Láthatatlan történetünk

 

Engem szívesen el-eljegyeznek H.-val, érdemtelenül, csak azért, mert egy, bocsánat, korábbi műűűvészi korszakomban örömmel és nyakra-főre és főleg összefüggéseiből kiragadva citáltam a mondatait. Hogy mit jelent nekem H., azt most nehezen tudnám megmondani, túl gyors válaszra késztetne, mindenesetre kevesebbet és többet, mint talán gondolhatni, azaz mást. Mert például ha kivagyin azt mondanám hirtelen, hogy mint regényíró iránt kétségeim volnának, akkor ez a kétség rögtön visszahullna, ha talán nem is a fejemre, de a regényíró-ságra, hogy mi is volna az, mihez képest volnának is ezek az ún. szak-kétségek, és máris bele lettem valamibe keverve, bele lettem vonva. Nem ezt akarja-e a regény, minden regény, ezt a vonást? De ez majd lassan, szép lassan ki fog derülni. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

 

Másról beszélnék, a dolgokat jó végiggondolni, Hamvas helyett, az ő ürügyén a Karnevál megjelenésének körülményeiről. Hogy mit is jelent egy ilyen több mint 30 éves erőszakos késés. Elsősorban persze szégyent. Minden ilyen tiltás, megtiltás, betiltás, letiltás, áttiltás, tűrttiltás, támogatotttiltás, tilttiltás szégyenletes, nevetséges és piti, és, most ugrik a hal a vízbe (ti. a Bojtár Endre emlegette karácsonyi halacska, „aki”, emlékeztetőül, úszkálván az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádban, így szólt: a fürdőkáddal foglalkozom, és ez ugyanolyan volna, mint a „mi” hányaveti kijelentésünk: Kelet-Európával foglalkozom), szóval egy efféle dolog: az elfogadhatatlan. Potyka. Nevetségességemnek tudatában vagyok, ha nem örülök is neki. Megengedhető is kontra hatalom. Oligarchák kontra ikes ige. Potyka. Nevetségességem hatalom, nevetségességem nem adom. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

 

Ez eddig, mondhatni, pofonegyszerű. Minden további nagyon is bonyolult. Balassa Péter ír erről pontosan (Könyvvilág, 85/5.), arról, hogy ez a súlyos anomália szinte bravúros kötelességet ró a fogadtatásra, olvasónak, kritikusnak és irodalmi közvéleménynek – akarva-akaratlan – vizsgáznia kell, arány- és egyensúlyérzékét, minden maradék mérlegelőképességét és méltányosságát latba vetve azért, hogy enyhítse ama sikerét a kiközösítésnek. Ilyesmikről írt Balassa, nem is tetszett „senkinek”. Nekem tetszett.

 

Noha én személy szerint, talán mert viszonylag sok H.-kéziratot olvastam, így állandó kapcsolatban állva vele, botrányos hiányát nem észleltem, vagy inkább nem kellett rá gondolnom, annyira magától értődőn tartozott bennem a „dolgokhoz”, kicsit Weöres miatt is, merthogy ott olyan szépen látszik H. jelenléte, mégis volt bennem aggodalom, hogy a Karnevál majd már nem tud könyv lenni, hanem kegytárgy lesz, tömjén- és ellentömjénfüstben. De nem így történt, viszonylag sok olvasói ellenpéldát ismerek, nem is mind közvetlenül szakmai vagy irodalmi körökből, a könyv működött. Akkor hát minden rendben.

Ezt a megnyugvást is éreztem. Hogy történt, ami történt, de hát végre helyre van hozva. Nincs helyrehozva, mert nem lehet helyrehozni. Hányszor lehet itt ezt hallani: Voltak, barátaink, hibák, de ki lettek javítva. Vannak, barátaink, hibák, de javítás alatt vannak. És lesznek is, de ki lesznek, barátaink.

 

Attól tartok, sokkal több a rejtett, nem látható, mert mérhetetlen pusztítás, amit egy ilyen, negédesen szólva, balfogás okoz. Mert az irodalom egészének működése borulhat föl. Elkancsulhat a kultúra. Az irodalom ugyanis nagyon finom szerkezet. Hogy itt mi a jó meg a rossz, azt nem olyan könnyű megmondani, mint például a vaskohászatban vagy a házi kolbász esetében. Két pont az két pont, futballban ez biztos. Az irodalomban ez másként van, se a siker, se a sikertelenség nem mérce. Az irodalomban végül is az a jó, amit jónak mondunk. Ki? Valóban, ez a „mi” homályos és rosszul definiált valami, és az is világos, hogy több „mi” van. Jó az, mondhatjuk tehát könnyedén, amit az irodalmi közvélemény jónak tart.

 

De mi van, ha ez a közvélemény „elromlik”, ha gyávaságból, félelemből, megfélemlítésből, saját jól fölfogott érdekében, vagy más fontos okból, nem az „igazat” mondja, akkor mi van? Akkor baj van.

 

Amit az irodalompolitika mond, az nem az igazság. Nem is hazug-ság. Az más. Botorság volna tőle azt várni, hogy szempontjai irodalmiak legyenek. Jó. De akkor ne felejtsük el, hogy nem is azok!!! Csak hát eléggé reménytelenül összemaszatolódott itt minden… Hogy hogyan kell X. cikkét Y. könyvéről a Z. napilapban olvasni, arra nézve kialakult valami desifrírozási rutin és védekezés. De hogy ez MIT JELENT, mit jelent az irodalomra, Y. könyvére nézve, ami talán mégsem volna ebben az esetben érdektelen, azt alig tudni. Hovatovább nincs is, akit ez érdekelne. – De akkor mi is az az irodalmi közvélemény? A szakma? A kritika? És hány kritika van? Van hivatalos kritika? Ez mit jelent? És kit? Az irodalompolitika instrukcióinak megfelelő? Vannak ilyen instrukciók? Ezek hogy viszonylanak szakmai szempontokhoz? Vannak ilyen szempontok? Hol öltenek testet? Nincs így ennek vége, rövidre zárom egy H.-idézettel. Az összes határok érvénytelenek – mert az egyetlen morál a szabadság. Félő, megint egyszerűen a szabadságról van szó, mely fogalmat én, nyilván, szokás szerint és természetesen, történelmietlenül használom, csak úgy, ahogy érteni szokás, pontatlanul, nap mint nap.

 

A hazugság mérge szétárad, és beszivárog a távoli szonettek rímjeibe is. Régebben nem tulajdonítottam ezeknek a baleseteknek jelentőséget, ugyan, vihar egy pohár vízben, a kultúra, mint a természet, mint a hegy, az elefánt, mit számít ez a kis tili-toli, húzd-meg-ereszd-meg, majd kiforogja magát, és kész. De már a hasonlatból is látszik a veszély, mostanra már tudjuk: anyánk, a természet is tönkretehető (kicsinálható). Arról nem is beszélve, hogy mai szellemi életünket csak valami savas esőktől vert, Csernobiltól szabdalt lankának tudnám látni, ahol a lanka szó töretlen és tárgyszerűtlen derűlátásom bizonyítéka volna csak, inkább hátsó udvar ez, erdőirtás, bányaomladék, illetve, mafla vagyok, kézenfekvő: puszta.

 

Az irodalom e rombolásban persze bagatell tétel, de hát most az irodalomról beszélünk. Domokos Mátyás írt legutóbb (Újhold-Évkönyv 1986/2) ennek a pusztításnak az összetettségéről. Hogy például nemcsak azáltal csonkolt, hogy írásokat, ahogy mondani szoktuk, fiókba kényszerített, hanem hogy sok írás meg sem született, az ember belefárad fiókja tologatásába, kedve szegődik, és egyébként is fél. Örül, hogy él: ezen szomorkodik.

 

Mert mi történt volna, ha a Karnevál 51-ben megjelenik? Az én édesapám nem vette volna meg rögtön, mert részint ha irodalombarát is, higgadtan s visszafogottan az, nem hagyja hát, hogy holmi divat hányja-vesse őt, részint meg éppen a kitelepítés technikai részleteivel lett volna foglalatoskodó, anyám is terhes volt épp, meg mindenféle idős rokonok is laktak ott velünk, akiknek reménytelen lett volna elmagyarázni a valóságot, ezt a hirtelen vidékre utazást, hogy miért is kell ezt, illetve egy dédanyám csak azt kifogásolta, hogy mért éjszaka, ő amúgy készséggel, de éjszaka semmit, igazán semmit se lát a tájból, pedig az szép, apám szegény tehát, miközben rettegve organizált, mentette a holmikat, a menthetőt, ezt-azt ide-oda vitt, s közben mesélt ezeknek az öreg embereknek, okos, sokat megélt, életük végén járó, alig valóságos lényeknek, és nem volt könnyű dolga, mert nem kenhette egyszerűen, az igazságnak megfelelően a bolsevikokra a dolgot, az olyannyira irracionális vala, színesítenie kellett. Bár meglehet, hogy csak apám kedvéért értetlenkedtek, bölcsességből voltak elhülyült, semmit sem értő vének, hogy ne maradjon neki arra ideje, hogy 32 évének minden súlyával és súlytalansággal, valóban elgondolja, mi is történik velük éppen. (Én még őszinte ember voltam stb.) De azután később, már benne a forró nyárban, az biz’ nagyon is elképzelhető, hazatérvén egyszer a cséplésből holtfáradtan, izzadtan, büdösen, nem az ágynak kinevezett kemény lócára dűlt volna le hangtalanul, minden természetes nyögés nélkül, ezért félelmet keltőn, hanem előkapta volna iszákjából az ominózus vastag könyvet, s miután engem megcsókolt volna, és anyám dúsan termő ölét?, nem, inkább hasát megsimogatta volna, ja még a jószág, akkor azután rágyújtva Munkására, olvasgatni kezdett volna. Attól most tekintsünk el, hogy vagy olvasgatás, vagy cséplés. Kizáró vagy, mert vagy egy épeszű országban élünk ugyanis magától értődőn Hamvastul, vagy ebben.

 

Ez azonban, megint, mellékszál. (Más kérdés, hogy nézetem szerint a főszál, ha van, mellékszálakból van sodorva.) Az apámnál sokkal fontosabb lett volna a mindenható Révai. Révai, ahogy falja a Karnevált. Elkésik a négyes fogat titkos üléseiről. Rákosi megszidja, legalább ne óra alatt olvasson, küldje be a szüleit. Ő maga Gerőtől kéri el a könyvet. Most már ő is elkésik. Farkas Mihály duzzog, úgy érzi, már megint kihagyták valami delikátból. Gerő se mond neki semmit, öröksavanyú pofával, nagy élvezettel olvassa oroszul A Mester és Margaritát. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni.

 

Potomság még ez is. De mit csinált Déry, olvasván a Karnevált? Mit írt volna még, és mit másként? Lukács György? Ottlik? Satöbbi? És végül a legnehezebb kérdés: mit írt volna még és mit másként: Hamvas?

 

Mindez elgondolhatatlan. A levegőbe beszélek én itt.

 

ÍRÓK EGYMÁS KÖZÖTT, olvastam valahol nemrég. Nagyon fontos néhány szó. Tudniillik: EZ AZ, AMI NINCS. Hol volnánk írók egymás közt? Ha meghívok néhányat vacsorára hozzánk, tehát mikor szinte nem írók, akkor, akkor vagyunk egymás között. Egyébként sose, nincsen erre tér.

 

És én még azokkal is „egymás közt” szeretnék lenni, mert elemi érdekem, akiket eszem ágában nem volna vacsorára hívni. Csak akkor lehet együtt lenni, ha egyedül lehet, csak akkor lehet szövetséget kötni, ha tudjuk, kik vagyunk „mi”. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

 

Hogy mit kell tenni, nem tudom. Erőfeszítéseket kell tenni. Nem szabad föladni. Nem szabad belenyugodni. (Beléjük nyugodni, és belénk nyugodni. És belém és beléd és belé és belétek.) Reménykedni kell. Szólítsuk meg egymást. Azt a helyet kell megkeresni, amelyen az ember a szót realizálni képes. Nem tudom. Mindig van ok részvétre, csodálatra, segítségre, nevetésre. Menj ki a tengerpartra, sétálj, ülj le a sziklára, s nézd a sirályt. Nem tudom: karnevál, karnevál ez. Ünnep nincs.

 

Az ember mindig egész.