Olvasó, te utolsó!

 

Nemrégiben, a szokásos tanácskozások egyikén, egység és egyediség, nemzet és Európa, az ismert háziföladatok, valaki, helyes elvi alapvetéssel, úgy vélte, a legtisztább, ha angolul beszél, egy olyan nyelven, amelyet nem az édesanyjától tanult, mert ez az idegenség, ez az otthontalanság könnyebbé teszi a nem magyar résztvevőknek a megértést, nem kell a nyelv egyoldalú cinkosságával küszködni, vagy ha nem teszi könnyebbé, akkor példaszerűen rámutat a nehézségekre, nem fedi el azokat, mint szokás.

 

Az irodalom nem cserélhet nyelvet, ezt nem is akarhatja, nem is akarja, bármennyire is szeretne önmagából kilépni, s kívülről magára pillantani. Belül vagyunk, s belül vannak a szavak is, és ezekkel a szavakkal vonjuk kétségbe ezt a belült, ami, a vonás, így eleve kétséges vállalkozás. De itt volna az irodalomnak, ennek a beszédmódnak valamiféle előnye a tudományosakkal szemben. Az, hogy az irodalom mindig is a lehetetlenség földjén honos. Az a legkevesebb, hogy a hajunknál fogva magunkat fölemeljük, vagy fütyüljünk az energiamegmaradás törvényére, a jó irodalmi mű magától értődőn örökmozgó.

Ezért tartjuk az irodalmat, ezért a megmondhatatlanért, kimondhatatlanért, megnevezhetetlenért. Az irodalom, akárhogy is forgatjuk, dekonstruáljuk vagy iróniára ítélten csupaszítjuk, illetve ellenkezőleg, mondjuk, bohócsipkát húzunk rá – pontatlan a hasonlat; ha, akkor ő maga a bohócsipka –, az irodalom, kérem szépen, az egy olyan költői dolog.

 

A könyv ünnepe, mondjuk. Van tehát könyv, és van tehát ünnep. Az ünnep titokzatos valami, nem pontosan lehet tudni, mitől lesz, mik a föltételei. Még az is előfordul, hogy csak úgy magamagától lesz, ám azért ez többnyire magánünnep esetében van így, magányos ünnep esetében, amit talán nem is kéne annak nevezni, az ünnep a közösségé. Az ünnepért is meg kell dolgozni, meg kell tenni mindent.

 

Rossz szellemi környezetben beszélünk az irodalomról, a sértődések és kelletlenkedések légkörében. Támadtak új puristák, akik az egész irodalmat lecserélték volna, mint valamit, ami bűnbe esett az elmúlt rendszerrel. Hová lecserélni és mire, és főleg ki? Borítsunk rájuk fátylat. Amivel persze nem oldunk meg semmit.

Ez nem a megbékélés napja, nincs is annak napja. Úgy is mondhatnám, nincs is mit békülni. Igaza volt annak, aki azt válaszolta nekem, Aranyt olvasok meg Borgest, kivel kellene kibékülnöm, nem haragszom senkire. Ezt jól értem, én is Aranyt olvasok meg Borgest. Igaza van, eléggé reménytelen ez.

 

De azért van remény is, és hogy nem bennünk, azt sejthettük eddig is.

Remény például a könyveinkben. Ez a széjjelmenés nyilván megnehezíti az ő dolgukat is, de azért a könyvek fittyet hánynak a mi kisszerűségeinkre (bár nyilván van őbennük is mindebből), és megkeresik egymást, belekapaszkodnak egymásba. Segíti ki-ki a másikát: ez ilyen szépen van.

Az irodalom nem egységes, de egy. Ezt tudja az olvasó, ez az ő nagyszerű tudása, az irodalom egy, ott nincsenek klikkek, pártok, szélkakasok, ott csak szövegek vannak, szavak, mondatok, könyvek, és nincsen olyan könyv, nincsen olyan irodalmi alkotás, amely egy másikra törne. Az olvasó mindezt tudja, sőt általa valósul az meg. Általa, akiről rendre azt állítjuk, hogy nincs. Hogy ilyen állatfajta nincs. Volni volt, s mily kedves az emléke, ahogy ott ült a szobájában, mellső lábai közé egy papírlapokból álló fura képződményt véve, egy úgynevezett könyvet, szelíden, ám mégis szenvedélyesen – volt, nincs, kihalt.

És ugyan valóban változik a kultúra, valóban nem lehet tudni, mi lesz az irodalommal, és mi lesz velünk, ha nincs irodalom, ha egyre primitívebben használjuk az egyre bonyolultabb technikát, mi lesz velünk, ha a civilizáció végleg leválik a kultúráról, amely teremtette őt, de hát ez idő szerint még mindig van, létezik ez a félreértés, akit úgy hívunk, olvasó.

 

Akiért minden van. A fölmentő sereg. S mert van valaki, aki így ideig-óráig értelmessé teszi amúgy egyre kétségesebbnek tetsző kapirgálásunkat a papírlapok környékén – nagy hálával is tartozunk neki, mindahányan, akiknek így vagy úgy közünk van a könyvhöz, írók, kiadók, terjesztők, nyomdászok.

Egyik közülünk, Orbán György a Balassi Kiadótól, kitalálta, miként ölthetne testet ez a hála és tisztelet, amely minden olvasónak kijár, fajra, nemre, felekezetre, pártra való tekintet nélkül. Így született meg az Ismeretlen Magyar Olvasó Emlékműve, egy nagy-nagy könyv, amely örökké itt fog állni a Vörösmarty Mihályról elnevezett téren, minden év június elején, könyves emberek írnak bele ezt-azt, mi már rég nem leszünk, sőt az is lehet, hogy a Nagy Vizuális Percepció terrorja igazgatja a Földet, amikor majd titokban mégis kisettenkednek ide az utolsó olvasók – hogy mit fognak csinálni, mit akarnak és akarhatnak, azt most ne próbáljuk kitalálni. Ha a jövőnek lesz arca, tudjuk, céhünk, ha van, csókoltatja.

Utolsó olvasó pedig mindig lesz.

(Előadó ezután ama valóban létező nagy-nagy könyvhöz lépett, és nagyon spontánul a következőket írta be: „Így emlékezz: olvasóból vagy és olvasóvá leszesz. És porrá.” – Mindez a 94-es könyvhét megnyitóján történt.)