„Hajnali hadművelet”
Születésnap van, Vasadi Péter 60 éves, az időről fogok beszélni. Én például abba a korba értem, amikor fölkérik, kezdik fölkérni az embert, nyitna meg vernisszázst, írna utószót, gyászbeszédet, ilyen-olyan köszöntőt. De ez még nem elég: nemcsak fölkérik az embert, hanem az ember ezeket (egy részüket) szívesen el is vállalja. Éppen ez jelenti azt, hogy „abba” a korba ért.
Mégis, hogy miként is állunk a korral – ezzel azért csínján kell bánni. Elmesélek egy történetet, nem nagy történet, de eléggé csodás.
Van nekünk, néhányunknak egy „távoli”, „szemüveges, gótikus” barátunk (Gótikus barátotok / a hallgatás karfáján / könyököl, s csak ennyit / mond: igen. – in: Hó és madarak, p. 128.), mondhatni ezermester; ha valaki, ő tényleg a lélek mérnöke, noha például az én gyerekeim úgy tudják, egy bravúros labdamutatvány nyomán, hogy bohóc. Azonfelül elsőrangú teakészítő.
Ezek a fő vonásai. És még az, hogy időről időre úgy érzi az ember, föl kell mennie („ugrania”) hozzá, üldögélni.
Egy ilyen üldögéléskor, van már bő tíz éve, miközben a házigazda szívélyességnek nevezett férfias körülményeskedéssel a teaforralás „alkonyi hadműveletét” készítette elő, azt mondta, hogy majd az est folyamán benéz Vasadi Péter is. VP-ről én akkor semmi személyeset nem tudtam, Új Ember- és Vigilia-beli cikkei alapján gondoltam rá nagy tisztelettel. Homályosan még azt is képzeltem, hogy talán pap. (Nem az.)
Amikor kisvártatva belépett egy kéklőn fekete sörényű fiúcska, és figyelmetlen, szinte nem is fölényes bemutatkozásomra azt mondta, mintegy válaszolta, hogy ő VP, akkor mintegy megremegett kezemben a teáscsésze – mely ott szorongott a könyvekkel teli asztalon! Én még könyvek által okozott ekkora rendetlenséget életemben nem láttam! A földön, az ágyon, az ágyban, a fotelban, mindenütt! könyvek – de azért mindenki elfér, aki belép, és állítólag a könyveket is meg lehet találni.
De egyáltalán nem erről akarok beszélni. Hanem arról a meghökkenésről és enyhe sértettségről, mely engem ott elfogott… hogy hát hogyan lehetséges ez, ez a gyerek alig húszéves… szóval ő írná ezeket a nagyon okos, mégis egyszerű és valahogy mégis vad, szelíden vad cikkeket… szóval ő az… persze Rimbaud is… hát jó, legyen… – mindezt nehezemre esett tudomásul venni, mert akkoriban „mindenhol” én voltam a legfiatalabb, és ezt alig kevélyen élveztem.
Hát jó, nyugodtam bele szomorúan, mintha a tehetségtelenségem egy váratlan bizonyítéka került volna elő. Vasadinak kijáró tisztelettel hallgattam tehát ezt a tejfölösszájú Vasadit. Amit mondott, az elég, hogy is mondjam, sajátos volt, kedves és hebrencs – mindezt kénytelen voltam a letisztultság vagy bölcsesség valami furcsa, megtévesztő jeleként értelmezni. Egy szó mint száz, nagy zavarban voltam.
Ám az események ördögi (a genius loci!) tempóban kergették egymást.
Először az derült ki, hogy ez a gyerek nem ő, hanem a fia. Rögtön pökhendi lettem, 25 éves komoly férfi, hogy rútul így rászedett, ha akaratlanul is. És hogy VP még a teaforralónál is idősebb. Viszont amikor meg ő belépett, rögtön tudtam, hogy ő az, azt azért nem nehéz elképzelni, milyen egy idős ember, akinek ilyen és ilyen a húszéves fia – de jaj, ez meg nem volt elég öreg, mintha a fia bátyja lett volna, nem részletezem, erre már nem maradt volt reakcióm, a teát szürcsölve néztem ezeket a VP-ket. A házigazda meg csöndesen mulatott rajtam.
Mindezt azért meséltem el, mert részint és főként szeretek mesélni, és nem szeretem, ha egy történet elmeséletlen imbolyog a Senki földjén, azaz bennem, részint meg úgy gondolom, jellemző ez a tárgyra; nem mintha VP örökifjú volna, korántsem, hanem arra, hogy a viszonyai az időhöz („mintha szikrázó jégtömb lenne, csak épp időből, nem jégből”, in: Termelési-regény, p. 380.), tárgyakhoz, irodalomhoz(!) – sorolhatnám, mintha más volna, mint általában. Első pillantásra is, külsőségeiben, naivság és otthonosság, tájékozatlanság és beavatottság, amatőrség és szakmai fölkészültség számomra fantasztikus keveréke ez. Apám és öcsém, mondanám, ha nem volnék ilyeskikkel bővében, illetve (nyilván ez utóbbi tény mélylélektani alapozásával) nem neveznék úton-útfélen mindenkit így, mindenkit, akit szeretek (ott szegény Kosztolányi, például, lebátyámozva).
Nekem VP Pilinszky és Nemes Nagy közelében van olykor. Olykor, de ez szívem szerint nem kicsinyítés volna, nem valami visszavétel, hanem az olvasó olykori csődje; hogy van, mikor nem szólal meg (akár „ugyanaz”) a vers – nézem ezeket a fényes kubusokat, idő-zárványokat (semmi, semmi, csak hasonlatok), és azt mondom: ez a költészet lehetetlen. De hát vajon nem ezt a lehetetlent kísérti minden vers? Akkor miért mégis ez az érzés?
Ebben a költészetben nem látok semmit abból, amit manapság szokás. A szokásos jóból sem. Botrányos dolog az ilyesmi. Talán mindig is, de ma különösen gyanakodva nézzük azt, aki komolyan veszi magát. VP komoly: komolyan veszi, nem magát, hanem azt, amit mond. Ritka és fontos dolog ez. Mert az nem igaz, hogy semmi sem igaz – az ún. modern művész(et) egyik nagy kísértése.
A révület versei ezek, de VP nem a látomásait írja, hanem (csak) erősen néz, és azt. Nem szemlélődés ez, hanem küzdelem. S vele együtt megtudunk valamit az életünkről, a létünkről, néha már-már arról is, mit jelent kereszténynek lenni. Hogy mi volna az a hit, ami nemcsak törvény. A versek mintha azt mondanák, rendíthetetlen örömöt jelent. Örömben élni, ennyit, csak. De hát milyen messze van (tud lenni) mindez. És mennyi elégséges okunk van távol tartani magunktól ezt a gyanús valamit. De nincs fölmentés. Senkire nem hárítható át semmi. Se a törvényre, se a törvény áthágására. Van öröm, és van szenvedés. Nem vigasztalni és sajnálni kell magunkat, nem megúszni, hanem, s ezt nem tudom most kevésbé drasztikusan fogalmazni, hanem Krisztust keresni. Krisztust, aki keresztre feszíttetett és föltámadt. A jó sokkal hatalmasabb, mint a rossz (idézem a teaforralótól). Minden éles ebben a költészetben, mindennek tétje van. Itt semmi elől nincs elzárva az út, nincs biztosíték, nyílt és leplezetlen – mégis: „igazságaival ismerkedünk meg, nem intimitásaival”.
A kívántnál könnyedebb hangon azt mondhatnám, hogy én a rémületemet munkával ütöm el. Most tehát magam elé teszem az öt verskötetet, és keresztül-kasul járkálom őket, se nem tisztelettel, se nem tisztelet nélkül, csak úgy, magamtól, magam miatt, egyenest.
Araszolok előre, mindig előre, mint a vakondok. Vigyázz! Partok aranya ég. Földbe taposd. Csak a kő szólal meg vad déli tűzön. Hullanak a csillagok, szavaim vesznek. Nem látok mást, csak temetőt, jaj ez az alkony, mint egy farkas torka kitátva.
Állsz valahogy, marék ezüst, csatorna-szél, csatorna-csend. Lángvörös őz szökell, kivonul seregestül a nyár. A homály a sarokban, meg a kés. Vadásznak, egymást ölve, áldozatok. Sebesült vagy? Szeretőm? Hívsz, biztatsz? Haldokolva ölelsz? – Állok vállad melege nélkül. Nem erre vagy arra, vagy innen oda, nem: de tovább! Hangodban nincs madár, a csönd lefut nyakadról. Arcod, combjaid, csípőd: tarthatatlan súlyú látomás vagy, sziget vagy, beárad minden éj. Irgalom, irgalom, irgalom…, derékig állva benned.
Jön, jön a köd. Elpattan ez a gömb is. Arcodon szomorú ragyogás, válladon tépett csend, fölötted karvaly köröz, szívedben sikoltás, reng a gyönyör földje, tested fehér aranya!, fölfogom sebből szivárgó fényedet. Az időben kétfajta szabadság van; ha törékeny, úgy éljetek a hit gyanújával, de mi itt maradunk. Talpad alatt fölbillen az idő. Eliramlottál. Igen, azt hiszem, király vagyok, mint te, ti vagy ő. Tódul felénk a föld. Mi van, ledől, s ki van, átlép a roncsokon. Aki lát, fusson, aki jó, meneküljön. Szörnyeteg maradt a város. Sötéten lobognak a fák. Magamhoz húzom tarisznyám, egyetlen pontban élek.
Apám arca világít, s az arcüregébe fészkelt kéretlen öröklét… Utána lassan, ragyogón kopog el botja, sapkája lebeg, leng puha sálja, zöld köpenye menetel, ellobban a kardja, s végül én lépegetek, aki úgy nőttem ki belőle, mind földjéből a fa. DE A TITKA ÖRÖK. Egyetlen, mint a kő vagy a kánon. Legyen tökéletes sötétség, vagy legyen teljes fényözön. Barokk. A bűn. A bűn fenn függ, néma, leng s fenyeget. A dolga nem az, hogy belehalj, hanem hogy méltón élj súlya alatt. Atyámnak dolgai vannak. Ott állsz a falnál csendesen, úgy nézel, mint a gyermek… Madár leng át arcodon, nem tudja, mire ébred az ember. Lassan futásnak ered, s elhiszi, bűntelen él. A hajnal néma, ragyog, a csillagok már a tóba merültek, lovak vonulnak az égnek.
Árnyékod megelőz, ne fuss, megláttam, egyedül vagy. Nézem az arcod: vakmerő a magányod. Kevés vér van a szádon, kebleden átlátszik a fű. De elég. Lassú eső ver. ÉDES ASSZONY, öblöd üres, mi más is vonzott volna, mint a sötétség. Szemedben ezüst árkocska. Zsong valami. A csönd zavara? Sírás? Vagy sereg az? Remény, marokszám. Íme a rend, fölsorakoztak: hát ne vigasztalj. Nem vaskos várfal az idő, tapétaként csak imbolyog. A szó ellobog, szívünkben isteni szélcsend van, nyelvünk néma.
Esdeklőn szólítunk, város, hallod-e végre? Valaki ágyékunk tej-aranyát nézi merően. Sűrű köd. Mit bámultok. Az a bűn, mi megosztja az emberiséget gyilkosra és áldozatokra. Az Ember ugyanis egy. Háza törékeny. Szíve szabad.
– A hús hazug.
– Néma vagy? Én is.
– Oly tehetetlen vagy. Ne áltasd magad, fürge a gonoszság, tépelődik a szív, de a jóság…
– Áldalak utolsó mondatodért. Tartsd magad a végleteken. Kuporgó állat a fekete csönd.
– Álmomban felkiáltok: ki vagy? S minek.
– Tarts meg.
– Engedj.
– A szívünk tiszta ezüstpor.
– Támolyogsz. Félsz kilépni a körből, pedig minden üszök már körülötted, a szobroknak csak a háta ezüst, a melle már fekete.
– Mondd el, mi bánt.
– Sötét van s hallgatok. Hová is rejtenélek? Kell, hogy szeresselek… Beláthatatlan a világ, barátaim, mint a virágzás… Testben sugárzol, fölékesíttetsz hasadékaiddal. Dél, árnyék, éj, hajnalig van időnk… Te édes, esetlen halovány. Mi jöhet még? Sebeidből a hold vörös fénye csurog, villogsz. Arcod bedőlt faláról válladra hull homok, föl sem kiálthatok.
– Ki beszél itt? Mit akarsz?
– A város kiürült, ÉDES ASSZONY. Átváltozunk ma éjjel.
Van füvem, homokom. Örökül hagyom örömöm. Hályogos ősz van a kertemben, kárál benne a csönd és gőzölög egy trágyahalom éj. Nem lehet néha levegőt venni, Isten elárasztja tüdőmet. Ha alszom, csak kegyelemből. LEMONDANI ARRÓL, AMI „RŐT URAKÉ”, NEM ERÉNY. Nem bizonyos, hogy a Nincs nincs, s hogy van a Van; esetleg létezik. Üres üst vagyok, de csönd van bennem, tófenék. Leszívott a mohóság, gödröm egyre mélyebb, csöndje homokszagú, az volt és az marad. Törökülésben bámulom tüzemet, ó semmi, semmi, csak a lány – – – – – – Leírom: A, leírom: B, leírom: C. Könyörögj. Nádszékem alatt feszeng egy foglyul esett csillag. Kifüstölték a szobámat, tárgyaim a múzeumba kerültek, poraim faládába. A bőrtárcám, a körömreszelőm. A borotvám. A fogmosópoharam. A cipőm. Fáskamrámban a balta. Udvarunk, mint tűzharc után a mező, DE MÉG CSAK ROBBANÁS SINCS, LEDŐLÜNK, PUSZTULUNK. Köréd állítom angyalaim, fekete izmom. Kik gyülekeznek romtetős tornyaim magasában? – – – – – – Kebled szétrezeg, ágyékod alkonyatban. Tollam rücskös-deszkába verem. Kanyarogsz testem völgyeiben, s öblömben lepihensz. Vakmerő, lusta lökéseim vessenek partodtól partodig. Arany ernyőd vagyok, szívemben hideg kanyarog… ANYÁNK…
„Mellemet kibontom neked, kőoltáromhoz lépek, kezemről mirha csöppen, köntösömről anyatej.” Tested a testem. Szememben nagy sietség. Megyek, hogy összeszedjem, ami nekem jutott. HALLGATSZ. Hallgatsz, hogy zenghess.
Hézagaimon kiáradok, csontfény söpör a sivatagban, a kéjek kórusa fölzúg, de kiállnak belőle – lápból a kócsagok – a Nem és az Igen.
A látomás lerogy.
A világ folyosóján mindig csörög a lánc. Nő a csillagboltozat szívemben, s fölnyílik a hatalmas égi kagyló, a Semmi. Ki néz a messzeségbe? Van-e még messzeség? A messzeség – Aki. Üres tenyér, fehér tenger, kifosztott gondolat, súlyos fény, vaksötét.
Hol vannak a barátaim?
A gyűlölet percnyi nyugalmat ad. Agyonnyom a világ. A nyers vonaglás elcsitul, a partok mindig csöndesek. Elázik minden alkonyat, alszik a város, akár egy részeg állat. Halleluja! Cella a tér, vaskos idő a rácsa. Idő-rudak, mint vaspipák kigörbítve széthajlanak: valaki megszökött. Iszapban sátoroz egy kis csapat.
Élünk, barátaim.
A „lent” az lent marad. Az egész „fönt” belőle él. A „fönt” határtalan. Az „át” örök, mivel személytelen. A csupa „át” a lét maga. – Szobabelső. Bányamély. A téren ökröt sütöttek. Az ég, akár egy könnyű mondat: feküdjünk a fűbe és vegyük a dolgot fontolóra. Világ falába ütöttünk lyukat? Se fű, se ágyások. A tér összeroppan. Kinő belőle egy világ, a test a testben roppan, a test a testbe ontja forró csillagjait, alul még reng, mi fönt kristályosan megépül.
Mi ez a szörnyű tisztaság? |
|
5. (csönd, köd, én, te, van, tér)
Tükrök idejében élünk, mikor épp tükreink vakok, a fényét veszti szavunk, nincs, aki megezüstözi. Talán e táj kőbalta némasága dermeszti meg a locsogó telet, s végre hó lesz a hó, talán könyvvel kibélelt szobámban kidől a falból egy madár, talán a széttárt combok, talán az éj ma foncsoros sötétet lök elénk. Hallgat a hegy.
Minek e futkosás? Peremvidéken élünk. Mi nem kegyeskedünk. Trágyázunk, ásunk, ültetünk. Ülök a föltúrt semmiben. Feküdni túl reménytelen, fölállást büntetik. Honnan világítasz? Néha már elhibázom. Hazámban egyre megy a szótlanság, a szó.
Néha már elhibázom, s hazámnak mondom asszonyom ölét. Megbékülök töredékeimmel.
Térdemig ér ez a csönd, s poros, mint vonuló felhőcsapat. Kezemben villog egy repedt tükör. Éjfél felé elültetem halszem rózsáimat. Ülök veletek egy szobában: pernyeszag és csámcsogás. Mit is mondjak nektek – lebegéseimen kívül – valami biztosat? Szoknom kell a magányomat, növő sötétben ára nő az igennek és a nemnek. Nehéz állat vagyok.
Minek jöttél ide? Reménynek későn érkezel, reménytelennek túl korán. Melyikünk a vadász? És a vad – melyikünk? (Variációk.) Talán csak fütyörészni kellene. (Beismerés.) Síkos az éj, bőröm kívánja bőrödet, reflexeimben édes, nyári zűrzavar forogjon. Egy ujjnyi rés elég! Döcögünk, döcögünk lefelé: ez aránytalan. Elbukni, az arányos.
A kőműves ép téglát keres a törmelékben. Tenyerét meszes nadrágba dörgöli, beléköp s odalép egy másik törmelékkupachoz. Hívja a rend. A bábu áll és énekel. Megvan magában. Ismerem. Nem mindig kő, se csillag, ami átsuhan; emel, aki itt fölemelkedik.
Isten éltessen, Vasadi Péter!
|