Külcsín és belbecs és pelikán

A múlt héten voltam egy, régebben úgy mondtuk volna, baráti országban. Ott is az történik, ami itt, forr a világ, az emberek keresik valódi formájukat, vagy ha nem keresik is, rátalálnak – önmagunkba verjük az orrunk. Én csak a külcsínről mondanék most néhány szót, a másról, arról a dizájnról, melyet mi ebben az országban lassacskán elfelejtettünk, színes föstékekkel elfedtünk, van is meg nincs is. Nem, nagyon is van, csak már nem annyira látványosan, így hajlamosak vagyunk azt hinni, nincs.

Hát már rögtön, igaztalanul, a szláv föliratoktól a szocializmus téridejében éreztem ringani magamat. Aztán a szag a lépcsőházakban, ez ugyanaz a szag Vilniusztól Szófiáig, a káposzta, a répa, az izzadság és a benzin odőrjének felejthetetlen (?) keveréke. Aztán a lakás, a klasszikus buhera, olyan minden, mintha Fábry Sándor Hócipő-beli dizájn-sorozatából való volna, ez az ős-buhera, térségünk alapvetése, a leukoplaszt a WC-csövön, egyáltalán a csövek, az a céltalan és félelmetes kanyargás, aztán a nem odavaló csaptelep, amely tehát majdnem kilóg a mosdótálból, a kilincs, melyet, ha lenyomok, azonnal háromféle mozgás támad benne, remeg, billeg és lötyög egyszerre, és ha ugyanekkor nem nyomom könyökkel vissza a zsanért, azonnal rám szakad az ország – amely tehát olyan, mint egy nagy-nagy, lepusztult nyári KISZ-tábor (nota bene, csajok nélkül, de ez még finomítható).

Fixált a fej, parancsolnak aztán rám a rádióban, fölvétel, könnyed kultúrfecsej fixált fejjel. A parancsnok a technikusnő, kontyos nagymama, ő az úr, mint a moszkvai szállodákban a gyezsurnaja, olyan.

Nem panaszkodom, nem finnyáskodom: emlékezem.

 

Hallgatom a félig győztes MSZP-t (94. május 24.), csöndesek, jól neveltek, racionálisak. Ha nő volna, lány, csaj, azt mondanám: olyan helyesek, édik. (Rózsaszín cicák.) Adná az a Magasságos Munkásmozgalom, hogy ilyenek is lennének valóban. Nyilván nem egészen ilyenek. Senki se egészen olyan.

Nem panaszkodom, nem finnyáskodom: emlékezem.

 

Emlékezet nélkül nincs erkölcs, szoktuk idézni. De ha csak emlékezés van, akkor meg jelen nincs. Nézni kell, nézni, hogy mi az, ami van (megbűnhődvén már a múltat s jövendőt).

Most mindenki komcsizik, ha másképp is, mint a Nahlik-tévé; egyszerűen rááll a szánk, kicsit kedélyeskedve, kicsit zavartan, tréfásan elvtársazva – mint a gyerek, aki borzongani akar. Pedig ez nem jó, hisz ők nem azok, amiknek így mondjuk őket, és az efféle nem tesz jót a világ rendjének. Nyilván majd a nyelv kitalál valamit, bölcsebb lévén nálunk. Mindenképp óvatosnak kell lennünk, főként figyelembe véve, hogy a szavaknak nincs jelentése, csak szóhasználat van…

 

Most lesz majd igazán fontos szerepe a nyilvánosságnak, az újságírásnak. Most derül ki, milyen. Most, amikor majd minden temperáltan zajlik, visszafogottan, formálisan sose vagy alig sértve az írott és íratlan törvényeket. Amiből persze nem következik, hogy ha valami formálisan rendben van, az csak azért volna így, hogy eltereljék a figyelmünket.

De ha elterelődik mégis a figyelem, akkor majd mi lesz?

Az eddigi kormánypárti újságírás nem sok újat vagy jót hozott. Lehetetlen (mert újságírás-ellenes) helyzetét rosszul oldotta meg. Nem azért, mert érdektelen újságokat csinált, hanem mert vállalt célját, gazdái politikai hatalmának erősítését, amint a választások mutatják, nem érte el. Márpedig ez lett volna az egyetlen értelmes ok, tőlük idézem, „gusztustalanul kormánypártinak” lenni. Mert elsőre folytatódni látszik a sértettség, most már nemcsak a liberosatöbbikkel szemben, de bizony valamelyest az egész nép is magába szállhatna, hogy így viselkedett. Hát persze el vannak hülyítve. Ezzel szemben négy évvel ezelőtt: amikor is józanok és bölcsek voltak. Az önsajnálat, úgy látszik, igen leleményes.

Van, aki Recskről ír, hogy egyelőre még ugyan nem, mások meg az egyengondolkodás új korszakától tartanak. De hát, kérem, mért? Egyengondolkodást, emlékeim szerint, az MDF se tudott kicsikarni, mért tudna az MSZP? Hát hiszen ezt még az MSZMP sem tudta megoldani. Egyedül a Magyar Dolgozók Pártja mutatott föl ez ügyben értékelhető részeredményt – de az már régen volt. Régen volt és egészen biztosan igaz volt. Szóval ez csak önsajnálat és borzongás. Van, aki nem átallja azt írni, hogy e választások után szégyenli, hogy magyar. Micsoda tulokság!

Ám az igazi kérdések az ún. liberális újságírásnak vannak föltéve. Könnyű volt eddig villogni. Noha ez az újságírás se talált még rá az „igazira”, kis túlzással mindenki kommentárt ír, kis színest. Az biztos, annyi szakmai reflex van itt, hogy nem kezdenek majd a hatalom otromba dicséretébe, a gusztustalan kormánypártiság poénnak se jó. De a tét nem ez, nem az, hogy kis fricskák lesznek-e – bár ezek jótékony hatását ne becsüljük le.

A hatalom terveit keresztezni vagy csak világossá tenni demokráciában sem buli. Pontosabban rövid távon nem az. Most majd kiderül, van-e valódi újságírói ethosz, ami az igazságkeresésnek hosszú távú támasztéka lehet. Nem egyszerű helyzet ez, mert sok, mondanám, természetes összefonódás létezik. De más dolog egy diktatúra végjátékában a hatalom reformos embereivel fontos, cinkos kapcsolatban lenni, és más dolog a mai helyzet. Nagy baj volna, ha megmaradna ez a cinkosság.

 

Megszűnt az államilag támogatott hülyeség. Ennyi történt eddig. Ez azért nem kevés, mert azt nem tarthattam normálisnak és megnyugtatónak, hogy lassacskán minden második barátom hazaárulónak neveztetett félhivatalosan, vagy hogy piros-fehér-zöldre mázolt, lehetőség szerint volt párttitkárok oktatgattak a magyarságomról. Itt megint megjegyzem, a rend és emlékezés kedvéért: mindez úgymond pályatársi statisztálás mellett történt meg. De azért itt jegyzem meg azt is, hogy minden kiszámíthatatlansága mellett szerintem sok mostani feszültség oldódni fog, nem a felejtés miatt, bár majd az is megteszi üdvös hatását, hanem a beszédhelyzet változása miatt. Azt hiszem, a koalíció körül lévők soha nem voltak tisztában azzal, hogy hatalmi pozícióból másképp szólnak a mondatok.

Szóval a politika nem fog folyamatosan egzecíroztatni.

 

Az MDF legszomorúbb hibája, hogy paródiát csinált a saját értékrendjéből. Ellenzékben van idő gondolkodni, van idő visszatalálni legszebbik magunkhoz. Aztán egy ellenzékben lévő pártot nem kell annyira félteni, babusgatni, talán megszűnik az a képzet, hogy golyózáporban állnak a vártán. A várta tűntén tűnik tán a golyózáporérzés is. Akkor kiderülhet, hogy a nép-nemzeti értékek nem azonosan okvetlenül a Paraboláéival. Hogy esetleg nem az alelnök a keresztény értékrend egyetlen letéteményese. Hogy Krisztust nem kell belekeverni a választásokba, ő nem pártfüggő.

 

Hogy mi lesz, nem tudni. Nem kéne előre károgni, de sok illúziónk se lehet. (Sok illúziónak nyögés a vége…)

Öreg reflex nem vén reflex. Nyilván sok régi, nyolcvanas évekbeli reflex fog működni az MSZP-ben, nem azért, mert vissza akarnák állítani a diktatúrát, hanem mert ez van a kezecskéjükben. Nem a pufajka a tét, azon nincs mit kipellengérezni (hiszen pufajkástul lettek megválasztva), hanem ezeket a kicsi régiségeket, azonnal, csípőből, mert ha nem tesszük, ezek nagyon kellemetlen világgá állhatnak össze.

Tudtuk, hogyan kell beszélni a hatalomról a Kádár-korszakban, végül is egyszerű volt az elmúlt négy évben is. Most másképp kell majd, mert mások a veszélyek, mások a kellek.

A demokrácia attól jó, mondogatja Vajda Mihály, hogy sorsunk végezetül is nem a politikától függ.

 

A politika tényei nem jók vagy rosszak – hanem vannak. De hát nem mondom a legfontosabbat, addig-addig itten nép-nemzetben, míg elfeledkezem az előételekről: ha szerencsém van, még nem biztos, végre lesz egy törzshelyem, egy törzsvendéglőm, fiatal, becsvágyó szakács, és így tovább, hosszabban majd másutt. Szóval végigmennek az Emőd utcán a Nánásiig, s ott rögtön balra a másik oldalon, a PELIKÁN. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt – velünk. (Utólagos megjegyzés: elment a szakácsfiú, fuccs.)