleg a nagy Jókai Mórét? Jókai mint a magyarság géniusza, a Kiegyezés géniusza. Haza a Jókaiban, jó magasban.

 

BALASSA – Politikai elemez a rádióban épp. Ha az ún. nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek (nem mintha mondjuk, B. nem volna az, de ne bonyolítsuk) együtt, mindahányan a B. által most negyedórában elmondott kormánykritika-mennyiség csupán egytizedét abszolválták volna a négy év egésze alatt – már akkor sokkal jobban éreznénk és éreztük volna magunkat (velük együtt természetesen).

Másfelől azért az is látszik, hogy a volt ellenzéki sajtó egésze az új helyzetben nehezen találja a formáját. Nem lett kormánypárti (ahogy az lett ama másik), de hezitálós, olykor mondja is meg nem is, illetve sajtóidegen megfontolásai vannak, afféle politikusiak. Például, hogy egy kicsi esetet említsek, Székely Ferenc tévéfőnök igazán ordenáré levélváltását Czakó Gáborral szinte csak a Beszélőben lehetett kommentálva látni. (Ott azért lehetett…) Gondoljuk el, mit „kapott” volna néhány éve egy ilyen pökhendi, nagyképű rapidra (és joggal!) valaki akkori…

 

PRÓBÁLKOZÁS – Finoman szólva nem szeretnék a nemzet lelkiismerete lenni. Egyébként is szél ellen nem lehet. Vagyis lehetni lehet.

Akkor tehát még egyszer: amiképp az elmúlt négy év alatt (sőt, olykor ma is) mondani kellett, hogy az nem úgy volt az, kérem, hogy véres kezű kommunisták rabigája alatt sínylődtünk, azonképpen, nyilván ugyanekkora hatásfokkal, ismétlem (egyszer már nem vált be): a legsilányabb demokrácia is jobb bármilyen (puha, laza, soft, fáradt) diktatúránál. Egyenesen beszélve: Antall jobb volt, mint Kádár, és ez nem elemzés, megfontolás eredménye, ezt kapásból lehet tudni, egyszerűen abból, hogy előbbi leváltható, utóbbi pedig nem volt az.

Horn is leváltható. Ez a fantasztikus a politikusokban. Ez nem kis dolog, becsüljük is meg ezt bennük, a leválthatóságukat.

 

AZ ÖNCSILI-CSALA CSODÁI – Példa e kettősen hamis működésre: A Népszava mintegy bizonyítékként közöl egy olvasói fényképet, amely elsőáldozókat ábrázol tán a 70-es évekből, lám, mennyi igaztalan vádaskodás éri azon időket, pedig a vallás gyakorlásának semmi nem állt az útjába, amint ezt a kép is mutatja. Ezt megglosszázza az Új Ember, írván: „Elég szerény ellenbizonyíték. Igaz, a börtönökben nem készítettek fényképeket.”

Az a fotó az több, mint szerény ellenbizonyíték, az valóban vacak demagógia. De az Új Ember is sántít, a Kádár-rendszer nagyobbik felében már szó sem volt börtönökről. (Véletlenül kicsit pontosabb lett a fogalmazás, mint eredendően gondoltam: mert ha voltak börtönök, börtönzések, ha nem, szó az sosem lehetett róluk.) Nem a börtön az ellenbizonyíték. Mondok jobbat: annak idején elhatároztam (tehát el kellett határoznom, nem volt magától értődő), hogy ismerős papnak az utcán is, a társadalom szeme láttára is hangos laudeturral fogok köszönni. Így is történt. És kicsit büszke voltam magamra. Hát ez a kajla büszkeség a bizonyíték arra, hogy nem volt vallásszabadság (legföljebb vallásengedés).

A kis gyávaságok kora, a kicsi nagy vereségeké. Szinte csak öregasszonyok, öregemberek vetettek keresztet templom előtt. Nem börtön, csak ferdén nézés, talán. A következmények kiszámíthatatlanok, többnyire semmi. De ki tudja. Tényleg senki. Ha egy pap jól végezte a dolgát, akkor azonnal áthelyezték, el a világ végére (persze a világ végén is kell a jó pap). Szóval se börtön, se vallásszabadság. Se-korszak (jobb a nem-nél).

 

MARCELL (17) – A kommunistákban a számháború volt jó meg a Túró Rudi.

 

KÖRMAGYAR – Hogyan van az, hogy eddig boldog-boldogtalan mintegy a piaristáknál végzett, jó is az, zsebében Jelenits-citát, most meg egyszer csak mennyi kivagyi pártfőiskolás! Amiképpen 45 után a partizánok, azonképp május után a reformkommunisták. Tessék legalább egyvalakit mutatni, aki ne refkom lett volna! Egy sincs! Mind az! (Még a Grószban is jobbító indulat munkált. Hát ha mindezt tudtuk volna…, nem lett volna semmi.)

Arról nem is beszélve, hogy a refkom se fenékig tejföl. A refkomok a Kádár-korszak hercegei voltak, okosabbak és/vagy cinikusabbak a mezei elvtársaknál, de hát azért ez nem a világ teteje. Most szívesen állítják be magukat úgy, mint akik világéletükben többpártrendszert és így tovább. Ugyan, ugyan. Akkor itt meg megismételném a Kádár-rendszer definícióját („ahol ők voltak a csókkirály”): velejéig hazug, mocskos vidék, egy szarság mint olyan, amelyben, ettől eltekintve, lehetett élni, eltekintve attól, hogy ettől nem lehet eltekinteni, noha eltekintettünk volt.

 

KIS MAGYAR NÉPRAJZ (ÚJ GYŰJTÉS) – Nyilván elszólásból származik a mondat, de mintha kifejezné ezt a szocialisztikus, demokratisztikus tikusságot, amelyben kezdünk élni. A mondat: Megyek az Oktogon hetedike térre.

 

MUNKA – Én nem kedveltem az előző kormány történelemóráit, homályos történelmi távlatosságát. Cserébe most (a Fidesz megfogalmazása szerint) a történelem 90-ben kezdődik és az önkormányzati választásoknál ér véget. Tényleg így van valahogy. De ez nem valami gonosz MSZP-összeesküvés eredménye, ahogy olykor ellenzéki oldalról sejtetik, hanem inkább tehetetlenség, tehetetlenség és szokás (és persze jól felfogott érdek, hisz a ’90-et megelőző időkre vonatkozó amnézia csábkísértése az MSZP-re az országátlagnál erősebben hat). A kis lépések szokása. Így is leírható a Kádár-rendszer: kicsiket lépni, hogy ne változzék semmi, lehetőleg jót lépni, úgy, hogy az ne zavarja a rendszert, és úgy, hogy közben ne is kelljen gondolni a rendszerre. Ez az elgondolás, reflex, most, ez derült ki, kevés, mert nincs rendszer. Hogy frivolan mondjam: a szabadság nemcsak az MDF-nek, az MSZP-nek is új.

Miközben ez a tehetetlenség őszinte is, amennyiben valóságos. A kormánynak nincs víziója az országról. (Jellemző tévedésem egyébként, hogy úgy beszélek a kormányról, mintha az csak szocialista volna. Pedig nem az.) De hát semmilyen politikai csoportnak sincs víziója, illetve ahol meg van, az rémületes paródia. (Az elmúlt négy év is, fájdalom, legfőképp parodisztikus volt.) A zsebek üresek, a nyugat-európai zsebek is üresek, az értelmiségieké is, a híres, nagy nemzeti zsebek is üresek (név nem fontos), az én zsebem is üres (név nem fontos).

De talán ez a sokat fölhánytorgatott jövőkép nem olyasvalami, amit egy nem okvetlenül jobb sorsra méltó bűvész mozdulatával húzunk ki a zsebünkből. Nem ez, ami hiányzik. Hanem egyrészt annak megértése, hogy ez a helyzet problematikus, igenis kéne tudni valamit gondolnia múltunkról és a jövőről, másrészt hiányzik az ezen való gondolkodás, a szellemi munka. Megint: munka. Helyette ignorálások és metaforák.

Ha nincs is kész képünk, képzelgésünk legyen. Ehhez kell közös nyelv, a különbözőséghez, a különbözhetőséghez, a vitához. Az ország közös mű. Ismétlem magam (és másokat).

 

MI KIÉ – Az elmúlt négy évben olykor azt lehetett gondolni, ez Horthy Miklós országa. Aki így gondolta (például néha én), tévedett. Most meg hogy a Kádár Jánosé. Ez sem igaz, noha egyik sem véletlenül jutott az eszünkbe. A birtokviszonyok bonyolultabbak, már-már reményteltek, de legalábbis szépen szövevényesek. Még a végén az is kiderülhet: az ország a miénk. Akkor lesz aztán nagy mulatschag. Tánc lesz az életünk meg nullakulcsos áfa.

 

MÁSNAPOS GLOSSZA – Figyelgetve a szilveszteri tévét meg rádiót, föltűnt a gyakori elvtársozás, sűrűn jött szóba a Kádár-rendszer, a szocializmus diadalomfa, csak úgy röpültek az idézőjelek, mozgalmi dalok, fütyürészések a sötét erdőben, de minden valahogy bratyizva és szemtelenkedve, evvel a kettős eltolással, a haverkodással és kellemetlenkedéssel próbálták, próbáltuk, próbálódott helyettesítődni a felnőtt őszinteség vagy pillantás, mintha kényszeresen lett volna az est témája e csenevész közelmúlt, a múltunk, mintha valakik előtt bizonyítani akartak volna azok a mondatok, kevesebb volt ez, mint gazsulálás, de mintha épp ezt akarta volna elűzni a föl-fölbukkanó érdesség vagy kritika, valamit elűzni, túllenni rajta, szilveszterrel letudni, tulajdonképpen nívósan, némi öniróniával és önkritikával, de (azért) egyenes gerinccel, mondhatni méltósággal, de túllenni, mindenesetre mesterkéltséget véltem kihallani a mondatokból, és aztán alul, legalul, elfedve evvel a sok mindennel, kimondatlanul, kifejtetlenül, nem irracionálisan, de differenciálatlanul és lényegében váratlanul: félelmet, azt hallottam, arra bukkantam, nem rettegésre, csak ijedtségre, akárha egy kis állatra, amely púpos háttal nyüszögve görbül a sarokban, nyirkos elázott bundája örökkön bűzlik.

 

EGY SZABADSÁGHARCOS LEVELEZÉSÉBŐL

 

 

 

KIEGÉSZÍTÉS AZ EGY NŐHÖZ – Egy derék, martos embertől kaptam a következő gyöngyszemet:

 

„…Arra is meg kell tanítani a fiút, hogy a nemi dolgokról való társalgás semmi körülmények között nem engedhető meg még a házasságon belül sem. Ez növeli annak a valószínűségét, hogy amikor megházasodik, megutáltatja a feleségével a nemiséget, s így megóvja a házasságtörés eshetőségétől. A nemi aktus a házasságon kívül bűn, a házasságon belül nem bűn, mert szükséges az emberi faj fenntartásához, de kellemetlen kötelesség, amely az eredendő bűn büntetéseként hárul az emberre, s ugyanolyan lelkiállapotban kell végrehajtani azt, mint amilyenben sebészeti operációnak veti alá magát az ember. Sajnos, ha csak nagy fáradsággal elő nem idézik az ellenkezőjét, a nemi aktus gyönyörérzettel társul, de ezt kellő erkölcsi neveléssel megakadályozhatjuk, legalábbis a női nemnél. …”

 

MIT CSINÁL GARTNER ÉVA HANGJA? – Recseg-ropog. Hogyan recseg-ropog? Úgy, hogy bántja a rádióhallgató fülét. Na de és milyen a hangszíne? Kellemetlen. Jelentősen kellemetlen? Hát szinte eltereli a figyelmet. Ilyesmiket tudunk meg a jó nevű napilap mísz (míszek) kultúrrovatából. Igazuk van. Bizony a Gartner hangja elég zselé, nem egy lángjózsef. Viszont az övé. Az ember nem egy recsegő-ropogót hall, hanem a Gartner Éva hangját, így aztán tudja, mi vár rá, valami irodalmi, és örül. Vagy nem örül, de akkor se a hangszín miatt.

Kelletlenkedni csak pontosan, szépen…

 

EGY TISZTA HANG – Érdekes könyvet kaptam, egy afrikánsz irodalmi antológiát, Egy miatyánk Dél-Afrikáért címmel, Bernáth István és Molnárfa László válogatásában és fordításában. A könyvbe kis cédula volt becsúsztatva: A kiadványban található esetleges nyomtatási és szerkesztési hibákért a Dél-afrikai Nagykövetség felelősséget nem vállal.

Helyes. Mindent nem lehet.

 

SZÉP – Hallottam (érdekes módon egy ún. emdéefestől): Az elmúlt négy év szellemi-politikai törekvéseinek rövid összefoglalása: A HORTHY-RENDSZER SEGGELYUKÁN FELNYÚLVA MEGFOGNI A MAGYAR NEMZET SZÍVÉT. Szép az, ami – immár – érdek nélkül tetszik.

 

AJÁNDÉKGLOSSZA FALUDY GYÖRGYNEK – Egerben sétáltamban találtam egy hirdetőoszlopon:

Június 15-től hetente 4-szer buli!

Discohaus and Night Bar

RECSK KÖZPONTJÁBAN

Ennyi.

 

AZ EGYETLEN KIVÉTEL – Egy Ottó nevű költő hallotta nekem a rádióban: „Mindig repes az ember szíve, ha azt hallja, hogy valaki jól érzi magát a Kárpát-medencében. Az egyetlen kivétel a kaliforniai pajzstetű.”

 

RABOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK? – Utóbbi időben több politikus is elmélkedett arról, hogy egy (azaz egy) hajóban evezünk, és így tovább, nyitottan, toleránsan, vélhetően liberálisan. Angyalkáim! Nó hajó: csolnak. Aki hajóban evez, annak gályarab a neve.