Egy filmforgatókönyv életéből

 

Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz?

 

Én – most nem definiálom ezt a két betűt – negyvenéves vagyok. Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem.

 

Ha volna tehát egy férfi efféle korban, aki elhatározza, ahogy mondani szoktuk, hogy élete főszereplője lesz, aki azt mondja hirtelen: „én vagyok a gyönyörűséges ellentmondás, az egész világ az én színpadom, az új nyomokat lángba borítom, keresem az elérhetetlent, és kipróbálom a ki nem próbáltat…, gyere velem dőzsölő utazásaimra, nézd a színek milliárdját, a lángok lobbanását!”, vagy nem is ezt mondja, illetve ezt, de nem így, hanem csak annyit, amennyi a világon mindenütt eszébe jut egy 40 éves férfinak este, elalvás előtt, mindnek – neked is! ne hazudj! –, hogy talán nem rossz ország ez, nem rossz asszony, nem rossz gyerek…, de mi volna, ha nem volna, mi volna, ha mától kezdve ezek nélkül élnénk, ha elszakadnánk mindettől, szóval, ha volna egy ilyen férfi, akkor ő volna a főhősünk. Így lesz.

 

Az Úr csodálatosan működik, de tervét homály födi.

 

E pillanatban mást sem birtoklok, mint ezt a homályt. Az ember itt magában ír, írdogál… – mintha meg volna ijedve a szavaktól. Mintha a szavakhoz sem lehetne fordulni. Nyafogás? De hát tegnapelőtt voltam Szederkényi Ervin temetésén, ma meg elolvastam megint valami „nyílt szellemű irodalmi csatározást”, és hányhatnékom támadt, hát tényleg mindent, minden arcátlanságot le lehet írni, a szavak nem szólnak maguktól, ha nemtelen célokra használják, nem üvöltenek, ha hazugságra használják őket, van eszükben! Mondjam, hogy nem érdekel ez a csatározás? Szederkényi? A kisebbik baj, hogy ez nem igaz. Megint: a kelet-európéer halacska az ünnepi feredőkádban, ahol ezt-azt, tátogva, kijelent.

 

Vegyünk egy szobát akkor, ahol mi nem vagyunk. Hiányunkkal telített szoba. Brutálisan, az ajtót lábbal szinte átszakítva betör… ki is?

 

Nehéz efféle irodalmi alakoknak nevet adni. Az ember elszégyelli magát, mert mintha avval hencegne e névadással, hogy az a szavakból szőtt valaki hús-vér valaki. Pedig ez csak lassan és ritkán, bizony, sok szó nyomán derül ki; ha. Ekkor szoktuk azt mondani: mi, én. Rád gondolunk, és magamat értem rajta, például. Én, tehát ő, azaz te, szóval mi. Lelkiismeret-furdalásunkat így csitítjuk.

 

Gondoljunk színészekre, Cserhalmi arcára, Szirtes Ádám arcára, Bodnár Erika arcára. És Lukáts Andoréra. Lukáts Andor neve Tölgyesi Frigyes. Hús-vér.

 

„Mint minden igaz történet, ez is New Yorkban játszódik.” – Akkor viszont az első jelenet a következő: Frigyes úszik fuldoklásszerűen, Lukáts Andor meggyötört, rémült, ferde háta. Meg egy gyerek, ha lehet még reménytelenebbül úszik – be a képbe. El-elsüllyed, apja mint egy kismacskát emeli ki újra meg újra a vízből.

Pap… (víz alá, föl)… ppp… (kiköpi a vizet)… pa! Messze van… (víz alá, föl)… még Amerika?

Ne beszélj, ússz. Ússz tovább. Vagy itt akarsz megfulladni?!

 

Főcím: TISZTA AMERIKA

 

Ha volna kéznél egy nagy krán, az most emelkednék, föl, föl az uszodából, Duna, Parlament, béke, föliratozás.

 

Mintha a képekhez „menekülnék”. De hát egyrészt szavakkal írom le őket, másrészt meg azok, akiknek az a kép, ami nekem a szó, hamar megmondanák, mit érne ez az új iszkolás. Mint ilyen: semmit. „A Parlament a falra ment.”

 

Mondjuk a „vágóasszisztens: Fundéliusz Katalin” föliratnál Cserhalmi brutálisan lábbal szinte átszakítva az ajtót betör Frigyesék lakásába.

 

A jelenet mottója: őrjöngő anya megkapja fia véres, golyóval átütött lélekmelegítőjét.

 

Cserhalmi módszeresen szedi szét a lakást. Szirtes Ádám kikukucskál a fürdőből, odavág egy vázát. Bújj el! A kisszobában Bodnár Erika kucorog, meg a gyerek. Süvítenek a tárgyak, Cserhalmi zihál, nagy munka ez. Vén szar, nem mersz a szemembe nézni, mi?!

 

Ádám a tükörbe néz, a saját szemébe. Cserhalmi is észrevesz kint egy tükörlapot, s benne magát. Beletapos, széttapossa a képét. Széttaposlak! – de csak magamagát.

 

A beállt csöndben Ádám morog: Mit akarsz tőlem, én nem tehetek róla, én nem vagyok érte felelős. Érted se… Azt hiszed, én vagyok az Isten?

 

Azt. De azért akkor is volna magához egy-két kérdésem.

 

Cserhalmi tör-zúz tovább. Laposra tapos, mint egy békát, egy órát. Tehát idő ugyan van, de nagyon megállt. (Ajándékmondat Gothárnak. Nevezett viszontajándék-mondatait külön nem jelöljük. Van bőven. Sőt, én vagyok a társ-szerző. Egy film munkálatai során fölmerülő irodalmi problémákat G. halálos biztonsággal oldja meg. Engem jószerével azért tartanak, hogy ennek örüljek, amit én szakszerűen, rendre meg is teszek, és a továbbiakban úgy tekintem, mintha én oldottam volna meg őket. Vélhetően ezt nevezem én „bevezetés a szépirodalomba”-nak.)

 

Hogy Cserhalmi ki, nem tudjuk. De majd megtudjuk, a végén, mint rendesen.

 

A kisfiú bámulja az őrjöngő férfit, aki mikor ezt észreveszi, abbahagyja, és szinte a gyerektől kérdezi: EZ MIT JELENT. Kihasználva mindent, amiről egy gyerekarc beszélhet, ártatlanságról, mindentudásról, megbotránkozásról, szüzességről, tisztaságról, humorról és bölcsességről, reményről és fájdalomról, a gyerek arcát látjuk elviselhetetlenül hosszan. Ez történetünk utolsó pillanata.

 

Ez az első pillanata is, a vacogó gyerekarc, öltöztetjük fiunkat ügyetlenül és lelkesen. Kabinosunkkal fecsegünk, hogy hoznánk-e onnét tűzkőt, mert volna nekik ez a híres tűzkőjük, és hogy majd becsapnának ott minket, de nem fognánk érte haragudni, hogy az olyan hely volna, ahol megváltoznék az ember, olyan lesz, amilyennek képzeli magát.

Hová is megy direkt?

A New Yorkba. Az a világ szíve.

Nincsen is a világnak szíve, fordul vissza rosszindulatúan a kabinos, aztán hirtelen új fenyegetéssel azt mondja még: Egyébként ne gyere be máskor sorszám nélkül!!!

 

De úgy tessék elképzelni, hogy a kabinos Gregor József!

 

Reggeli táj. Egy dermedt lágy tojás és egy feleség bombasztikus találkozása a konyhaasztalon. Kéz markol asztalszélt, tág szemek meg nem történt dolgokról adnak hírt. Most azt hiszed, ez jó. Asszed, most jó volt? De nem mered megkérdezni. Te nem mersz kérdezni… Tessék. Kérdezd meg, hogy jó volt-e. Vagy sírd el magad. Tudom, hogy szeretsz sírni.

 

Most mi kell? Nem akarsz jönni, vagy mi?

 

Jó, hogy nem azt kérdezed, lesz-e karácsony az idén… Oda azért még elmegyek… Ezzel fűzöl gyerekkorod óta…

 

Ott lesz kedved? Különben: én nem is voltam gyerek.

 

Üss meg, csak ez hiányzik.

 

Meg is ütlek. Már előbb kellett volna. Csak attól még jobban szenvedek.

 

Azt akarsz, nem?, mondja Erika.

 

Mentem volna tavaly ősszel New Yorkba nézni, mit forgattak addig, az mennyiben különbözik a leírtakhoz képest, és ez mit jelent a még meg nem csináltakra nézve. Az utazás napján behívatott a konzul(nő) vízumügyben, hogy volnának kérdései. Vajon. Hogy én milyen író volnék. Regény, válaszoltam sértetten. És hogy pénzt kapok-e a forgatókönyvírásért. Bizony, én ezt remélem. A lelkiismeretes tisztviselő(nő) osztott-szorzott, és az jött ki: nem, nem adhat így vízumot. De én csak aznap utazhatok. Utazzék később. Nem utazom később. De mért? Mit mért, nőügy!, és vettem a kabátom. A konzulnő nem nagyon sajnált, hazája polgárai érdekét védte láthatóan, csak egy kicsit aggódott, hátha tévedett esetleg. Értse meg, megállapítást nyert, hogy ön dolgozni megy! Na figyeljen ide, szóltam már kabátban, félig kidobva, mint egy regényhős, egy író az mindig, OLVÉZ DOLGOZ! Ne legyenek reményei: most is! És még rákiáltottam, rutin ripacs, a Mándy-anekdota mentén: Megírlak téged is! Jú tú! – És csodák csodája ez hatott; pecsét azonnal, csak ígérjem meg, hogy nem írok odaát egy szót se le. Asszonyom, ütöttem össze a bokáim, mint egy szabadnapos őrgróf, ha kívánja, itthagyom őt! – azzal az asztalra hajítottam hű PAX-omat. Volt ebben békeharcos célzás… Nem szeretem a nagyhatalmakat, mondtam a tilosban várakozó autómat kedvesen vigyázó rendőrnek, aki megértőn lekaszált 300 forintokra.

 

„New York magában égő gyertyaszál.”

 

A repülőgépen a gyerek ökle a földgömb, Frigyes rajzol rá. Ez Amerika, ez itt Magyarország, itt a körmödnél mondjuk. Biztos, hogy a Föld gömbölyű? Hát az elég biztos. De azt nem tudod megmondani, hogy mért nem esnek le az emberek, itt, a csuklómnál? Azt tényleg nem.

 

Elképzeltem, hogy leesik a gép. Hogy van még három perc és vége. Érted? De ti nem voltatok a gépen.

 

Itt vagyok.

 

Jó, jó… És elképzeltem, hogy kinek írjak búcsúlevelet… hogy mit üzenek…, hogy mi az a… az a tudás, amit el kell mondanom… hogy anyádnak vagy az én anyámnak… de nem, minek írjak nekik, ők mindent tudnak… neked írtam (Sírunk.)

 

Én is mindent tudok. – Jó van, azért csak itt a levél, tedd el. – Nem tudok olvasni.

 

Olykor furcsán veszik kezükbe az útlevelünket. Nagydarab fekete férfiak és nők hatalmas gumibotokkal – akár egy filmben, de most mi is szereplők vagyunk. Ez nem valóságos. (Mért, hajónyi sötét limousinokban suhanni, dialógokat csócsálva, az valóságos? Oké gájsz, áj em redi. Vicc.) Még nem tudjuk hol vagyunk, még nem dőlt el semmi. „NEXT!”

 

Már megint megtaláltak. A fiatal tisztecske nem úgy kezelt engemet, mint aki a Fancsikó és Pistán nőtt volna fel. Álljon arra a fehér vonalra! Ahogy gondolod, édes öregem. Hogy mit dolgozni jöttem ide. Mit akarnak ezek evvel mindig… Áj dónt andersztend jú. Eddig megvolnánk. Hogy mi is az én foglalkozásom. A regényt nem mondom, mert abból ezek munkára gyanakodnak, áj em rájting…, ez se lesz jó, az írás is munka, ezek ezt is tudják, nagy nép, dolgos nép. Nagyon néz, és közben ellenőrzi, hogy a cipőm hegye a vonalon van-e. Bocsásson meg Csokonai Vitéz Mihály, de akkor az orcájába vágtam ennek a fickónak: POÉT. Áj em poét. Legyintett, hogy tűnjek el. Boldogan, édes öregem, majd küldök exemplárt.

 

Az első pillanat, amikor New Yorkra nézünk és ő, nyugodtan, ahogy egy vadállat, vissza, az varázsos. A millió és millió fényes ablakkal kápráztató…, a világ leggigantikusabb színjátéka, a modernségnek, mindannyiunk életvilágának modellje. És így tovább.

 

Legyen e pillanat este a szállodában, az ablaknál állva, a sötétbe meredő sötét tömbökkel szemközt. Homlokod a hideg üvegen; mikor sóhajtasz, bepárásodik. Nagy város ez, és fölötte nagy az égbolt.

 

„Ez a nyúl éve. 1903, 1915, 1939, 1951, 1963, 1975, 1987. A nyúlban nincs semmi forradalmi, viharos, szenvedélyes. Megbízható, jóindulatú, bár olykor kissé fondorlatos.”

 

Homlokunk a hideg üvegen, fölénk hajolnak a felhőkarcolók, ezek a természeti képződmények, ezek a lények, és lent több sorban az autók, akár egy morajló folyó. Ez jó. Ne lepődj meg a tengeren, mondja Jean Gabin egy filmben, az mindig is itt volt.

 

Nagy város. Ennél nincs nagyobb. Hihetetlen. Ez hihetetlen, de valóságos. Én meg te hihetők vagyunk, de nem valóságosak… Hülyeség. Ne hagyj el. Szükségem van rád, és neked is rám. Te ezt nem tudod, de én tudom… Érzem magamon a magány szagát. Nem akarok egyedül élni. Nem akarok ötvenévesen kis ajándékkosárkával megérkezni a vasárnapi ebédekre. Ahonnét a kávé után tudom, hogy majd el kell mennem… Sosem tudok az arcodról olyant leolvasni, ami rám vonatkozna. Mindenkinek van véleménye rólam, csak neked nincs.

 

Bódultan tántorgunk másnap az utcán, fiúnk a nyakunkban. Itt-a-piros-hol-a-piros játékot nézünk. Szomorú fiatal férfi játszik boszorkányos ügyességgel, mellette egy lány harmonikázik. Rejtélyes pár, egyszerűen azért, mert a viszonyaik rejtélyesek, nem kiismerhetők, és olyan az arcuk, hogy minden elhihető róluk. Ez, a hit lehetősége, a szépség. Ezek ketten: szépek.

 

A lány ránk pillant, ahogy bárkire.

 

„A férfi, miután elkövette azt az elemi hibát, hogy másfél órás kemény, kitartó gyaloglás után, leemelvén a nyakából a gyerekét – nyakuk egyforma – megkérdezte tőle: szereted a papát?, és az egyértelmű nemmel válaszolt, belépett egy, a filmekből jól ismert, tipikus amerikai ház kapuján.”

 

Ezen sötét kapualjakkal van életed szegélyezve, de a belépést halogatod. Úgy érzed, más vagy, és akarnád, hogy akkor máshogy is élj. De ezeken a kapukon nem lépsz be, mint ahogy autód kormányát se rántod őrülten félre, pedig többször is, részletesen elgondoltad. Egy hídon, áttörve a korlátot, talán repülnél is. Odüsszeusz és Ikarusz? Azért ez túlzás. Vagy frontálisan ütközni, mi volna? Hát nézzük meg, mi volna.

 

„Minden férfi Odüsszeusz, alávaló Odüsszeusz.”

 

A távolodó amerikai, sárga iskolabusz hátsó ablakára celluxszal egy papírlap van ragasztva: IBUSZ–BUDAPEST. Könnyezve észleled: döntésed végleges. Frigyes könnyezve észleli: döntése végleges.

 

Nem magyarázkodunk. Nincs folyamatosság, egyszer ez van, másszor meg az. De mielőtt még láthatnánk Frigyest ezeken a különböző színtereken az elemi létezés egyszerű, magától értődő mozdulataival, addig eltelik egy kis idő, a zavartság, a bizonytalanság, a levertség, a félelem ideje.

 

Mert lehet, hogy te olyan macska vagy, aki mindig a talpára esik, de azért most gondolj el egy olyan országot, ahol nem beszélik a nyelvedet, egy ilyen félelmetes országot, még Magyarországnál is esetleg félelmetesebbet, ott állsz fáradtan a hűvös estében, minden idegen, magadon is csak a dzsekidet tartod ismerősnek – és akkor majd elszorul a szíved.

 

Túl sok fotót láttam már erről a városról, lincolncenter, vörtrédcenter, penemház (PANAM áll a szája – megint a szokásos nívótlanság!), a hidak, a kiégett ablakok, a külső tűzlépcsők, így hiába álltam ott a felhőkarcolók tövében: mintha csak képeslapokat nézegettem volna. Nem tudtam különbséget tenni. Járni kezdtem hát ezt a várost, hogy érezze a talpam, itt vagyok, emberekre nevettem, és megérintettem a házak falát, föliratokat jegyeztem meg, és arcokat.

 

Iz disz nyujork? I certainly do hope so, mister.

 

Egy fiúról nem tudtam eldönteni, hogy fiú vagy lány. Egyszerre szálltunk be két oldalról a taxiba. A taxis engem nyilvánított győztesnek. Édeseim, én ezt leszarom, nekem tönkremegy a hajam. Bíborzuhatag valóban.

 

Rongy volt és madzaggal átkötött, csörgő csomagolópapír a férfi. Arcán és kezén varasodó sebhelyek, mintha legyek mászkáltak volna, nehéz böglyök. Masz korkociąg? Daj mi korkociąg! Te lengyel vagy. A lengyel meg a magyar megérti egymást. Hogy nyissam ki az üveget. Farigcsálni kezdtem a kisollómmal. Venger, polák… Mire rám ordít, hogy ezt ne folytassam, ő nem lengyel, nem magyar, nem orosz, nem amerikai, ő levette a kezét az államokról, és adjam vissza az üveget, csak előtte innám le róla a morzsát…

 

Frigyes is running and singing in Hungarian in terror (in tenor). It is raining, mintha dézsából öntenék. I don’t give a shit, sunshine. My hair will be ruined. Ruinírozva a hajam.

 

A kirakatok üvege itt olyan tiszta, hogy többször bevertem már a homlokom, gyémánt vagy padlizsán nézése közben. Tiszta Amerika.

 

Portás eszik kapkodva műanyag kanállal papírdobozból. Mellette, évszázadokkal arrébb, egy japán, szertartásosan irdatlan tengeri halat, elképesztő ügyesen, pálcikával.

 

Egyszer ettem ilyen halat. Az öcsémmel Athénban, illetve Pireuszban. És nem is az öcsémmel, hanem az öcséimmel. Egy egész délután tartott, igazi nagy ebéd, mintha saját nagyapánk volnánk, kis roston sült kalamáriktól az irdatlanig, okos fehér borokkal. Szemben a tenger, az ég, mint a mesében. Szép lassan folyt az idő. Szóval akkor ezért studíroztak ezek ennyit a harmónián? És hogy tényleg minden arány kérdése, arány, arány. Nézve ott ezt a három fiatal férfit, ahogy a zabálás határán eddegéltek – hirtelen és oktalanul biztonságban éreztem magam. Hogy majd ez a 3 görög isten elhárítja a fejem felől a bajt. Hogy megvédenek. Hogy lehet, hogy nem tudják, de én tudom, hogy szeretnek. Logarizmo, parakallo!

 

HÁRMASBAN. Itt a piros, hol a piros! Egyszerre megláttam az őrült testvérpárt. A fiú kártyázott, mellette a lány révülten harmonikázott. Maga volt a zene. A fiú szomorúsága meg valami mindentudás. Nem is tudom. Néztem a kezét. Mikor biztos lettem a dolgomban, beszálltam. És nyerni kezdtem. 20, 40, 80 dollár. Hirtelen ribillió támadt, hogy jő a rendőrség, the cops, a kopók, ott álltam egyedül, pénz nélkül, átverve. Mintha kinevettek volna.

 

Hamar megtaláltam őket. Máj máni! Hogy add vissza a pénzem, kicsi pofám, mert nem állok jót magamért. A fiú nyugodt volt, egyszerre zárt, szigorú és laza. Vagy csak egyszerűen vidám? A pénz itt van, jó helyen. De ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy semmit nem tudok angolul (most tekintsünk el legendás nyelvérzékemtől), így valami furcsa játék alakult ki, dupla fenekű bőrönd és varázstükör, mert beszélgetéseink függetlenültek a mondatainktól, a mondatokat nem vagy félreértettük, miközben azért folyt köztünk valami, amit legegyszerűbb mégiscsak párbeszédnek nevezni.

 

Add vissza a pénzem, mert megtéplek. Relaxálj, öreg, játsszunk még egyet, dupla vagy semmi.

 

Nem, nem, semmi trükk, no more tricks, add ide szerencsejátékon nyert jogos javadalmazásom. Kedvetlenül bólintott, oké, öreg, és mintha ütne, az orromhoz kapott, mintegy onnét facsarta elő varázsolva a pénzt.

 

Ácsorogtam gyűrt dollárjaimmal, nem törődtek velem. Törődjetek velem, játsszunk. Kétszer nyertem, aztán mindent elveszítettem. Meghökkentem, mint egy gyerek. A fiú rám kacsintott. Akkor nyerek, amikor akarok, érted? Sajnáltam a pénzt. Ne búslakodj, nem tehetsz róla… Érted?… Erről itt mind én tehetek, érted? You know.

 

Nem értem, mit mondasz… és hogy mit akarsz evvel a juno-val. Csalsz, azt mondod? És a csaj a cinkosod. – A fiú hevesen igenelni kezdett. Ez az! Ő a húgom! Tetszik? – Megértettem: Szóval összejátsztok? – Nevet, igen. – Szemét csalók!

 

De hidd el, hogy a húgom. És kérdi a húgától, hogy nekem mi bajom volna, illetve mért volna baj az, hogy a lány az ő húga, mert ő azt mondta nekem, hogy a lány az ő húga. – A lány kihajolt a harmonikából. Mind a ketten komolyan rám néztek. Nem látod? Ez abszolút őrült. Ez egy őrült európai. Ezen aztán vihorásztak.

 

Egyszerre kell az emlékeimre gondolnom, egy félig elkészült film képeire és a szavakra. Nem szerencsés konstelláció, finoman szólva. De hát magam kerestem a bajt magamnak, ahogy illik.

 

Zilált kérdés-felelet következett arról, hogy hová valósi volnék. Mondtam, hangeri. Nem értették. Hangeri, Puskás, Bartók, hangeri. Hogy éhes vagyok-e vagy mérges?… (Lefordíthatatlan szójáték, Hungary, hungry, angry, a ford. megjegyzése.) Ez egy ország vagy micsoda? A Földön van? De bunkó vagy, istenem. Itt van Bécs. Ausztria. Franc Jozef. Ez meg itt Románia. Na, ami közte van, hát az az. Bitvin, érted?

 

HANGERI: BITVIN.

 

A Budapestet végre értette. De hogy az egy komcsi ország, nemdebár. Ugye! Duna! Hogy a Duna kommunista-e? Fölteszem. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Mit kerteljek, Zebegény is komcsi.

 

Hogy ő is. És le a nagytőkével! A francba a Wall Streettel. Evvel én is egyetértettem.

 

Ott álltunk hát New York egy koszhadt külvárosi utcáján, hárman, kommunisták. De evvel vége is szakadt a tréfának, csönd lett. Lehet, hogy közünk van egymáshoz? SPIELBURG GO HOME, mondta egy falfirka. Ijedtemben emlékezetem poros sarkaiból, zugaiból!, angol mondatokat szedegettem elő, fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, vagy, amit apámtól hallottam, a bányamester, bányickij májszter, fölcsatolta görkorcsolyáit. Ms. és Mr. Brown a szobában vannak. Ők egy házaspár. Ms. Brown a feleség. Mr. Brown a férj. Ők boldogan élnek a nappaliban. I am sitting on a cornflake, I am the wallrus. Have you seen the little piggies, és utánozni kezdtem, ahogy John Lennon a malacokat.

 

Nehéz veletek, komcsikkal, sóhajtott a fiú. És hogy ő David, és a lány Jude. Mi? Hogy hármasban? Te árulod a húgod?

 

A nevemet akarta tudni. De ki vagy te, hogy kérdezgess?! Mi közöd hozzá?! Nincsen nevem! Egal, bagatell, értesz, kicsi pofám. – Okay, it’s your problem.

 

Áj Frigyes. Frigyes, Frici. Jude röhögve prüszkölt bele a szájharmonikába. Frigyes? Ilyen nincs, ilyen nincs, hogy Frigyes. Nincs értelme, édes Frigyes.

 

31/a kép SARKON, külső

David nyugtalanul pillantgat két távoli, mozdulatlan férfira. Korrekt öltözékük ebben a környezetben kirívó. A testvérek egymásra néznek. Baj van.

 

Semmit nem vettem észre.

 

31/b kép UTCÁN, külső

DAVID: Get lost. (Tűnjél el.)

Frigyes épp jönne bele, örül új barátainak, értetlenkedik.

FRIGYES: Játsszunk. Nem mersz, mi?!

David nagyon idegesen ráüvölt.

DÁVID: Scram. (Kopjál le.)

Frigyes semmit sem értve hátrál, Jude harmonikázik.

 

32. kép MÁSIK UTCA, a 11. Av-n, az elhagyott dokkoknál, New York.

Hármasban, talán máskor és máshol vagyunk, mindenesetre viszonyuk mintha bensőségesebb volna. Megint a két idegen férfi. A háttérből mereven figyelnek, Frigyes hepciáskodik, mutogat, mutatja Davidnek, hogy majd ő odamegy, elintézi. A lány zenél. Mikor Frigyes indulna, felpattan, nagyon erősen a falhoz nyomja. David a férfiakkal tárgyal. A lány karja Frigyes nyakán, akár egy kés.

 

DONT MOVE, MAGYAR.

NE MOZDULJ, MAGYAR.

 

Vakulj, magyar, ez magyarul nyilván így hangzanék. Amúgy is kicsit másképp lett fölvéve. A két férfi egyikét játszó fiatalember egyik hajnalban, „egy igazságot osztó, grandiózus, dermedt New York-i hajnalban”, egyértelműen bizalma jeléül, másfél órás hallgatást követően azt mondta: bundáskenyér. Az á és az ny nem volt hibátlan, de mégis: bundáskenyér, és finoman, mert igen finom lélek, úgy vettem ki, elnevette magát. Ezt ki hinné el egy filmen? Azt hinnék, megőrültünk. És ilyen nap mint nap történik velem. Bundáskenyér – a magyarázat itt egyszerű családtörténet; el se mondom.

 

Mutattak egy üres házat, ahol lakni lehet. Van egy matracom. Hely.

 

Magyar, vegyél egy szájharmonikát, egy asztalt és egy kártyát. David szájából folyt a vér. A két férfi mindent szétvert, én már csak az elsüvítő autójukat láttam. De hát kik ezek? Jude arcába szinte beletörték a szájharmonikát. Nem sír, nem mozdul, a fejét se emeli.

 

Hír iszt der rót, vó iszt der rót, basszameg már megint elcsellóztam. David és Jude tele szájjal röhögtek rajtam. Végre nyertem, nyerítve a vesztes kezébe nyomtam a pénzt, nyertem, nyertem, David, Dzsud, láttátok? láttátok? Én vagyok a ti legjobb magyar tanítványotok… They are falling about laughing.

 

Magyar, ez nem frizura, karolt belém Jude, és elcipelt az Astor Place-re, egy fantasztikus borbélyüzletbe, ahol 100 borbély csattogtatja az ollóját. Ez a tükrök miatt végtelen sok borbélyt és ollót és nyiratkozót jelent. Most legalább emberformád van. – Lukáts Andor ahogy nevetgél és húzódzkodik, csak fazont, fazon lesz, csak fazon, fazon…

 

Van ilyen nap, amelyik így megindul. Fazont kap. Alkonyodott, a Hudson River partján ücsörögtünk. David összejátszott egy kis pénzt, Jude szájharmonikázott, én néztem őket. Aztán elmentünk görkorcsolyázni. Ősz öregasszony selymes haja lebben. Felbukkant a két férfi, de most leleményesen leráztuk őket, hárman háromfelé szaladtunk, aztán könnyű szívvel, kicsit nagyképűen lihegve ültünk a járdán. Most megérdemlünk egyet, mondták, és David cigarettát csinált. Kérsz, magyar?

 

Mint két és nyilván rosszcsont kölök ültünk egyszer így a járdán egy nagyon nagy, nagynál is nagyobb magyar költővel. Akkor épp kórházban volt a felesége. Azért is ültem ott, megnézni, hogy s mint van. Régebben még beszéltünk irodalomról is, illetve mutattam neki írásokat, ő meg dicsérte őket. Azaz, ez is nagyon ravaszul történt. Mert akkor így gondoltam, és ez nagyon fontos volt, mert mindenhonnét visszakaptam ezeket az írásokat, de én erre, nem mondom, hogy könnyen, csak vállat vontam, és esténként fölidézhettem a dicsérő hangsúlyokkal terhes magas gyerekhangot (hogy el is áruljam, kiről van szó). Később már csak a gyerekeimmel váltott szót. Hallgattunk, ültünk. (Ha pedig beszéltünk, akkor kizárólag éktelen marhaságokról. De jólesett. Például, hogy mi lesz, ha bevonulnak a kínaiak. Hogy hova, az nem volt megadva. Meg a Nobel-díjról. Hogy volna valami kitétel, még a Nobelé, hogy előremutató szerzőket díjazzanak. Igazuk van, bólogatott a drága költő, hát én aztán tényleg nem vagyok előremutató. Szentigaz.)

 

A szokásos bonyolult összevisszaságommal magyarázni kezdtem, hogy én nem, mert félek, hogy összenyálazom, mert én még sose és… What are you jabbering about?, hogy miről is hadoválok. Megmondtam az igazságot: Áj emsz sportmen. Az a jó, sóhajtott David.

 

A hatalmas batár-limousinban hárman füstölgünk áhítatosan, át a Holland Tunelen. 3 perc hosszan, hogy csak az ablaktörlő zaja hallatszik. Olyan itt, New Yorkban a tér, mintha olyan volna, tér és a geometria, hogy néhány illúzió itt és csak itt gondolható végig. Vagy ki tudja.

 

TÉR VAN.

 

A kocsmából, amely előtt leálltunk, zene szólt. Mindennap más együttes játszott. A maiak: két öreg néger, testvérek, fásultak és szenvedélyesek, egy fiú bravúros harmonikázással, meg egy gitáros, fogkefeügynök-forma. Jude-ot rögtön elvitte egy szép fiú táncolni. Hosszan ültünk Daviddal. Jó. Blues. Nagy sokára kimondtam: Dzsúd. Yeah, Jude, bólintott a férfi mellettem.

 

Jude belénk karolt. Mit szólnátok, fiúk, ahhoz, hogy itt mászkálnánk hárman a világ végéig, miközben én keresném az igazit. Na, magyar, megkeressük neki az igazit, hajtotta le komolyan a fejét David.

 

Én? Én?

 

Magyar, te mindig csak magadra gondolsz. Ne legyél ennyire európai…

 

Duna?, kérdeztem.

Duna, mondta David angolul.

 

Felbukkant megint a két férfi. Lökdösődve veszekedtek a pincérrel, aki, miután azok eltűntek, eszelősen csörtetett felénk, elkapta Jude-ot, és rázni kezdte, menjél innét! Menjél innét ki. Azonnal hagyd el házamat! Egy Tonicot sem kapsz. Senki nem figyelt ránk, nem értettem, David mért nem csinál semmit. Lökdösött ki minket a pincér, te őrült!, engem nem fogtok kicsinálni! Csak magatokat! Csak magatokat! De hát ki ez?, kérdeztem értetlenkedve kint.

 

Jó fiú. A férjem is volt, mosolygott Jude.

 

Kint félrevonta Davidet, rólam volt szó, láttam, David sértődötten elment. Jude meg engem elrabolt. Egy elegáns irodaház portásának testén keresztül az 50. emeletig meg sem álltunk. – – – – háta az ablaküvegen, fejemet a nyakába fúrtam, onnét néztem, szinte az égből, a városra. Folyamatosan beszélt, látod, a Hold szerelmeskedik a felhőkkel… látod… megeszi a Hold a felhőt, ezt itt így mondják, illetve fordítva. Ez egy kifejezés. Nyelvtan. Látod ezt a sok telefont az asztalon? Innen igazgatják a világot… csak odaszólnak telefonon, hogy így meg úgy, és kész… Ha akarsz, te is telefonozhatsz… Hívd föl a feleségedet… Vagy az elnököt… Nálatok is elnök van? Vagy király? Az nem lehet… Intézd el a dolgaid… Most itt vagyunk.

 

Ekkor megszólalt a telefon. Jaj. Tudod, ki ez? kiáltott Jude izgatottan. Vedd föl. Beszélj vele. Tudod, ki ez?… Ez, ez maga az Úristen… Nem mered fölvenni? Mi? Félsz? Azt hiszed, már ő is kommunista? Duna? Mi?… Na, rendben, majd én beszélek vele… Üzensz valamit?

 

Hallgattam, a lány fölvette a kagylót, hallgatóztam. Halló, jó estét… igen, én, Jude… most már jól vagyok… úgy van, igen, megkaptam, amit akartam… igen, uram, tudom, köszönöm is teljes szívemből. – Jude jókedvűen fecsegett, nevetgélt. Furcsa felhők mászkáltak az ablak előtt. Talán a Holdat is megették. Vagy fordítva. Mikor megint visszafordultam, a beszélgetés már komornak tűnt, Jude a sírás határán vagy túl. Nem… nem… Azt sem… Tudom, Uram… Gondoltam rá, de akkor már késő volt… Könnyű neked, te mégiscsak Mindenható vagy. (Mosolyog a könnyein át.)… Bocsánat… Nem beszélek így többet… Meg… Igen… Azt is megígérem… Igen… Isten veled, uram… Ja, bocs.

 

Letette a kagylót, megszívta az orrát hangosan, mint egy kamasz. Na jó. Csókoltat. És azt üzeni, hogy szeressük egymást. De szerintem menj vissza abba az országba meg a feleségedhez. Én most úgyse szeretlek. Igaz, azt nem mondta meg, mit jelent szeretni, úgyhogy lehet, hogy mégis szeretlek. Gyere, keressük meg Davidet. Meghalt a telefon. The phone is dead.

 

Beszélhetett akárkivel, a portással vagy/és a szeretőjével vagy/és Daviddel vagy a két férfival. Vagy tényleg az Istennel. A liftben nekitámadtam. Mi van, kérdezte váratlanul nagyon fáradtan. Mondtam valamit. Biztos megint butaságot beszélsz, magyar. Megint rólad van szó, mi? Lent odalépett a portáshoz, és kedvesen arcul csókolta. Kicsi toporgás után adtam én is egy puszit, thanks, Charly. Portásország.

 

50. kép KOCSIBAN, UTCÁN, NEW YORK, éjjel, külső

Autóban hátul terpeszkedik két férfi. Szivaroznak, pezsgőznek, Moët & Chandon; igazi nagymenők.

Bébi – mondja az egyik a sofőrnek –, lehetne egy kevéske pénzt keresni.

A sofőr nem válaszol.

Hallod, bébi? Ott megettünk azon autó (személygépkocsi), látod, bébi?

A visszapillantóban semmi.

Nos. Csekély kedvem volna találkozni velük. Az anyósom ül benne, bébi. Megromlott a viszonyunk, you know. Mindig átsütötte a bélszínt. Szántszándékkal direkt. Na, tűz!

Isszonyatosan menni kezdenek, kanyar, csikorgás. Bravúros autóüldözés színesben. Hátul a két férfi nevetve átkarolja egymást. Most derül ki: ők Frigyes és David.

DAVID: Jól van, bébi, a veszélyes anyós hoppon maradt.

SOFŐR: A pénzt, uram!

A sofőr visszafordul, Jude az. Mintha: ő nem játszana. Arcától megijedünk.

JUDE: A pénzt.

DAVID: (nyugtatólag, komolyan) Oké, húgocskám, relaxálj, itt van, amit úgy szeretsz, a pénz.

 

Hajnal lett, mire Hobokenbe értünk. Előtte még voltunk egy transzvesztita bárban, ahol a pulton, a poharak közt táncoltak a lányok. Az egyiknek láthatóan tetszettem, pillantásait így desifríroztam, s ő is nekem. Whiskyk jöttek-mentek, amikor hirtelen – villámcsapásszerűen – jöttem rá, mert közben elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Hogy a hölgy: úr. Bosszankodtam. Ilyen pechet! Most mit csináljak, mikor már tetszik… A fene vigye el. (Átverés, bepalizás etc., 1. Daisy.) Ennek előtte meg egy afféle diákkocsmában, mely annyira tele volt, hogy az embereknek lapjával kellett állniok, és amely szemernyit sem látszott különbözni a mellette lévőtől, amelyik meg üresen ásítozott. Nem tudtam tehát valamit.

 

Barna papírzacskóban gonosz ital.

 

Hoboken régi, elhagyatott, használaton kívüli hajókikötő, Manhattannel szemközt. Felirattöredékek, málló anyagok, fa, vas, rozsda, üveg. Romlás és hajnal. Dermedtség és ébredés. Jude kézen fogva cipelt ide-oda, büszkén mutogatta nekem a helyét. Ez az ő helye. Ki-kijönnek ide Daviddel, nézik kicsit a vizet, a lengő moszatokat, korhadó támasztékokat, a hajnalt, szemben New Yorkot, ezt a gigantikus anzikszkártyát, egymást, aztán visszamennek.

 

A régi váróterem, tébolyult főhercegek utolsó rémálma, akár valami leégett óriási bálterem, rokokó üresség, kormos falak, pernye, szél, törött ablakok, üvegcserepek. Táncra kér. Valcerezem az Új Világban. Haydn.

 

Még játszottunk ezt-azt, kurjongatva célba dobáltunk, hatalmas, görögdinnyényi villanykörték lebegtek a dokkok mellett a vízben, mint hasukra fölfordult döglött halak, aztán egyszer csak elfáradtunk. Másnap lett egy pillanat alatt. Túl közel volt mindenki, egyedül akartam lenni. Ki-ki választott egy cölöpsort, billegve kiegyensúlyoztunk a végére, ott gubbasztottunk, várva a napfölkeltét, vagy mást várva. – Láttam messziről, hogy megint veszekedtek, hevesen mutogattak, egymás arcába kiáltoztak, sérelmesen közelről.

 

Duók, szólók, tercettek, mászkáltunk. Aztán együtt néztük Jude-ot, ahogy inkább magába merülten, mint dühösen rugdal mindent, ami elébe kerül. Nem akart velünk lenni, ezt éreztük. Távolodott. David megfogta az arcomat. Könnyű, finom keze volt, mint az egyik nagynénémnek (meg a Banga Ferinek). Kinőtt a szakállad. Megsimogatott. Hogy múlik az idő.

 

Hosszú szünet után így szólt: Félek, hogy egyszer ölni fogok.

 

Én azt mondtam ennek a férfinak: Azt hiszem, szeretlek. De igaza van Dzsúdnak, hogy ez mit jelent, azt én sem tudom. Tú lav, ennyi biztos.

 

Ő pedig erre így szólt: Jude, igazad van… Vagy ő engem, érted, az is lehet, hogy ő öl meg engem.

 

Én azt mondtam: Persze, te vallásos vagy. De én minden este megkérdem az Istentől, mért csinálja ezt velem.

 

Azt kérded, miért? Miért van ez így? Azt?

 

David várakozva nézett rám, úgy éreztem, mintha kérdezett volna vagy valamiféle megerősítésre várna. Yes, mondtam.

 

Azért lesz ez így, mert ezt nem lehet elviselni. Túl sokat jelentünk egymásnak. We are superstars. (Hevenyészett fordításban: Nagyvadak vagyunk.) Érted?

 

Igen.

 

Őrült magyar, semmit sem értesz.

 

Oké, kérdeztem, oké? David elnevette magát, okay, persze, hogy okay, minden okay, hogy ne volna okay, okay az egész világ, mi is okay-k vagyunk, Amerika is okay, a Duna is abszolút okay, ti komcsik is okay-k vagytok, meg az Isten is okay, az okay is okay. Okay?

 

Kicsit később, akár hosszú, bánatos kutyavonyítás, szép dal hallatszott távolról, valami siratóénekféle. David bújt el, ő az. Ez az ének az, ez a hang, amit utoljára hallottam tőle.

 

Nem. Ez így nem igaz. Mert a zihálása és nyöszörgése és a szájából bugyborékoló vér volt az utolsó hang. Láttam, hogyan hal meg egy ember. Gyorsan és megalázóan. Mintha csak gyufát kérnél. Vagy buszra szállnál. Vagy leköpnének. Mintha a halálod az életed része, nem is nagyon fontos része volna. És csak később jönnek inkasszálni. Akkor láttam felnőtten először halottat. Nagyon féltem, mint még soha, öklömet a számba nyomtam, hogy ne öklendezzem.

 

Nem. Ez így nem igaz. Nem először. De azok rendes, hivatalos halottak voltak, temetőben, ravatalozóházban. De még ez sem igaz, most jut eszembe, Nyugat-Berlinben láttam egy fiút az utcán. Sok ember vette körül. A nyakából, akár egy böllérkés állt ki a motorkerékpár kormánya. Éppen olyan kockás inget viselt, mint akkor én. Tapogattam a nyakam, ripacs.

 

Láttam elég halottat akkor mégis. Csak eddig nem gondoltam rájuk. Talán nem jutott eszembe, hogy meghalhatok én is. Vagy most nőtt, mostanság, be a fejem lágya. Az első halál, melyet komolyan vettem, az az édesanyámé (volt). Mégis, bármilyen nehéznek bizonyult és bizonyul folyamatosan, az mégis rendben lévő, a dolgok rendjében lévő, ahogy mondani szokás. A kérdés valóban az, hogy van-e ez a rend, amelybe úgy-ahogy bele lehetne nyugodni.

 

A két férfi, miután megölte Davidet, körbenézett, hol vagyok. Közel voltam. Go get the other guy! (Menjél a másik után.) Why me with my asthma? (Mért pont én, az asztmámmal?) Nevetségesek voltak, mintha két balfék, kitől nem is kéne félni. Csak már ott feküdt David szürkén. Nagy, sötét, „osonós” autóval jöttek. A lenti, oszlopokkal tagolt széles, nagy térben vették üldözőbe Davidet, elhagyott targoncák, poros dobozok, ládák, régi lámpák közt. Komótos hajtóvadászat folyt, David újra meg újra becsapta őket, ám esélye nem volt semmi, az autó ott mögötte, mint egy jóllakott vadállat… Aztán mintha megunták volna, kiszálltak, az egyik ijesztésül szaladni kezdett, a másik kilépett egy oszlop mögül, és leszúrta. Váratlanul, gyorsan, egyszerűen. A halál nem ünnep. Orv minden halál.

 

A temetőben, Hekerle László temetésén – fiatal kritikus, írtam volna majdnem, de hát milyen nevetséges egy halott embert ennek vagy annak mondani, 30 évesen halt meg egy úgymond veszélytelen, semmi kis operáció nyomán, egy tályogot kellett kivenni belőle, amely valahogy a betokosodott ikertestvére volt, nem értettem egész pontosan, de mondják, hogy ez elő-előfordul, emlékszem még, ahogy, egyébként A mosoly birodalma megnézése után, az Andrássy úton sörözve, azon évődtem vele, gondolom Karinthy nyomán, hogy ő nyilván nem is ő, hanem az ikertestvére, ő meg egyszerűen testvérgyilkos, önmagáé, így hülyültünk, mígnem elveszítettük a fonalat, aztán még kaptam egy lapot tőle, amelyik akkor érkezett meg hozzám, mikor ő már halott volt, az állt rajta, szándékosan, mintegy tréfálkozva, cidriző betűkkel: „félek” (nőtt a halott körme) –, az ő temetésén, tulajdonképpen előtte, a ravatalozóhoz vezető úton acsarkodva nekitámadtam egy ismerős fiatal papnak, aki jókedvűen köszöntött, mert már régen nem találkoztunk, de én indulatosan követeltem, hogy akkor mondjon most egy mondatot, egyetlenegyet, tudna-e erre a nem is tudnám megnevezni mire, hogy mi ez, mondja meg, mi ez! És ő továbbra is nevetgélve, még mindig örülve, búcsúzóul mondta: Állítólag feltámadunk. Dühömben lehordtam magamban mindenféle nyegle pápistának – de valóban ez a dolog fordulópontja. Hogy van-e örökélet.

 

Ügyeskedve tovább-tovább bújtam rejtettem magamat, de nekem se volt semmi esélyem. A gyilkolás kétbalkezes profijai, a kést elébb elejtik, csak úgy merítik beléd. Ebben az állati félelemben, abban a hajnalban, egyetlen dolog erőszakolta be magát az agyamba, annak azonnali, tárgyszerű eldöntése, hogy van-e örökélet. De nem a helyemet akartam alamuszin biztosítani, hogy így bajba kerültem. Egyszerűen tudni akartam. Tisztázni. A kérdésnek ez a logikai megközelítése már Pascalnál is idegesített, nemhogy nálam. Ott a madár, mondta az egyik férfi végre, és az arcomba mutatott, hogy szinte elért az ujja. Ekkor velőtrázó sikoltás hallatszott, a férfiak visszafutottak az autójukhoz. Jude ült ott, ő volt az. A gyilkosok meglepődés nélkül beültek s elhajtottak.

 

Nézem Jude-ot, s ő visszafordul.

 

Tegnap pedig futballozás közben azt hallottam, hogy meghalt K. L. tízéves fia. Elsírtam magam, és zavarba is jöttem. Szóval ez így nem megy tovább. Itt valamit meg kell érteni, mert egyébként nagy baj van. Tudniillik el kell kezdeni káromolni az Istent. Szóval ha így, ha az anyám, Zala, Ruttkay, a Kovács fia – hagyjuk! De hát ez csak afféle mafla, gőgös beszéd. Éppen erről beszélek. Hogy így csak eddig lehet eljutni, eddig a szánalmas, siralmas nyűgösködésig. Nem lehet esténte az Istennel beszélgetni, erről-arról beszámolni, vagy akár megkérdezni, hogy úgymond, mért csinálja ezt velünk, aztán másnap úgy állni egy temetésen, a szikrázó hidegben, topogva, hogy a halotti lepel egy gyűrődése a térdnél – egy konkrétum – a végső kétségbeesésbe taszít. Mi a tér? Meddig tart? Hol trónol Mindenható Atyánk?

 

TÉR VAN.

 

Megint megúszni akarom, lehet. Hogy mondaná meg valaki, hogy nincsen Isten, tehát biztosan egyedül vagyunk – azaz megérteni, hogy nem lehet megérteni –, vagy mondaná meg valaki, hogy van Isten, és akkor ezt fogjam is föl minden következményével együtt, elemi tényként mindent, azaz, ilyen egyszerű, legyen hitem. Félő, ez nem így van, nem így vagy-vagy. Hanem hol így, hol úgy; megengedem, a teremtés dramaturgiailag: profi munka.

 

Bocsánat – – – – Szóval, hogy az a valaki, aki mondogatná meg, az – nekem – én vagyok, ÉN, csak.

 

És harminchét éves vagyok!

 

EGYEDÜL. Mostantól kezdve hideg van, Frici alone. Frigyes váratlan döntésével váratlan világba került, mely azonban noha goromba külsőségű, mégis kinyílt, befogadta őt, éspedig a szeretet jegyében. Megszeretett két embert, ez ilyen egyszerű. És az egyiket megölték. Ez is egyszerű. Szél fúj egy tollpihét. Frigyes próbál kitérni előle, de az folyton belegabalyodik a hajába. A küzdelem a tollal már-már nevetséges és heroikus.

 

A hideg képei:

 

Metróban, firkák, mocsok. I am the best artist.

 

A lengyel koldus, guggol, homlokát a falnak nyomja, profán ima, girhes macska, magányunk silány szobra.

 

Egyszer hajnali kettőkor nekivág a sötétnek, hatalmas teherautó garázsra bukkan, ahol hatos sorokban állnak a tökéletesen egyforma teherautók, kiglancolva, mintha díszszemlére készülnének, akár az elefántok, olyanok a fényben. Minden mozdulatlan. Váratlan csengettyűhang szól. Hátul balra egy felszerszámozott lovat pillant meg, az egyetlen eleven dolog ebben a vas-csöndben… Megérinti az állatot. Érzi, hogy meleg. Mintha rajta kívül ez a ló volna az egyetlen élőlény. Látja a lélegzését, rebbenéseit, a fülét, a fekete szemét, a fehér foltot a homlokán, viaszos patáját és megremegő térdét. (Leger nyomán)

 

Az odújában fázósan összegörnyedve fekszik az ágyon, a szájharmonikán át lélegzik. A bedeszkázott ablak az ajtó. Időnként – naponként? – nagydarab pincérnő jön be a szobába. Szendvicset hoz, mely nagy, mint Amerika. Ő szótlanul a zakó zsebére mutat, ahonnét az asszony kiveszi a pénzt.

 

Látomásai vannak. David fekszik a kikötőben halálában. Rejtekéből mégis odaoson hozzá. David! hé, te, hallasz, ugye, na, élsz!… Nagy csönd. Nem élsz. Te nem élsz. Akkor most már nyugodtan beszélhetek hozzád. Most már te is magyar vagy!

 

Jude ragyogó, vörös ruhában, könnyedén, Frigyes nekiront, hogy nyilván ő árulta el Davidet… Csitt, ne beszélj annyit, Frigyeske. Fontosabbról van szó. Egy isteni zakót találtam neked. Egy zseniális, kötetlen és tehermentes tweedzakót… Ezt most meg kell járatni… Az elegáns helyen megjáratják, Frigyesnek csak a zakója él, Jude odasúgja neki: Ne értetlenkedj… Egyszerűen nem bírok arany nélkül élni… De te hozz nyugodtan virágot… Annak is örülni fogok… Édes Frigyes.

 

Odú. De azért ott van vödörben egy fantasztikus csokor és arrébb a zakó. Eladja a virágot, a kapott pénzen telefonozik haza, hallván a felesége hangját sírni kezd, hallgat. Halló. Tudom, hogy te vagy az, jól tudom… Szóljál csak bele! Meséld el, mért mentél el… Találj ki valamit… Vagy kérdezd meg, hogy vagyunk. Megmondom. Jól. Úgy vagyunk. Érted! Hallasz? Nem hiányzol, rájöttem, nagyon is jól tudok nélküled élni… Halló! A polc meg leszakadt, amit annyira fölszögeltél!… Nem tudsz megszólalni?! (Nagy Bodnár Erika-ária, testre szabott.) Szétkapcsol. Halló, mondja Frigyes.

 

A két férfi a pincérnővel beszél. Frigyes hirtelen nem tud hova bújni, végül a lengyel koldus rejti el, betemeti papírzsákokkal. Nem mondtam nekik semmit, mondja a nagydarab nő. Frigyes leül, hemendeksz. Akkor mégis tudsz beszélni, mondja az asszony.

 

Egy beöltözött Drakula átöleli az embereket, a társa lefényképezi, így keresnek pénzt. Este Drakula, kezében egy furnér Reagan-bábuval beül a bárba, és azt mondja: hemendeksz.

 

A pincérnő, nagy rózsa felület, hajnalban oson ki az odúból.

 

Frigyes munkája közben meglátja Jude-ot, messze. Csörtet utána, vadul, vészesen, igazi Drakula. A lány rögtön fölismeri. Frigyes, ne vedd le a maszkot, édes Frigyes, mert megölnek. Frigyes észreveszi a férfiakat, akár Jude gorillái is lehetnének, hörög, morog, táncol, mint egy medve… Majd álmodban meglátogatlak. Mielőtt beszállna elegáns bundájában a nagy fekete limousinba, odasúgja, addig is, menj haza…, édes Frigyes.

 

KETTESBEN. Az odú. Kintről lépések, világos, megjöttek a gyilkosok. Most akkor vége. Frigyes az ajtó mögé bújik. Szívünk a torkunkban dobog. Nyílik az ajtó, Frigyes odarobbanva a belépő nyakához szorítja a kést.

 

Hülye vagy, Frici, te, gyere haza.

 

Ádám az. Izzadós, szuszogós magyar, VOR-öltönyben, kilazított nyakkendővel, diplomatatáskával. Jól elbújtál. De én megtaláltalak. Frigyes meglepetésében még mindig ráfogja a kést, tudtam, hogy 24 órán belül szar ember leszek. Honnét, Fricikém? Már tegnap éreztem.

 

Ádám az apósa. Ő az, aki más. Más, tehát idegen. Tahó és magabiztos, szeretetreméltó. Olyan, mint egy jó szovjet filmben egy Leonov játszta párttitkár. Minden sikerül neki, mindent el tud intézni, az anyja is él bizonyára. Idegen, de ő az a más is, aki hiányzik az életünkből. Olyan, aki nem hazudik, csak mesél, azaz ő az, akinek elhisszük a hazugságait.

 

Nézik egymást. Honnét bújt maga elő? Ádám nevetve vállat von, szolgálati jellegű magán…

 

A pincérnőnél esznek, mit mondtál neki?, hemendeksz?, állandóan dumál, szövegel, fröcsög, mindegy! orbitális! ez tényleg Amerika, nédd, mekkora adag. Ez a pincérnő is jó adag. Szeret, mi? nem lehet könnyű dolga… mindegy! orbitális… nem kell beszélj, majd csak ha kedved lesz… azért ez már valami… a dolgok úgy oldódnak meg, hogy elmúlnak… Micsoda sztyuardeszek. Mint a fotómodellek. Például Lufthansa. Az amcsi gépen már nem. Azok olyanok voltak, mint akik dolgoznak. Dolgos nép! Nagy nép! Élő hősei vannak! na mindegy. Kérjél paprikát meg borst…

 

Frigyes merev – nem ellenséges, inkább béna. Hétfőn megy vissza a gép. Van három napunk, öregem. El fogjuk tölteni. Aztán hazaviszlek…

 

Azt sejted, hogy a te pénzeden jöttem ki… Fricikém, neked egy ideig nem lesz Zsigulid. Az biztos. Biztos? Tudod te, mi a biztos? A jég, az biztos. Mért? Mert az amíg nem olvad el, addig az hideg. És… kicsit még utána is.

 

Who is this?

Dö fáder of máj vájf.

Are you leaving?

No.

 

Jaj, édesem, ne vágjon olyan fancsali képet, nem az számít, hogy hazaviszem, hanem hogy most itt vagyunk. Három napig. Trí gyeny! Fricikém! Én mindenesetre kitombolom magam.

 

Frigyes ímmel-ámmal mutogatja a várost, elviszi a borbélyüzletbe, Ádám a buszbérletével tör utat, elmennek a volt férj kocsmájába, az após rockizik, hű, de barnák ezek a feketék, gyerekem, szerződik neki egy kurva, éjjel berúgva érkeznek haza, Fricikém, ha ehhez még hozzáveszem az időeltolódást, és én hozzáveszem, akkor ez a mai nap nincsen is.

 

De van, de van, de van, de van, nevet kétségbeesetten Frigyes, de van, de van, va-an!

 

Ádám ébredezik, vakarja a hasát. Most először és utoljára komolyan beszél. Mondok én neked valamit, gyerekem, hogy el ne tévedjél. Láttam egyszer egy amcsi filmet, abban az volt, hogy valaki föltett egy viszkispoharat a fűtéscsőre, aztán elment a háborúba, 4 év múlva visszajött, felnyúlt a pohárért, és megitta a viszkit. Most akkor figyelj ide: ennek a legendának vége! Meg tudod ezt érteni?… Mindegy. Gyerünk a tengerhez, most az kell!

 

Nézi a guggoló-térdelő lengyel koldust: Ez itt így megy? Ezt itt szabad? Engedik?… Jó gyerek lehet. Jó csöndes… Itt mindenki ilyen csöndes lesz?… Hogy van ez, itt azt hiszik, hogy te is amcsi vagy? Az vagy? Vagy vannak igazi amerikaiak is? Ez a lengyel például amerikai? Az?! Üvölt.

 

Szürke égbolt, szél, homok, fajárda, utószezon.

F.: Tessék… Ez a tenger.

Á.: Hülyén halok meg, ha nem mondod.

 

Talán most van először igazán csöndben, szemben a végtelennel. Miért nincs Magyarországnak tengere? Minden országnak kéne tenger. Hidd el, az jobbá teszi az embereket.

 

Á.: Hánykolódtál az éjszaka.

F.: Szarul aludtam.

Á.: Ne félj, ezentúl gondosan előkészítjük az álmaid…

 

Á.: A fél életed az életed fele. Ha azt újra kezded, az csak a felének a fele lesz. Az akkor nem is fél élet, hanem a fél fele, és ha azt folytatod, azt a felet, akkor megkérdezném: minek?

 

Á.: Mondd, van itt sör? De rendes, jó, mint mondjuk Prágában? Van? Nem hiszem… Próbáljuk ki… Éljen Svejk!?

 

Á.: Mondd, nem félsz itt néha kicsit?

F.: Nem az a baj. Hanem hogy otthon nem féltem.

Á.: Mi…? Abban az országban? A mi édes hazánkban, ott nem féltél?… Akkor te tényleg hülye vagy, én meg szakszervezeti bizalmi. Elmondanám az elvtársaknak, lenne örülés…

F.: Nem ért maga semmit. Nem féltem, pedig kellett volna.

Á.: Későn jöttél rá, és most megfizetsz.

F.: De nem tudtam otthon komolyan venni. Úgy vettem mindent, hogy nem számít. Ezért vagy azért… hogy majd… hogy én nem tehetek róla… Ha hibáztam, bocsánatot kértem…

Á.: És ezt szereted?

F.: Dehogy. Itt mindenki egyedül él és egyedül harcol. Én ezt nem bírom. Itt nem azt mondod, amit akarsz, hanem amit bírsz. Atyec Aljosi bül kocsegárom, ahogy az iskolában az oroszt.

Á.: Akkor gyere haza.

F.: Nem érti. Engem nem érdekel Amerika. Nem úgy van, ahogy gondoltam. Mondja meg a Ferinek a gőzben, hogy ha otthon valaki túl jó fejnek hiszi magát, akkor csak jöjjön ki ide, nincs Amerika drím, nincs… itt ugyanúgy nincs eleve semmi… illetve nem ugyanúgy. Nem arról van szó, hogy hol jobb élni…

Á.: Dehogynem arról! Mindig arról van szó!

F.: Hanem hogy lehet-e egyáltalán valahol…

Á.: Te lökött vagy, gyerekem… Ilyen baromságot… élni egyáltalán… finnyás… Hát gondolj a pincérnődre… vagy az én feketémre… Vagy tudod mit? Nagyvonalú leszek. Gondolj a lányomra… Szereted azt a nőt?

F.: Melyiket?

Á.: Egyszerre kettőt szeretni, értem ezalatt hazát és nőt például, nem azonos azzal, hogy mind a kettőt szereted. Vagy mindkettő szeret. Esetleg téged egyszerre ketten – nahát ez nem ugyanaz.

F.: Mondta, hogy jöjjek vissza?

Á.: Persze hogy mondta.

F.: Mit? Hogyan mondta?

Á.: Hát ideadta a pénzt.

F.: Na jó. Akkor mondok én valamit. Engem már nem érdekel a maga lánya… Írtam neki, egyszer sem válaszolt…

Á.: Megmondom neked, gyerekem, mit ér egy levél. Én írtam egyszer egyet a Kemenes ellen. Behívatott a címzett, nagy fülű ember. Azt mondtam neki, hogy szégyellem én ezt. Hogy írtam. Ő meg azt válaszolta: látja, cicám, ha mi akkor nem szorongatjuk meg a dzsentriket, maga se ír ilyen szép leveleket… Ezt mondta… Cserbenhagytad a családod, ez ilyen egyszerű.

F.: Tessék elhinni, hogy nincsen a világon olyan film, amelyben elmondható volna az a mondat, hogy a rendszer kényszerített elhagyni a családom… Hagyjuk ezt.

Á.: Én ismerem a feleségedet.

F.: Néha én is.

Á.: Én tudom, hogyan éltél. Nekem te ne mondjad, hogy otthon nem lehet élni.

F.: Persze hogy lehet, csak nagyon nehéz.

Ezt szinte végső állításként mondja, úgy, mintha erről több nem volna állítható, nem volna több megfogalmazható, mint ez a súly, ez a nehézség, melyről nem érezzük, hogy szükségszerű volna, hogy hozzá kéne tartoznia az életünkhöz, van valami nehéz itt, amit a vállainkra löktek, és hogy ez szar.

Á.: Nehéz hát. Hol nem az, majom?!

 

Á.: Ilyenkor elkezd mindig fájni. A kezem. Mert anyám mindig rávert, hogy ne fogdossam. (Hugyoznak.)

F.: Nekem nincsenek ilyen szép gyerekkori élményeim… Tudod, mért vagyok én bűnös?… Mert szarul éreztem magam otthon!

 

Á.: Te! Ne legyek én az apád?

F.: Mér, akar!?

Á.: Szeretném, ha apáddá fogadnál…

F.: Na jó. Apuka. Mondok valamit. Engem a maga lánya tanított meg hazudni. Ez tiszta, ugye. Pedig összetett kézzel, rendes könnyekkel imádkoztam, hogy szeressen engemet.

 

Á.: Mi ez, János-bogár?

F.: Mondja nyugodtan, apuka, hogy szent.

 

Á.: Te azért vagy ilyen, mert nem szeretsz senkit.

F.: Én megpróbáltam az embereket szeretni, de ez nem ment nekik… Az apám egész életében fázott. Motorral ment. Plusz piros bukósisak… Mit mondjak, emlékezetes volt minden lemenetele a lépcsőn, amelyik anyámhoz vezetett föl…

Á.: Ne rágódj ezen, fiam… Hétévenként kicserélődünk… A sejtek… Hét év! Te vagy kábé 6 × 7, én 8 × 7… nem mondom a végét, mert az egy évszám, és nálunk az már történelem… 7 év! 7 évig voltál gyerek, kétszer 7 évig tanultál, 7 évig szeretted a lányom, 7 évig a gyereked!

F.: Igen, apuka, de mi van az utolsó héttel… Mert én azóta nem tudom, mi történik velem…

 

Ülnek a hatalmas tenger partján, mintha valaki lábainál. (A tenger jobbá teszi az embereket, igen, itt lesz mindenki csöndesebb.)

 

Édeseim, akkor ma én főzök! Frigyes ragyog, a pincérnő mosolyogva nézi, mint egy gyereket. Tudéj áj kuking. Hálából. Há-lá-ból, for jú. És hogy gulyást fog főzni, a gulyáshoz a gulyából kell kiindulni, a gulyához meg a tehénből, szóval ez egy népi eledel, olyan, mint a hambörger, csak ez leves.

 

Sír a hagymától, orráról csöpög a könny.

 

Együtt esznek sokan. Frigyes kimegy a bár elé, és megeteti a lengyelt. Alig nyílik a szája, egyre tehetetlenebb, na, nyisd ki szépen, Boniek, figyeljél, úgy, enni kell, hamm, úgy, kis husit is, úgy, nyissad ki, jól van, Boniek, jó van, jól van…

 

Aztán kér pénzt a pincérnőtől, és elmennek Ádámmal sopingolni. Magyar ember nyugaton vásárol, klasszikus etűd. Én úgy vagyok, gyerekem, a feleségemmel, mint egy közérttel, szükség szerint járok be, az árut nem fogdosom, és ha lehet, mindketten csalunk a kasszánál. Vigyorogva nézik a kasszásnőt, te, ez tud magyarul. Tud ez mind!

 

A falon egy festett amerikai zászló, látja, apuka, itt ha festenek egy zászlót, az egy zászló, és büszkén kiteszik. Otthon, nálunk meg elkezdenek szőrözni, hogy MÉR PONT az a három szín…

 

Minden megtörténik, minden rendben. Kezdetben izgulunk, féltjük őket, hogy lebuknak, de aztán látjuk, ma nem. Most nem. Bármi! Nem oldottunk meg mindent, de nem térünk haza üres kézzel, we’ll come again, girls!

 

Jó. Megvették, amit kell, hazamennek a pincérnőhöz, és még van a gulyásból is. Fölmelegítve a legjobb. Mit nézel? Hogy mi a nagyobb, New York vagy Magyarország? Lassacskán tudjuk már, hogy Frigyes mire mit lép, de most nem tudni, hogy dönt, és egyre jobban szorongva szeretnénk, hogy a jót. Mondjuk, maradjon itt. Itthon van, van rossz érzésünk ez ügyben, de mégis. Ez már nem visszacsinálható, nem lehet ide-oda lépegetni. Vagy menjen haza. Ez egy hülyeség, hogy itt. Újra kezdeni lehet, de nem lehet nulláról indulni. Van, ami van, lesz, ami lesz, de egy életből nem lehet kettőt csinálni, ezt csak a mafla írók remélik, akiknek, állítólag, tízezer lelkük van.

 

Kóvályognak felmálházva a Williamsburg hídon. Menjünk haza. Mért, magának ez nem menés? Nézik a vizet, a hidat, vasgeometria, Európa, haza, 40 év, Buick. Ekkor mögöttük „megalázó méltósággal” autó fékez, villámgyorsan kiugrik az asztmás gyilkos, és Frigyest könnyen, mintha egy bábut tréfából, a bokájánál fogva felemeli, s átdobja a korláton. Tán még van olyan pillanat is, amikor Frigyes fölnevet. De a másik tekintetében látjuk, amit úgyis tudunk. (Mégis talán még irigyeljük is a lefelé vitorlázó férfit, kinek sorsa van, sorsot nyert abban a pillanatban, amikor mindent elveszített. Őt siratta hát el Cserhalmi. Ezért fontos Frigyes halála, mert van, akinek fontos. 40 évesen, már és még, van valaki, aki elsirasson minket.)

 

Jude az autóban, arcáról senki nem tudna leolvasni semmit.

 

GYERE HAZA, SZÉP LESZ MINDEN, kiabál Ádám az örvénylő vízbe.

 

Nézve a magára maradt, kövér férfit, ahogy fújja a haját a szél, és rémülten topog, tanácstalanul elindul, majd megtorpan, visszanéz, le a vízbe, megrakva zacskókkal, ajándékokkal, homlokán izzadság, szemében könny, most talán visszatérhetünk és kicsit már másképp a kiinduló kérdésekhez: Ki vagy? Mit tudsz. Mit teszel. Mit szabad remélned.