Európai egyszeregy

 

Európai egyszeregy

Ne kerteljek, a szolidaritás gesztusa irányítja a 168 órába ezt az írásomat. Ó vajha olyan szellemi térben élnénk (már), amelyben természetesen fogalmazódhatna meg némely ellenkezésem, ellenérzésem az újságírással, a médiával szemben, általában és a miénkkel konkrétan, amelyben nem kell hősnek tekintenem azt, aki a dolgát teszi, amelyben nincsen szükség gesztusokra, csak, mondjuk, munkára. Régi, ismerős reflexeknek vagyunk kiszolgáltatva – de már a történelmi húzás is oda.

Én talán most értettem meg az ötvenes évek öncsalási mechanizmusát, most, a demokráciában. Ennek lényege: hogy nem hiszünk a szemünknek. Itt tartunk ’94 márciusában.

Végezzük el a következő kísérletet. Tekintsük a rádiós ügyet színházi szcénának, és akarnok rendezőként finoman, lépésenként keményítsünk be. Ne százhuszonkilenc, hanem ötszázhuszonkilenc, ne csak elbocsátás, kis megalázások, leltározások, hanem a rendészek keverjenek le mindenkinek vagy csak a férfiaknak, vagy a volt párttagoknak egy-egy taslit. Kettőt. Pofont. Hármat. Sózzanak oda. Satöbbi (Artaud!). Anyád.

Nem fogunk találni semmikor egy olyan pontot, amikor biztosak lehetnénk abban, hogy mondjuk… valaki fittyet hányva, hogy az 529-ből hajdanán hányan álltak ki mellette, egyáltalán mindennek fittyet hányva, csak valami laza humanista, demokrata parancsnak engedve, falfehéren fölállna, s mondaná, ezt már nem. Nincs ilyen pont, ilyen már. Én sokáig azt hittem, van, van ilyen demokratikus minimum, konszenzusficni, ahol megvethetjük a lábunk. Nincs ilyen. Ugyanazon sötét mélység fölött ingunk, mint a Balkán. Hiszen ha ott lett volna ilyen pont, akkor nyilván szóltak volna egymásnak, hogy hát a feleségem testvérére csak ne lőjek, vagy ha mégis, legalább a kórházat ne lőjük rommá, hisz holnap mindkettőnket odavisznek, s ha nem vihetnek, meghalunk. Testvér agyonlőve, kórház – milyen kórház?

A dolgok ugyan tényleg bonyolultak, és természetesen folyamatukban vizsgálandók – ám el kell érnünk, hogy higgyünk a szemünknek. Nem az én szememnek, hanem ki-ki a magáénak. Nem tudván fölhagyni a szótértés gyermekded (elvi) igényével (egyre kevésbé bizakodásból, sosem lelki higiénés gyakorlatozásból, egyre inkább abból a rideg meggyőződésből, hogy mindegy, mi az értelme mindennek, a magyar nyelvnek tartozom evvel, avval, hogy bizonyos mondatok le legyenek írva; magasztosság bezárva) – az első lépés ismét nyelvi-logikai volna. Megint: bizonyos mondatokat ne legyen szabad leírni, kimondani. Ne legyen lehetséges. (Te jó ég, hogy azt ne mondjam, Istenem, mennyi minden lett itt lehetséges. Folyamatosan romlanak a reflexeink, emelkedik a fölháborodási-küszöb, ami roppant veszélyes. Lásd Eörsi István meghurcoltatását.) Nem valaki tiltaná, hanem az a bizonyos európai hagyomány. Minimal art. Itt a hülyeség tévedésként akceptálható, tehát az mondható, hogy teszem azt a rádióban végre megtörtént a rendszerváltás, ki a komcsikkal etc. Ez elhelyezhető az európai tradícióban, ez egy bődületes marhaság, egy nem igaz, úgynevezett hazug, érthető állítás. De azt már nem lehetséges egymás után mondani, hogy egy: adtunk százmilliót az elbocsátásokra, kettő: semmi közünk az elbocsátásokhoz. Ezt nem lehet. Tehát én európaiságon most nem valami finom ugarellenes magatartást értenék, lehetne éppen, csupán egészen keveset, a logika kicsi elemi kényszereit. Vagyis nem azt kívánom, lássuk be, 2 x 2 az 4, hanem hogy az egy szám, 3, 81, majd kiforrja magát, de azt ne lehessen mondani, hogy 2 x 2 az autóbusz vagy gumipitypang vagy Fedák Sári.

Ha 2 x 2 nem valami háromszerűség, akkor nincs megállás. Egyik lépés követi a másikat, s már rég késő, amikor észrevesszük, hogy a lépéseket mi tettük meg, mi csoszogunk itten, önmagunk szerény esélyeiből a történelmi züllésbe. No persze az európaiság fölrúgása is része az európaiságnak.

„Üdvözlet a győzőnek”

Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles. Győzést ki említ? Minden kitartás. – Azonnal ez a sor jutott az eszembe, amikor B. említette ezt a sorozatot, és valóban ennek jegyében íródnak soraim, miközben fontos volna a cím is, így egyensúlyozva – természetemnek megfelelően – rezignáltság és lelkesedés közt.

 

Az ötlet, fölteszem, abból a föltételezésből indult ki, hogy itt valamiféle, „hozzánk” közel álló liberális kormányzat leend, ami jó alkalom eltűnődni a hatalom és az értelmiség vagy az író viszonyán, jobb, mert kevésbé triviális, mint a mostani. E pillanatban, 94 május legelején azonban épp minden az MSZP várható győzelméről szól – ami nem ugyanaz.

Eufemisztikusan fogalmazva nagy érdeklődéssel várom ezt a választást, azt remélem tőle, hogy megtudok valamit az országomról, hogy miféle is ez az ország, milyen az orcája. Mint a lélek mérnöke, megvallom, engem meglep ez az MSZP-bumm, elég tanácstalanul nézegetem. Nyilván valami átlátható, kiszámítható világra emlékezteti az embereket, és arra már nem emlékeznek, mert nem érdekli őket, hogy az a világ milyen körülmények közt, milyen erkölcsi-történelmi körülmények közt létezett. Most néha úgy tetszik, mintha az MSZMP csak azért jött volna létre, hogy harmincöt év múltán biztosítsa a vértelen hatalomváltást… Mindenesetre, úgy látszik, az embereket nem érdekli a Horn pufajkája. Vagy alig valakit. Engem zavar. Esetleges győzelmük nem baj, nem tragédia, hanem kínos. És azért azt csak remélni lehet, hogy a hatalom közelsége nem hozza elő a régebbi reflexeket. Főként a vidéki elvtársakra gondolva, én még, ha rajtam múlna, kérnék egy kis haladékot, még túl közel… Persze ilyen nincs, széplélekbeszéd ez. Ha megválasztják őket, akkor megválasztják őket. Nem idegenek, hanem valamelyik szomszédom vagy annak a szomszédja. Akkor tudomásul kell venni, hogy a magyarok (bizony hogy kurzív) ezt akarták. Azzal kell együtt élni, aki itt van. Ha minden jól megy, akkor ez olyan, mint a Népszabadság: az ember húzogatja az orrát, és/de van egy viszonylag jó lap.

Ez a helyzet főként az ellenzék kritikája. Hisz aki kormányzott, annak nem sok esélye volt nem lejáratnia magát (azon lehet tűnődni, hogy így és ennyire kellett-e, és persze e mértéknek is következménye a helyzet), de az ellenzék lehetett volna okos és szép, és úgy tűnik, nem volt az, nem annyira volt az.

 

Most érdekes helyzet előtt állunk: vajon megtörténik-e az ún. liberális értelmiség elemdéefesedése (szakszó)? Tűzön-vízen, árkon-bokron át kormánypártinak lenni: ennek van logikája, mégpedig az, hogy immár föl kell hagyni a hatalommal való gépies ellenkezéssel, ez már nem az a hatalom, ezt mi választottuk, ez a miénk, a mi hatalmunk, ezt főként nem kritizálni kell, nem kellemetlenkedni és nem kelletlenkedni, hanem segíteni. Már ehhez is fűzhetnék megjegyzést (hogy mi segít, mi nem), de azért eddig jól érthető e gondolkodás, az elemdéefesedéshez azonban még hozzátartozik a már teljesen akceptálhatatlan indulat, hogy aki pedig nem így gondolkodik, az hazaáruló, jobb esetben idegen szívű.

 

Már az nagy dolog volna, ha ebben változás lenne.

 

Az elemdéefesedés meglehetősen természetes reflex kezdő demokratáknál, akik vagyunk. Úriember pénzről, pártszimpátiákról nem beszél, de hát legyek én most ama állatorvosi ló, mert hát első adandó alkalommal magamon is megfigyelhettem ezt az elfogultságot. Amikor kipattant a Fidesz-székházügy, úgy duzzogtam (alig ment, hogy magamban), mintha én lettem volna az alapító atyák és Lakitelek szelleme együtt, de szórul szóra, vagyishogy a sajtó (!) eltúlozza, rosszindulatúan tálalja (valóban – nevetés a karzaton – tendenciózusnak tetsző gyakoriságok stb.), és egyébként is (!) ez most a legnagyobb probléma?, mit kell ezt ennyit csócsálni, lépjünk már túl rajta, a valódi (!) feladatok felé. Csak álltam és bámultam magamat. Nagyon tanulságos eset volt, és nem vagyok benne biztos, hogy ha nincs a sok emdéef-példa, akkor ilyen hamar átlátok magamon (mint szitán).

Itt megjegyzem, kissé csapongva, hogy meglehetősen riasztó számomra az a vehemens és főként differenciálatlan indulat, ahogy az egyértelműen SZDSZ-elkötelezettségűek a Fideszről és főként Orbánról beszélnek mostanság. (Nem tartom ilyennek Eörsi cikkét az április végi Narancsban, noha nagyon éles, és gondolom, a mély-fideszesek őrjöngenek, pedig csak annyi történt, hogy egy eszdéeszes író tette a dolgát, elgondolkodott ezen-azon; az más kérdés, hogy mennyire és miként van igaza.) Ezt az acsarkodós, automatikus dühöt ismerjük máshonnét, talán a leginkább megvetésre méltó jelensége volt e négy évnek.

 

Szóval én azt gondolom, hogy az a jó – jó a köznek –, ha vannak, maradnak, akik nem lépnek közel a pártokhoz, mert ha közel lépünk, akkor túlságosan is megértjük őket, megértjük a helytelenségek motivációit, emberi (hi-hi) hátterét, szükségszerűségeit. (Lásd „a kis funkcionárius panaszolkodásait” – hajdanán.)

Az ilyen értelmiségit nevezzük függetlennek. Legitimitását épp ez a távolság adja, az ebből adódható szemlélet értéke. Többféle veszélye is van: az egyik, hogy az ember belegabalyodik az egyrészt-másrészt se-hal-se-hús langyosságába, pedig a függetlenség egyáltalán nem ilyesmit jelent, nem azért van távol a pártoktól, mert róluk ugyanazt gondolja. A függetlennek nagyon is határozott nézetei vannak, lehetnek, és ezeket nem is rejti véka alá. A másik veszély, hogy ha azt gondolja az ilyen ember magáról, hogy a függetlensége valaminő tisztaságot is jelent. Ennek egyik változata az a tévképzet, hogy ő akkor okosabb is mindenkinél, és bizton meg tudja mondani, mi a helyzet.

Ez nincs így, nem tisztább, nem okosabb, nem szűzebb. De és nem is langy. És az azért igaz, hogy ez nem nagy bolt. Irritáló. És azért a függetlenséghez mindig (jól működő demokráciában is) kell egy kis bátorság. Nem sok, de azért kell. Az ilyen ember közvetlenül nem nagyon használható. A politikusok általában jobban kedvelik azokat, akik közelebb vannak, rövid távon valóban több hasznot is hoznak. A hosszú táv homályos műfaj.

 

Nyilván mindez alkat kérdése is; és ha nagyképűség nincs is, de némi finnyásság tagadhatatlanul van ebben. A finnyásságról tudjuk, viszonylagos, azaz arány kérdése, luxus. Van, amikor megengedheti magának az ember, van, amikor nem. Természetesen már ennek mérlegelésébe belejátszik maga a finnyásság. Minél nagyobb a baj, annál kisebb erre a tér.

És minél kevésbé demokratikus a tér, annál kevesebb a tere a függetlenségnek. Akkor csatlakozni kell. Ez is legitim. Kell hozzá egy párt, melyről azt gondoljuk, hogy a közjót képviseli, és kellenek más pártok, melyektől tartunk. Ekkor csatlakozunk a jóhoz, hogy őt győzelemre segítsük (Günther Grass-effektus). Elveszítjük ugyan függetlenségünket (e tiszta hangot – tréfa!), ám mégis a köz javát szolgáljuk, föltéve, hogy a pártunk olyan, amilyen.

E magatartás egyik veszélye éppen ez, hogy az elkötelezettség miatt, a közelségtől rosszul ítéljük meg ezt a milyenséget. És egyébként sem látjuk be szívesen, hogy lemondtunk (elvileg értelmesen) a függetlenségünkről. Ez feszültséget okozhat – amit aztán előbb-utóbb valakin nyilván leverünk. Az ilyen ember könnyen látja magát áldozatnak és áldozatosnak, aki a közért, a nemzetért, a demokráciáért föláldozza magát; a szerénység gőgje és az önsajnálat pusztító gyerekessége kísért itt.

 

(Itt szúrom közbe – egy baráti beszélgetés nyomán –, hogy én néha szeretném megúszni a demokráciát. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy normális körülmények közt nem kell törődni a politikával, az csinálódik magától, a választott emberek által, hiszen ez úgyis egyre inkább csak technika és így tovább. Esetleg úgy finomítom, hogy figyelni tán még igen, de nem kell résen lenni. Ez, fájdalom, nem igaz, szakadatlan figyelni kell, rémülten résen lenni, nincs mese. Ami mégis elvárható, és most nincs meg, az az, hogy hagyjanak békében, ne másszanak be a szobámba, ne akarjanak tőlem állandóan valamit, ne politizálják át a tévémacit, a kultúrát, az életemet, hagyjanak békében, és én majd figyelek, figyelek, figyelek, nem tehetek mást – azaz politizálok, így és csak így, és ez nem kevés –, és ha nagyúri kedvem és kiszolgáltatottságom úgy hozza, beszélek.)

 

A mostani kormányszimpatizánsok nehezen értik meg, hogy azok, akik kritizálják a kormányt vagy a környülállásokat, azaz, mondjuk így, ellenzékiek, azok egyáltalán nem biztos, hogy az ellenzéki pártokhoz is kötődnek. (Ez most majd könnyedén fölfogható lesz.) Az ellenzékiség, szerintem, természetes értelmiségi állapot. Ez most (föltéve stb.) is így lesz. Legföljebb nehezebb. Minél intelligensebb a hatalom, ez annál nehezebb (igaz, ilyen mértékben érdektelenebb is). Remélhetőleg egyre nehezebb lesz, egyre kényelmetlenebb. Mert egyre inkább kitetszik a kritika önkritika jellege. Ebből a szempontból egy proletárdiktatúra ideális, azokhoz semmi közünk. De ehhez a mostani koalíciós kormányhoz van, akkor is, ha éppenséggel nem rá szavaztunk; ez alig számít valamit.

Az idő haladtán ez a vezetés egyre kevésbé volt rokonszenves (satöbbi!), könnyű volt ellene mondani. Az ún. liberális értelmiség most fog vizsgázni, és persze a liberális politika is, a politikusok. Hisz eddig alig érte kritika őket. Megjegyzem, amikor érte, akkor a legnemesebb nép-nemzeti hagyományok szerint, izomból megsértődtek…

Ez a koalíció talán csak a kezdő kommunistákhoz hasonlíthatóan volt értelmiség-ellenes, pontosabban az értelmiséget, amellyel szóba kívánt állni, leszűkítette többé-kevésbé egy baráti körre, mindenki más gyanúsnak és egyre inkább annak számított. Ez vezetett egészen le, le a Parabola-szintig, nevesincs alakok grasszálásáig, és ezért a nívóért igenis felelős az értelmiség eme része, még ha talán mondogatják is, hogy nem egészen ilyen lovat akartak, de nem is nagyon mondogatják. Bizony – hogy az egyszer már be nem vált kifejezéssel éljek –, drága kollégák.

 

Azon nem nagyon érdemes már tűnődni, hogy mi lett volna, ha nem így lett volna, elejét lehetett volna-e venni ennek a széjjelesésnek, vagy ez szükségszerű volt. Hogy mit lehet vele kezdeni, azt nem nagyon tudom. Mert nem tudom, hogy az ország ketté van-e esve. Megint ott tartunk, az orcánál.

Avval számolnunk kell, hogy most majd barátaink újabb csoportját veszítjük el. Illetve ez így túl drámai fogalmazás, meg már a nagy vereségek lezajlottak. Van egy triviális hányad: karrier, hatalom, pénz. De van, ami nem az, és nem is kéne úgy zajlania, mint eddig. A politikusnak mások a szempontjai, mint a klasszikus értelmiséginek. Más a felelőssége is. („A hatalom legszebb arca a felelősség. A hatalom igazi súlya a felelősség súlya. A cselekvés súlya. A magány, sőt, a magára hagyatottság súlya.”) Másokat kérdez, másokat válaszol. Már ez ok egy kis elhidegüléshez, kis zavarhoz. De emiatt még nem kéne összeveszni, összekapni, nem kéne átmenni az utca másik oldalára. (Láttalak, volt barátom. Bár lehet, hogy ott volt dolgod, az ún. másik oldalon…) Lehetne megértést tanúsítani. Megértésből persze nem ácsolható barátság, tehát veszteségek lesznek, de nem mindegy, milyenek. A politikusok iránti tartózkodásunknak tartalmaznia kell a tiszteletünket is. Ez nem a személyeknek jár – ó, örök, magyar gazsula! –, hanem annak a bonyolult, fontos és nélkülözhetetlen tevékenységnek, mely maga a politika.

A gyűlölködés nem szükségszerű, ha érdekeink és estéink nem esnek is egybe. Hát majd kiadja magát…

 

Minden nagyon szép, minden nagyon érdekes – és alig valamivel vagyok megelégedve. Üdvözlet.

Külcsín és belbecs és pelikán

A múlt héten voltam egy, régebben úgy mondtuk volna, baráti országban. Ott is az történik, ami itt, forr a világ, az emberek keresik valódi formájukat, vagy ha nem keresik is, rátalálnak – önmagunkba verjük az orrunk. Én csak a külcsínről mondanék most néhány szót, a másról, arról a dizájnról, melyet mi ebben az országban lassacskán elfelejtettünk, színes föstékekkel elfedtünk, van is meg nincs is. Nem, nagyon is van, csak már nem annyira látványosan, így hajlamosak vagyunk azt hinni, nincs.

Hát már rögtön, igaztalanul, a szláv föliratoktól a szocializmus téridejében éreztem ringani magamat. Aztán a szag a lépcsőházakban, ez ugyanaz a szag Vilniusztól Szófiáig, a káposzta, a répa, az izzadság és a benzin odőrjének felejthetetlen (?) keveréke. Aztán a lakás, a klasszikus buhera, olyan minden, mintha Fábry Sándor Hócipő-beli dizájn-sorozatából való volna, ez az ős-buhera, térségünk alapvetése, a leukoplaszt a WC-csövön, egyáltalán a csövek, az a céltalan és félelmetes kanyargás, aztán a nem odavaló csaptelep, amely tehát majdnem kilóg a mosdótálból, a kilincs, melyet, ha lenyomok, azonnal háromféle mozgás támad benne, remeg, billeg és lötyög egyszerre, és ha ugyanekkor nem nyomom könyökkel vissza a zsanért, azonnal rám szakad az ország – amely tehát olyan, mint egy nagy-nagy, lepusztult nyári KISZ-tábor (nota bene, csajok nélkül, de ez még finomítható).

Fixált a fej, parancsolnak aztán rám a rádióban, fölvétel, könnyed kultúrfecsej fixált fejjel. A parancsnok a technikusnő, kontyos nagymama, ő az úr, mint a moszkvai szállodákban a gyezsurnaja, olyan.

Nem panaszkodom, nem finnyáskodom: emlékezem.

 

Hallgatom a félig győztes MSZP-t (94. május 24.), csöndesek, jól neveltek, racionálisak. Ha nő volna, lány, csaj, azt mondanám: olyan helyesek, édik. (Rózsaszín cicák.) Adná az a Magasságos Munkásmozgalom, hogy ilyenek is lennének valóban. Nyilván nem egészen ilyenek. Senki se egészen olyan.

Nem panaszkodom, nem finnyáskodom: emlékezem.

 

Emlékezet nélkül nincs erkölcs, szoktuk idézni. De ha csak emlékezés van, akkor meg jelen nincs. Nézni kell, nézni, hogy mi az, ami van (megbűnhődvén már a múltat s jövendőt).

Most mindenki komcsizik, ha másképp is, mint a Nahlik-tévé; egyszerűen rááll a szánk, kicsit kedélyeskedve, kicsit zavartan, tréfásan elvtársazva – mint a gyerek, aki borzongani akar. Pedig ez nem jó, hisz ők nem azok, amiknek így mondjuk őket, és az efféle nem tesz jót a világ rendjének. Nyilván majd a nyelv kitalál valamit, bölcsebb lévén nálunk. Mindenképp óvatosnak kell lennünk, főként figyelembe véve, hogy a szavaknak nincs jelentése, csak szóhasználat van…

 

Most lesz majd igazán fontos szerepe a nyilvánosságnak, az újságírásnak. Most derül ki, milyen. Most, amikor majd minden temperáltan zajlik, visszafogottan, formálisan sose vagy alig sértve az írott és íratlan törvényeket. Amiből persze nem következik, hogy ha valami formálisan rendben van, az csak azért volna így, hogy eltereljék a figyelmünket.

De ha elterelődik mégis a figyelem, akkor majd mi lesz?

Az eddigi kormánypárti újságírás nem sok újat vagy jót hozott. Lehetetlen (mert újságírás-ellenes) helyzetét rosszul oldotta meg. Nem azért, mert érdektelen újságokat csinált, hanem mert vállalt célját, gazdái politikai hatalmának erősítését, amint a választások mutatják, nem érte el. Márpedig ez lett volna az egyetlen értelmes ok, tőlük idézem, „gusztustalanul kormánypártinak” lenni. Mert elsőre folytatódni látszik a sértettség, most már nemcsak a liberosatöbbikkel szemben, de bizony valamelyest az egész nép is magába szállhatna, hogy így viselkedett. Hát persze el vannak hülyítve. Ezzel szemben négy évvel ezelőtt: amikor is józanok és bölcsek voltak. Az önsajnálat, úgy látszik, igen leleményes.

Van, aki Recskről ír, hogy egyelőre még ugyan nem, mások meg az egyengondolkodás új korszakától tartanak. De hát, kérem, mért? Egyengondolkodást, emlékeim szerint, az MDF se tudott kicsikarni, mért tudna az MSZP? Hát hiszen ezt még az MSZMP sem tudta megoldani. Egyedül a Magyar Dolgozók Pártja mutatott föl ez ügyben értékelhető részeredményt – de az már régen volt. Régen volt és egészen biztosan igaz volt. Szóval ez csak önsajnálat és borzongás. Van, aki nem átallja azt írni, hogy e választások után szégyenli, hogy magyar. Micsoda tulokság!

Ám az igazi kérdések az ún. liberális újságírásnak vannak föltéve. Könnyű volt eddig villogni. Noha ez az újságírás se talált még rá az „igazira”, kis túlzással mindenki kommentárt ír, kis színest. Az biztos, annyi szakmai reflex van itt, hogy nem kezdenek majd a hatalom otromba dicséretébe, a gusztustalan kormánypártiság poénnak se jó. De a tét nem ez, nem az, hogy kis fricskák lesznek-e – bár ezek jótékony hatását ne becsüljük le.

A hatalom terveit keresztezni vagy csak világossá tenni demokráciában sem buli. Pontosabban rövid távon nem az. Most majd kiderül, van-e valódi újságírói ethosz, ami az igazságkeresésnek hosszú távú támasztéka lehet. Nem egyszerű helyzet ez, mert sok, mondanám, természetes összefonódás létezik. De más dolog egy diktatúra végjátékában a hatalom reformos embereivel fontos, cinkos kapcsolatban lenni, és más dolog a mai helyzet. Nagy baj volna, ha megmaradna ez a cinkosság.

 

Megszűnt az államilag támogatott hülyeség. Ennyi történt eddig. Ez azért nem kevés, mert azt nem tarthattam normálisnak és megnyugtatónak, hogy lassacskán minden második barátom hazaárulónak neveztetett félhivatalosan, vagy hogy piros-fehér-zöldre mázolt, lehetőség szerint volt párttitkárok oktatgattak a magyarságomról. Itt megint megjegyzem, a rend és emlékezés kedvéért: mindez úgymond pályatársi statisztálás mellett történt meg. De azért itt jegyzem meg azt is, hogy minden kiszámíthatatlansága mellett szerintem sok mostani feszültség oldódni fog, nem a felejtés miatt, bár majd az is megteszi üdvös hatását, hanem a beszédhelyzet változása miatt. Azt hiszem, a koalíció körül lévők soha nem voltak tisztában azzal, hogy hatalmi pozícióból másképp szólnak a mondatok.

Szóval a politika nem fog folyamatosan egzecíroztatni.

 

Az MDF legszomorúbb hibája, hogy paródiát csinált a saját értékrendjéből. Ellenzékben van idő gondolkodni, van idő visszatalálni legszebbik magunkhoz. Aztán egy ellenzékben lévő pártot nem kell annyira félteni, babusgatni, talán megszűnik az a képzet, hogy golyózáporban állnak a vártán. A várta tűntén tűnik tán a golyózáporérzés is. Akkor kiderülhet, hogy a nép-nemzeti értékek nem azonosan okvetlenül a Paraboláéival. Hogy esetleg nem az alelnök a keresztény értékrend egyetlen letéteményese. Hogy Krisztust nem kell belekeverni a választásokba, ő nem pártfüggő.

 

Hogy mi lesz, nem tudni. Nem kéne előre károgni, de sok illúziónk se lehet. (Sok illúziónak nyögés a vége…)

Öreg reflex nem vén reflex. Nyilván sok régi, nyolcvanas évekbeli reflex fog működni az MSZP-ben, nem azért, mert vissza akarnák állítani a diktatúrát, hanem mert ez van a kezecskéjükben. Nem a pufajka a tét, azon nincs mit kipellengérezni (hiszen pufajkástul lettek megválasztva), hanem ezeket a kicsi régiségeket, azonnal, csípőből, mert ha nem tesszük, ezek nagyon kellemetlen világgá állhatnak össze.

Tudtuk, hogyan kell beszélni a hatalomról a Kádár-korszakban, végül is egyszerű volt az elmúlt négy évben is. Most másképp kell majd, mert mások a veszélyek, mások a kellek.

A demokrácia attól jó, mondogatja Vajda Mihály, hogy sorsunk végezetül is nem a politikától függ.

 

A politika tényei nem jók vagy rosszak – hanem vannak. De hát nem mondom a legfontosabbat, addig-addig itten nép-nemzetben, míg elfeledkezem az előételekről: ha szerencsém van, még nem biztos, végre lesz egy törzshelyem, egy törzsvendéglőm, fiatal, becsvágyó szakács, és így tovább, hosszabban majd másutt. Szóval végigmennek az Emőd utcán a Nánásiig, s ott rögtön balra a másik oldalon, a PELIKÁN. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz itt – velünk. (Utólagos megjegyzés: elment a szakácsfiú, fuccs.)

Olvasó, te utolsó!

 

Nemrégiben, a szokásos tanácskozások egyikén, egység és egyediség, nemzet és Európa, az ismert háziföladatok, valaki, helyes elvi alapvetéssel, úgy vélte, a legtisztább, ha angolul beszél, egy olyan nyelven, amelyet nem az édesanyjától tanult, mert ez az idegenség, ez az otthontalanság könnyebbé teszi a nem magyar résztvevőknek a megértést, nem kell a nyelv egyoldalú cinkosságával küszködni, vagy ha nem teszi könnyebbé, akkor példaszerűen rámutat a nehézségekre, nem fedi el azokat, mint szokás.

 

Az irodalom nem cserélhet nyelvet, ezt nem is akarhatja, nem is akarja, bármennyire is szeretne önmagából kilépni, s kívülről magára pillantani. Belül vagyunk, s belül vannak a szavak is, és ezekkel a szavakkal vonjuk kétségbe ezt a belült, ami, a vonás, így eleve kétséges vállalkozás. De itt volna az irodalomnak, ennek a beszédmódnak valamiféle előnye a tudományosakkal szemben. Az, hogy az irodalom mindig is a lehetetlenség földjén honos. Az a legkevesebb, hogy a hajunknál fogva magunkat fölemeljük, vagy fütyüljünk az energiamegmaradás törvényére, a jó irodalmi mű magától értődőn örökmozgó.

Ezért tartjuk az irodalmat, ezért a megmondhatatlanért, kimondhatatlanért, megnevezhetetlenért. Az irodalom, akárhogy is forgatjuk, dekonstruáljuk vagy iróniára ítélten csupaszítjuk, illetve ellenkezőleg, mondjuk, bohócsipkát húzunk rá – pontatlan a hasonlat; ha, akkor ő maga a bohócsipka –, az irodalom, kérem szépen, az egy olyan költői dolog.

 

A könyv ünnepe, mondjuk. Van tehát könyv, és van tehát ünnep. Az ünnep titokzatos valami, nem pontosan lehet tudni, mitől lesz, mik a föltételei. Még az is előfordul, hogy csak úgy magamagától lesz, ám azért ez többnyire magánünnep esetében van így, magányos ünnep esetében, amit talán nem is kéne annak nevezni, az ünnep a közösségé. Az ünnepért is meg kell dolgozni, meg kell tenni mindent.

 

Rossz szellemi környezetben beszélünk az irodalomról, a sértődések és kelletlenkedések légkörében. Támadtak új puristák, akik az egész irodalmat lecserélték volna, mint valamit, ami bűnbe esett az elmúlt rendszerrel. Hová lecserélni és mire, és főleg ki? Borítsunk rájuk fátylat. Amivel persze nem oldunk meg semmit.

Ez nem a megbékélés napja, nincs is annak napja. Úgy is mondhatnám, nincs is mit békülni. Igaza volt annak, aki azt válaszolta nekem, Aranyt olvasok meg Borgest, kivel kellene kibékülnöm, nem haragszom senkire. Ezt jól értem, én is Aranyt olvasok meg Borgest. Igaza van, eléggé reménytelen ez.

 

De azért van remény is, és hogy nem bennünk, azt sejthettük eddig is.

Remény például a könyveinkben. Ez a széjjelmenés nyilván megnehezíti az ő dolgukat is, de azért a könyvek fittyet hánynak a mi kisszerűségeinkre (bár nyilván van őbennük is mindebből), és megkeresik egymást, belekapaszkodnak egymásba. Segíti ki-ki a másikát: ez ilyen szépen van.

Az irodalom nem egységes, de egy. Ezt tudja az olvasó, ez az ő nagyszerű tudása, az irodalom egy, ott nincsenek klikkek, pártok, szélkakasok, ott csak szövegek vannak, szavak, mondatok, könyvek, és nincsen olyan könyv, nincsen olyan irodalmi alkotás, amely egy másikra törne. Az olvasó mindezt tudja, sőt általa valósul az meg. Általa, akiről rendre azt állítjuk, hogy nincs. Hogy ilyen állatfajta nincs. Volni volt, s mily kedves az emléke, ahogy ott ült a szobájában, mellső lábai közé egy papírlapokból álló fura képződményt véve, egy úgynevezett könyvet, szelíden, ám mégis szenvedélyesen – volt, nincs, kihalt.

És ugyan valóban változik a kultúra, valóban nem lehet tudni, mi lesz az irodalommal, és mi lesz velünk, ha nincs irodalom, ha egyre primitívebben használjuk az egyre bonyolultabb technikát, mi lesz velünk, ha a civilizáció végleg leválik a kultúráról, amely teremtette őt, de hát ez idő szerint még mindig van, létezik ez a félreértés, akit úgy hívunk, olvasó.

 

Akiért minden van. A fölmentő sereg. S mert van valaki, aki így ideig-óráig értelmessé teszi amúgy egyre kétségesebbnek tetsző kapirgálásunkat a papírlapok környékén – nagy hálával is tartozunk neki, mindahányan, akiknek így vagy úgy közünk van a könyvhöz, írók, kiadók, terjesztők, nyomdászok.

Egyik közülünk, Orbán György a Balassi Kiadótól, kitalálta, miként ölthetne testet ez a hála és tisztelet, amely minden olvasónak kijár, fajra, nemre, felekezetre, pártra való tekintet nélkül. Így született meg az Ismeretlen Magyar Olvasó Emlékműve, egy nagy-nagy könyv, amely örökké itt fog állni a Vörösmarty Mihályról elnevezett téren, minden év június elején, könyves emberek írnak bele ezt-azt, mi már rég nem leszünk, sőt az is lehet, hogy a Nagy Vizuális Percepció terrorja igazgatja a Földet, amikor majd titokban mégis kisettenkednek ide az utolsó olvasók – hogy mit fognak csinálni, mit akarnak és akarhatnak, azt most ne próbáljuk kitalálni. Ha a jövőnek lesz arca, tudjuk, céhünk, ha van, csókoltatja.

Utolsó olvasó pedig mindig lesz.

(Előadó ezután ama valóban létező nagy-nagy könyvhöz lépett, és nagyon spontánul a következőket írta be: „Így emlékezz: olvasóból vagy és olvasóvá leszesz. És porrá.” – Mindez a 94-es könyvhét megnyitóján történt.)

A magyar szurkoló esélyei

Lehet-e a magyar futballról írni még, vagy csak arról lehet legföljebb, hogy lehet-e a magyar futballról írni. A fokozhatatlan mélypontok fokozása, ez az elmúlt néhány év története.

„Mégiscsak barátságosabb, emberibb egy ország, ha nem vetik be a futballpályáit mindenféle haszonnövénnyel… Tessék kérem valamit kitalálni, mert félő, lassan mindenki úgy fogja tartani, hogy a futball olyan játék, olyan ősi, magyar játék, amelyet főként kukoricásban játszanak, ezért annyira nehéz és frusztráló. Itt tartunk most, a senki földjén állunk (már félig bevetve). Ne csapjuk be magunkat, és ne adjuk föl.”

Ezt a néhány sort tavaly ilyenkor írtam, és megállapíthatjuk, hogy nem találtunk ki semmit, senki semmit. Az efféle kilátástalanság azonban igen veszélyes, lesúrolja, lesikálja a szereplőket, edzőt, játékost, menedzsert vagy mit, nézőt. Ne csapjuk be magunkat, és ne adjuk föl – ennél kevesebbet most sem akarhatunk.

Vegyük egy cikk erejéig a focit egy kicsit komolyabban, mint kellene. Tegyük föl, hogy az életünkről van szó. – Ez akkor is így volna, ha fölfognánk általában a játék lényegét, azt, hogy a játék a legkevésbé sem komolytalan, hanem más. Külön világ, és ki az, aki egyik világot a másik elé helyezhetné. De hagyjuk. – Szóval tegyük föl, hogy ez a foci nem valamiféle sport, vagyis cirkusz, közszórakoztatás, amit vagy igénybe veszünk, vagy nem, tehát eleve könnyedén, a fölszínen zajlik minden: ha a szolgáltatás nívós, kérünk belőle, ha csapnivaló, elcsapjuk. Hanem gondoljuk azt, hogy nem állunk választás előtt, anyám, ez nekem köll, ha nincs, beledöglünk, leváltani, lecserélni nem lehet, mondom, olyan, akár az életünk, azaz, nincs mese, valamit kell vele kezdenünk.

Mit lehet azonban kezdeni a mai magyar életünkkel, nyelvbotlás, futballal? Már az elején rávágtuk, semmit, ezért most lassabban haladjunk.

Kinek lehet mit kezdeni vele – ez nemdebár fontos kérdés. Helyzetem e szempontból szerencsés, burokban születtem, nem kell úgy tennem, mintha értenék valamihez, s minthogy nem értek semmihez, ezt nyugodtan ki is mondhatom: nem tudom, mit kéne az MLSZ-nek csinálnia, de valamit kéne, nem tudom, hogy az edzőknek mit kéne tenniök, de valamit kéne, és bizony sorolhatnám az ismert és/vagy általam becsült neveket, akik, úgy tűnik, szintén nem tették meg azt, amit meg kellett volna, még ha én nem tudom is, hogy mi az, de valami nyilván volna, olyan nincs sose, hogy nincs semmi.

Vagy mégis? Van, hogy nincs tovább? Hogy be kell látni, be kell ismerni, nincs tovább? Ha most elcsöndesedünk és eltűnődünk, karácsony van, akkor, ha nehéz is, de kimondható: igen, van, van, amikor tehetetlen az ember, amikor nincs mit tenni.

Azt hiszem, a magyar szurkoló most ebben a helyzetben van, ebben a semmiben. Sok mindennel próbálkozott már. Kezdetben, ezen új idők kezdetén nem hitt a szemének, és próbálta úgy nézni a meccseket, mintha Szepesi György közvetítené, vagyis a fagyott kutyaláb hőmérsékletű lötyögéseket is átforrósította irracionális, bár éppenséggel e nagy játék szelleméből táplálkozó lelkesedéssel. Amikor ez már nem működött, és már semmilyen látomás szerint nem lehetett a részleteket összetenni, akkor igyekezett ezen részletekbe menekülni, az egészen már nincs mit forrósítani, de volt egy ígéretes kapáslövés, ifista, taccs. Mikor ez is elkopott, a kiscsapatokból merített erőt, grundok, Csempe-Pempe, kell egy csapat. Ez már lépés volt a múltba, menekülés a nosztalgiába, meccs közben lehunyta a szemét, nyála csorrant, és azt mormogta, sándorgöröcsalberttichyfenyvesi és vargazolit álmodott. (E sorok írója nem tagadja, élete nagy eseményei közé számítja, hogy kezet foghatott Puskással vagy Hidegkúti Nándival – el is tette a saját kezét emlékbe –, az neki olyan, mintha Adyval vagy Kosztolányival beszélhetett volna, vagy a Sophia Lorennel, hogy a külvárosban is érthető legyek. És tessék még elképzelni, hogy ebben az évben volt egy pillanat, amikor azt remélhette, hogy ugyanazon a pályán álldogálhat a nagy Törőcsikkel, de aztán ő makacs húzódással bajlódván kútba esett a vágyott élmény.)

Kifogytunk a leleményességből.

Mi a teendő? A szurkoló két dolgot nem tehet: magát és igényeit nem adhatja föl. Azaz természetes védekező életösztöneinek kell ellentmondania, melyek egyre inkább eltanácsolnák ettől az egésztől. (Kérem, lassan már az sem számít tragédiának, akkor sem dől össze a világ, ha az ember a Colombót nézi a Fehérvár–Zete helyett, ide jutottunk.) A szurkolónak tehát szurkolónak kell maradnia, ám nem mindegy, milyen áron, vagyis meg kell őriznie a méltóságát, magyarán azt, ami futball címszó alatt most folyik, azt nem fogadhatja el, arra nincs fölmentés.

Mindez azt jelenti, hogy át kell vészelni ezen nem tudni meddig tartó időket. Az előbbiekből az is következik, hogy erre egyedül nem volnánk képesek. És itt kell, hogy eszünkbe jusson az, hogy mi nemcsak magyarok vagyunk, hanem európaiak, sőt emberek, ami éppen valami olyasmit is jelent, hogy nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová. Van, amikor egy ország egyedül agyonnyom. Hitler alatt csak németnek tudni magunkat, manapság csak szerbnek – ez túl nehéz.

Hát így. Ebben a most fölismert testvériségben a magyar szurkoló szabadon szárnyalhat Milánó és Barcelona közt, lelkifurdalás nélkül, hisz nem azért vándorol parabola-antennájával, hogy fanyalogjon és leprázza az itthonit, ezen már túl vagyunk, már mindenen túl vagyunk, hanem hogy őrizze a lángot, őrizze a futball lelkét, azt, amit rendes körülmények közt a játék maga őriz.

Hát így? Megint megoldva egy hazafias részfeladat? Nem úgy van-e vajon, hogy minden erőfeszítés után is, míg mondjuk Sztojcskov trilláz, mi nehéz szívvel gondolunk arra, hogy mi van a Csillagheggyel vagy a Fradival, ilyen a magyar ember, mi van a Fradikával, Neagoéval, Christiansennel meg a többiekkel? Éljen a foci. Hajrá, magyarok.

Megemlítem még, hogy a magyar szinonimaszótárban a szurkol címszó alatt ez áll: drukkol, szorít, izgul, fél. Tehát: szurkol, drukkol, szorít, izgul, fél…

Kis magyar komcsizás

HANGOLÁS – Gondoltam, megnézem, mit ír a komcsiról a szótár. De csak a komócsint találtam. Főnév. Nedves réteken élő, takarmánynak használt pázsitfűféle. Lehet; már nem nagyon emlékszem, még leginkább a nedvességre.

 

VILLA MEDICI – Nem otthon vagyok, se fax, se posta a közelben, dolgozom. Időnként, mint egy haragos tenger – jó, jó: pocsolya –, kicsapok a munkámból, és lejegyzek valami glosszaszerűt. Az idő meg telik-múlik, és a glosszák is telnek-múlnak. Tanulságos érzés; száraz, biztonságos. Olyik „kérdésre” közben valaki válaszol, olyik elmúlik magától, olyik talán nem is volt kérdés.

Ülök a Villa Medici veszprémi étteremben, és miközben lassan döntésre kell jutnom olyan elsőrendűen fontos kérdésben, mi szerint ökörszájsaláta lila hagymával és rózsaborssal legyen-e a kezdő lépés vagy az a friss salátatál libamájjal, szalonnás fokhagymás zsemlekockákkal, melynek libamája úgy omlik szét a nyelv alatt, mint megannyi szebbnél szebb gondolat – az jut eszembe, miért is, mi a bánatnak is (satöbbi) írjak én a TV-híradó volt vezetőjéről, mit elemezgessem (lényegében a saját dühös értetlenségemet, hogy miként is lehetséges az, hogy a volt kormánypárti újságírók, köztük művelt, intelligens hölgyek, urak, továbbra is mint valami szakmai, erkölcsi héroszról beszélnek róla; ezt én nem értem; mintha ezek a védhetetlen médiafigurák volnának az úgynevezett konzervatív nemzeti gondolkodás megtestesítői; egy frászt megtestesítői, csupán paródiák!), amikor itt ez a Villa Medici (át a viadukton, s rögtön jobbra le), írhatnék inkább erről, ennek mégiscsak több köze van a kultúrához, ez mégiscsak egy valóságos kultúrmisszió ebben a valóságos gasztronómiai sivatagban, egy ilyen intelligens éttermet létrehozni, és így tovább.

De félreérthető is volna, mert olyasmit is jelenthetne, hogy hagyjuk ezeket az izéket, műveljük kertjeinket, és az elég. Elég is, meg nem is. Persze mindenképp műveljük kertjeinket.

 

NULLA – Ahelyett hogy bátran, mint a núbiai oroszlán avagy a Stefka István kiállt volna a beosztottjai mellett, hogy azután, nagyon helyesen, egy árva fillér nélkül kitegyék a szűrét, mert sok jót el lehet róla mondani, de hogy közszolgálati újságírást művelt volna, azt tényleg nem, ehelyett, kis füllentés alkalmazásával, noha úgy tudtuk, magyar ember nem hazud, odahagyta övéit a szaharban. Evvel, és ez nem volt talán szükségszerű, emberileg is lenullázta magát. Ezeket a nullákat írták azután a bankszámlájához.

 

ZSOZSÓ – Kis színes a TV-ben, Horn mint ember, szomszédok, szemétlevivés. Zsozsó (12 év): Elég nyálas volt.

Mert a hatalomnak úgy is be lehet nyalni, hogy nem okvetlenül benyalni akarunk, hanem csak nem vesszük figyelembe, hogy a hatalom az hatalom. A királyt nem verjük hátba reggel, na bazdmeg, jól aludtál?!, és főként nem leszünk hálásak, ha ezek után, nagyon emberien és nagyon demokratikusan, nem végeztet ki.

 

PÁLOCSKA – Normálisabb lett a beszéd (nem sokkal, de mégis). Még olyanok részéről is, akik az elmúlt négy évben jobbára csak hörögtek. Ezt a változást nevezem én Pálocskafordulásnak. (Nem mondok neveket, nem akarok dicsérve sérteni, nem mintha óvni kéne őket, járna ez nekik, de hát minek. Többnyire kis tehetségűek, ezért remélhetőleg nem jutnak majd eztán szerephez, és a kis-ség arányában zsoldosok is, kiszolgálók. Azon van vita, hogy kinek a zsoldosai. Az MDF nagyon mondja, hogy nem az övéi. Lehet, de az is biztos, hogy se a politikusok, se a párthoz közel álló értelmiségiek nem tették egyértelművé és világossá ezt a nemet. És főként és ezért tudtak ezek az emberek akkora hanggal és befolyással bírni, tudtak annyi kárt okozni, megengedem, mondjuk az MDF-nek is.)

 

BOCS – Most meg Betlen kért bocsánatot, nem volt egészen világos, miért, de nagyon. Bocsiban gazdag vidék. A bocsánatkérés önmagában nem üdvözlendő, mert főként azt jelenti, hogy annakelőtte hiba történt. Miért is ne történt volna: ugyanazok vagyunk, akik eddig, többé-kevésbé ugyanannyiszor is fogunk hibázni. Akkor meg csak jobb, ha azt mondjuk, hülyék vagyunk, és igyekszünk kevésbé azok lenni, mint azt, hogy mindenki, aki azt állítja, hülyék vagyunk, az nemzetáruló.

 

BOG – Frei Tamás szerintem nagy televíziós lesz, ha megéri. De azért jó, hogy ez az új Hét két szám után megszűnik. Mert ugyan a sok hóttkomoly küldetéstudat után jó látni, ha hülyülnek a politikusokkal, és azok, ha kicsit mereven is, önmagukkal, de azután ezen felül sok nem maradt. Legföljebb, hogy túl nagy a Horn-nyakkendő boga. Nézzünk magunkba: ezt a bog-dolgot sejtettük eddig is.

 

168 – Olvasom a 168 órában, hogy a volt külügyminiszter, érezhetően gerinctelenül segített egy vélhetően kóklert. Pontosabban, olvasom a következő 168 órában, hogy ez a Géza nem az a Géza, és hogy majd visszatérnek az ügyre, és a kókler nem kókler, igaz, ezt a kókler vagy nem kókler állítja. Bonyolult ügy, lehet, nem értek valamit, de nem kéne minimo calculo bocsánatot kérni a volt külügyminisztertől?

 

ÉRZÉS – Olvasom, az a kérdés, hogy Horn a magyarul szintén beszélő „Binder-legénnyel” (?) tárgyalván tud-e magyarul érezni. Sajnos nem ez a kérdés. Ismerünk olyan pártot, melyről tudván tudjuk, hogy minden tagja keresztül-kasul magyarul érzett. Aztán mire mentünk velük? És ők mire mentek? Magyarul érezni nem nagy kunszt. Vagy kunsztnak kunszt, csak nincsen tétje. Hogy milyen (magyar), annak van tétje. Attól, hogy Horn magyarul érez, még olyan hülyeségeket dönthet, mint ide Lacháza plusz turuly, hogy érthetően fejezzem ki magam.

Egyébként ez a megengedhetetlen luxus, hogy ilyen hülyeségekről cseréljünk eszmét. Miközben ott van a valóságos Duna-probléma. Amelyről éppen a (számomra) mérvadó Varga János mondja, hogy ez elsődlegesen nem magyar–szlovák konfliktus, hanem szemléleti, magyar–szlovák vízügy kontra nem-vízügy. A kérdés tehát az, hogy Horn elsőrangú magyar érzései egy vízügyes magyaréi-e, avagy nem. A magyar érdekeknek ártó magyar is magyar… Na ebből elég: mindenki magyar, az utolsó szögig, mindenki.

 

UTÓIRAT – Forintleértékelés, satöbbi. Akkor ehhez most milyen bogot hordjunk? Vagy ez már maga a bog? Hogy ennyi volna az élet? Egy színes bog a Horn Gyula nyakincáján?

 

NIX (kicsi ellenglossza még a Boros-időből) – Nem tudom, hol történt – dehogynem –, és olyan szép, hogy talán nem is igaz (én az András nevű szomszédomtól hallottam). Két európai ország kormányfője találkozik, az egyiknek az anyanyelve német, a másiké nem; fogadás a reptéren, tolmács, tévéközvetítés. És akkor egyszer csak a közvetítés véletlen szünetében azt hallani, hallotta a szomszédom, az András, hogy a német anyanyelvű (kissé tán túlzottan is fesztelenül, hogy azt ne mondjam, bratyizón, de ezt glosszázzák meg Hamburgban) kollégájához fordulva azt kérdi: Hast Du Fussball gespielt? Mire a másik, kit állítólag, ő állítja, az Isten is miniszterelnöknek teremtett, ígyen válaszol: Nix.

Hát… végül is… nix problém.

 

NŐÜGY AVAGY HOL ÉL A NEMZET – Konzervatív politikus nőügye nagyobb botrányt kavar, mint szociálliberálisé. És nem azért, mert velök a sajtó gerinctelenül elnéző volna; mást kérünk számon itt és ott, mert másfelé nagyképűek vagy durván szólva másfelé hazudnak. Ha „Isten, haza, család” – akkor nagyot szól egy félrekúrás. Ha valaki ősi, magyar úrnak adja el magát, miközben csupáncsak magyar – ami, megengedem, nem kevés –, attól a magamfajta azonnal zokon veszi, ha tahó vagy például nyelvtani hibát ejt.

Mármost a minap a parlamentben egy magas méltóság szintén ejtett. Egy mércével mérünk, amit nem szabad Jupiternek, nem szabad az új Jupiternek sem. Remélem, nem nyelvében él a nemzet – szólt volna lényegében a glossza. És akkor egyszer csak rossz érzésem támadt. Mert úgy éreztem, semmi más nem működik a glosszában, mint az én gőgöm, az én, egyébként megalapozott grammatikai gőgöm. Mintha annak idején kijavítottam volna egy suk-sükölő focista társamat (amivel nem akarom mondani, hogy e politikus a társam volna). Ennyi. Lám, így romlik el egy glossza anélkül, hogy valami más, tiszta forma születnék (mert munkásmozgalom ide vagy oda, az azért továbbra sem volna rendben, hogy egy ilyen magas helyről elröppent lapszus szó nélkül maradjon).

 

BALATON – A volt pártüdülő, kacsint a (megmaradt) kapus. Tudták ezek, mi a jó. Most valami káefté, vonta még meg a vállát. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek, ahogy kevélyen, fennhéjázva használták az országot. Mindezt csupán azért jegyzem meg, hogy abból, hogy most a szocialisták nyertek, semmi jó nem következik visszamenőleg a Kádár-korszakra vonatkozóan. Semmi. Velejéig hazug, mocskos vidék, egy szarság mint olyan, amelyben, ettől eltekintve, lehetett élni, eltekintve attól, hogy ettől nem lehetett eltekinteni, noha eltekintettünk volt.

 

A SZEGÉNY MEGFIGYELŐ – Kinézek az ablakon, fiatal anya kisfiával sétál. Hirtelen megállnak, a fiúcska becsukja a szemét, az asszony vakargatni kezdi a hátát, szép módszeresen, emlékszem, ahogy az anyák. Állnak a járdán, az emberek kerülgetik őket, lassan a fiatal nő is lehunyja a szemét. Jó nekik.

 

A JÓ ORSZÁG – Önkényuralom, bosszú, revans, halállista, a sajtószabadság vége… Elfúló hangon szidja ezeket az újakat. Intelligens, művelt férfiú, de már néhány éve így beszél, ilyen, én így mondom, őrülten. Szolidáris a saját nívótlan szélsőségeseivel. Ezt én nem értem, de ha nem értem, nem értem, az én bajom. Nyilván ez áll az érdekében. Én csak olyan nehezen tudok abba belenyugodni, hogy a nívótlanságra lehet fölmentés (lásd Mozart mint labanc, akit ezért be kell – és lehet!!! – tiltani). Igaz lehet rám is, amit Révai lobbantott Nemes Nagy szemére: nívófetisiszta.

De egyáltalán nem erről akarok főként beszélni. Hanem hogy akárhogyan van is, az nem jó, hogy ez az ember fuldokol az indulattól. Akkor se, ha ő a „hibás”. Hogy az ország akkor volna valamelyest jó ország, ha ez a férfi is jól érezné magát benne. A „jól” persze túlzás. De legalább ne lenne ennyire elkeseredett, ennyire fölháborodva. A nap minden pillanatában irritálja őt – mi is? Minden, ami nem „keresztény, konzervatív”. Nem kap levegőt a dühtől. (Egyébként ha az ember az MSZP-t lényegében az MSZMP-nek tekinti, akkor fölfoghatatlan valóban, hogy az emberek őket választották, azaz fölfoghatatlan az ország. Akkor csak formálisan lehet akceptálni a választások eredményét, mert valójában azt nem lehetséges elhinni. – Az MDF mint politikai képződmény ezt láthatóan nem így gondolta, hisz ha így gondolta volna, akkor morális és hazafias kötelességérzetből megakadályozta volna a kormányváltást.)

 

MÉDIABÉKE – Nincs okom Mándynál finomabbnak lennem. Ő valami olyasmit mondott, hogy nincsen itt baj senkivel, nincs is mit jószerével mondani, csak épp van, akitől hányingert kap az ember. Kifordul a gálája.

 

CETERUM CENSEO – A 168 óra maga tette közzé azt a hiteles Jeszenszky Géza-levelet, amely bizonyítja, hogy az újság korábbi levélközlése (amely azt volt hivatva bizonyítani, hogy J. mintha nemtelenül támogatott volna egy vélhetően kóklert) érvénytelen, magyarán, hogy J.-t a 168 óra megrágalmazta, állítja ilyképp a 168 óra. Az ügy egyébként láthatóan szövevényes, ez idő szerint egyetlenegy dolog bizonyos, hogy azt a levelet nem J. írta. Másodszor kénytelen a szerkesztő visszatérni erre a cikkükre, némiképp magyarázkodva. De egyszer sem látta szükségét bocsánatot kérni Jeszenszky Gézától. Miért? (Utólagos megjegyzés: a bocsánatkérés megtörtént.)

 

ÖRKÉNY ISTVÁN LEVELESLÁDÁJÁBÓL – Mint tudjuk, Baranyai György és Pécsi Gabriella megjelentette Nádas Péter bibliográfiáját (Jelenkor Kiadó, még kapható, ez a reklám helye). Kezek, mik úgy gondolták, miért, nálam van (jó) helyén, az Országos Széchényi Könyvtár következő két levelét továbbították hozzám:

Címzett: Bakonyi György és Pécsi Gabriella; szöveg: Köszönettel megkaptuk Nádas György-bibliográfia 1961–1994 c. munkáját, melyet Gyarapítási osztályunknak átadtunk. Szívélyes üdvözlettel dr. Kovács.

Címzett: Baranyai György és Pécsi Gizella; szöveg: kedves Kollégák, köszönjük a Nádas-bibliográfia tiszteletpéldányát. Gratulálunk a szép munkához. Üdvözlettel dr. Kovács.

Mit tehetnőnk? Csatlakozunk. Ami engem illet, Nádai Petronella-Béla nekem is kedves szerzőm, különösen az Egy csalánregény könyve meg a izé. Ez a hogyishívják, illetőleg két hogyishívjákok meg tényleg fantasztikus munkát végeztek. Nem is maradt el a magas elismerés, kétszer.

 

MICUIÁDÁK (7) – A definíció: Regényt írsz? Mgen. Az irodalom? Attól tartok. Akkor ugye van benne, hogy midőn?

A példakép: Papa, nekem Albert Einstein a példaképem. Ma kaptam egy ötöst matematikából. De ebből nem következik, hogy nem leszek fizikus, csak mert hiszen Einstein csupa egyest vitt haza.

 

OKOSKODÁS – A jó ellenzék: mutatja, ami nincs, ami épp hiányzik. Hát ez most még nem mutatja. A jó kormány: mutatja, ami van, amit épp akarunk. Hát ez most még nem mutatja.

 

MOTTÓ – Akkor most, kérlek szépen, visszajöttek a komcsik vagy nem jöttek vissza? Visszának visszajöttek, de hogy komcsik-e?

 

OKTÓBERRŐL ELMARADT GLOSSZA – Visszatér-e a Kádár-korszak, kérdezgetjük egymást. Nem tér vissza, se Kádár, se korszak. Ez nem korszak. Nincs Horn-korszak. De valami kádáros azért visszatért.

Például 56-ot is kádárosan ítéljük meg, ellenforradalom helyett ugyan forradalom dív, de aztán ismerjük: megbékélés és lekerekítés és jajj csak ne történjék semmi és iskolai szünet, mint rendesen.

Orbán Viktor október 23-i beszéde érintette ezeket a problémákat („Ne akarjuk egybeforrasztani azt, ami nem tartozik össze”). Valóban nem volna jó összemosni október 23-át és november 4-ét. „A felelősségünk közös – írja Orbán –, de nem ugyanaz.” És igaza van. De pontatlanul folytatja. „Együtt éltek ebben az országban 1956 után a fogságot szenvedők és a foglárok, azok, akik szürke egyenruhát öltöttek és azok, akik csíkos rabruhát.”

Ez ugyanis azt a látszatot kelti, mintha „mi” volnánk október 23-a örökösei, az MSZP meg vigye november 4-ét. Ennél bonyolultabb a helyzet. Ha igaz volna a kép (egyenruha + rabruha), akkor azt kéne mondanunk, hogy a rabruhások választották meg az egyenruhásokat. De nem igaz. Vagy melyik halmazba teendők – még mindig a lényegében érdektelen részkérdésnél maradva – az olyan életutak, mint a Csurkáé vagy, mondjuk, a Fekete Sándoré?

De a komoly ellenvetés az az, hogy az egyenruha meg a rabruha, valamint a rabruhából szabott egyenruha és az egyenruhából szabott rabruha mellett volt még majdnem tízmillió úgynevezett KIVING, ha még tetszenek emlékezni à la Röltex Rózsi. (A kivingek hős utódjai – ebből a szempontból a dán történelem szerencsésebb…) Magyarán, hogy október 23-át az az egész társadalom árulta el, mi, én, te, apáink, anyáink, volt ok, vér, nem szemrehányás ez, ténykérdés. Kivétel a demokratikus ellenzék volt, amely fölmondta ezt a kimondatlan társadalmi kompromisszumot. És természetesen az ún. 56-osok, ők nem felejtettek, nem tudtak felejteni. Kívül is rekedtek a rendszeren (sok közülük ezért vált olyan időtlen figurává az elmúlt négy évben). Az ő gyors és lelkes erkölcsi és anyagi rehabilitálásukkal kellett volna kezdeni. A szabad és ennyiben mindenképp új Magyarország nagy szégyene, hogy ez nem történt meg.

Múltunk november 4-i jellegével természetesen az MSZP-nek fokozottan kéne szembenéznie, s ahogy a társadalom egészében, bennük sincs meg ez az erő. Az október 23-i szép ünnepi beszédekkel ez nincs megoldva. A megbékélés forszírozása rosszul hangzik, mondjuk, Gál Zoltán szájából. Olyan kicsit, mint egy parancs. De ez, ismétlem, egyáltalán nem csak a szocialisták problémája, az egész ország nem tud mit kezdeni az elmúlt negyven évvel.

Egyébként nem csak 56-ról nem tudunk beszélni, otthon sem, a családban sem, hanem 66-ról sem, 76-ról sem. Nincsenek élő történeteink erről a hóbelevancról, élő hallgatások vannak, élő öncsalások.

Magunkat megértendő, érdemes volna a Kiegyezést és környékét tanulmányozni, hogyan lesz az aradi vértanúk gyilkosából Ferenc Jóska, és milyen máig ható következményei vannak ennek. Szigorúság és megértés: magunkkal szemben. – Mert azt is nevetségesnek tartom, ahogy újabban a választások miatt némelyek megvetik az országot, úgymond szégyenlik magukat, és valami erkölcsi magaslatról lenézik a történteket. Tőlem nem minden vonatkozásában idegen az arisztokratizmus, de akkor ezt tessék kiterjeszteni a történelem egészére – hiú és nevetséges dolog azt hinni, hogy mi kivételezett generáció volnánk, kivételezetten aljasok, árulók, nyikhajok, méltatlanok. Nem. Nem kivételezetten.

 

A BIZONYÍTÉK – Olvasom, hogy, legalábbis kezdetben, közel állottam az MDF-hez. Ezt látszik alátámasztani, hogy a múltkor avval fogad a konyhai személyzet, hogy a kis grófok föllázadtak, mondván, étteremben akarnának enni. Nocsak. Mert, kedves édesanyánk, elegünk van ezekből a kínai készételekből, mi végre valami magyarost szeretnénk enni, magyarost és kész-pasz. Ehhez nincs mit hozzátennem (nekik azért mondtam valamit).

 

KI KICSODA – Nemzeti oldal, olvasom a nemzeti oldal lapjában. Ó, ó. Mintha a másik oldal nem volna az. Bizony, ez egy nagyon is nemzeti kormány. Hát hiszen az ún. nemzeti oldalnak éppen evvel kéne szembenézni, hogy a nemzet ilyen, és nem egészen olyan, mint ő vagy ahogy ő elképzeli. Ha pedig szeretné, hogy ne ilyen legyen – és ki ne szeretné –, akkor meg kell próbálni megváltoztatni. Volna munka, hazafias, elég. Persze ez mindenkire vonatkozik. Nem a nemzeti oldal hiányzik, de valami hiányzik.

Ady az országot szidta, a nemzetet, nem (csak) Tiszát. Folyamatosan mucsaizott, a miheztartás végett. Ez egy ilyen ország. De végül is minden ország ilyen. Többé-kevésbé. Ezen a többé-kevésbén múlnak a dolgok.

Az ország sosem Ady arcát viselte, és nem Kosztolányiét és nem Pázmányét. Legjobb pillanataiban a Herczeg Ferencét. Vagy az Apor Péterét. Vagy esetleg a nagy Jókai Mórét? Jókai mint a magyarság géniusza, a Kiegyezés géniusza. Haza a Jókaiban, jó magasban.

 

BALASSA – Politikai elemez a rádióban épp. Ha az ún. nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek (nem mintha mondjuk, B. nem volna az, de ne bonyolítsuk) együtt, mindahányan a B. által most negyedórában elmondott kormánykritika-mennyiség csupán egytizedét abszolválták volna a négy év egésze alatt – már akkor sokkal jobban éreznénk és éreztük volna magunkat (velük együtt természetesen).

Másfelől azért az is látszik, hogy a volt ellenzéki sajtó egésze az új helyzetben nehezen találja a formáját. Nem lett kormánypárti (ahogy az lett ama másik), de hezitálós, olykor mondja is meg nem is, illetve sajtóidegen megfontolásai vannak, afféle politikusiak. Például, hogy egy kicsi esetet említsek, Székely Ferenc tévéfőnök igazán ordenáré levélváltását Czakó Gáborral szinte csak a Beszélőben lehetett kommentálva látni. (Ott azért lehetett…) Gondoljuk el, mit „kapott” volna néhány éve egy ilyen pökhendi, nagyképű rapidra (és joggal!) valaki akkori…

 

PRÓBÁLKOZÁS – Finoman szólva nem szeretnék a nemzet lelkiismerete lenni. Egyébként is szél ellen nem lehet. Vagyis lehetni lehet.

Akkor tehát még egyszer: amiképp az elmúlt négy év alatt (sőt, olykor ma is) mondani kellett, hogy az nem úgy volt az, kérem, hogy véres kezű kommunisták rabigája alatt sínylődtünk, azonképpen, nyilván ugyanekkora hatásfokkal, ismétlem (egyszer már nem vált be): a legsilányabb demokrácia is jobb bármilyen (puha, laza, soft, fáradt) diktatúránál. Egyenesen beszélve: Antall jobb volt, mint Kádár, és ez nem elemzés, megfontolás eredménye, ezt kapásból lehet tudni, egyszerűen abból, hogy előbbi leváltható, utóbbi pedig nem volt az.

Horn is leváltható. Ez a fantasztikus a politikusokban. Ez nem kis dolog, becsüljük is meg ezt bennük, a leválthatóságukat.

 

AZ ÖNCSILI-CSALA CSODÁI – Példa e kettősen hamis működésre: A Népszava mintegy bizonyítékként közöl egy olvasói fényképet, amely elsőáldozókat ábrázol tán a 70-es évekből, lám, mennyi igaztalan vádaskodás éri azon időket, pedig a vallás gyakorlásának semmi nem állt az útjába, amint ezt a kép is mutatja. Ezt megglosszázza az Új Ember, írván: „Elég szerény ellenbizonyíték. Igaz, a börtönökben nem készítettek fényképeket.”

Az a fotó az több, mint szerény ellenbizonyíték, az valóban vacak demagógia. De az Új Ember is sántít, a Kádár-rendszer nagyobbik felében már szó sem volt börtönökről. (Véletlenül kicsit pontosabb lett a fogalmazás, mint eredendően gondoltam: mert ha voltak börtönök, börtönzések, ha nem, szó az sosem lehetett róluk.) Nem a börtön az ellenbizonyíték. Mondok jobbat: annak idején elhatároztam (tehát el kellett határoznom, nem volt magától értődő), hogy ismerős papnak az utcán is, a társadalom szeme láttára is hangos laudeturral fogok köszönni. Így is történt. És kicsit büszke voltam magamra. Hát ez a kajla büszkeség a bizonyíték arra, hogy nem volt vallásszabadság (legföljebb vallásengedés).

A kis gyávaságok kora, a kicsi nagy vereségeké. Szinte csak öregasszonyok, öregemberek vetettek keresztet templom előtt. Nem börtön, csak ferdén nézés, talán. A következmények kiszámíthatatlanok, többnyire semmi. De ki tudja. Tényleg senki. Ha egy pap jól végezte a dolgát, akkor azonnal áthelyezték, el a világ végére (persze a világ végén is kell a jó pap). Szóval se börtön, se vallásszabadság. Se-korszak (jobb a nem-nél).

 

MARCELL (17) – A kommunistákban a számháború volt jó meg a Túró Rudi.

 

KÖRMAGYAR – Hogyan van az, hogy eddig boldog-boldogtalan mintegy a piaristáknál végzett, jó is az, zsebében Jelenits-citát, most meg egyszer csak mennyi kivagyi pártfőiskolás! Amiképpen 45 után a partizánok, azonképp május után a reformkommunisták. Tessék legalább egyvalakit mutatni, aki ne refkom lett volna! Egy sincs! Mind az! (Még a Grószban is jobbító indulat munkált. Hát ha mindezt tudtuk volna…, nem lett volna semmi.)

Arról nem is beszélve, hogy a refkom se fenékig tejföl. A refkomok a Kádár-korszak hercegei voltak, okosabbak és/vagy cinikusabbak a mezei elvtársaknál, de hát azért ez nem a világ teteje. Most szívesen állítják be magukat úgy, mint akik világéletükben többpártrendszert és így tovább. Ugyan, ugyan. Akkor itt meg megismételném a Kádár-rendszer definícióját („ahol ők voltak a csókkirály”): velejéig hazug, mocskos vidék, egy szarság mint olyan, amelyben, ettől eltekintve, lehetett élni, eltekintve attól, hogy ettől nem lehet eltekinteni, noha eltekintettünk volt.

 

KIS MAGYAR NÉPRAJZ (ÚJ GYŰJTÉS) – Nyilván elszólásból származik a mondat, de mintha kifejezné ezt a szocialisztikus, demokratisztikus tikusságot, amelyben kezdünk élni. A mondat: Megyek az Oktogon hetedike térre.

 

MUNKA – Én nem kedveltem az előző kormány történelemóráit, homályos történelmi távlatosságát. Cserébe most (a Fidesz megfogalmazása szerint) a történelem 90-ben kezdődik és az önkormányzati választásoknál ér véget. Tényleg így van valahogy. De ez nem valami gonosz MSZP-összeesküvés eredménye, ahogy olykor ellenzéki oldalról sejtetik, hanem inkább tehetetlenség, tehetetlenség és szokás (és persze jól felfogott érdek, hisz a ’90-et megelőző időkre vonatkozó amnézia csábkísértése az MSZP-re az országátlagnál erősebben hat). A kis lépések szokása. Így is leírható a Kádár-rendszer: kicsiket lépni, hogy ne változzék semmi, lehetőleg jót lépni, úgy, hogy az ne zavarja a rendszert, és úgy, hogy közben ne is kelljen gondolni a rendszerre. Ez az elgondolás, reflex, most, ez derült ki, kevés, mert nincs rendszer. Hogy frivolan mondjam: a szabadság nemcsak az MDF-nek, az MSZP-nek is új.

Miközben ez a tehetetlenség őszinte is, amennyiben valóságos. A kormánynak nincs víziója az országról. (Jellemző tévedésem egyébként, hogy úgy beszélek a kormányról, mintha az csak szocialista volna. Pedig nem az.) De hát semmilyen politikai csoportnak sincs víziója, illetve ahol meg van, az rémületes paródia. (Az elmúlt négy év is, fájdalom, legfőképp parodisztikus volt.) A zsebek üresek, a nyugat-európai zsebek is üresek, az értelmiségieké is, a híres, nagy nemzeti zsebek is üresek (név nem fontos), az én zsebem is üres (név nem fontos).

De talán ez a sokat fölhánytorgatott jövőkép nem olyasvalami, amit egy nem okvetlenül jobb sorsra méltó bűvész mozdulatával húzunk ki a zsebünkből. Nem ez, ami hiányzik. Hanem egyrészt annak megértése, hogy ez a helyzet problematikus, igenis kéne tudni valamit gondolnia múltunkról és a jövőről, másrészt hiányzik az ezen való gondolkodás, a szellemi munka. Megint: munka. Helyette ignorálások és metaforák.

Ha nincs is kész képünk, képzelgésünk legyen. Ehhez kell közös nyelv, a különbözőséghez, a különbözhetőséghez, a vitához. Az ország közös mű. Ismétlem magam (és másokat).

 

MI KIÉ – Az elmúlt négy évben olykor azt lehetett gondolni, ez Horthy Miklós országa. Aki így gondolta (például néha én), tévedett. Most meg hogy a Kádár Jánosé. Ez sem igaz, noha egyik sem véletlenül jutott az eszünkbe. A birtokviszonyok bonyolultabbak, már-már reményteltek, de legalábbis szépen szövevényesek. Még a végén az is kiderülhet: az ország a miénk. Akkor lesz aztán nagy mulatschag. Tánc lesz az életünk meg nullakulcsos áfa.

 

MÁSNAPOS GLOSSZA – Figyelgetve a szilveszteri tévét meg rádiót, föltűnt a gyakori elvtársozás, sűrűn jött szóba a Kádár-rendszer, a szocializmus diadalomfa, csak úgy röpültek az idézőjelek, mozgalmi dalok, fütyürészések a sötét erdőben, de minden valahogy bratyizva és szemtelenkedve, evvel a kettős eltolással, a haverkodással és kellemetlenkedéssel próbálták, próbáltuk, próbálódott helyettesítődni a felnőtt őszinteség vagy pillantás, mintha kényszeresen lett volna az est témája e csenevész közelmúlt, a múltunk, mintha valakik előtt bizonyítani akartak volna azok a mondatok, kevesebb volt ez, mint gazsulálás, de mintha épp ezt akarta volna elűzni a föl-fölbukkanó érdesség vagy kritika, valamit elűzni, túllenni rajta, szilveszterrel letudni, tulajdonképpen nívósan, némi öniróniával és önkritikával, de (azért) egyenes gerinccel, mondhatni méltósággal, de túllenni, mindenesetre mesterkéltséget véltem kihallani a mondatokból, és aztán alul, legalul, elfedve evvel a sok mindennel, kimondatlanul, kifejtetlenül, nem irracionálisan, de differenciálatlanul és lényegében váratlanul: félelmet, azt hallottam, arra bukkantam, nem rettegésre, csak ijedtségre, akárha egy kis állatra, amely púpos háttal nyüszögve görbül a sarokban, nyirkos elázott bundája örökkön bűzlik.

 

EGY SZABADSÁGHARCOS LEVELEZÉSÉBŐL

 

 

 

KIEGÉSZÍTÉS AZ EGY NŐHÖZ – Egy derék, martos embertől kaptam a következő gyöngyszemet:

 

„…Arra is meg kell tanítani a fiút, hogy a nemi dolgokról való társalgás semmi körülmények között nem engedhető meg még a házasságon belül sem. Ez növeli annak a valószínűségét, hogy amikor megházasodik, megutáltatja a feleségével a nemiséget, s így megóvja a házasságtörés eshetőségétől. A nemi aktus a házasságon kívül bűn, a házasságon belül nem bűn, mert szükséges az emberi faj fenntartásához, de kellemetlen kötelesség, amely az eredendő bűn büntetéseként hárul az emberre, s ugyanolyan lelkiállapotban kell végrehajtani azt, mint amilyenben sebészeti operációnak veti alá magát az ember. Sajnos, ha csak nagy fáradsággal elő nem idézik az ellenkezőjét, a nemi aktus gyönyörérzettel társul, de ezt kellő erkölcsi neveléssel megakadályozhatjuk, legalábbis a női nemnél. …”

 

MIT CSINÁL GARTNER ÉVA HANGJA? – Recseg-ropog. Hogyan recseg-ropog? Úgy, hogy bántja a rádióhallgató fülét. Na de és milyen a hangszíne? Kellemetlen. Jelentősen kellemetlen? Hát szinte eltereli a figyelmet. Ilyesmiket tudunk meg a jó nevű napilap mísz (míszek) kultúrrovatából. Igazuk van. Bizony a Gartner hangja elég zselé, nem egy lángjózsef. Viszont az övé. Az ember nem egy recsegő-ropogót hall, hanem a Gartner Éva hangját, így aztán tudja, mi vár rá, valami irodalmi, és örül. Vagy nem örül, de akkor se a hangszín miatt.

Kelletlenkedni csak pontosan, szépen…

 

EGY TISZTA HANG – Érdekes könyvet kaptam, egy afrikánsz irodalmi antológiát, Egy miatyánk Dél-Afrikáért címmel, Bernáth István és Molnárfa László válogatásában és fordításában. A könyvbe kis cédula volt becsúsztatva: A kiadványban található esetleges nyomtatási és szerkesztési hibákért a Dél-afrikai Nagykövetség felelősséget nem vállal.

Helyes. Mindent nem lehet.

 

SZÉP – Hallottam (érdekes módon egy ún. emdéefestől): Az elmúlt négy év szellemi-politikai törekvéseinek rövid összefoglalása: A HORTHY-RENDSZER SEGGELYUKÁN FELNYÚLVA MEGFOGNI A MAGYAR NEMZET SZÍVÉT. Szép az, ami – immár – érdek nélkül tetszik.

 

AJÁNDÉKGLOSSZA FALUDY GYÖRGYNEK – Egerben sétáltamban találtam egy hirdetőoszlopon:

Június 15-től hetente 4-szer buli!

Discohaus and Night Bar

RECSK KÖZPONTJÁBAN

Ennyi.

 

AZ EGYETLEN KIVÉTEL – Egy Ottó nevű költő hallotta nekem a rádióban: „Mindig repes az ember szíve, ha azt hallja, hogy valaki jól érzi magát a Kárpát-medencében. Az egyetlen kivétel a kaliforniai pajzstetű.”

 

RABOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK? – Utóbbi időben több politikus is elmélkedett arról, hogy egy (azaz egy) hajóban evezünk, és így tovább, nyitottan, toleránsan, vélhetően liberálisan. Angyalkáim! Nó hajó: csolnak. Aki hajóban evez, annak gályarab a neve.

A szamár

 

(Bán Magda Lábjegyzet c. rádióműsorához, nak, ba, tól) A lábjegyzet nem azonos a széljegyzettel, a kommentárral, a glosszával, az nem csak afféle szerény vélemény, apró megjegyzés, hozzászólás – a lábjegyzetnek más a státusza. Őhozzá tudniillik szükség van az ún. főszövegre. Főszöveg nélkül nincsen lábjegyzet. Ha lapalji jegyzetnek nevezzük, akkor meg a lap kell. Csak ha van lap, és teleírva van az, akkor lehetséges a lábjegyzet. Amely tehát létezésével, titokban munkára hív, nagy, komoly munkára, a legkevésbé sem mondja, hogy aprózd el magad, ellenkezőleg, azt állítja, hogy ha aprózódni vágyna kedved vagy a világ vágyna téged felaprózni, azt is csak akkor teheted és engedheted meg, ha előtte összeszedted magad, teleírtad a lapot, és ott az alján maradt még hely: pontosítani, megjelölni, utalni, gonoszkodni, köszönni, XY szíves szóbeli közlése nyomán.

Mondható azonban az is, hogy főszöveg mint olyan már nem létezik, nincs, legföljebb formálisan, vakszöveg, vagy van ugyan, de nem ismert, egy ismeretlen főszöveg lábjegyzeteit írjuk. Valóban, mi is történik a lapalji jegyzettel, ha a lapot szomorú, könnyű mozdulattal Moebius-szalaggá csavarjuk? Pá, kis Euklideszem… Ha nincs fönt, lapalj sincs, s ha nincs lapalj (Istenem, mennyi önuralom kell, lám hiába, hogy az irodalmi slapajokat itt ne hozzam szóba), ha nincs lapalj, nincs odavaló jegyzet sem, ha nincs fönt, nincs fő sem, s ha nincs fő, főszöveg sincs, ahová számokat vagy csillagokat aggathatnánk.

Nincs hová aggatni a csillagokat.^*

 

*

 

Ha itt és most önkényesen a Budapesti Negyed legutolsó számát tekintenénk főszövegnek, akkor megakadna a szemünk Kenedi János nevén, és lábjegyzetként eszünkbe jutna minapi levélváltása magával Szerdahelyi Istvánnal, aki egy interjúban azt állította, hogy az ún. demokratikus ellenzék is eszegetett hajdanán Aczéllal, mire Kenedi kérte, mondaná meg, ki, mikor, egyébként Szerdahelyi volna egy lop-csal-hazudik. Szerdahelyi válaszolt, és még további elemzéseket ígért az ügyben, de olyan konkrétan nem nevezett meg senkit. Mire Kenedi úgy foglalta össze a helyzetet, hogy ő csupán annyit állított, hogy ha Szerdahelyi nem nevezi meg, akkor Szerdahelyi lop-csal-hazud, és Szerdahelyi nem nevezte meg. Aláírás Kenedi János. És akkor tovább lábjegyzetelhetnénk – micsoda lábak! –, hogy olvastuk, mondott Sz. I. komoly állami kitüntetést kapott a Magyar Kultúra Napján, melyet, rémlik, a miniszterelnök úr előterjesztésére a köztársasági elnök úr adott át. Hát gratuláljunk szép sorban mindenkinek, mindenekelőtt Szerdahelyi Istvánnak, íme, nemhiába munkálkodott (pontosan, szépen, ahogy lábjegyzet megy az égen) ott végig a nyolcvanas években. A kultuszminisztériumnak ne gratuláljunk, mostanában úgyis mindenki gratulál szegényeknek. És utoljára, de nem utolsósorban gratuláljunk saját magunknak – ó, nem a személyemre gondolok, hanem az országomra meg a juhászra –, hogy ilyen szépen összehoztuk ezt az egészet. Elkeseredésében mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával a szamár fejére. Politikailag helyesen.

Rómaifürdői tuti, mobil glossza

Mégiscsak az a legbiztosabb, ha hülyének nézik az embert, csurog a nyál az arcunkon, s ha ilyenkor tükörbe nézünk, visszaverődik ránk a fényes ezüstös ragyogás, és így okkal gondolhatjuk, mi vagyunk az élet hercege. Ami mégiscsak egy minőség.

Van itt Rómain egy halott gyártelep, elhalt a szocializmussal, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb kell valamit kezdeni vele. Most itt az lett kezdve vele, hogy legyen a helyén egy bevásárlócentrum vagy mi. Ez ügyben mindenféle érdekek jelennek meg, ez az írás nem azt célozza, hogy megmutassa, hol az igazság, csak mutatna valamit, ami, legalábbis aritmetikailag, igen érdekes.

Többféle érdek ütközik itt, más áll a közvetlen közelben lakók érdekében, ezek féltik a nyugalmukat, félnek a majd itt parkoló autóktól, az éjszakai rakodástól, nagyon emelkedetten a környezetvédelemre is gondolnak, a városra mint olyanra, féltik Rómaifürdő rómaifürdőségét, amit már az ún. Pók utcai lakótelep amúgy is kikezdett, más se kéne már, csak ez a támadás a másik oldalról, és ismét szegényebb volna a főváros valamivel, ami évtizedeken át lassan, organikusan nőtt, mint, mondjuk, egy fa; azt ha kivágják, utána már hiába mondják, ha mondják, az „illetékesek”, hogy pardon.

Ilyen szépen és logikusan gondolkodtak az itt lakók (mondanom se kell, e sorok írója is). Persze ők sem jobbak a Deákné vásznánál, a fülük botját sem mozdították volna, ha mindez, teszem azt, Újpesten történik vagy a Bakonyban. De hát most róluk volt szó, így a jól felfogott érdekük a felelősség álorcájába öltözött.

Nyilván az ellenérdekek is szebbnél szebb ruhákba öltöztek, de ezeket én nem tudom olyan jól megfogalmazni. Azt sem részletezném, hogy vannak-e itt sunyizások vagy nincsenek, amivel nem azt akarom mondani, naná, hogy vannak sunyizások, inkább csak azt, hogy az emberek mindenféléket beszélnek, no de az emberek mindig mindenféléket beszélnek.

Akkor lassan térjünk rá a kis érdekesre: a gyár közelében lakók elhatározták, hogy aláírásokat gyűjtenek a tervezett beruházás ellen, persze itt is különb-különb felfogások vannak, van, aki az egészet elküldené a bánatba, és csermellyel meg őzikékkel ültetné be a terepet, van, aki beérné értelmes, úgynevezett értelmes biztosítékokkal, mindenesetre született egy tiltakozó irat, amelyet alá is írtak a környékről 1120-an.

Közben elkezdett éledni az ügy, gyűlések az utcasarkon, az iskolában, az önkormányzóságon – ahogy a társadalom mozogni kezd, s keresi akaratának érvényesítési lehetőségeit. Született egy ellenlista is, azok részéről, akik éppen ellenkezőleg, kívánatosnak tartják a leendő ízét itten. (Figyeljünk föl a fogalmazás elfogultságára!) És azt nem 1120-an, de 2000-en írták alá, legalábbis így mondták azokon a gyűléseken, melyeken már a sajtó is megjelent, bemozdult, meg a tévé is, valahogy úgy kommentálva a listákra hivatkozván, hogy van egy kisebbség, amely ugyan nem, ámazonban a többség satöbbi. Köztünk szólva ez talán nem is helytelen interpretáció, ki tudja (akiket érinti, azok nem vagy nem így, akiket nem, azoknak mindegy, tehát igen).

Egy gyanakvó lélek azonban bement a tanácsba, megnézné ő azt a 2000-es listát. Nem szép dolog a gyanakvás, hiszen nagyon is komoly emberek lobogtatták ama listát. Mármost az önkormányzat 65 ívet tudott betekintésre megmutatni, ezek összesen 1422 nevet tartalmaztak. Be jó, hogy mathézist tanultunk az egyetemen, ím most biztonsággal elmondhatjuk, hogy ez bizony nem 2000. Elvileg az 1422 lehetne több is a 2000-nél, a helyzet azonban az, tényleg nem rosszindulatból mondom, hogy kevesebb. Ám a matematika nem részrehajló, mert ez még mindig több, mint az ellentábor 1120-a.

Gyanakvó polgártársunk azonban tovább kutakodott. Minthogy Rómaifürdő része a III. kerületnek, megszámolta, hány III. kerületi aláíró van, és 234-et talált. Ez, kérem, nem kevés, mindazonáltal kevesebb, mint 1120, nem mondanám, hogy sokkal, mert mi az, hogy sok, nem mondanám, hogy arcátlanul sokkal, mert mi az, hogy arc. Ebből a 234-ből rómaifürdői, tehát olyan, akit közvetlenül is érint az ügy, az 18 fő. 894 más budapesti kerületből verbuválódott, 290 vidéki rokonszenvező jött össze, 2 külföldi, 2-nek nem volt címe.

Tévedés ne essék, nincs evvel a 18-cal semmi baj, ez egy pozitív, egész, legitim magyar szám, Istenem, egy kicsit kisebb, mint az 1120, de hát mért kéne a kicsit bántani… mindig a kicsiket. A kicsi szép (small is beautiful), például.

Hát akkor ehhez én most itten mit fűzzek hozzá? Ezüstösen nyálas ragyogás fonja koszorúba demokratikus tempózásainkat. Városvédő Pallasz Athéné? Ugyan. Egy repedt sarkú cemende.

Egyik nap, másik nap

Az ebeé nekem úgy hangzik, mint a cacib, ábáé, valami kutyás ügy. És valóban, ide is jöttek a nagykutyák. Akarok én most fanyalogni? Nem akarok. Igaz, egy kicsit túl volt lihegve a dolog, nem látom be, hogy henyeségre hajló maradékaim erre való hajlamát mért kell két nap iskolakerüléssel izmosítani, bezzeg, amikor Hruscsov itt járt – feleltetés, röpdolgozat, bármi: kijutott a mi generációnknak… Az is igaz, hogy egy kicsit siralmas is volt az egész; ahogy itt gördültek a golyóbiztos limuzinok, úgy gördültek alá a szomszéd országban a kevésbé golyóbiztos emberek; a civilizáció folyamatos botrányosságától mért pont ez a tanácskozás legyen ment.

Az is igaz, hogy amikor idejön Európa, mit Európa!, az egész Világ, minket megkérnek, hogy függesszük föl magunkat, csináljunk úgy, mintha nem volnánk, nyilván van egy limit, hogy mennyi européer lehet egyszerre egy helyen, ha tehát most idejönnek, akkor nekünk, föltételezve, hogy köztünk is akad efféle, meg kell szűnnünk.

Nem ezt akarom szóvá tenni.

Mondták, ne autózzunk, hanem metrózzunk, s hogy majd az ábáé financérozza ezt nekünk, ad tízmillió vagy milliárd forintot vagy dollárt vagy valamit. De hát azután nem adott. Akkor most mi lesz? Kérem szépen, erre azt mondották, hogy ugyan nem áll módunkban ingyenessé tenni a metrózást, de majd nem lesznek ellenőrök.

Tessék?! Hogy micsoda? Mi az, hogy nem lesznek ellenőrök? Az ember nem azért vesz jegyet, mert ott vannak az ellenőrök, hanem mert ott van a metró, és az ember használja azt. Milyen jogon kacsingatnak rám, hogy értsem a dörgést? És tessék mondani, most akkor kit csaptunk be? Ki vert át kit? És ha elment ez a Clinton (márpedig elment), akkor mért kéne megint jegyet venni? Vagy bármiért pénzt adni?

Nem voltam benne bizonyos, hogy mindenki azonnal ilyen kristálytisztán átlátja az összefüggéseket, és nem szerettem volna, ha a nemzet maradék méltósága néhány nem érvényesített metrójegy formájában jutna ebek harmincadjára. Ezért vettem száz darab egyszeri utazásra, átszállás nélkül, a vonal teljes hosszában autóbuszon, villamoson, trolibuszon, fogaskerekűn, metrón, valamint Bp. közigazgatási határáig a HÉV járművein érvényes vonaljegyet, melynek ára egyébként 9,09% áfát is tartalmazott, illetőleg azóta is tartalmaz, és osztogatni kezdtem a rászorultaknak.

Egy ideig flottul is ment a dolog, embertársaim olyan helyesen mosolyogtak rám, és tenyerüket elhúzogatták ide-oda a homlokuk előtt, de aztán egyszer valaki visszaszólt, hogy ugye, ó mester, anyagot tetszik meríteni a valóságból, nemde?

– Anyád, azt, anyagot! – üvöltöttem föl, és belegyömöszöltem a pofájába a már egyre nehezebben hamisítható jegyeket –, nesze, nesze, te aljas, rohadt, szemét európai!

Hát így; így telnek napjaink a Kárpát-medence egy valódi részhalmaza ölén. Egyik nap jobb, mint a másik, többnyire.

Mi lesz? Mi legyen?

Már megbocsát a munkásmozgalom, különös tekintettel a szervezett vasmunkásokra, de én soha egy szavukat nem hittem el a kommunistáknak. Malacom volt, épp olyan korban éltem én, amikor épp kizárólag hazudtak ők. Van ilyen mázli. Orrba-szájba, sohasem hibáztak, sohasem ernyedtek, éjjel-nappal, hóban, esőben, átmeneti kabátban, vietnami papucsban. (Mellesleg az idő múlásával már szólni sem kellett a hazugsághoz, az mégis jelen volt, vagyis lassacskán minden hazugsággá vált. Viszont a kommunisták nem minden. Ez a problémás a diktatúrában. Lásd még: Egy mondat a zsarnokságról.) Meg kell azt is mondanom (őszintén), hogy ez az éberség nem kiváló szellemi képességeimnek és érzékeny erkölcsiségemnek tulajdonítható, hanem deklasszált mamácskám tényeken nyugvó, elvakult kommunistaellenességének. Nem volt a proletárdiktatúra écájának a rabja. Egy szavukat se hidd, fiacskám – és lőn, mert én akkor még mindent elhittem a mamámnak.

Nem gondoltam tehát egy percig se, hogy mi az olvasó nép országa volnánk. Pontosítok: de, bizony hogy azt gondoltam. Ugyan egy szavukat se, ám ez mégis igaznak tetszett; mint mikor valaki összekeveri a jobbot a ballal, de eleve fordítva mondták neki az irányt. Lásd még a hazug, viszontag udvarias bolgárból eredező helyes helyzetértékelést. Nyilván abból indulhattam ki, hogy az ország az, amit, akiket ismerek. Ez igen otthonos fölfogása az országnak (irigylésre méltó, mondanám, ha nem tudnám, hogy rólam van szó), persze végtére ez sem segít, vélhetően túl sok mindent ismerünk meg, előbb-utóbb minden föl, föl a saját nívójára züllik.

Amit ismertem, ott viszont tényleg majdnem minden a könyvvel függött össze. Édesanyám, ha nem robotolt, mindig robotolt, azonnal könyvet vett a kezébe, én, ha nem fociztam, mindig fociztam, rögvest könyvbe bújtam, a könyvhöz mindenkinek volt köze, mímelt vagy valódi, de köz, az iskolába is könyvjutalmakat osztottak, a bejárónő is a könyveket utálta leginkább.

Másutt már megemlítettem ezt (égi mását), de nem tudok betelni avval a szenvedélyességgel, amely ezt az asszonyt a könyvekhez fűzte, és nemcsak, ami ésszerű volna, a tárgyhoz magához, hogy az egyik issza, a másik fogja, a harmadik meg prüszköli a port, hanem, meglehet, ezen gyakorlatiasságokra alapozva, személyes viszonyba került, mit került!, kergette magát a könyvekkel meg a szerzőkkel, néven szólongatta őket, valamiért kipécézte szegény Celine-t (a népi antifasizmus?), és vajon milyen Kosztolányi-képe lehetett ama legendás három kötetes Révai-kiadás nyomán? Pedig érdekes volna a Teri néni irodalomtörténete, amely nem volna mégsem teljesen független magától az irodalomtól. Ha hihetetlenül hallatszik is, van ilyen.

„Az olvasó nép országa” hazugság azért létezhetett, mert a könyv valóságos magától értődőségére utalt. Tehát hogy ugyan a gyakorlatban nem egészen úgy van minden, ahogy a brigádnaplók leírják, de részint jó volna, ha úgy volna, részint evvel már majdnem úgy is van, s noha a majdnem nagy úr, tán a legnagyobb, de értjük, miről beszélünk, csupán a lehetet keverjük a leendővel, és mondjuk a vannal. A hazugságot érti az ember, egyébként nem volna hazugság, az értés a hazugság leglényegéhez tartozik, bizony: sine qua non-ja.

A könyv kapcsán a kultúra szerkezetének épp most zajló változása kell eszünkbe jusson, lehetne erről krúdys önsajnálkozással szólni, hol vannak a nagy kényelmes karosszékek meg az olvasólámpák, meg hol vannak a rendes téli esték, lehetne egy olvasópatkány (tükörfordítás, Leseratte) indulatosságával, vége a könyvnek, vége a világnak, vagy egy fiatal szellem kötelező kíváncsiságával, vajon mi is lesz mindebből. Hosszú távú, nagy kérdések ezek, mi lesz a könyvvel, milyen lesz az, ami a könyv helyén lesz.

De volna itt egy rövid távú, ehhez képest kicsike kérdés. Mi lesz a magyar könyvkiadással? Az „olyan még sose volt, hogy valahogy ne lett volna” optimizmust és felelőtlenséget mint kádárista maradványt elvethetjük. Igaza van Bart Istvánnak, amikor azt mondja, hogy könyvkiadás nélkül nincsen könyv. A könyvkiadásnak pedig föltételei vannak. Egy-egy könyvet persze mindig elő lehet állítani, egyéni megszállottságból, véletlenszerűen, mecénási nagyvonalúság segedelmével, de az nem könyvkiadás, az nem könyv, mert hiányzik mögüle a lélegzet, a közösség, az olvasó közvetett akarata, az a megnevezhetetlen természetesség, amely nélkül nem könyv a könyv, csupán ajándék, dísz vagy jutalomjáték.

Minden kollektív szegénységünk mellett ez elhatározás kérdése. Fontos az áfa meg a tébé, nyilván nem gonosz és nemtelen pénzügyminisztériumi tisztviselők kultúraellenes merénylete. Ámazonban. Ezen új áfa- meg tébétervezetek mégiscsak a magyar könyvkiadás végéhez vezetnek. Azután is jelennének meg könyvek, de az, ahogy említettük, más dolog. A világ nem kiszámítható, de ami kiszámítható, az kiszámítandó. És ha tudjuk a számítás eredményét, ne lepődjünk meg, ha az bekövetkezend.

A hazudás nem jó. Az igazmondás, ha hülyeség, szintén nem jó.

Mondat és hebegés

Látván, hogy a felnőttek nem tudnak 1956-ról beszélni, mert, úgy tűnik, mostani akaratokat akarnak az akkori időkkel megerősíteni, jó ötletnek látszik, hogy engedjük a forradalomhoz a kisdedeket, meséljenek az akkor öt-hat-tízévesek.

Mi akkoriban, félúton vissza a kitelepítésből Csobánkán laktunk. Három darab dologra emlékszem, de mindegyik november 4-e utáni, apám elvitele (biztos, ami biztos), azután egy házkutatás (ahol az öcsém előadta a rejtett fegyvereket, jelesül a dugós puskáját) és végül az a kalamajka, amely abból adódott, hogy a forradalom két hete alatt 1-es lett az 5-ös és 5-ös az 1-es, és később nehézkesen lehetett megállapítani, hogy egy jegy melyik időszakból való, ötös ötös-e avagy egyes ötös satöbbi. A tuti hármasok voltak biztonságban. Tiszta Kádár-korszak – kicsiben. Vagy emelkedettebben, szemernyi magyaros önsajnálattal: az ember teszi a dolgát, a közösség pedig – vagy az állam? – hol jelest ad, hol szekundát.

De ha tízennyi élményem volna is, épp a legfontosabbról nem bírnék beszámolni, arról a csodaszerű, felnőtt egységről, ami akkor megvalósult, és amelynek egyszerű jelképe tán az utcai pénzes dobozok lehettek meg az érintetlenül hagyott, nyitott kirakatok: közösségiség és méltóság. (Hosszú távon talán nyomasztó is volna egy ilyen remekbe szabott nép tagjának lenni. De szerencsére…) Izgatott felnőtteket sem őriz az emlékezetem; rémlik, mintha rádióhallgatásokat, hallgatag apa zöld varázsszemmel. Azt hiszem, mi nagyon egyedül lehettünk azon történelmi pillanatban ott, abban a kicsi faluban, magunkban, reménykedve.

Aki átélte 56-ot, annak kézzelfogható élménye van a nemzet, a haza fogalmáról, aki együtt szédült annak a néhány napnak a mámorával, az tudja, hogy ezek létező dolgok, nemcsak kieszelések. Az egységről szólt az a rövid idő, a miről, hogy van egy mi, van magyar nemzet. Némi (ál)cinikus felhanggal azt lehetne mondani, szerencse, hogy csak egy villanásnyi volt, így nem maradt lehetőség szálazni ezt a mit, ki mi és ki nem mi, az én mim és a te mid és az ő mije.

Most más sincs, mint ez a szálazás. Október 23-át, a világcsodát, a mámoros nemzeti egység napját kéne megünnepelnünk, ehelyett különb-különb csoportok, pártok és miegyebek néznek csöndes acsarkodásban egymásra és magukra – mint, hitük szerint, egyetlen hiteles letéteményesre. Ez az acsargás csöndesebb, mint két-három évvel ezelőtt, megszűnt az a hisztéria a mi körül (ez az egyetlen, amit a mostaniak javára lehet írni), de ami maradt, az nem más, mint: kisajátítások. És mint ilyen mélyen idegen a forradalomtól.

Roppant messze vagyunk 56-tól. És ezen nem azt értem, hogy ama egységre kéne törekednünk, már elegendő volna ezt az egységet elismerni, az ún. reformkommunistáktól az ún. Mindszenty bíborosig. Mert ez azt jelentené, hogy megértettünk valamit. Ami alapja lehetne a további megértésnek, a Kádár-rendszerének.

Mert ez csakis együtt megy, zsák s a foltja, nem lehet a forradalmon (és nem polgárháború!) ujjongani és figyelmen kívül hagyni az utána jövő dágványt, és nem lehet a 33 éven elgyakorlatiaskodni nem szembenézve az eredet (vakító) fényével, ez az együttes megértés kikerülhetetlen, és ezért nagyon nehéz. Nehéz, mert utóbbi az előbbi alatt kiontott vérre épült. (Azon építettük.) – Ezért bonyolult az MSZP helyzete az ünnepnapon. Nem az utódpártság miatt, hanem mert rajta letagadhatatlanul látszik az az árulás, amelyről oly szívesen feledkezünk meg a Kádár-rendszerről szólva. (Ebből a szempontból egyébként a Népszabadság is könnyen tud kényes helyzetbe jutni – elég, ha egyik-másik munkatársa mondjuk a 68-as cseh emberarcú eseményeket taglalja satöbbi. Még egyszer: lényeges különbség van a múlt személyes stratégiái közt, nem mindegy, hogy cenzor voltunk vagy cenzurált, érdemes itt különbséget tenni, csak mert van különbség, de az említett kényesség természetesen az egész országra vonatkozik.)

Az 56-tól 89-ig terjedő időszaknak ez az árulás a nemzetképző ereje, ebben az árulásban vagyunk egyek, 56 elfelejtésében vagyunk a mi. Sajna. De hát élni kell. Hazudni viszont nem kell.

Ebből nehéz ünnepet csinálni. Az állami ünnep amúgy is macerás, szükségszerűen fentről jön, rosszul vagyunk nevelődve, novhét, felszab, micsoda hülyeségek! – Ha bárkinek, figyelmetlenségből vagy agylobból vagy elkeseredésből, nosztalgiája támadna a K.-korszak kétségkívül (gyakorlatilag) kiszámítható világa iránt, elég, ha ezekre gondol, egy óvodai novhétre. Múltkoriban egy irodalmi összejövetelen valaki, enyhén konzervatív ám és rokonszenves nézőpontból egyenlőséget tett a szocializmus és az önkielégítés közt. Fölállván kértem jegyzőkönyveztetni, hogy az önkielégítés jobb. Mondjuk tíz évvel ezelőtt nyilván lett volna ott ember, aki ezt jelentse. Egy ilyen link tréfa akár szét is cincálhatta volna az életemet. Nem is engedtünk meg akkoriban magunknak ilyesmiket, ó az a régi fegyelem, az a gyűlöletes! A röhejesnek és a félelmetesnek ez a megalázó, folyamatos együttállása!

Március tizenötödike valamivel szerencsésebben alakult, ott volt egy kis lauf 1849-től a kiegyezésig, és Ferenc Józsefnek módjában állt magát osztráknak mondani, gondolom, nem kellett ünnepi beszédeket tartania, kokárdába öltöznie, elég volt arra ügyelnie, hogy március idusára ne hívjon össze kormányülést, mert akkor azon az általa halálra ítélt minisztere nem tudott volna részt venni. Azért az is volt egy együttállás, mondjuk, amnéziáé és nemzetérdeké…

Horn Gyulának ebből a szempontból nehezebb, ő nem mondhatja magát teszem azt orosznak, és ami még rosszabb, mi (értsd: a nem-Horn Gyulák), mi sem mondhatjuk őt annak. Lehet, hogy Horn Gyula csapnivaló miniszterelnök, lehet, hogy zseniális praktikus, vagy bármi e kettő közt, március 15-e felől ő csak egy ún. jó magyar. Jó magyar, de nem ideális október 23-i szónok, nem arra teremtette az Isten.

Mondat csak akkor van, ha gondolat van. Gondolat csak akkor van, ha gondolkodás van. Annak meg szükségét kell éreznünk. Mindaddig csupán hebegni fogunk 56-ról, míg el nem szánjuk magunkat az őszinteségre. De vajon mik az őszinteség föltételei?

Éljen április negyedike, hazánk megszabadulásának ünnepe!

A megszabadulás szóra Ungváry Rudolf talált rá (Népszabadság, 95. febr. 11.), író nagyobbat ennél nem tehet, hogy talál az országának egy szót. (Kende Péter is rátalált. Magyar Hírlap. 94. dec. 20. Utólagos beszúrás.) Ez amúgy is a szavak országa. A Kádár-rendszert az ellenforradalom szó tartotta egybe (meg a vér vagy az abból fakadó rémület), ezért volt Pozsgay „népfelkelése” történelmi tett, evvel lépte át a rendszer önmaga árnyékát, ezzel lett lényegében vége. Egyáltalán: a Kádár-rendszer színeváltozása leírható az ellenforradalom szó státuszaival (kötelező, elvárt, ajánlatos, helyettesíthető, kerülendő).

Ungváry arra tesz (valószínűleg reménytelen) kísérletet, hogy felnőttként nézzünk a múltunkra. Amely e pillanatban egyébként éppen senkit sem érdekel, a társadalmat éppen nem érdekli (szerintem) semmi – annyira meg van neszülve a jelentől. Csak a jelen bírja érdekelni, okkal.

 

De még ebben a figyelmetlenségben is hullámokat kavart Ungváry kísérlete. Példaképp Kántor Péter reflexióját említem (febr. 17.), érzékeny, finom, de váratlan módon pontatlan nyílt levelét. Kétségkívül óvatosan kell itt eljárni; megítélésem szerint Ungváryban ez az óvatosság megvan (noha amúgy óvatos duhajnak éppenséggel nem nevezhető).

Az óvatosság iránya az ismert, link focista-viccel jelezhető: Mester, nagyon fáj a lábam, nem bírom tovább! Ugyan, fiam, azt te csak úgy érzed. Szóval, hogy nagyon sok mindenfélét érzünk. Egy kilencéves magyar fiú, a kis Rudi, főként mert anyja nyelve német, mondjuk így, nem érzi idegennek a németeket. És így tovább! Ezzel szemben a megszabadulás szóval Ungváry politikailag-történetileg definiálja 45-öt. Ez nem zárja ki, hogy valaki ne érezhesse 45-öt felszabadulásnak.

Lehet persze azt mondani, hogy nincs nagyon különbség a fel- és megszabadulást közt, és valóban, ha elkezdjük lapozgatni az Értelmező Szótárt, nem jutunk sokra, kerengünk magunk körül. Érdemes azonban különbséget tenni. Akit felszabadítanak, az felszabadult lesz: szabad tehát. (Mellesleg a felszabadítás pontosabb, mint a felszabadulás, mert utal a passzív voltunkra. A nyelv játékára hagyatkozva: felszabadítottak és felszaba-dúltak minket.) A megszabadulás az ennél kevesebb: aki megszabadult, az csak a régi bajtól lesz szabad. Ott, akkor a fasizmustól – tehát elég jó kis megszabadulás volt az. Felszabadulásnak azonban halavány: megszállt országból megszállt ország lettünk. Más történt velünk, mint Németországgal vagy Ausztria nyugati felével, akkor tehát, ha lehet, használjunk erre más szót. Ennyi Ungváry ajánlata.

 

Érzelmileg sosem vagyunk szabadok. X. az oroszokra nézve nem talál(hat) jó emléket magában, Y. a németekre nézve, Z. pedig X.-re és Y.-ra nézve. Szembe kell nézni ezekkel a korlátainkkal, adott esetben értelmileg-logikailag „fölülírni” őket, de nem eltussolni.

Emlékszem, milyen zavarba jöttem, amikor orosz kiskatonákkal fociztunk, s persze mindig akadt köztük helyes, kedves és még technikás is! Politikailag nem voltam abban a helyzetben, hogy érzelmileg azonosuljak az érzelmeimmel. De hát emlékezhetünk a szovjet hokira, a zseniális Harlamovra – nem volt esélyük a szívünkben. És tudnunk kellett, hogy emiatt mi is vesztesek vagyunk. Így elbonyolódik az ember élete, ha az országa nem szabad.

Fontos Kántor levele, mert emlékezteti Ungváryt egy lehetséges másik nézetre. És mert Ungváry (természetesen!) hajlandó erre a figyelemre, ezáltal, Kántor által, szabadabb lesz.

 

Bizonyos értelemben a „felszabadulás” igenis komcsi találmány. Érdemes lajstromba venni, mink van, mink nincs. Felszabadulásunk nincs, nem is volt. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal bárkitől bármi is elvevődnék (leszámítva az öncsalást). És természetesen a szovjet csapatok nem jókedvükből jöttek és nem zabrálni és nem asszonyokat megerőszakolni. De közben zabráltak, asszonyokat erőszakoltak meg. És olykor meghaltak. Szép, fiatal orosz fiúk haltak meg. És szép fiatal német fiúk haltak meg. Oktalanság Ungváryt (vagy az Ostromnapok televíziós sorozatot) történelemhamisítással vádolni. Ungváry sosem azt állítja, hogy az az igaz, amit ő állít. Hanem azt, hogy az igaz, amit ő állít. Ungváry nem Homérosz, még csak nem is az Úristen, csak egy író, a legkevésbé sem mindentudó. Történeteket mond, az ő történeteit, azokat a szagokat, melyeket nem tud kihajtani az orrából, magamagából, a lőporfüsttel keveredő édes hullaszagot, mondjuk.

Hallgatunk a történelmünkről, és ezt most nem csupán úgy értem, hogy nyilvánosan vagy az újságok vagy a történészek, hanem: a családok. Nincsenek otthon történeteink, nincsenek a háborúról, a forradalomról, de még a Trabantról se vagy alig. Ezt a hallgatást töri meg Ungváry, és ezt csak a legszemélyesebben teheti, az érzéseit kell megmutatnia. Mintha önnön apja volna, apánk, a nem létező, aki mesél.

 

Vajon mért okozhatott ez ellenkezést? Szerintem olykor benne van a negyven év dresszírozása is, a szokás, de főként a bizalmatlanság, illetve a rosszféle tapasztalataink, hátha a mondatok, mint rendesen, mást jelentenek, mint amit jelentenek. Mit akarhat valójában Ungváry?, tűnődünk. És lassan fogadjuk el, hogy csak azt akarja, amit akar, hogy nincsenek hátsó szándékai, nem valami elővágásról van szó, hogy azután a kertek alatt el lehessen valahová sunnyogni. Ungváry pontosan foglalja össze a helyzetet: „Nem vághatjuk egymás fejéhez, hogy az érzelmeink befolyásolnak, mert befolyásolnak. Csak azt vizsgálhatjuk, hogy ellentmondásmentesek-e a mondataink. A felszabadulás szóval jellemezni azt, ami politikailag 1945 után Magyarországon történt, ellentmond annak, ami a politikában tényleg történt. A megszabadulás nem.”

 

Nem jó, ha nem tudjuk, mi történik velünk. Ungváry meg/fel distinkciója munkára hív, földolgozni a történteket. És nem meg. (Pl. 45-tel kapcsolatos az egész kárpótlás-ügy. Hogy van az, hogy egy egész ország kárpótlást vár? Nem kell akkor föltenni a kérdést: kitől? És így tovább.) E cikk címe is ilyesmiről beszélne, az eredeti frázisra való utalás arról, hogy szabaduljunk meg a 45 után 45-re rakódott hazugságoktól, de arra is, hogy maga a dolog nem azonos a bornírt felszab-ünnepségekkel, volna itt, ami: éljen. Kíméletesen kell egymással bánnunk, de kíméletlenül ragaszkodnunk kell a valósághoz.

Minden más eset – ha van oka, ha nincs – ennél rosszabb.

A komód

Olvasom, hogy baj van az irodalommal, hogy ez egy szellemi sivatag, melyben csupán a posztmodern stílusdiktatúra (Szerdahelyi István szép szava) csenevész bogáncsa virágol, sőt ez már terror, nem is diktatúra, és ugyan ezt nevezzük egyszerűen ökörségnek, de hát amúgy nyilván van az irodalommal baj, mindennel az van, baj, miért pont ezzel ne lenne, az irodalommal, az, baj, mindazonáltal én kékharisnyásan arról az élményemről számolnék be, így, a könyvhét után, hogy ha bajos is ez az irodalom, mennyire, mennyire gazdag.

Mintegy zárójelben említem, hogy ez a gazdagság mily egyszerűen látszik külföldön; nemrégiben például Hamburgban tartottak magyar kultúrtágékat, és ez a gazdagság tükröződött ott a hansastadti arcokon, egyszer Darvasit láthatták élvezkedve, aztán Kukorellyt, s alighogy eligazodtak volna, már Krasznahorkai telepedett rájuk súlyosan, a német szereti a súlyt, és máris Konrádot hallhatták, egyszerűen, érthetően, intelligensen, de és Márton Lacit, bonyolultan, barokkban, majd Mészöly Miklóst, úgy, ahogy van, hogy aztán Balla Zsófi-verseknek tapsoljanak. Milyen sokféle ember, mondták, s mind valóságos, komoly író. Ott akkor nem volt az az érzésem, hogy Budapest provinciális volna Hamburghoz képest.

Van nálunk otthon egy komód, amelyre az újonnan vett könyvek kerülnek, hogy szem előtt legyenek, ilyen tájt, júniusban nagy rejtélyes halom, bérc és vadregény. Türelmetlenül lapozgatok bennük, itt öt oldal, ott félóra; Kaszás Máté új novelláskötetét alig tudom letenni, egy nehéz férfit látni az írások mögött, meg egy elveszett világot, olyan mészölyöset, csak későbbit; Nemes Nagy Ágnes- és Lengyel Balázs-elemzésekbe kukkantok bele, jó kis irodalom ez, Baka verseibe, nagy is, aztán az új Kovács András Ferencbe, áldja meg őtet atyja, Weöres Sándor; esszék, a Nádaséi, az ismertek és az ismeretlenek (vajon mikor veszik komolyan az utolsó tíz év Nádas-esszéinek kérdéseit?), a Visky Andráséi – olyanok, mint a kötet címe: Reggeli csendesség, aztán a Balassáé, sokról és sokféleképp, egy munkás embert mutat a könyv, tanárt és olvasót, majdnem, talán; aztán egy új kollegina, Horányi Katalin, még nem látom, milyen, de aki onnét beszél, ahonnét eddig csak hallgatás jött, talán a szétcincált magyar-közép hangja, ha szerencsénk van; az új Wittgenstein, ez is magyar könyv, Kertész Imre kongeniális fordításában (ismét egy munkás ember – pedig olykor azt is olvasom, hogy a magyar írók csak fenekednek egymásra, ahelyett, hogy dolgoznának; úgy látszik, van, aki fenekedik, s van, aki dolgoz), és ehhez mindjárt a tudós Neumer Katalin wittizése, Tar-novellák a jó Magvető gondozásában, és az utóbbi idők egyik legszebb teljesítménye, az új Kleist.

Ilyenkor látszik, hogy a kiadó nemcsak kézirat-lerakodóhely; hanem maga is szellemi erő, erőtér. A Jelenkor elhatározta, hogy újrafordíttatja a Kleist-összest. Csordás Gábor, a kiadó vezetője ehhez összeszervezte a fahmannokat, Kleist-őrülteket, Földényi F. Lászlót, aki gondozott, jegyzetelt és „fölügyelte” a (szintén) fáradhatatlan Márton Lászlót és Forgách Andrást; szakszerű, pontos, teljes – lesz, ha lesz Jelenkor Kiadó.

És ilyenkor mérhető föl a pusztítás jellege, amely pusztítás az új gazdasági intézkedések pontatlanságaiból származik, abból, hogy félve és elkapkodva hozták meg őket. Ez nem egyszerűsíthető le úgy, hogy az intézkedések szükségszerűek (vélhetően azok), s majd finomítva lesznek menetközben, utólag. Mert ha (például) a Jelenkor összeroppan, azon már nincs mit finomítani. Annak akkor vége. Nincs. Ha egy fát kivágunk satöbbi.

Kétségtelenül van valami aránytalanság ebben az értelmiségi kórusban, melynek hangja Herdertől a tébéig ível, és állandóan a megsemmisülés határán látja az országot, a kultúrát. Nem olyan könnyű elpusztulni. Az ország az hosszú távú vállalkozás. (A pusztulás is.) De hamisan egyszerűsít az, aki ebben a kórusban csak önzést lát. Többről szól ez. Mert a bokrosiáda rossza főként nem a személyes honorárium-ügyletben van, hanem amit ez megjelenít és generál, az értelmiség-ellenességben, és szahar egy ilyen szellemiségű országban élni, és tessék elhinni, nemcsak az értelmiségnek az, ez a rossz, valamint az a strukturális romlás, amely visszafordíthatatlan és senkinek sem hasznos folyamatokat indít meg.

Ez a kormány se akar szót érteni senkivel, vagy akar, de nem tud, mert már annak is örül, ha saját magával egyezségre jut. És most még az a halványan kurucos lehetőség sem adatik meg, hogy legalább az ellenzéknek örüljön az ember. Predemokratikus finomságú működés, posztdemokratikus bizalom.

Ma magunkat nem szidjuk, nézegetjük a komódot, akár egy jóllakott napközis. És akkor még nem beszéltem a gyönyörű új Mészöly Miklós-regényről…

Kárcsi avagy egy szlovák hazafi

Valakit megismerni nem veszélytelen, gondoljunk csak a nőkre vagy a férfiakra, hogy mást most ne említsek. De nem megismerni és úgy együtt lenni, az még kockázatosabb. Ez igaz népekre is. Ha két nép a történelem folyamán egymás mellé kerül, azonnal egy hatalmas öt órai teát kell szervezni, aprósütemények, szalvetta, satöbbi, ahogy kell, s a két népet sorban egyenként egymásnak bemutatni. Az ötlet nyilván reális, bár kétségtelenül babrás, de Károly, Karol, Karl, Carlo hiányában csak hülyeségeket gondolunk egymásról, vagy tiszta ráfogásokat, vagy a valóságban gyökerező hülyeségeket, vagyis kliséket, amelyek mindig és mindenkor, vagyis sose igazak, így lesznek az olaszok macskazabálók, a franciák a csigáké, a németek nagypofájúak, a magyarok, mik is?, szalmaláng természetűek, és akkor még jól jártunk, a szlovákok meg tótok, a tótok meg semmilyenek.

 

Mindez a Szlovák Intézetben jutott az eszembe, a múlt héten, amikor a Mészöly Miklós-ünnepségek zajlottak épp. De volt ugyanakkor egy másik, titkos ünnepség is, az Intézet igazgatója búcsúzott, Karol Wlachovský.

Mi, magyar írók, tárgyszerűen elfogultak vagyunk vele kapcsolatban, neki mint fordítónak, szerkesztőnek, kiadó-igazgatónak, irodalmi mimindennek olyan sokat köszönhetünk. Szögezzük le: a magyar kultúra köszönhet neki sokat, vagyis az ország. Ha nem tüsténkedtünk volna annyit a hagyományos írószerepek fölmondása körül, akkor íróként még mindig reprezentálnánk az országot, tehát az országom nevében köszönhetném meg neki a működését. Hát ennek vége, de a magam nevében azért ezt most örömmel megteszem.

Kárcsi, köszönöm. (Én ezeket a totocskás á-kat külön szeretem a beszédében, minthogy Palócföldön nevelkedtem, először palócul tanultam meg, csak aztán magyarul.)

 

Ám most inkább a fordítottjáról beszélnék. A Szlovák Intézet Wlachovský vezetése alatt a budapesti kultúrszcéna fontos helye lett. Egyenrangú olyan nagy tekintélyű és nagy tapasztalatú intézményekkel, mint mondjuk a Goethe vagy a Francia Intézet. Nem egyszerű megmondani, min múlik az ilyen, mitől lesz valaminek húzása. Kell a program is persze, de főként egy személyiség kell, akinek a szellemi, kedélybeli sugárzása meglátszik a házon.

Karol Wlachovský ilyen volt. Az ember szívesen ment oda hozzá, persze érdekes volt a konyha is, és a sörök is rendben. Az utóbbi néhány évben kevés ember tett annyi jót Szlovákiának, mint ő. Egy jól és rokonszenvesen működő kultúrintézet roppant sokat tehet egy országról való képünk formálásában. Az a Szlovákia, amelyet Karolon keresztül ismerhettünk meg, nyugodt, szorgalmas, intelligens, érdeklődő ország benyomását adja. És egy olyan országét, amely ismer minket, hát hogyne ismerne, hisz a szomszédunk. Hasznos az ilyen tükörbe nézni, olyat is meglátunk, jót, rosszat, amit magunktól magunkról nem látnánk.

Ezért jó egy jó szlovák hazafi. Ha Karcsira gondolok, akkor még a magyarokról is jobbakat képzelek.

 

P. S. Kár, hogy elment vagy leváltották vagy kirúgták, vagy rendben lejárt az ideje; nem tudom, ki jön helyébe, remélem (a szlovákok és magyarok érdekében), ő is jó szlovák hazafi lesz.

Mondatok az elmúlt évből

JANUÁR Azt mondja a nagyfiam a konyhában, magának?, a testvérének?, az anyjának?: Nesze, a luxus! – és beindítja a kenyérvágó gépet.

FEBRUÁR Születő magyar polgárság: Te figyelj ide te, bazdmeg, ha én nemet mondok, te mér mondol igent? (Mert… hát ez a véleményem.) Te figyelj, te valahogy nagyon el vagy keverve. Velem nem lehet ellenkezni, ez itt nem szokás, még azt is ki kell találnod, mi az, amit egyáltalán kérdezni lehet… És te, ha te sokat ugrálsz, bazdmeg, a sajtóban, itt-ott, értesz, akkor még az unokáid is tudni fogják, hogy mit károgott annyit a nagyfater, csak a tiszta kóser kedvéért, nekem 300 testőröm van, 150 pénzbeszedéssel foglalkozik, 150 az ilyen tetűkkel.

MÁRCIUS Naplórészlet: Ma láttam egy vilmát.

ÁPRILIS Goethe állítólag beköttette a Faust kéziratát, és a hiányzó részt üres papírral pótolta, hogy lássa, megtapogathassa, mi mennyi. – Ezt jól értem. De honnan szerezzek üres papírt?

MÁJUS Németh Gábor definíciója Erdélyről (élménybeszámoló): olyan, mintha Portugáliát elfoglalták volna a kínaiak.

JÚNIUS Egy pap, Burgenlandban, úgy mozog az oltár előtt, mint Elvis Presley.

JÚLIUS Nem álom, de olyan: Jung Chang-gal ülök egy hintóban, végighajtatunk egy norvég halászfalun, angolul beszélgetünk (!), én szerintem azt mondtam neki, hogy én is hattyúkról szoktam könyveket írni, aminek megörült, plezsörének adott kifejezést. Az irodalmi esten az Egy nő-ből olvastak föl részeket. A norvég halász hallgatag hallgató.

AUGUSZTUS Író-olvasó találkozó: ma, 50 méteren belül kétszer összesúgtak mögöttem a szigligeti utcán: először ezt mondták: szemét hazaáruló, aztán pedig ezt: de szépen őszül!

SZEPTEMBER Többedszer összekevernek Dés Lacival. Nem baj.

OKTÓBER Még sosem éreztem ilyen kevés szomorúságot temetésen, mint a Mándyén. Bornírtan úgy mondanám, szépen halt meg, elaludt és úgy. Minél nagyobb egy író, annál könnyebben megy ez (nem a meghalás, hanem annak elfogadása), annál könnyebben feledkezünk meg a konkrét emberről… Így lesz a barátunkból nagy író, beterítjük a könyveivel. Én is napok óta Mándykat (nem volt szívem kis betűvel írni) olvasok, így „terelem” magam. Egy pillanat alatt immár arról fog szólni az életünk, hogy most épp kink halt meg. Vagy kink kije. Például majd a fogorvosom. Akkor meg mászkálni kell egy új után, satöbbi.

NOVEMBER Márai ír szépen az irigyekről, az irigységről, hogy az mennyire kínoz bizonyos embereket, epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. És hogy nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthetne ez embereken. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a száműzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.

Megjegyezni.

DECEMBER Pótanyám, apáca, elcsúszott, beverte az arcát. A szeme alatt elképesztően gyönyörű lilák, sárgák és bordók lettek. Büszkén mutogatja. Mondom neki: látom, jó ember, csak kissé mintha rabiátus volna…

Más. Az a kényes egyensúly, hogy elküldeni a francba őket, de nem megsértődni. Itt mindenki meg van sértődve.

Év eleji mondatok

Ma később keltem, mint a Nap. De később is nyugodtam.

 

Már egy nap eltelt az évből, nagy baj nem történt, eddig. Fölemelték a villamosjegy árát. Viszont még a régi, jó áron beszereztem két 20-as tömbjegyet. Busás haszon ütötte markomat. Bár lejő belőle a benzinpénz, mert hát utána kellett járni. Ezt most akkor szépen beosztom az egész évre.

 

A bírvágy majdnem hármat vétetett velem. Ezek február végéig érvényesek, mi van, ha nem utazom le őket? Félő, nem hagynám bennük, a Közlekedési Vállalatban, és február közepétől (vajh ez is idus lehetne!), mint az őrült, tujáznék föl-le a városban, röhögve a markomba (ugyanabba, melyet busás haszon ütött), hogy még a régi áron furikázok. Igaz, nincs hová.

 

Az áremelkedésre való tekintettel tegnap új telefonrendet vezettünk be a családban; több kategóriát állítottunk föl, az elkerülhetetlen telefonok, a technikaiak és a kéjtelefonok; hogy melyiket a nap melyik szakában, mennyi időtartamban lehet, szabad, kell. A kisebb gyerekek a kéj szóra finoman elpirulnak, amit ez idő szerint jó jelnek veszek. A nagyobbak elvi vitát kezdeményeznek a kialakított fogalmak helyességét és használhatóságát illetően, hogy azok nem volnának diszjunktak és nem teljesek, és így tovább, és természetesen amíg ez nincs megnyugtató módon tisztázva, addig ők a régi módon fognak élni és telefonozni.

Még jó, hogy süket a telefon.

 

Az első mondat, melyet ma hallottam, ez volt: Pityukám, ha te krokodil lennél / engem mind megennél. – A kisfiam énekelte ezt nekem ébresztő gyanánt. Állt az ágyam mellett, és nézett. Hogy melyikünk a krokodil, ez a Pityu, még nem dőlt el.

 

Kilenckor rendben lementem a bányába dolgozni. Fél tízkor rémülten becsörtet a krokodilos gyerek, hogy kivonásnál mindig marad-e egy? – Holnap kezdődik az iskola. A kérdést provokációnak tekintem, nem válaszolok. Méghogy marad-e egy. Mittudomén. Sose marad semmi, fiam. Elvesznek ezek mindent, ezek a labancok. Ja, pardon.

 

Fél tizenkettőkor hatásköri villongások szűrődnek a tiszta művészet szentélyébe, miszerint kinek kellenék elmenni a patikába. Ha a Dósa utcai be van zárva, akkor Marcell, ha nincs bezárva, akkor Zsozsó. De be van-e zárva? A kérdés eldönthetetlensége okozza a hanghatást. A tiszta művészet szentélyéből érkező viszonthanghatás, mely egy gyöngébb pásszban lévő núbiai párduc jelenlétét valószerűsíti, időleges csöndet hoz.

 

A hírekben két roppant megnyugtató dolgot közöltek velem. Előbb egy MSZP-s politikus azt állította, hogy az igazi kérdés az, hogy föl tud-e a párt nőni a reá váró föladatokhoz. Hogy föl-e tud? Hát igen. Idejének ideje volna. Valahogy rosszul vannak a föladatok definiálva. Mert időnként egy-egy párt felnő – de sose a reá váró feladatokhoz, hanem valami máshoz. A reá váró föladatok meg várnak – reá.

Régi randa idők, amikor ugyebár a párt, az egyke, azon problémák megoldására volt való, melyek nélküle nem is léteztek volna. Hát ez most nem így van. Hiába szüntetnénk meg akármilyen pártot, evvel problémát nem oldanánk meg. Se a megszüntetés, se a levés nem diadalittas.

Viszont, így a másik hír, az ideérkezett amerikai katonák ellenére sem nőtt Taszáron a prostitúció. Na, hála Istennek.

 

Kozmetika: kis cédulák mászkálnak az asztalomon „Gólfalvi, Marosvásárhely, Látó” fölírással. Rémületes.

 

A hírekben még egy svájci ötgyerekes apa is szerepelt, aki hóembert épített a gyerekeivel, s közben az egyiket, a kicsit, véletlenül beledolgozták, beleforgatták a nagy hógolyóba, meg is halt. Őrület.

És akkor itt még a házban pofákat vágnak, hogy én mért nem hóemberezek a gyerekekkel.

 

Mi van, elakadtál? – kérdezték ma tőlem.

Má mér?

Akkor szoktál ilyen kedves lenni.

 

Egy elmaradt telefon. Öregem,

azt álmodtam, hogy fölhívtál boldog új évet kívánva, amire én azonnal mondani kezdtem (mellesleg az igazságnak, sőt így a valóságnak megfelelően), hogy már karácsony óta írogatok Neked egy afféle év végi-eleji lapot, tulajdonképpen semmiről, illetve hát önmagáról, a karácsonyi lapok önmagukról szólnak, vannak, ennyit állítanak, és ez más, mintha nem volnának; és hogy időközben jelent meg könyvem, de nem küldtem, nem mintha orrolnék vagy azt gondolnám, hogy te orrolsz rám, hanem mert (és ez nem kevesebb vagy jobb az orrolásnál; más) nem igazodom el Rajtad, nem tudom, mikor van kedvedre az, amit írok, és mikor bosszantalak váratlanul föl, és minthogy ez utóbbit tényleg a lehető legkevésbé sem akarom, inkább rád hagyom a könyveim sorsát, legyen úgy, amint Te akarod és ne ahogy én, vagy beléjük botlasz, vagy sem – de hogy ez nem volna udvariatlanság vagy valami finom sértettség a részemről, bár arra a kifejezésre föl kéne együtt nevetnünk, hogy „óvlak a könyveimtől”,

akkor hát evvel a kis nevetéssel köszöntöm az új évet, új ez még mindig, és kívánok minden jót, tisztelettel, öleléssel

 

Szép mondattal ajándékoztak meg tegnap: most hallottam egy ellenségedtől, aki a barátodtól hallotta, hogy nagyon rosszul nézel ki.

 

Egész nap dolgoz, mint állat. – A nyáron, szó szerint véres körülmények között, kórházba került egy hétre a nagyobbik fiam. Nagyon aggódtunk (adódott egyszer egy másodperc, amely alatt azt kellett hinnem, hogy meghalt, elég hosszú egy ilyen másodperc), hirtelen ez töltötte ki az életünket: szülők lettünk. A feleségem meg a gyerekeim anyja. Az és csak az. Álmomba ne jöjjön elő. És akkor azon a héten nem is dolgoztam, ami akkor a legkevésbé sem zavart (nem nyomasztott, mert annyira nyomasztott az a másik, értelemszerűen).

Ez roppant érdekes tapasztalat volt, ilyesmi úgy húsz éve nem esett meg velem, mert lényegében állandóan dolgozom, illetve ha nem, akkor az nyomaszt, ezért dolgozom állandóan, lényegében. De minthogy az egész napot nem töltötte ki a kórházazás, így aztán olvasgattam, kicsit dolgozgattam is, nem is rosszul, mindez nagyon kényelmes volt. Ha nem ment, nem nyüstöltem magam, abbahagytam, kinéztem az ablakon, és a fiamra gondoltam.

Úgy vélem, és ezt kritikusan említem, a kollégáim jó része így él, hol dolgozik, hol nem.

 

A krokodilos oda nyilatkozott, hogy túlságosan úrira (!) neveljük, különösen a mama. Hogy úrira? Hát hogy mindig udvariasan kell meg értelmesen meg késsel-villával. Valóban. És? És ez így nincsen rendben, mert ő nemcsak úri, hanem harcolós is, és ő kalandosan akar élni, de ezt én úgysem értem.

Jól van, fiam. Akkor éljél kalandosan.

 

Kézügyesség: Hände gut, alles gut. Vajon.

Egy hit

Az nagyon is érthető, ha az egyházak (ne feledjük: mi, ti, ők) műsort, műsoridőt akarnak a rádióban, tévében. Nem mindig érzem azonban, hogy tisztában volnának a hely szellemével, sajátosságaival, röviden és durván: hogy mit jelent két pampers hirdetés közt egy úrfelmutatás. Lehet persze azt mondani, hogy minden szavunk, tettünk két valami közt történik, és ebben van igazság. Mégis azt nagyon kellene tudni, hogy a tévé mint műfaj, mint hely minden ízében ellentétben áll avval, amit egy úgynevezett egyházi műsor – föltéve a legjobbakat – képviselni kíván. A tévénézés körülményei sem alkalmasak az elmélyülésre. Ki-be járkálunk a szobában, fecsegünk, csörög a telefon, és hozzál egy kis sót a konyhából.

Már jó tíz perce folyt a műsor, püspöki lilák villantanak a háttérben, és egy fiatal férfi beszélt, mire lecsendesedett a szoba, és fölfigyeltünk erre a férfira, ferences papra, Majnek Antalra, aki Kárpátalján szolgál néhány éve, és most püspökké nevezték ki. Nem történt semmi különös, valaki egyszerűen, természetesen és hihetően beszélt az életéről, a feladatairól, és főként hihetően viselkedett, pontosabban hihető volt az arca, a szeme, a borostája. Nem sokat láttunk a bejátszott filmeken, a fölszentelés részleteit és az azt követő ünnepléseket. (Itt megint eszembe jut az efféle műsorok nehézsége. Hogy például egy szertartás külsősége eleve sokaknak elidegenítő. Az, ami, teszem azt, egy katolikusnak föl sem tűnik. Egyszerre három főpapnál több a képernyőn – biztos csatornaváltás. Erre is közbe lehet vetni, hogy váltson, aki váltani akar, de azt hiszem, többen váltanak, mintsem a közbevetők gondolnák, és volna olyan is, aki talán más „tálalás” mellett még nem váltana. Mindenesetre ez is olyasmi, amit tudni kell, és ezen tudás szerint dönteni azután, figyelembe venni, nem figyelembe venni.)

Láttuk a fiatal püspököt, ahogy valamit megköszön, ahogy elmosolyodik, ahogy örül, ahogy fürkészve figyel, fürkészve bizalommal. Nyugalom van benne, annak ellenére, hogy azt mondja, nyugalom van benne. Tehát a szavai is hihetők. Egyszer csak hinni kezdünk a szemünknek: a képernyőn egy papot látunk, vagyis Isten szolgáját. És ebből még nem következtetünk Isten létére – ez túl gyors volna így –, de a hit létére igen. Látunk egy hívő embert, vagyis egy derűs embert. És ez a derű Istennel kapcsolatos. Azt láttuk, még a maci előtt, hogy van egy ember, akinek az élete Istennel kapcsolatos.

Nem talál mindenre megoldást, de a megoldásokat ebben a firmamentummal kiterjesztett térben keresheti.

Orbán Vik

tor nem akárki. Esze, tehetsége, ambiciózussága satöbbi, nem dicsérni jöttem cézárt. Nem is temetni, nem azért vagyok én. Egy mondatot emelnék ki Pintér Dezső Orbánnal készített interjújából (M. Hírlap, 96. február 3.). Olyan mondat, melyet néhány évvel ezelőtt szélsőjobbról lehetett volna hallani. Akkor, ha szóvá teszem, még abban a reményben és lelkesültségben tettem volna, hogy érdemes a használandó nyelvről eszmét cserélni, mi legyen megengedhető, s mire mondjuk, ezt már ne. Tudjuk, történetünk másképp alakul(t), máig bizonytalan ez a megállapodás, legföljebb mára temperáltabb a hangvétel.

Orbán többször is úgy beszél, mint hajdanán a szélső MDF. (Milyen mulatságos arra gondolni, hogy akik most tapsolnak neki, négy-öt évvel ezelőtt teljes szívvel félték és gyűlölték, valahová Sztálin és Rákosi közé helyezve. S oh, mi mindent mondtak arra, ki ezt a vélekedést nem osztotta…!) Orbán mostanában azt szokta mondani, hogy ők nem változtak, hogy nem ők változtak. A kormány (vagy a miniszterelnök?) hazudik, idézném a régi Orbánt, ki mondat és valóság áhított egységét oly szépen és egyszerűen állította ott helyre (hörgés jobbközépen, csak már el tetszettek felejteni); az, hogy a Fidesz nem változott volna, rögzíteném: nem igaz. De nem erre hegyezem. Nem az állítások tartalmával foglalkoznék.

Bár az érdekes, ahogy kritizálja a volt fideszes minisztert, „a másság, a multikulturális értékek felkent papját” (irónia, gondolom), mondván, hogy ehelyett a magyarság önazonosságát kellene erősíteni. Az ilyen mondattól én nem háborgok, tollat nem ragadok, én ezt így pusztán marhaságnak tartom, de a marhaság az legitim. Meglehet, hogy nincs is igazam. Erről lehet eszmét cserélni, meg lehet vitatni, lehet árnyalni a kijelentést, szóval mindenfélében lehet bízni. Hogy mért kéne a két tendenciában egymást kizárót látni, azt én nem értem.

Mindenesetre innét indulva Orbán eljut a nemzet és közösségeinek szétverésére törekvő szabad demokrata dominanciájú kultúrpolitika kifejezésig. Azt hittem, nem jól látom. Az interjúkészítő is meglepődhetett, visszakérdezett, de Orbán megerősítette szavait: én nem gyanakszom, hanem az eltelt másfél év meggyőzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos meggyengítéséről van szó.

Ez az a mondat, amelyet, költőien szólva a fizikai rosszullét határán kiemelnék. Az ingert elsőrendűen nem az undor okozza, nem is a csalódás, hanem a sejtek ellenkezése, hogy ilyet érettségizett ember ki tud mondani. Hogy világos legyen: a magyarság lelki és szellemi erejét lehet gyöngének mondani, ez értelmes állítás, és vagy igaz, vagy nem, azt is lehet állítani, hogy az SZDSZ tevékenysége nyomán lett ez ilyen gyönge, s gyöngül tragikusan tovább, ez értelmes állítás, és vagy igaz, vagy nem. De azt, hogy ők ezt akarnák, hogy emögött ez a szándék van, ezt nem lehet mondani. Ilyen mondat nincsen. Illetve van, ha van egy videófölvételünk, ahol mondjuk a közismerten cinikus, valláshoz, családhoz, hazához, forradalomhoz, kereszténységhez semmilyen módon nem kapcsolódó Mécs Imre (bocs) sötét arccal ilyen irányú terveket sző. Látnánk a képen, ott ül, és gonoszul sző. Semmilyen más esetben – azaz konkrét összeesküvésről szóló konkrét bizonyítékok híján – ilyesmit nem lehet mondani. Nem lehet vélekedés tárgyaként kezelni azt, ami tény kérdése.

De nemcsak mondani nem lehet, gondolni sem lehet ilyent. Aki a legcsurkább csurkista időkben azt gondolta, hogy Csurka az ország romlását kívánja, az finoman szólva, rosszul gondolta. Csurka nyilvánvalóan a nemzet fölvirágoztatását akarja, és, szerintem, az ország romlását hozná. Torgyán sem akarja a nemzet romlását, ő a saját maga fölvirágoztatását akarja.

Még egyszer: azt mondani, minden baj okozója az SZDSZ, illetve azt mondani, hogy e bajt az SZDSZ szándékosan okozza: ég és föld. Orbán szerint az ő véleményét osztja Szabó Ivántól Giczy Györgyig mindenki. Orbán vagy nem tudja, mit beszél, vagy én nem tudok magyarul. Ja: még az is lehet, elnézést, hogy nagyon nagy baj van. Az interjúban Orbán azt állítja, tisztában van a szavak jelentésével. De nincsen tisztában. Így magyar, vagyis európai ember nem beszél.