Utószó, szó, szó^*

 

Úgy emlékeztem, hogy szeretem Móricz Zsigmond novelláit. Így van-e, kérdezzük magunkban az utószóírót; kit kaján élvezettel figyelünk, miként „vergődik a műfaj teremtette természetes félszegségek között, s részint viharosan szerénykedik, részint megveregeti pártfogoltja vállát, részint pedig öntudatlanul gyönyörködik tulajdon fontosságában, ki oly jeles személyiség, hogy már könyvet se kell írnia, csak utószót”. Obskurus alak, hivatásos kerítő(nő), válasza nem kétséges.

 

(„Az első találkozás”) Egyszer télen – réges-régen: mikor még gátlások nélkül, pökhendin kevertük össze Móriczot Mikszáthtal s viszont (nyilván: ha egyszer M-mel kezdődik mind a kettő! erről talán már mégse mi tehetünk!), meg a B-vel kezdődő, y-nal végződő Jókai-hősöket: egymással –, egyszer télen nagyon hideg lett, és nem lehetett valahogy a tantermeket fölfűteni. Minden diák számára világos volt – egyszerűen csak logikus –, hogy az áldatlan állapotokon kizárólag egy (nem nagy, inkább arányos, szerény, de mégis létező) szénszünet segíthet, ám az okulásunkra rendelt felnőttek felügyeleti szerve (?) úgy döntött, nem, és hogy ezt minden iskola helyileg oldja meg, a hideget.

Nálunk helyileg úgy oldották meg, hogy 3 osztályt betereltek a fizikaszertárba. A tornatanárok, ezek az örök reménykedők, kiadták a jelszót: Teret belehelni! Egy, ké, há! Testmeleg! Nagy dzsembori! – Akkor láttam először, hogy a tanár is ember; tényleg, ti. sokáig – néha még ma is – a tanár számomra a tudás meg a rend, a világrend jelképes őrzője, és ritkán jut az eszembe, hogy az iskola a munkahelye, van fizetése, kicsi, és főnöke, nagy. Ésatöbbi! De ott olyan tehetetlenül és rosszkedvűen lődörögtek, hogy láttam rajtuk, bizony ők is csak emberek. Én ennek nem örültem.

A szertárban egy hatalmas Móricz-kép fogadott, lelkesítő citátummal. Fönt az osztályban, szemben az ajtóval, a szekrény fölött, súlyos, vörös drapériás alapozásban József Attilától való intelem függött, az, amelyik szerint dolgozni állítólag csak így meg úgy, ahogy a csillag megy a réten, úgy érdemes. Ezt nem is lehetett igazán érteni. Talán, hogy nem szabad pacázni – de mért kell ennek ekkora feneket keríteni! És mennyi drapéria! De tanárainknak valamiért ez fontosnak tetszett, unos-untalan hivatkoztak rá, és ha nem volt paca, boldogan azt mondták: EZ JÓ MULATSÁG, FÉRFIMUNKA VOLT. (Lányok esetében ez a dicséret mellett még a humor föladatát is betöltötte. – Humoron Menotti tanár úr nyomán a következőket értem: „Toto, alszol? Figyeljünk a kérdőmód szórendjére. Miért? Adj kölcsön tíz frankot. Felszólító mód. Toto: akkor alszom. Mert ugyebár, hehehe, amikor arról van szó, hogy adjon kölcsön a barátjának, akkor bizony mindjárt alszik, jóllehet az imént még ébren volt, kérem!”)

Irdatlan nagy volt ez a kép, és amit rögtön fölfedeztem, hogy ugyanúgy, mint a tornateremben a Marxengelslenin triptichon, ez is raszteres. A raszteres képek igen érdekesek. Én sokat kísérleteztem velük; ha közel megyünk, szétesik világosabb, sötétebb pontokra, nem nagyon hihetni, újra és újra nem nagyon hihetni, hogy ha majd távolabb lépünk, ebből kép lesz, és akkor hátrálva távolabb lépünk, és máris ott van ez a valaki, tokás öreg, kedves fickó; bár mosolyában van valami zavaró, valami rejtélyes fölény, talán megbocsátásszerűség, mintha mulatna rajtunk kicsit.

Főleg a szemét vizsgáltam, mettől kezdve ponthalmaz, honnantól kezdve: tekintet. Tanulságos.

Rejtély, fölény, toka, tekintet ide vagy oda, az világos volt, akit így kiraknak a falra, tehát ő is meg József Attila is, ezek nem komoly emberek. Ez mérvadó vélekedésnek számított az osztályban, amit később sok apró jel megerősíteni látszott, főként az, hogy olyan nagyon kötelező olvasmány voltak. Petőfi is kötelező volt, de neki mentségére szólt, hogy harcolt a forradalomban, érthető, ha kötelező, nem tehet róla. Aranyt nem forszírozták annyira, Vörösmarty meg – ezt S.-től tudtuk, akinek az apja irodalmat tanított az egyetemen, viszont a nagyapja utcaseprő volt, amit sehogy se értettünk –, szóval hogy Vörösmarty nemcsak úgymond megtébolyodott, ami felettébb elegáns dolog, hanem sokat ivott, vedelt. Csokonai meg olyan csúf-szép volt, hogy már nem is számítottuk „nagy, magyar klasszikusnak”. És így tovább, szaporodtak a sorok az olvasónaplókban, lányokról másolandva.

Megbetegedtem. Hát mégiscsak hideg volt a fizikaszertárban, hiába iktatták törvénybe az ellenkezőjét annyi sok jó indulattal. Súlyos, alattomos, veszélyes, embert próbáló náthám volt – csekély lázzal, ideális. Hamar véget is ért volna, ha nem hosszabbíttatott volna meg a hőmérő szolid, nagy szakértelmet igénylő feldörzsölése által. (Ám az igazság egy síközvetítés alkalmával csak-csak fölfedte rút orcáját, mert a dörzsölő, belefeledkezve a „Hannenkammrennen” vagy micsoda szépségeibe, az ideális 37,4 °C helyett – mely orvost nem igényel, a szülőt tehát nem aggasztja, de fölkelti annak ösztönös sajnálatát –, e helyett szinte forrpontig zargatta föl, föl a higanyszálat. Nagy botrány, nem részletezem. Csalódtunk benned satöbbi. Mindenki meg volt sértve; én, mert lebuktattak, ők, mert – állítólag – csaltam…)

Élet és halál közt így lebegve, túl jón, rosszon, elolvastam a házban föllelhető összes – Kosztolányit. Nem azért, mintha jobbakat hallottam volna felőle, inkább semmit, homo aesteticus, nem kell evvel a fiatalságot szédíteni, még csak nem is azért, hogy majd későbbi író koromban ezt mint rám OLY jellemző apróságot előhúzkodjam; egyszerűen ez volt (az anyai) kéznél. És azután belebonyolódtam.

Jól emlékszem a novellák testes köteteire, a borító nélküli, talán drapp vászonkötésre, törékeny volt, nem, inkább puha, bolyhos szinte, mint az itatós, Tizenharmadik ezer, Copyright by Révai, Budapest, 1943. (Egy ideig azt hittem, ez a Révai: az a Révai, és ez megzavarta érzelmeimet, egy ideig.) Idegen könyvtárban ha meglátom, és rögtön meglátom ezt a kiadást, furcsa téglákat, megörülök, és azt gondolom a tulajról: jó ember. Pedig hát könyvet vehet akárki! Micsoda első kiadású Csáth-kötetei vannak például < öncenzúra >-nak! Pedig ő aztán egymaga többet árt a magyar kultúrának, mint < hasonlat >.

Egy helyt K., akinek akkorra minden szavát elhittem, mindenféle jókat írt erről a raszteres M.-ről. És akkor jutott eszembe, hogy mi, az osztály, úgy mondtunk le róla, hogy nem is olvastuk, hatfelé korpára malacnak!, kiabáltuk Karinthytól felbiztatva, illetve a Hét krajcár, azt olvastuk. Mindig a Hét krajcárt, úgyhogy abban se volt semmi jó. „Na, most jön a koldus.” „Maga egy jövőlátó!” „És meg-e találják vajon a hetediket?” „Ki tudja így előre?” „Fogadjunk egy csöcsös pubiba,^* hogy vér fog habzani a végén a torkából.” „Várjuk ki ezt a végét, kolléga. Csöngetésig.” És da capo, újra meg újra. De K. közbenjárására megváltozott a helyzet.

 

*

 

A kezdő utószóíró utószókat böngész, az Ottlikét K.-ról, és ott olvas a Kosztolányi-tájról. Minden nagy írónak van ilyen tája, van Krúdy-táj, Ottlik-táj, Pázmány-táj, Mészöly-táj. Mintha ez volna a legfontosabb, ami egy írásból, az írások után megmarad, ez a táj. A Móriczét nagyon magától értődőnek érezzük, mintha ehhez nem lenne hozzátéve, hozzáköltve, hozzászínesítve semmi, nem látni azt az arany szárnyalást, amit Krúdynál, nem látni, mondjuk, a tárgyaknak azt a nagyvonalú és peches kavalkádját, amit Mándynál – ez mintha olyan táj volna, melyet mi is látunk, köznapi halandók. Ha kinézünk az ablakon, ezt látjuk, s ha figyelünk, ilyen mondatokat hallunk.

Azért ez nem egészen így van. Vagy nemcsak így van. Éppen hogy nem ezt látjuk, és nem ezeket a mondatokat halljuk. Manapság nincsenek LEGÉNYEK, nincsenek MENYECSKÉK. Nemcsak azt nem tudjuk, mit jelent nagygazdának lenni, de nem is nagyon érdekel. És nem érdekel a nagygazdalány és a szegény lány csatája kapálás közben.

Illetve ez érdekel. Előbb a két lány miatt. Ezek most lányok vagy nők. Finoman kiderül. Azután ahogy a munka közben eltűnik közöttük a különbség, majd megint előtör. Előtörnek a hatalmi viszonyok a káposztaföldön. Mégse következik ebből még rögtön semmi. Nem tudni, ki nyer. Mennyire szabad, akinek nincs hatalma? Mennyire szabad a nincstelen? Nem nagyon. A jó elnyeri méltó jutalmát – hol igen, hol nem.

 

Azt az életet, amelyről Móricz ír, nem ismerjük. Nem ismerjük az életnek ezt a nehezét; a mi életünk nem így nehéz. Immár nincs „szénszünet”, nincsen „aratási szabadság”, az életünk nem harc, nem csata, hanem, mondjuk, problémahalmaz. Gondkazal. Vidám kis kombájnunk pöfög előrefelé – ha van pótalkatrész meg marokszedő lány.

Akkor mi a baj?

Az a baj, ha van, hogy „nincs az életnek medre”. Móricz ennek az ellenkezőjéről beszél; hogy más sincs szinte, mint ez a meder. Ha, ahogy olvassuk, Tolsztojnak a boldogtalanság, Kosztolányinak a boldogság a szinte kizárólagos témája, akkor Móricznak a szegénység. Hogy rossz és kellemetlen szegénységben élni, de szegénynek lenni az egész mást jelent, az kifosztottságot jelent. Erről a megaláztatásról talán Móricz tud a legtöbbet.

Sok okunk lehet, hogy valaki írót olvassunk, és számos, hogy ne. Nagy íróktól két dologról biztosan értesülést kapunk: milyen volt akkor (amikor ők éltek), és milyenek vagyunk mi (amikor mi élünk). A múlt századi Párizsról a legfontosabb mégiscsak Balzactól tudható. Hogy milyen Magyarország, az a Magyarország, az a parasztság, az a magyarság, az a szegénység – az Móricztól.

Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog, mondja Kosztolányi vagy Ottlik. Hát Móricz nem mondja ezt. Azt mondja inkább, hogy ez egy nagy küzdelem. Tehát, hogy nehéz és nagy. Erre nem szoktunk gondolni.

Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így. És miközben talán mindenki kollégánál jobban foglya és kiszolgáltatottja saját tárgyi világának, azokat a kérdéseket teszi föl valóságosan, amelyeket minden nagy író vagy írás: „Érdemes volt-e megszületni?, aztán hogy érezte magát a világban?, milyen hát ez az egész?” És azt mondja: nehéz és nagy. Mi meg inkább úgy érezzük: nehéz és kicsi. Szóval: ilyen és ilyen volt akkor, és milyenek vagyunk mi?

Eljárt fölötte az idő? Eljárt – mert az idő ide-oda mászkál. Aktuális? Nem aktuális. De olvasván őt, megtudunk valami fontosat erről az országról, melyet szerencsénk van (totó-lottó) hazánknak nevezhetni.

 

(Kis kitérő) És megtudunk valamit a magyar nyelvről is. Nemcsak írói elfogultságból nyitottam új bekezdést, nemcsak szakmai kíváncsiságból és komolytalan irigységből, ahogy egyik kőműves nézegeti a másik malterját, a téglákat (pl. a bontásból maradt szabálytalan alakúakat!), a simítókanalat, a „miegymást” ((„Nőtt az adó, mester?” „Nőtt, fiam.” – És az IGE testté lőn.)), hanem mert evvel kellett volna kezdeni, mert ez a legfontosabb, mert ebből következik minden.

Azt hiszem – hogy csak az „osztálytársakat” mondjam –, Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul. – Itt sok félreértés adódik, nem is adódik, kering, a félreértések, akár a forradalom szilaj viharmadári keringenek a piros vagy a piros-fehér-zöld háttérben Móricz körül.

Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. Hogy tehát ez (is) konstruált, bizony: csinált. (Elnézést kérek az olvasó diákoktól, akiknek ez nyilván magától értődő, de írásomat talán irodalmárok is olvassák, ó, és én rájuk is gondolok.) Aki próbálkozott már fogalmazással, tudja, ez elég nehéz. Milyen kevés választja el a természetességet a trehányságtól, az egyszerűt az egyszerűsítéstől – az ideologikus csuklásokról nem is beszélve; minderre tudunk Móricztól is példát hozni (pl. 1908 előtti írásai).

Hirtelen támadt párhuzammal azt mondanám: Kosztolányi nagyon tud magyarul, Móricz meg nagyon magyarul tud (ahogy talán Mikszáth vagy Arany). (Annak meghatározására, MI A MAGYAR?, mindazonáltal nem vállalkoznék. Sőt még a kérdésre se.)

[A nyelv természetének a mély ismerete nekem talán Móricz párbeszédeiben a legkézzelfoghatóbb, pattog a szó ide s oda, oda- s visszavágások, lassan elfogy a levegő, két ember néz farkasszemet, két indulat és szenvedély, két artikulálatlanság, két némaság – amire Móricznak még mindig marad szava. Kis túlzással: mintha beszédoperát hallanánk (ahol – tehát? – minden szöveg, a tér is.) – Érdekes, hogy a színdarabjai, e szituációérzékenység ellenére, meglehetősen haloványak.]

 

Kosztolányi azt írja Móriczról, hogy az úgy alkot, mint a természet. Igen. (Talán ezért is írtam egyszer, a természettől mintegy megfélemlítve, hogy ha volna legnagyobb író – nincs –, ő volna az… Lassan azért ideje volna találnom valami nagy, magyar írót: akit nem szeretek. Akit letennék a sárga földig, fumigálnék, fanyalognék, szívből. Gyanús ez az ölelés. Gyanús, nem gyanús: ölelek.)

Mint a természet. Amely nem akar semmit; csak elrendez, a dolgok, a dolgai elrendeződnek. Az író elmond, vagy, ha tud, elmesél valamit, ami több, mint önmaga, mint az „eszmei mondanivalója”, több, mint „a kor ábrázolása”, több, mint „az újság”, több… Persze Móricz azért mindig akart valamit, illetve pontosan meg lehet mondani, mit akart: MEG AKARTA VÁLTOZTATNI EZT AZ ORSZÁGOT, azt akarta, hogy ne verjenek át ilyen rútul és pitin, szabadságot akart, és jólétet. Efféléket.

Jól értjük. Noha… noha, kinek lehetne ma olyan határozott szociális programja, mint amilyen őt vezérelte, az alól kihúzták a talajt és föl is osztották rögtön, parasztság is alig, legföljebb mezőgazdasági munkát végzők, demokratikusan is át vagyunk alakulva, nehezebb artikulálni a szociális dühöt, nehezebb megmondani (azaz: nehezebb tudni és nehezebb mondani): ki ellen. Régi szép idők, midőn még e kérdésnek történelmi húzása volt, midőn még tudtuk, hogy minden baj okai – valóban –: „a grófok”. De hát mostanra már, így tudjuk, MIÉNK AZ ORSZÁG.

Mi most, kései olvasók, akkor járunk jól Móriczcal, mikor nem az írásai által akarta mindezt, hanem az írásaiban. (Nem tudnék még egy ilyen jó írót mondani, akinek ennyi sikerületlen írása volna. Tűnődöm, mennyire magyar írósajátosság ez; szabadságunk, úgymond, fejleszthetőségéből ránk szakadó szerepeink szakmai következménye…?)

Igaz az, amit Ady mond róla, hogy egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal. Ha nézzük ezt a „legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látóját, ezt a józan, bátor, bölcs, koldusőszinteségű” írót, látva a nagyságot, szenvedést, szenvedélyt, akaratot és radikalitást: nem értjük, hogyan lehetett őt mégis fölaggatni oda a fizikaszertárba, egy muflon és egy Geiger-számláló közé?

Hogyan lehet egy ekkora írót így kihasználni, kijátszani nemtelen célokra? Hogyan lehet így visszaélni? Hát úgy. Ahogy történt. Hogy talán tehát minden kisajátítható ideig-óráig, mindenkit falra lehet kenni – jelszóként.

 

De „mi” ennek ne higgyünk. Mindenről győződjünk meg személyesen, a kötelező olvasmányokról is, a tiltottakról is. Aztán – ha – húzódjunk be egy szobasarokba, és olvasgassunk. Nem valószínű, hogy ez segítene, de esélyeink, ha nevetségesen parányi mértékben is, nőnek.